Árnyország- Ne nyírjuk ki csak azért, mert halkan beszélt
Amikor befejezem ennek a cikk megírását Budapest belvárosában, csak egykattintás és százak olvashatják bárhol a Földön. A technikavilágában élünk. Sok mindenre jó az internet világa, mégismegölt olyan személyes és különleges szokásokat, melyet agyorsasága és egyszerűsége soha nem lesz képes pótolni. Hogyjön ide az Árnyország? Bár szokásom gyorsan témát váltani,mint minden nőnek, most nem egy témaváltás felkiáltás jön.
Gyermekkoromban volt egy levelezőbarátom, pont úgy mint JoyJacknek.” Ha valaki levelezni kezd valakivel kialakul valamikapcsolat. „ Ennek a kapcsolatnak a fejlődését, emberekregyakorolt hatását vitte ma színpadra hat színész. Furcsa módkeveselltem a színészek számát, amikor kezembe kaptam aműsorleírást, ahogy az interneten szomorúan olvasott csupánnéhány tíz előadásszámot is, melyet adta ennek a darabnak.Felháborító, hogy egy ilyen darabnak küzdeni kell az életbenmaradásért, míg más ocsmány darabok jegyeiért sorban állnak azemberek. Örök érvényű darab ez, sokszor feltett kérdésekkel.
Azelső felvonás hirtelen indult, amikor Rátóti Zoltán, mintha csakelőadást tartana elkezdte a mondanivalóját. Én még épp javábanfacebookon keresgéltem az előadás szereplőit és minden dolgozótaki az előadáson dolgozott, amikor egy Úr elsétált mellettem,azt hittem helyet keres de egyszer csak elkezdett hangosan beszélni.Hosszúra nyúlt egy monológ volt annyi filozófiai felvetéssel,melyet egy életen át boncolgathatna egy filozófus társaság. Amonológ olyan hatásos volt, hogy elgondolkodtam azon hogy ténylegvégig akarom e hallgatni ennek a professzornak az előadását.
Aztánmegnyugodtam amikor megjelent Warnie, Jack bátyja akit előszörkomornyiknak nézhette az ember, mivel tálcával a kezében jelentmeg. Mondjuk a darab szempontjából igazán lényegtelen, hogy kijevolt Jack-nek, de ha nincs benne a szövegben akkor sosem találtamvolna ki, talán, hogy a bátyja. Furcsállottam is mit keres akomornyik a fotelben. Nem mehet el úgy Hunyadkürti György játékamellett, hogy ne említenem meg azt a hihetetlen kisugárzását,mellyel betöltötte a színpadot, gyakran a főszereplőket isháttérbe szorítva. A lődörgő költőnő szójátékával nekemő vitte az este a prímet.Számomra lejátszott mindenkit a színpadról.
Azelőadás szünetében több néző is szóvá tette, hogy nemhallják a színésznőt. Számomra, aki az első sorban ültem ésmindent hallottam, kicsit muris volt, ahogy egy középkorú nézőmegkérte a nézőteres fiatalembert, hogy mondja meg a rendezőnek,hogy a színésznője halkan beszél. Ezután amikor bementem azátalakított nézőtérre láttam, hogy a Joyt alakító TóthAuguszta látszólag a halálos ágyán fekszik. Az első gondolatomaz volt, hogy azért mert halkan beszél nem kellett volna egybőlkiírni a darabból vagyis kinyírni :-) A hangerő hiányát másokis érezték, ugyanis az első felvonás során volt mellettem háromszabad hely, a másodikra mind beteltek.
Ésfolytatódott az előadás, az Árnyország is és a professzorelőadása is. Ismét Jack sétált a színpadra. Számomrasemmi változás nem colt érzékelhető a stílusában, holott márjavában érzelmi harc dúlt benne Joy miatt. Legalábbis a szerepeszerint. Na jó a végén azért volt valami műsírás, számomra inkább vicces volt mintsem szívszorító, és az előadástöbbi részében is a sírós részek számomra viccesek voltak, deb kellett látnom, hogy ahhoz, hogy a néző az utolsó sorban iselhiggye, hogy a színész sír, az első sorban nagyon murislátványnak kell, hogy elénk táruljon.
Mindenegyes darab után azonnal megírom azt amit láttam, hallottam éséreztem, most mégis úgy döntöttem, hogy alszok rá egyet, mert adarabnak olyan szinten érzelmi hatása volt, hogy ma reggelre tudtamtisztán látni a dolgokat. Bár az őszintét megvallva reggel koránkellett kelnem, hogy munkába menjek, mert végül is valamivel pénztis kell keresni, és este későn értem haza így az alvásraszavaztam, de megnyugtattam magam, hogy holnap munka után egybőlmegírom a szokásos gondolataimat. Általában néhány dolgotmindig kifelejtek a mondanivalóból, és utána már nem szeretekbelekontárkodni a saját munkámba, mert az akkor már nem az igaz.
Egyetmegtanultam (na jó már többet is) amióta színikritikákat írok,méghozzá azt, hogy színészt nem bántunk. Erre jó jelige Joyegyik mondata a darabban : „Én nem sértegetlek csak kritizállak.”
Ígyfinoman írom, hogy Duglas karaktere kicsit jobban hasonlíthatottvolna az édesanyjára, ha egy kicsit határozottabb lett volna aszínészpalánta aki eljátszotta a karaktert.
Azt isfinoman tudom írni, hogy majd szívbajt kaptam amikor átszakadt apapír vetítővászon, melyen az egyik szereplő átgyalogolt, pedighiggyétek el nem vagyok az az ijedős fajta a színházban.
Munkaközben rájöttem arra, hogy ez a darab más volt mint a többi,mert tudott rám érzelmileg hatni. Nem csak az eszemmel tudtam azt,hogy mit akar érzékeltetni, hanem éreztem is. Sok darabszereplőire húzzák rá a valós karakter kifejezést, e ebben adarabban éreztem először, hogy amikor magánbeszélgetés folyt,talán ki kellett volna mennem, mert mégsem tartozik rám másmagánélete. Most az egyszer el tudtam hinni, hogy bárkivelmegtörténhet az, amit a színpadon láttunk.
Ez volt az a darab, ami ráveszi a nézőit, hogy szünetben is csak azelőadás legyen a téma, akármilyen korúak legyenek is. Még azokos telefonok sem kerültek elő, legalábbis a nézők részéről.Az előadás előtt mindenkit, akinek kapcsolata fűződik a darabhozés megtaláltam, ismerősnek jelöltem facebookon. Szünetben nagymeglepetésemre láttam, hogy az egyik szereplő visszajelölt. Aztánamikor újra feltűnt a színen a második felvonásban nem tudtammegállni nevetés nélkül. Végül is a valós életben is azemberek, ha nincs jobb dolguk a facebookon lógnak.
És most kéne egy hatásos befejezés. De sajnos elfogyott a tita alúdtollam végézől, ezért be kell fejeznem az írást.