Ajánlom magamat, Sára

2016.07.01 19:31

Rózsaszirmok egy metrókocsiban

Voltam gyönyörű rózsa a kezedben,
Utaztunk együtt egy ócska metróban
Nem volt ki virított volna nálam szebben,
S ki illatával beleért volna a nyomomba.

Szerettem élni, mint törékeny virág,
Kit minden vésztől óvott oltalmazó kezed,
Én voltam néked s neked én a világ,
Egy rózsaszál keresztül az életen.

Nem vagyok már több, mint magam árnyéka,
Tompa illat egy koszos homályában
Rózsaszirmok, mint mindenki keresztül halad,
Mit felkap a szél és repül új hazát keresve a világban.

 

 

A csendről

Ujjaimmal csendre intelek,
Nem azért, mert halkan kell szólni,
Csak akarom, hogy engedd, 
Kettőnk közt csend legyen,
S e csöndben te önmagad,
S én is önmagam legyek.

 

Visszatérés

Magamhoz ölellek annyi év után,
Ugyanaz az érzés, mint azon a délután,
Mikor összebújva ázottan érkeztünk haza,
Oda hol nem pusztított az élet vihara.

Most újra érzem ugyanazt, mint rég
Mert visszaküldött hozzám az ég
Éltet az érzés, az illat, a tény maga
Hogy újra átölellek, így érkezve haza.

 

Továbblépés.....

Ezer vihar tépázta vándor,
Kinek szíve megpihenni vágyik,
Bukásait rég nem tartja számon,
Tudja ezerszer fog még hibázni.

Szörnyű vihar dúlt körötte máig,
Üvöltött a szél, remegett a föld,
Megtanult most türelmesen várni,
Tán erre akarták tanítani odafönt.

Remegett a föld, dühöngött az ég,
Éppen semmi sem maradt.
Most mégis annyira tiszta lett a lég,
Él még a remény a romok alatt.

Mögötte tátong egy szakadék,
Mi elnyelt mindent, mi neki számított
Elvette a múltat, s mindent mi volt menedék,
De erőt küzdeni még hagyott.

Vándor áll a sötét űr peremén,
Előre néz, majd vesz egy mély lélegzetet,
Bármit is vesztett, él benne a remény,
Maga mögött hagyott mindent, miben vétkezett.

Előre lép egyet, bár lábai ólom nehezek,
Félve, mégis reménykedőn várja a csodát,
Láthatja már a kék eget, a sötét felhők felett,
Megtanulta: lépjen, éljen, küzdjön tovább.

 

Életre szóló lecke

Képmutató ölelések, áruló szavak
Hamis mosolyok, kő kemény falak.
Ez minden mit tőled kaptam.

Hittem a világot jelented nekem, 
Mára csak az űrt hagytad létemben,
Mégis csak érted fáj a lelkem.

Átlátok már a hamis mosolyon,
A túl szépnek tűnő szavakon,
Már nem kísérhetlek az utadon.

Ha az élet összesodor még veled,
már csupán múltam sötét része leszel,
Mert szavaidnál többek voltak a tettek.

Egy napon, tudom, helyet cserél bennünk a fájdalom
Egy napon, tudom, látni fogom létednek kudarcát az arcodon

Szívembe égett már a jel, hogy egykoron hozzád tartoztam.
De jelentem, a leckét, mit kellett megtanultam.

Hosszú volt az út és rögös, én mégis rajta maradtam
Mindennek és mindenkinek végleg búcsút mondtam.

Bár szívem ezerszer darabokra tört, 
Még mindig forog a Föld.

Tudom, a leckét megtanultam,
És túléltem, hogy megírjam.

 

Tartozás

Tartozol még nekem egy tánccal,
Éjjel, hogy a világ meg ne lássa,
Tartozol még egy vallomással.

Tartozol még egy fényképpel,
Mellyel lezárul, mit együtt kezdtünk el,
Tartozol még egy érzéssel.

Tartozol még egy szóval,
S már nem elég csak egyetlen sóhaj,
Tartozol még egy gondolattal.

Tartozol még egy tollvonással,
Tagadd meg életünket egyetlen áthúzással,
Tartozol még egy pillantással.

Tartozol még egy búcsúzással
Elköszönni attól az úttól, hol megvetetted a lábad,
Tartozol még a maradással.

Tartozol még egy köszönettel,
Az időért mit érted áldoztam fel,
Tartozol még egy régi pengővel.

Tartozol még egy dallal 
Hogy búcsúzz, egy hátra arccal,
Tartozol még nekem, vigyél magaddal.

Tartozol még valamivel,
Már nem hozzám tartozol csupán nekem, 
Menj, tartozásod örökre elengedem.

 

És újra szembe jön…

És újra szembe jön a múlt,
Vidám, jól öltözött, fiatal.
Mosolyog, s te még mindig szereted,
De már nem érted, hogy mit akar.

Visszamosolyogsz, ez több ezer szónál,
Nem szól hozzád, te sem akarod.
Tisztes távolból tudod csak szeretni,
Karodban őt soha nem tarthatod.

Reá pillantassz, s ő téged figyel,
Tekinteted ijedten s gyorsan elkapod,
Annyi mindent szerettél volna neki mondani,
De már rég nem tudsz hozzá szólni, s nem is akarod.

Elindul feléd, mint a lágy őszi szellő,
Megtorpan néha, megáll, s rád tekint,
Egy közös ismerőssel beszélgetni kezd,
De téged szem elől nem veszít.

Távozni készülsz s reménykedsz, hogy eléd áll,
Tán’ elnézést kér tőled a sok fájdalomért,
De akárcsak eddigi életed, ez is csak egy légvár,
Mihez ragaszkodsz bárhová is mész.

Lassan bezárul az ajtó, s útnak indulsz,
Hátra nézel még néha, szemedbe könny szökik.
Szeretted volna….de tudod,  már nem lehet
A múltat újra élni, csak csendben elköszönni.

 

 

Csillagos éjszaka

Én vagyok a csillag, ki a sötét éjszakán rád ragyog,
Az aprócska virág miben gyönyörködsz, az is én vagyok.

Én vagyok a levegő, mivel tüdőd megtelik,
Minden e világon, mihez közöd van, én szeretnék lenni.

Arcodra mosolyt csaló kósza gondolat voltam,
Reményként szavaidból csilingelőn szóltam.

A féltve őrzött régi emlék én vagyok,
S míg felnézel az égboltra, addig én maradok.

Sötét múltad nem én voltam, csupán benne egy fénysugár
Jelened sem én vagyok, csupán benne egy szó: Talán.
Jövőd lehetek még, de oly messze vagyok, akár az a csillag,
A világ másik oldalán.

 

 

Délibáb

Ugyanaz az ember,
Ugyanaz a kép,
Ugyanaz a Mester,
Ugyanaz a szép.

Ugyanaz az érzés,
Ugyanaz a szív,
Ugyanaz a cél,
Ugyanaz a kín.

Ugyanaz a mosoly,
Ugyanaz a vágy,
Ugyanaz a fotó, 
Ugyanaz a báj.

Ugyanaz a nap,
Ugyanaz az éjjel,
Ugyanaz a Ma,
Ugyanaz a kétely.

Ugyanaz az esély,
Ugyanaz a küzdelem, 
Ugyanaz a remény,
Ugyanaz a félelem.

Ugyanaz az ész,
Ugyanaz a pillantás,
Ugyanaz a tét,
Ugyanaz a sóhajtás.

Ugyanaz a szó,
Ugyanaz az értelem,
Ugyanaz a jó,
Ugyanaz a veszedelem.

Ugyanaz a múlt,
Ugyanaz a holnap
Ugyanaz a bú,
Ugyanaz a móka.

Ugyanaz az űr
Ugyanaz a tollvonás,
Ugyanaz a mű
Ugyanaz az alkotás.

Ugyanaz az árny,
Ugyanaz az erő,
Ugyanaz a táj,
Ugyanaz a derű.

Ugyanaz a fény,
Ugyanaz a gondolat,
Ugyanaz az én,
Ugyanaz a csoda.

Ugyanaz a dátum,
Ugyanaz a hely,
Ugyanaz a bábu,
Ugyanaz a teher.

Ugyanaz az élet,
Ugyanaz, bármit látsz,
Minden-minden ugyanaz,
Mégis egy másik világ.

……..egy másik világ!

Kék madár

Szomorú kék madár odafent a levegőben,
Keresi helyét, s nem leli a világban
Magából minden érzését szétszórná odafent,
De nem akarja, hogy sajnálja mind, aki látja.

Volt már ezer otthona, megnyugodni mégsem tudott
S most csak van, mert már ez nem élet
Eszik, iszik, lélegzik, s repül
Csak néhány boldog pillanat mi neki jutott

Hegyeken, pusztaságban s túl ezer határon
Nem talált egy nyugodt békés szigetet
Hol végre eldobhatja, minden emlékét
S újra kezdheti az életet

Szeret, ő s talán ebbe pusztul, bele
Reménykedik, elbukik s eddig még felállt
De már ereje fogytán, s nem veszik észre
Hogy már csak néhányat ver szárnya talán.

Egy végső menedéket keres magának, 
Hol békés az élet s boldog lehet,
Mégis még harcol a világgal s magával
Próbálja legyőzni a dühöngő szelet.

Gyönyörű madár az égbolton odafent,
Így véli, ki két szemével látja,
Gyenge madár ki szeretetre vágyik,
Tudja jól, ki szívével vizsgálja.

Adj neki erőt, te, aki megalkottad őt,
S gyöngéd karjaiddal legyél támasza,
Mutasd meg neki, hogy vár rá még szebb jövő,
Mutasd meg néki, hogy merre van a haza.

 

Tengerparti kő

Eldobott kő az égető homokon,
Kit minden ereje elhagyott,
Árva virág az összedőlt romokon
Már csak ennyi vagyok.

Messzire vetet árva kavics,
Kit a kéz, mit szeretett, eldobott
Még mindig remél és küzd akkor is
Ha millió tára a hittel felhagyott.

Apró, védtelen, érző szívű kő
Ki most egyedül harcol önmagáért,
Még reméli, hogy szép lesz a jövő
Hisz, mindent feláldozna a világért.

Kavics ki csak egyre, szeretetre vágyik,
De tudja, addig még ezer hullám hányja-veti,
De eljut egyszer a megnyugtató otthonáig
Egy helyre, hol mindenki szereti.

 

Éjjeli álom

Éjjel álmomban még látlak,
De a percen mikor a hajnal beköszönt,
El kell, engedjelek, bármennyire vártalak,
Miután a szárnyakat, mit adtál, megköszönöm.

Régóta nem foghatom meg védelmező kezed,
Mert tőlem már olya távol vagy, s oly idegen.
Már nem érzed, hogy az életet jelentetted nekem,
Hisz én voltam a legboldogabb a Földön idelenn.

Azóta a múlt homályából néha az arcod felötlött,
S újra mosolyt csalt arcomra a lét,
Az arcra, mit ezer tél fagyasztott, gyötört,
S hogy simogassa magány küldte szelét.

Vágyom még a régi szép időkre,
Mit veled együtt az élet elragadt,
De remélem, távol tőlem nem leszel örökre,
Hisz, ezer tél után jön az ezeregyedik tavasz.

Útjaink bár, most más felé tartanak,
De emlékeink miként egy kötelék
Összefűznek egy öröklét alatt,
Hisz, jön még napsugár, ha elmúlik a sötét.

Az idő, mint egy vasjogar lesújt 
Hogy éltető emlékeim porrá törje,
Már nehezen jut eszembe az a szép mi elmúlt,
Karjaidból zuhantam a fagyos földre.

Már csak álmomban látom kedves arcodat,
Már csak álmomban vagyok boldog,
Már csak álmomban segítesz vívni harcomat,
Már csak álmomban élem a régi mivoltot.

Üresség lakik ott, hol eddig fájdalom,
Mert sorsomat már rég elfogadtam,
De nem láthattad már a könnyeket az arcomon,
Mit az elvesztett életért hullatta.

Még erőt merítek a múltból,
Mi álmomban mindig vissza tér
Hisz, ott társam lehetsz újból,
S én az leszek, ki álmaiban él.

Mikor hajnalban beköszönt az első napsugár,
Szemem nyílik, s én felébredek,
Elengedem én az éltető csodát,
S tetőled végleg búcsút veszek.

Tovább kell küzdenem, de már Nélküled.

 

Elmélkedés

Éreztek ezen a nagy költők, bánatot, s magányt
fel tudtak e állni, s fényt keresni vihar után.
Szerettek e, mint én téged, s őket szerették viszont
riadtak erre az arra, hogy szerelmük vesztették, egy hűvös hajnalon.

Rímeiket tanítják, s kérdik, vajon ezzel mit üzen?
Talán semmit nem éreztek, csak így jött ki az ütem.
Olyan szépen tudtak írni Ady, Petőfi s Arany,
de érezték e, hogy szavaiknak mekkora súlya van?

Bár én is úgy tudnék a szavakkal játszani,
hogy értsd, balga tetteimmel nem akarlak bántani,
csak érezném, hogy még szeretsz,
s elmondanád miért tetted, miért tettük ezt.

Ahogy a nagy költők egykor, Pest utcáin lépkedek,
s próbálom felidézni megtalálni a régi Ligetet.
Sötét az utca, hűvös van s én fázom,
már nem lehet, de még karjaidba vágyom.

Remény volt valóság vagy álom, már nem számít,
most vihar után napfény helyett a fagyos szél szárít.
Elvesztettelek.......s ha szeretnem téged többé nem lehet,
kérlek, engedd, hogy a magam módján elfelejtselek..........

Halk muzsikát játszik idekint az este
Én már csak elképzelni tudom 
talán álmodom is még ma este,
hogy hozzád bújva, veled lassúzom.

Istenhit

Mily' gyarló az ember,
ki Téged hibáztat,
mikor szorongatja fojtón
csalárd szívét a bánat.

Most őt sebezte valaki,
de volt mikor ő sebzett,
csaj jajgatását hallani,
s látni egy könnyben fürdött embert.

Tökéletes volt egykoron az,
mi mára majd' állattá korcsosult,
mégis Téged keres minduntalan,
mikor bűnös élte reá borul.

Te újra megbocsátasz neki,
vigasztalón könyörülsz, segítesz rajta,
miként apa, ki gyermekét felemeli,
mikor eset egy rossz akarattal.

Legyen bármilyen kín e világon, 
mindnél nagyobb öröm,
te Istenem vagy, Atyám és Barátom,
ki bezárta az ajtót, mikor jött a Vízözön!

 

Élettel festett kép (2016.07.21)

Mosolyom napsugár,
könnyem a zápor,
szívem s elmém távolsága,
mi egy vásznat behatárol.

Sikereim fenséges dombok,
bukásaim mély vermek, 
annyi tervem ecset kezembe,
- mivel éltem -
vásznára színeket festek.

Barátaim szilárd hegyek, 
miket szavaim pusztítanak s építenek.
Lépéseim nyomán virágok nőnek,
- mik érzelmeim viharában tanulják,- 
hogy legyenek elég erősek!

S ha egy nap elfárad kezem,
te fesd rá helyettem a nevet,
mi rejtett engem, világom,
s az egész Életemet!

Magamat ajánlom, Sára

 

 

Szívbe nyilalló gondolat (2016.07.21)

Nem adom a kezemet, 
nem adom a szívemet!
Nem a szerelemtől félek! 
De már nem vagyok elég erős,
elviselni az űrt s a néma csendet,
ami akkor marad köztünk,
ha a szerelem angolosan távozik!

 

Szerelmeink

Vele ébredek minden reggel,
Egész nap fogja a kezem,
Meg mégsem érinthetem,
Nincs kéz mely összefogja a végtelent.
Csak egy árnyékszerelem!

Mosolyt csal az arcomra,
Vidám dalt dúdolok neki,
Hajamat finom kezével fonja,
Szívemet szavaival melengeti.
Csak egy emlékszerelem!

Boldog percek elillannak,
Régi álmok messze vannak,
Reményeid magadra hagynak,
Mégis érvel még a szív az agynak.
Csak egy sose volt szerelem!

Tán sose volt, vagy csupán mint árnyék, 
mostmár emlékké szelidült.
Szerelmünk, mi egymástól eltaszított,
mert tőlünk távol menekült.


 

Éjjeli virág <3

Mit tegyek míg tart ez a vilàg?
Mit tehet vihar alatt a törékeny virág?...

Ha már nem érzem, emlékszem,
Ha már nem vagyok itt, szárnyalok az égen,
Ha már nem sétálok, otthonra találtam,
Ha már nem várok, megjött akit vártam,

Ha már nem táncolok, dúdolom a ritmust,
Ha már nem szólok, megőrzöm a virtust,
Ha már nem nevetek, tanulópénzt fizetek,
Ha már vagyok, őrizem a hitemet.

...Lehajtott fővel, mégis egyenesen,
A napsugárt várom, szüntelen lesem.

Piramis

A sivatag egy ősi pontján,
büszke Piramis áll helyén,
csoda volta minden perce,
két nap ragyog élte egén.

Ég s föld összefolyik,
míg ő a magasba vágyva álmodik,
Mégis néha viharfelhők,
keresztezik álmait.

Villámok csapkodják dicső tégláit,
mibe belereszketnek ősi falai.


S tűz gyúl, mint sok apró piramis,
mely megriasztja az ég madarait.

A villámok erejével,
s két nap melegével
áll egy ősi Piramis.

Mert a tűz mi mást megemészt,
megtisztítja a szívét.

Kortársak 

Ha akartál te is szívből szeretni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha szerettél őszintén, nagyokat nevetni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha tudtad mit jelent valamitől félni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha akartál bármit is, de örökké remélni
akkor kortársak vagyunk!

Ha tudtad mit jelent mezítláb járni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha érted mit jelent éhezni és fázni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha volt erőd hibázni és bánni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha akartál az életben egy csodára várni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha volt benned szeretet, örök és hit,
akkor kortársak vagyunk!

Ha volt benned béke, jóság, mi előre vitt,
akkor kortársak vagyunk!

Ha tudtad, hogy csak por és hamu vagyunk,
akkor kortársak vagyunk!

Ha ember voltál e Földön egykoron,
akkor kortársak vagyunk!

 

Utcakép (2016.07.10)

Egérrágta, rongyos élet,
mi a járdán melletted elszalad,
miként szél hajtotta gyűrött újság,
mi néha egy oszlopon fent akad.

Mint kisgyerek ki apját kéri,
emelje fel újra és újra,
miközben hangos kacajjal kíséri,
hogy édes apja fel-feldobja.

Így élünk mi földi lények,
miként egy őszi pesti utca
szemetet görget messze a szél,
s a mocskot az eső mossa.

Most csendes minden pad a téren,

felálltak s tovább mentek emberek,

s maradtak, mik kezdettől voltak,
padkák, fák, lámpák s az elhagyott életek.

 

 

Embernek öltözni

Legyen a kitartás övként derekadon,

Mi szilárdságra s emberségre kötelez,

Mi a megbocsájtást melletted tartja,

 Mely minden szégyent elfedez.

Legyen!

 

Legyen az alázat lábbelid,

Mi erőssé teszi lábad,

Mely naponta vérezni fog,

Koszos lesz, és fáradt.

Legyen!

 

Legyen a ruhád szeretetből szőve,

Mi elfedez, minden sebet mely testeden van.

Széppé tesz, melegít és mindentől véd,

Mi kudarcot soha nem vallott, s nem vall.

Legyen!

 

Legyen a bölcsesség, mi kesztyűként véd,

Attól, hogy ostobán cselekedj,

Mely megvéd a büszkeségtől, mi fertőz,

Mikor segíteni nyújtod kezedet.

Leegyen!

 

Legyen a kedvesség sálként nyakadon,

Melyről megismerhet a világ,

Színe legyen önmagad mása,

Mosolyt csal annak arcára, aki lát.

Legyen!

Legyen a hit köpönyeged,

Mely melegen tart egy fagyos éjjelen,

S tudd másnak kölcsön adni,

Reményed, hogy az élet szép lehet.

Legyen

 

Legyen az igazság óvó fejfedőd

Mi szívedben, s elmédben békét teremt,

Segít, hogy ember tudj maradni,

Talpra állít, ha elestél, s a jó úton vezet.

Legyen!

 

Legyen az öröm igazi ékszered,

Nevetésed legyen benne a csillogás,

Hagy tegye teljessé a munkát,

S így felöltözve könnyebb az indulás!

Legyen!

Otthonkeresés egy hétben

Hétfőn a szerelem!

Örömmel hívtalak, örömmel vártalak,
Te szomorúan jötték,
Hittel hívtalak, hittel vártalak,
Te hitetlenül jöttél. 
Élettel hívtalak, élettel vártalak,
Te élettelen jöttél. 
Már nem bánom, már nem érdekel,
Csak mellettem lennél.

Kedden a múlt!

Már enyém az, ami történt,
Bár a világ megváltozott,
Mégis belém égett és formált,
Az élet, mit egy ember alkotott.

Szerdán a hivatás!

Tenyérrel ütött ritmus az élet,
Páros taps, mikor a kezeink összeérnek.
Mióta világ a világ mester csak az lehetett,
Ki életében már minden hibát elkövetett.

Csütörtökön az emlék!

Mondják, az élet elvesz, 
majd visszaad,
De inkább köréd emel,
Majd ráddönt falakat.
Talán ott vagy a szélben,
Mi felszárítja könnyeim,
Talán ott vagy a napsütésben,
Mi simogatja tagjaim.

Pénteken a változás!

Talán emlékszik majd az esti aszfalt,
Hogy mezítláb rajta gyalogoltam,
Mikor elindultam hazát keresni,
Mert oly' egyedül voltam.

Szombaton a barátság!

Most a legnagyobb cinkosod szenved,
Mert legnagyobb cinkosod én vagyok,
Mert az, hogy utunk csak néhány lépésre
Találkozott
Nem ok arra, hogy ne fogadd el kezemet,
Melyet feléd nyújtok.

Vasárnap a felismerés!

A mondatot, mi milliárd ajkat elhagyott
-az otthon ott van.-
Ideje befejeznem. 
"...ahol én vagyok!"


Egy találkozás története

Leültem melléd.
Te zavarodottan mosolyogtàl.
Szemeidben önmagam làttam,
ès ezt a vilàgot.

Ültünk csendben, egymàs mellett,
valamire vàrva.
Nem szòlva, csak nèha egy pillantàssal.
Egy darab vègtelen, amìg utunk talàlkozott.

Nem akartam szòlni, nem volt erőm;
S ha szòltam volna szememből,
könnyàr jött volna elő.

Neked nem kellett szòlnod,
nèmàn èrtettem minden szavadat,
megtört szìvek, magànyos àlmok
hùztak körèd falakat.

S màr csak egy emlèk az a nèhàny perc,
mit a buszra vàrva töltöttem,
Bocsàss meg de nem tudom,
mikor tűntèl el vègleg mellőlem.

Csak egy!

Csak egy pofon, 
csak egy csók,
csak a rosszak
csak a jók.

Csak egy fénykép,
csak egy eszme,
csak egy emlék,
csak egy lecke.

Csak egy új,
csak egy régi,
csak egy múlt,
csak egy tévhit.

Csak egy szerelem,
csak egy árulás,
csak egy érkezés,
csak egy elindulás.

Csak egy könnycsepp,
csak egy mosoly,
csak egy ember,
csak egy fogoly.

Csak egy kézfogás,
csak egy ölelés,
csak egy búcsúzás
csak egy kötelék.

Csak egy vita,
csak egy békülés,
csak egy hiba,
csak egy menekülés.

Csak egy esély,
csak egy bukás,
csak egy tévedés,
csak egy feloldozás.

Csak egy háború
csak egy béke
csak egy szó
csak egy Élet!

Szökött napsugár

Lejött a Napsugár a Földre, 
Mikor eleredt az eső, 
Szó nélkül tűrte, amit látott, 
Egyszer járt emberek közt, 
Aztán örökre elkerülte e világot!

 

Amiért születtünk

Szíved első dobbanása, mikor először szeretsz, 
Egy kirakós utolsó darabja, mit a helyére tehetsz, 
Egy piciny gyermek édes kacaja, 
A felkelő nap első s a lemenő utolsó sugara,

A frissen vágott fű örök illata, 
Életed minden madarakkal érkező tavasza,
Egy öreg fa reád lehulló virága, 
Emlékeztet Téged, miért születtél erre a világra.

 

 

Tovatűnő ember

Ott maradt a büszkeségem
Talán egy régi busz ülésen, 
Ott maradt a hiúságom, 
A nosztalgia vonat állomáson.

Életem minden naivsága, 
Ott van valahol egy ruhatárban,
Elmém minden rossz emléke, 
Pihen egy páncélszekrényben.

De mosolyom is elveszett, 
Mikor a szívem összetört, 
Reményem széttépte,
Az élet mikor meggyötört.

Hitem szertefoszlott 
mikor sokadjára csalódtam,
Méltóságom elhagyott, 
Mikor egy világ bohóca voltam.

Türelmem Téged már nem volt várni, 
Hagytam Önmagam idegenné válni, 
S ha egy napon mégis kellenék végül, 
Megtalálsz házon-és magamon kívül.

Mielőtt 

Nem halok meg addig, 
Míg nem szerettem valakit szívből, 
Míg nem ordítottam teli tüdőből, 
Míg nem álltam két ország határán, 
Míg nem aludtam egy óceán partján.

Nem halok meg addig, 
Míg egy gyermeknek életet nem adok,
Míg egy férfinak örök hűséget nem fogadok, 
Míg egy boldog verset nem írok, 
Míg álmodni éjjelente még tudok.

Nem halok meg addig, 
míg nem éltem,
S nem éltem addig, 
míg a haláltól nem féltem.

 

 

 

 

Első látásra 


Beleszeretni egy pillanat
Egy köszönés, mosoly, 
egy megemelt kalap,
Egy kézfogás csupán,

mibe beleborzongsz.

Egy kedves szó, egy pillantás, egy kedves hang,
S máris egy másik ember lángoló rabja vagy.

Egy bók, ajándék, s egy ígéret, 
S kiáltanál a világba, 
Mert most először te is megérted, 
Mi az a szerelem első látásra.

Alá'szolgája

…Írtam e verset igaz szavakkal,
Egy másodpercig tartó gondolattal….

Érzelmek nélkül, keresztül az életen, akartam élni,
Sohasem sírni, tombolni, semmitől se félni,
Nem érezni haragot, fájdalmat, szerelmet,
Csak kérdezni s hallgatni szavamra mit felelnek.

Veszélyes engem szeretni,
Sokan próbálták már a múltban, 
De egy sem tudta elviselni, 
A fájdalmat mik nekik okoztam.

Most magányos napjaimban,

megtanulok benne hinni, 
Hogy egy szép nap, talán elkezdek érezni
Maradok tisztelettel alá’szolgája.
Ajánlom magamat, Sára

 

Eggyel több, eggyel kevesebb

Eggyel több csók, eggyel kevesebb pofon;
Eggyel több barát, eggyel kevesebb egobolond;
Eggyel több siker, eggyel kevesebb kudarc;
Eggyel több ölelés, eggyel kevesebb harc;

Eggyel több nevetés; eggyel kevesebb sírás;
Eggyel több Isten hozott!, eggyel kevesebb Viszlát!;
Eggyel több találkozás; eggyel kevesebb búcsúzás;
Eggyel több közösség; eggyel kevesebb széthúzás;

Eggyel több bűnbocsánat, eggyel kevesebb hiba;
Eggyel több békülés, eggyel kevesebb vita;
Eggyel több beszélgetés, eggyel kevesebb hallgatás;
Eggyel több simogatás, eggyel kevesebb elborzadás;

Eggyel több születés, eggyel kevesebb temetés;
Eggyel több magán ügy, eggyel kevesebb hírverés;
Eggyel több cél, eggyel kevesebb illúzió;
Eggyel több tett, eggyel kevesebb üres szó;

Eggyel több gyógymód, eggyel kevesebb betegség;
Eggyel több emberség; eggyel kevesebb emberidegenség;
Eggyel több béke, eggyel kevesebb háború;
Eggyel több napsütés; eggyel kevesebb ború.

Eggyel több kedvesség, eggyel kevesebb durvaság;
Eggyel több őszinteség; eggyel kevesebb képmutatás;
Eggyel több hit, eggyel kevesebb hitetlen,
Eggyel több akarat, eggyel kevesebb véletlen;

Eggyel több szabadság, eggyel kevesebb bilincs;
Eggyel több emberi érték, eggyel kevesebb a kincs;
Eggyel több nyitott ajtó, eggyel kevesebb akadály;
Eggyel több szabad akarat, eggyel kevesebb szabály;

Eggyel több holnap; eggyel kevesebb múltidő;
Eggyel több Pont jókor!, eggyel kevesebb Már késő!;
Eggyel több esély; eggyel kevesebb elmúlás;
Eggyel több érzés, eggyel kevesebb tudás;

Eggyel több igen, eggyel kevesebb soha;
Eggyel több édes, eggyel kevesebb mostoha,
Eggyel több ember, eggyel kevesebb robot;
Eggyel több vidám nap, eggyel kevesebb komor;

Eggyel több bizalom; eggyel kevesebb taktika;
Eggyel több dicsérő szó; eggyel kevesebb intrika;
Eggyel több fedetlen arc, eggyel kevesebb smink;
Eggyel több újdonság, eggyel kevesebb rutin;

Eggyel több emberi érték, eggyel kevesebb ármány;
Eggyel több egyedi ember, eggyel kevesebb szabvány;
Eggyel több ünnep, eggyel kevesebb gyász;
Eggyel több kiszabadult vad, eggyel kevesebb vadász;

Eggyel több válasz, eggyel kevesebb talány;
Eggyel több együttlét, eggyel kevesebb magány;
Eggyel több érzés, eggyel kevesebb okoskodás;
Eggyel több jó tanító; eggyel kevesebb fejmosás;

Eggyel több mindig, eggyel kevesebb rossz;
Eggyel több soha, eggyel kevesebb gonosz;
Eggyel több mások; eggyel kevesebb én;
Eggyel több megélt érzés, eggyel kevesebb költemény;

Eggyel több kezdet, eggyel kevesebb vég;
Eggyel több Rajta hát!, eggyel kevesebb Most már elég!;
Eggyel több Miért ne?!, eggyel kevesebb Miért?!
Egyel több Élet, hogy élj, egyel kevesebb Halál a semmiért!

 

Csak nézni egy másikat

S te elmentél a villamossal,
Integettél pedig kértelek, hogy ne menj.
Te csak annyi mondtál gyermeki mosollyal.
ígérd meg, hogy mindig rossz leszel.

Te elmentél s már nem láttad,
Hogyan keltik életre az esti fényeket.
Pedig ezt a csodát vártad,
Jelként, mit küldenek az égiek.

Néztelek a szökőkútnál szótlanul, hosszasan,
más világ voltál, mely egykor közel hozzám,
de most mégis tùl messze van.

Akkor és ott megértettem,
mit jelent egymást szeretni.
Te átölelsz, mert szeretsz,
S ha szeretlek, akkor hagylak elmenni.

Aznap este szívből tudtam nevetni,
Viccet meséltem, megéltem a pillanatom.
Újra önmagam tudtam lenni...
Kettőnkön már csak éjjel gondolkodom,
Csak tudnám mit éreztél nélkülem a villamoson!

 

Egy Szív magánya

Írta Szíved Neked, egy tavaszi hajnalon, 
Mikor azt hitted megszakad, mert felébresztett a fájdalom.

Vidáman mosolyogsz egy fényképen, 
Idegennel beszélgetsz a buszon éppen,
Mi az mit a világ lát belőled innen?
Te mégis magányos vagy!

Száz barát, ezer ismerős mind álca,
Egyedül vagy minden nap, mi virrad a világra, 
Csak az álmok hozzád el a reményt, 
Ott szerethetsz valakit, ki nem lehet a tiéd.

Árnyékként követ magányod, 
Nappal a fény, éjjel a lámpák miatt látod. 
Csak megértené végre az ostoba, 
Hogy úgy szereted, mint előtte senkit, soha.

Vár a szíved valakit, isten tudja miért, 
Boldogságért, mindenért talán a semmiért. 
Gazdám, kiért dobogok, én nem hagylak el soha, 
Írta Szíved Neked , mint egy tovatűnő csoda.

Csalárd szívek himnusza

Rohanunk át az életen, 
Hisszük szerelmünk gyümölcse fán terem, 
S csupán díszes ékszer az értelem, 
Őszintét nem mondunk csupán csak kedveset.

Olykor csak okafogyott szaladgálunk, 
Néhol ezzel-azzal összeállunk, 
Bukunk, de szeretünk szenvedni mielőtt felállunk, 
Lámpákat dörzsölgetünk, hogy lehessen kívánnunk.

Ténfergünk részegen az éveink között, 
Kavicsot nyalogatunk s hagytuk a gyémántot magunk mögött, 
Mínusz voltú reményeinkből vonunk ostobán gyököt. 
Hidakat megkerüljük, sétálni akarunk a szakadék fölött.

Bámuljuk, hogy elmúlik minden, 
Szépség, pénz, erő és úr lesz a nincsen, 
Átok lesz minden földi kincsen, 
S halálod értelmetlen akárcsak a léted, 
Mert annyi milliárd után téged is átvert a szíved.

 

Egyformák

Te jobbra mész, én balra tartok,
te nevetsz, míg én sírok,
te földön ragadsz, míg én szállok,
te siettetsz, míg én várok.
Mégis egyformák vagyunk!

Te kinyitnád, amit én bezártam,
te szeretnéd, amit én utáltam,
te felállnál, ha melléd ülnék,
te neki mennél, ha én kikerülném.
Mégis egyformák vagyunk!

Te megfognád, amit én elengedtem,
te elszórnád, amit én összeszedtem,
te darabokra törnéd, amire én vigyáztam,
te elrejtenéd azt, amit én megtaláltam.
Mégis egyformák vagyunk!

Te elhúzódsz, ha én hozzád bújok,
te mélyen hallgatsz, ha én hozzád szólok,
te komolyan nézel rám, ha én rád nevetek,
te megállítasz, mikor én sietek.
Mégis egyformák vagyunk!

Te elalszol, mikor én ébredek,
te elindulsz, mikor én érkezek, 
te gázt adsz, mikor én fékezek,
te önmagad szereted, én pedig lelkedet!
Látod, egyformák vagyunk!

 

Első látásra 

Beleszeretni egy pillanat
Egy köszönés, mosoly, 
egy megemelt kalap,
Egy kézfogás csupán, mibe beleborzongsz.

Egy kedves szó, egy pillantás, egy kedves hang,
S máris egy másik ember lángoló rabja vagy.

Egy bók, ajándék, s egy ígéret, 
S kiáltanál a világba, 
Mert most először te is megérted, 
Mi az a szerelem első látásra.


Anonim emberek találkozója

Tudósnak túl buta voltam,
Szerelőnek túl suta,
Művésznek túl hétköznapi,
Átlagosnak túl fura.
Foglalkozásom: Ember!

Emlékekből állok össze csupán,
Ki vagyok én? Örök talány.
Úgy csinálok, mintha élném az életet,
pedig élni, még csak most készülök. 
Idegen vagyok otthon, más világban bennszülött.
Foglalkozásom: Ember!

Engem mindig mindenki csak kérlelt,
Mielőtt elmész, ígérd meg, hogy visszanézel.
Ócska tükör a világ nem varázslatos távcső,
Belenézni s visszanézni soha nem volt erőm.
Foglalkozásom: Ember!

Nem vágyom nagy dolgokra, csak az ágyam melegére,
Eső után napsütésre, egy baráti ölelésre,
Önfeledt nevetésre, igazi szeretetre,
Feledni a rosszat, azt tenni mi jó,
Egy igen és-re, mi egy mondat után hallható.
Foglalkozásom: Ember!

Emlékszem még milyen volt, mikor magadhoz húztál,
Én meséltem neked s te végig hallgattál,
Átölelt karod mikor éjfélkor felriadtam,
Mikor te és én…jaj egyedül maradtam.
Foglalkozásom: Ember!

Talán meg se történt az élet,
Minden emlékem hamis,
Talán nem vagyok más csak egy elrontott kísérlet,
S nem létezik csak a te, ő, ők, és a ti.
Foglalkozásom: Ember!

A Te foglalkozásod: Ember!
Az Ő foglalkozása: Ember!
A Ti foglalkozásotok: Ember!
Az Ő foglalkozásuk: Ember!
S ha a Mi foglalkozásunk is: Ember!
Akkor Én ki vagyok?
Foglalkozásom: Várj! Még egy percig gondolkodom!

 

Egy viharról

Hajnalban hangosan felnevettél,
azt hittem a viharra ébredtél.
Odakint dörgött, villámlott,
Tavaszi vihar tépázta a világot.
De mintha a világ legbékésebb helyén lennél,
Tovább álmodtad békésen az álmod.

Kettőnk közül te voltál mindig is a bölcsebb,
Engem az élet nevelt, hogy én legyek az erősebb.
Soha semmi nem érdekelt mi terveződött az agyadban,
Furcsán, egyszerűen, elrejtetted mélyen, magadban.

Én tomboltam át ezer éjszakát, mint ablakunk előtt a vihar,
Ezért szeretem végig nézni,
Hogy épít, rombol s tűnik el ahogyan jött, oly hamar.

Vihar után legszebb a világ,
Tiszta, élhető és bűntelen
Csak a pusztításért, amit okozok,
Vezekelhetek keresztül az életen.

 

Egyet ezerért

(A szomorú vasárnapok margójára)

Ezer órát sírtál keresztül,
Egyet kaptál cserébe, de boldogat.
Ezer ember maradt életeden kívül,
Egyet kaptál cserébe, ki odabent marad.

Ezer pofont kaptál mitől szédülsz,
Egyet kaptál cserébe, a csókból.
Ezer sebet kaptál örök emlékül,
Egyet kaptál cserébe, vigaszt egy bóktól.

Ezerszer botlottál meg és elestél,
Egyet kaptál cserébe, hitet.
Ezerszer csaltak meg, akiket szerettél,
Egyet kaptál cserébe, a szeretteidet.

Ezer álmod tört szerte szét,
Egyet kaptál cserébe, az életet.
Hogy megtanuld te is a leckét,
Ezer rosszért cserébe jár a jó, az egyetlenegy.

 

Jogok és érzések

Jogod van fallal körbe venni magad,
De nekem jogom van, hogy változásra kérjelek.
Jogod van, hogy érzéseid letagadd,
De nekem jogom van, hogy érezni késztesselek.

Jogod van elfutni előlem bárhová a világon,
De nekem jogom van a kezdet fogni,
Jogod van tiporni keresztül ezer virágon,
De nekem jogom van a károkat helyre hozni.

Jogod van megvetni engem, azért aki vagyok,
De nekem jogom van önmagam lenni,
Jogod van kiabálni, miközben hallgatok,
De nekem jogom van, hogy aztán engedj beszélni.

Jogod van elhallgatni előlem mindent,
De nekem jogom van megtudni a választ,
Jogod van nekem adni a legdrágább kincsed,
S nekem jogom van, hogy szívedre vigyázzak.

Neked jogod van s nekem is jogom van,
most mit tegyek,
Engedem, hogy jogok helyett,
szívbe vésett alapelv legyen a szeretet.

A titok

Elárulok valamit,
tudom a titkodat.
Kár, hogy nem látod,
a huncut mosolyomat.

Legyen a kettőnk titka,
mi örökre összeköt.
Kezemet adom, ha megtanulsz 
olvasni a sorok között.

Ugyanaz a titkunk,
csak én elárultam Neked,
te vársz, hogy rájöjjek,
de már tudom, ezért értelek.

Titok vagy sem én már tudom, 
te is magamfajta vagy.
Ezért is szeretlek a magam módján,
s ezért őrzöm féltve a titkodat.

Emlékszel az első közös esténkre,
Ha nem az se baj,
És arra a forgó szélvészre,
mivé változol, ha másvalaki vagy.

Tudom mit jelent kétarcúnak lenni,
Hidd el, harcol majd a szív meg az ész,
de két szívet két ésszel is lehet szeretni,
csak szólj, s veled tartok akárhova mész.

 

Mi más lehetne

Mi más lehetne az élet,

mint egy kérdés mögötti kijelentés, 
Hideg szavak mögötti melegség, 
Üres érzések mögötti teljesség, 
Egy mogorva arc mögötti kedvesség. 
A megszokott mögötti jó idegenség, 
Egy buta vicc mögötti bölcsesség,

Egy könny mögötti boldogság, 
Egy elszólás mögötti igazság,
Egy hátra lépés mögötti bátorság, 
Egy búcsúzás mögötti barátság,
Egy "pokol" mögötti "menyország",
Egy vesztett harc mögötti kitartás. 
A fájó csend mögötti reményteli kiáltás,
Az állandó mögötti változás, 
A bilincsek mögötti kézfogás.

Egy soha mögötti remény, 
Egy mindig mögötti erény.
Mi más lehetne az élet, mint a tél mögötti tavasz, 
Csak megbékés miután elmúlt a harc!

 

Gyere közénk

Táncjáték lesz, mint még soha,
táncosait várja a tánciskola!

Lesz itt bál, alvilág, víg és bús zenével,
Sok-sok lépés, mit Veled értünk el!
Itt az idő most légy bátor
Köztünk a helyed pontosan mától.

Gyere hozzánk,
Nagyon várunk,
Táncoljon együtt,
Minden lábunk.

Nem kell a púder,
csak add önmagad.
Aki őszinte, szorgalmas
Velünk marad!

Megmutatjuk a világnak
A profik milyen táncot járnak. 
Erős belső, sokszínűség, kisugárzás,
Itt mindenki karakter, nincs utánzás.

A castingok csak reád várnak,
Legyél sztárja a showtáncnak.
Bírod velünk az iramot?
Elhisszük, ha megmutatod!

Ha magadra ismertél e sorokban
Jelentkezz hozzánk, de nyomban!

A tópartról

Én ültem a tópartján, 
Csöndesen merengve
a semmin és minden.

Köröttem
nyüzsgött 
az élet,
Párok hada
jött s ment
mögöttem.

Egy kisfiú 
a kacsákat
akarta etetni, 
Megfogni
egy kis halat,
A tóban 
megfürödni,
Egyik sem
sikerült
elment s helyébe
egy másik ült.

Barátok 
köröttem 
vígan 
beszélgettek, 
Járókelők 
ittak s ettek majd 
nagyokat nevettek.

Esteledett, 
de még mindig
égetett a nap,
Mezítláb jöttem
idáig.

Kövek tetején,
a magas ég alatt.
Lábam a tóban, 
szívem a múltban,
eszem a jövő peremén. 
Haza találtam,
istenbizony
haza én.
Miközben
egy fiúcska
trombitán játszott. 
A saját hangszerére gyűjtött, 
S próbálta jobbá tenni a világot! 

 

A múzsa

Egyetlen múzsát kerestem a világban, 
Egyet, kit ma megtaláltam.

Ha rám mosolyog érzem, csak játék az egész, 
Csak egy szívdobbanás mikor megsimogat kezet a kéz. 
Ki érti szívem minden rezdülését és a szavakat,
Mik bensőmet feldúlták de mind torkomon akadt.

Csak egyetlen múzsát kerestem a világban 
S miután mindenki elhagyott e múzsát magamban megtaláltam!

 

A Nő!

Kicsit lökött, nem buta.

Érzékeny, nem hisztis liba.

Fáradt, nem lusta.

Feláldozta magát, nem a rövidebbet húzta.

 

Bizakodó, nem naiv.

Nem ízléstelen, hanem kreatív.

Nyugodt, nem érdektelen.

Kalandvágyó, nem féktelen.

 

Türelmes, nem lassú.

Alázatos, nem buta tyúk.

Bölcs, nem okoskodó.

Segítőkész, nem fontoskodó.

 

Szorgalmas, nem kihasználható.

Nem mártír, hanem önfeláldozó.

Magabiztos, nem egoista.

Céltudatos, nem karrierista.

 

Bátor, nem vakmerő.

Jól gazdálkodik, nem nyerészkedő.

Beszédes, nem szószátyár.

Érzelemdús, nem házisárkány.

 

Szelíd, nem alamuszi.

Szeretetből enged, nem megalkuszik.

Különleges, nem földönkívüli.

Erkölcsös, nem maradi.

 

Tiszta, nem rendmániás.

Nem ingó vagyontárgy, hanem egy társ.

Néha szótlan, de nem hamis kártyás.

Nem földi átok, hanem égből küldött áldás.

...a Nő!

 

 

Csárdás az élet

Kettőt balra, kettőt jobbra
Tánc az élet kemény harca.
Kettőt előre, kettőt hátra,
Ne lépj a másik lábára.

Azt hiszed csárdás, amit jársz,
Hogy nem követhetsz el hibát,
Ha azt hiszed az élet könnyű ellenfél,
Mielőtt kezdenél már félig veszítettél.

Ha nem szólal meg a zene,
Üsd vagy csettintsd magadnak az ütemet,
S ha valaki halkan a füledbe dúdolja Neked,
Köszönd meg neki, amíg megköszönheted.

Kezd el hátra vagy jobbra, olyan mindegy,
Minden ember egyformán máshogy lépked.
Egymás útjából oly katonásan kilépünk,
Mert nem tudunk mit kezdeni azzal, ha egymást keresztezi léptünk.

Csárdás az élet ócska és régi.
Kettőt balra, kettőt jobbra, kettőt előre, kettőt hátra kell csak lépni. 
S akárhogy kezded is el nincs az a csoda,
Hogy ahonnan indultál, ne érkezz vissza oda.

Írok majd

Anya szerettem volna lenni,
De nem lehet.
Nem akarom, hogy örökölje a betegségemet.

Feleség szerettem volna lenni,
De nem lehet.
Nincs férfi, ki erős lenne elviselni a lényemet.

Barát szerettem volna lenni,
De nem lehet.
Nincs, ki tudna segíteni, cipelni a terhemet.

Dolgozó felnőtt szeretem volna lenni,
De nem lehet.
Nem tudom munkára fogni se lelkem se tetemet.

Most gondolkodom, mi lehetek ezen a világon,
S várom csak a gondolatot, csak várom, várom.

 

Elkártyázott élet

...Mikor egész életed ott hever egy lapon,
Utolsó tétként a kártyaasztalon.

Meredten nézed a lapot min nincsen más csak a neved,
Egyetlen este alatt buktad el kártyán az életed.
Mert nem álltál fel akkor, amikor lehetett,
A legelején, mikor az osztó szólt, hogy kéri a téteket.

...Bizonygattad mindenkinek, hogy majd te megmutatod,
Te esztelen, kértél tizenkilencre még egy lapot.

Ostobán a szemébe néztél az osztónak,
Nem hittél már az értelmes szónak.
Egyre csak mondogattad: A szerencse kedvez a jónak!
De mindened mi jóvá tett, tétként az asztalra szórtad.

Már nincs körötted senki e világon,
Elkártyáztad otthonod, javaid és családod.
Miközben szíved a mohóságtól hevült,
Ember, állat, tárgy, mind egy lapra került.

Egy átkártyázott éjszaka után,
Mindened ott hever az osztó oldalán.
Egy utolsó játékra a saját lelked ajánlottad fel.
Mind közül én hagytalak utolsóként el.

Hogy ki vagyok én? Nem tudhatod.
De én találtam rád egy hűvös hajnalon.
Mert az utolsó játszmát nem vesztetted el,
Csak az osztó emelt tétet: Meghal, aki nyer!

 

Újra ott

Ma újra ott jártam, hol néhány évvel ezelőtt.
Lassan sétáltam, míg előhozta emlékeim az idő.

Akartam ugyanaz maradni, aki először besétált ide,
Azt képzeltem, hogy minden engem várt, s míg nem jöttem, nem változott semmi sem.

Tisztán láttam magam előtt az emlékeimet,
Éreztem, azt a ritmust, mit csak itt játszik a szívem.
Ugyanaz a táj, ugyanaz a hang, ugyanazok az arcok,
Pedig évek teltek el, változtam én, mássá tettek a harcok.

Úgy éreztem minden ugyanaz maradt,
S ott folytatódik, hol egykoron vége szakadt.
Közelebb léptem s a szívem megszakadt, 
Mert minden változik s elmúlt minden régi pillanat.

 

Elmaradt búcsúzás

Te tanítottál meg igazán szeretni
S cserébe akkor nem akartalak felébreszteni.
Édes álmot álmodtál tudom,
Mert mosolyogtál egy tavaszi hajnalon.

Soha nem láttalak ilyen békésen aludni,
Hagytam a szívemet tombolni majd megnyugodni.

Tudtam külön utak várnak ránk,
Köztünk a csönd s az elmaradt búcsúzás.
Külön csatákat kell most vívni,
Harcolni, bukni s magunkhoz visszatérni.

Tudtam te elég erő vagy, hogy kibírj egy háborút 
Magamról csak reméltem
Hogy mindent túlélek, még ha nem is kapok koszorút.

Elindultam egy tavaszi reggel, a magam útjára
S csak remélni tudtam, hogy nem akkor látlak utoljára.

A Férfi és a Nő, avagy nevezzük csak kémiának

Nevezzük csak kémiának,
a legszebb dolgát a világnak,
mi nő és férfi közé szökik,
amikor tekintetük találkozik.

A férfié az erő,
becsület és hatalom.
A nőé a gondoskodás,
gyengédség és irgalom.

A férfinak kell a nőt óvni 
szeretni és védeni,
A nőnek kell a férfit tisztelni,
becsülni és félteni.

Vágyik a törékeny nő egy férfi karjába,
mi védelmet és biztonságot ad,
S keresi a férfi a nőben a szerelmet,
tiszteletet, békét és bizodalmat.
Vágyik a nő a férfitől a dicsérő szóra,
A férfi pedig egy meleg szerető otthonra.
Vágyik a nő bókra, mosolyra, simogatásra,
mit nem adhat meg csak a teremtés koronája.
Vágyik a férfi édes kacajra, s a női gyengédségre,
Hogy amíg ő szereti a nőt, a nő őszintén tisztelje.

A férfi az agy, a nő a szív,
Egyik a másik nélkül mit se ér.
Annyit hallgat a férfi,
amennyit a nő beszél.

A nő tisztelje a férfit,
A férfi szeresse a nőt,
Bár ellenkező nem,
egybehangzó igen a világ előtt.
Egyik se több, egyik se kevesebb,
a férfi a hatalom, a nő a szeretet.

Egymás nélkül sosem lesznek
teljesen egészek,
Ha valamit, akkor hívjuk ezt
az élet rendjének.
Ketten lesznek kerek egész, egységben,
miként a hegű és a vonó, a Mester kezében.

 

Szerelmes versecske

Énekelnék veled szerelmes duettet,
Táncolnék a sötétben karjaid között,
Szavalnék neked egy szerelmes verset,
Virágot adnék, mit előtte csokorba kötök.

De énekelni sajnos nem tudok,
S botlábat kaptam odafentről,
Hidd el verset is borzasztóan szavalok,
S nem vagyok, csak egy kétbalkezes, allergiás virágkötő.

A színpadon veled szerelmest játszanék,
Elfütyülnék madárként egy slágert te néked,
Felhoznám az óceán legszebb gyöngyszemét,
Szivárványt festenék életed kék egére.

De színészetet soha nem tanultam,
És nem vagyok egy füttyös madár,
Úszni is csak a magzatvízben tudtam,
S nem tudom milyen színű a szivárvány.

Szobor lennék, mi az utcán neked integet,
Bohóc, ki felvidít egy szomorú nap,
Festőként megfesteném gyermeki tekinteted,
S lennék veled teljes, utolsó, gyönyörű félhang.

De szobornak túl eleven vagyok,
A bohócorr is otthon maradt,
A papírra rajzolni csak pálcikaembert tudok,
S az a félhang vagyok, mit minden száj elharap.

Csak egy ember vagyok, ki bármivé lenne,
Hogy értsd s szíveddel érezd végre,
… hogy szeret.

 

 

 

Mit hazudjak feleletként?

Mit hazudjak, ha megkérdezed, hogy vagyok? 
Remélem egyszer lesz egy szebb napom. 
Hisz a legrosszabb nap is huszonnégy óra, 
Mi után megváltásként térek nyugovóra.

Mit hazudjak, ha megkérdezed, merre jártam? 
Életben, halálban, a mesék birodalmában. 
Sehol sem találtam magamnak helyet.
Mondd, otthont találni mennyi időbe telhet?

Mit hazudjak, ha megkérdezed, kivel voltam? 
Egyedül a legcsöndesebb magányomban. 
Magam mellől mindenkit ellöktem, 
Segítséget soha nem fogadtam el, soha nem is kértem.

Mit hazudjak, ha megkérdezed, hogyan tovább? 
Élem az életem vagy várom a halált.
Olykor mélybe zuhanok, máskor a magasba török. 
Néha tervezem, hogy egyszer majd felnővök.

Mit hazudjak, ha megkérdezed, mi az, amit érzek? 
Tombolok, pusztítok, remegek és félek. 
Rajongok, bízok, hiszek és szeretek, 
Remélek még titkon boldog perceket.

Mit hazudjak, ha megkérded, ki vagyok én? 
Egy összetört szerethető emberi lény, 
Mindig más, örökké változok, 
De ne gondold, hogy a szemedbe hazudok.

Mit feleljek, ha megkérded, hogy vagyok?
Köszönöm kérdésed, mondanám…
De már nem vártad meg a válaszom!

Álombéli táncok

Ma este felvettem a legszebb ruhámat, 
S gyorsan bebújtam a melegágyba, 
Mert újra hiszek a csodákban, 
Mióta találkoztam veled egy álombéli bálban.

Becsuktam szememet, csak rád gondoltam,
S féltem, hogy elaludni nem tudok, 
De csak egy pillanat és az álmok világában voltam, 
S azon kaptam magam, hogy a bálban veled táncolok.

Elfelejtetted, hogy ma találkozunk, 
S te pizsamában aludtál el, 
Kicsit vicces, ahogy táncolunk, 
Én, mint aki ünnepre készül, 
Te, mint aki véletlenül aludt el.

Nem tudtam soha csak csárdást táncolni, 
De egy álomvilágban, ahol veled, 
Úgy éreztem, mint aki élete keringőjét járja,
Akkor és ott megváltozott az életem.

Emlékszem valami megriasztott álmomban, 
S én rohantam menedéket keresve, 
Egy aprócska sarkon neked futottam, 
S te mosolyogva feküdtél már földön fekve.

Ezerszer kértem bocsánatot tőled, 
De te nem akartál felállni, 
Azt mondtad, megbocsátasz nekem, 
Ha melléd fekszem a sárba angyalt rajzolni.

Valami megváltozott bennem, 
Aznap éjjel először jó volt álmodni, 
S reméltem örökre együtt marad, 
A lökött leány, és a sáros királyfi.

De eljött a hajnal és felébredtem,
Még búcsúzni sem volt időm Tőled, 
S egy napon át a föld felett lebegtem, 
Vártam az éjjelt, és az álmot, amikor újra találkozom véled.

Minden éjjel vártalak egy álomvilágban, 
A sarkon, ahol szó szerint beléd botlottam, 
Te lettél az, kivel az álmok birodalmát bejártam, 
Kócosan, smink nélkül, pizsamában és fáradtan.

Nem beszéltem rólad senkinek, 
Csak azt látták, hogy újra boldog vagyok, 
Egy álombéli szerelem, 
A földön talán a legfurcsább titok.

Szeretni valakit, kivel csak álmodban találkozhatsz, 
Ugyanolyan fájó, mint gyönyörű dolog, 
Minden hazugság nélkül, ahogy alszik az ember, 
Annyi csalódás után, az álmában lehet újra boldog.

Annyi együtt szőtt álom után, 
Egy éjjel nem jöttél többé, 
S én hiába kerestelek,
Már éppen feladtam a reményt, 
Mikor mosolyogva szembe jöttél velem.

Nem tudtam álom e vagy valóság, 
Őszintén, nem is érdekel, 
Csak átölelni akartalak semmi mást, 
Megfogni a kezed s el nem engedni keresztül egy életen.

Hosszúra nyúlt aznap éjjel az álmom,
Mert minden titkom, félelmem elárultam neked,
S te türelmesen végig hallgattál, 
de tudtad, hiába félek attól, hogy felébredek.

Aznap amikor újra találkoztunk,
Az álomnál is valóságosabb voltál, 
Mikor hajnalban búcsúzni akartam, 
Akkor árultad el, hogy ez a valóság.

Nem értettem semmit csak álltam szótlanul, 
S nem tudtam miféle furcsa tréfa ez.
Te megcsíptél, hogy lássam, nem álmodom, 
S engem kerestél mikor, 
Nem jöttél el annyi éjjelen.

Most csendben alszol mellettem, szelíd mosollyal az arcodon, 
Tudom, vársz rám egy álombéli bálban, 
S ma éjjel, mint először, 
Fáradtan, kócosan, mindegy milyen ruhában, 
Újra angyalt rajzolunk, kacagva a sárban.

 

 

Egy Nő ki nem mondott szavai

Reggel!
Ott vagyok valahol a térképen, 
Egy helyen, melynek nincsen neve, 
Egy világ láthatatlan közepében, 
Egy eldugott sarkában a mindenségnek.

Délben! 
Újra vágyik szívem látni arcodat,
Egy érzés, melyen megannyi 
néma csend sem változtat.
Újra akarom érezni ölelésed melegét,
Mert melletted, lenni sosem lehet elég.

Ma éreztem, hogy szívem érted újra dobban,
Szomorú napok után boldogságomban.

Este! 
Csak ültem veled szemben 
És nem értettem semmit, 
Mintha egy másik nyelven 
Beszélnél hozzám,
Nem tudtam s nem is
Akartam semmit sem tenni 
Miközben annyi mindent 
A szemembe mondtál.

Nem gondoltam másra, 
Csak arra a srácra, 
Ki a körúton szembe jött velem,
Vidám volt, fiatal és bátor, 
Azon a tavaszi délutánon
Megváltozott az életem.

Éjjel!
Gyere el hozzám, csak ne ma!
Ölelj meg, csak ne itt!
Sírj, csak ne úgy hogy lássák!
Szeress, csak ne tudják meg kit!

 

Ha kimondtam volna...

(Egy kapcsolat hanyatlása)

Azt mondtad elkenődött a sminkem, 
De láttam, hogy rám se néztél.
Azt mondtad semmihez sincs kedvem,
De semmit meg nem kérdeztél.
Azt mondtad rideg vagyok hozzád,
De te sosem ültél mellém.

Azt mondtad nyugodjak meg,
De nem dühös voltam, hanem szomorú,
Azt mondtad, mint az ég, oly változó vagyok,
De a napsütést nem vetted észre csak a néhány perces borút.

Azt mondtad ideje, hogy felnőjek végre,
De a múltam hegeit arcomon nem vetted észre.
Azt mondtad a szakadék köztünk egyre mélyebb,
De én az égieknek mondtam köszönetet érted.

Azt mondtad gyönyörű a mosolyom,
De soha sem hallottál önfeledten nevetni.
Azt mondtad nem szeretlek igazán,
De soha nem értetted, számomra mit jelent szeretni.

Azt mondtad mást mutatok, mint ami vagyok,
De boldogságon kívül mást nem akartam s akarok.

Azt mondtad jöjjek be az esőről,
De csak táncolnod kellett volna velem.
Azt mondtad nem tudod, mit miért csinálok,
De csak hinned kellett volna nekem.

Azt mondtad nem figyelek rád,
De én bensőddel együtt láttalak,
Azt mondtad legyen enyém inkább a világ,
De én mindenkorra téged választottalak.

Azt mondtad magam se tudom, mit akarok,
De már az első pillanattól tudtam pontosan,
Azt mondtad öröm könnyei vannak a szememben,
De csak a fájdalom néz vissza rád, mert tudom, hogy vége van.

Azt mondtad..bár már oly mindegy mit mondtál,
Mert nem ismertél s megismerni nem is akartál.

 

Ne gondolkodj

Ne gondolkodj, ha van, kit szeretni
Ne gondolkodj, ha van, mit remélni
Ne gondolkodj, ha van miben hinni,
Ne gondolkodj, ha van miért élni.

Ne gondolkodj, ha van miért szállni,
Ne gondolkodj, ha van kire várni,
Ne gondolkodj, ha van miért felállni,
Ne gondolkodj, ha van mire vágyni.

Ne gondolkodj, ha van mit álmodni,
Ne gondolkodj, ha van kivel táncolni,
Ne gondolkodj, ha van kivé válni,
Ne gondolkodj, ha van miért játszani.

Ne gondolkodj, ha van hova utazni,
Ne gondolkodj, ha van mit felmutatni,
Ne gondolkodj, ha van hova jutni,
Ne gondolkodj, ha van mit megtanulni.

Ne gondolkodj, ha van mit megígérni,
Ne gondolkodj, ha van kinek megköszönni,
Ne gondolkodj, ha van miért bocsánatot kérni,
Ne gondolkodj, ha van hová elszökni.

Ne gondolkodj, ha van kit megölelni,
Ne gondolkodj, ha van miben dönteni,
Ne gondolkodj, ha van kit kérni,
Ne gondolkodj, ha van kinek a szemébe nézni.

Ne gondolkodj, ha van mit megfizetni,
Ne gondolkodj, ha van kit elengedni,
Ne gondolkodj, ha van min elmerengni,
Ne gondolkodj, csak engedd az életet tovább menni.

 

 

 

 

Elköltöztem

Elköltöztem egy szebb világba,
hol hinni tudok a mesékben.
Elköltöztem egy boldogabb világba,
Hol létezik a bocsánat és a kérem.

Elköltöztem egy őszintébb világba,
hol hangosan tudok nevetni.
Elköltöztem egy békésebb világba,
hol tudják mit jelent szívből szeretni.

Elköltöztem egy együtt érzőbb világba,
hol egyenlő a Te, az Ő és az Én.
Elköltöztem egy színesebb világba,
hol szivárvány van az ég tetején.

Elköltöztem egy nyugodtabb világba,
hol boldogan lehet élni.
Elköltöztem egy gyermekibb világba,
hol még tudok őszintén remélni.

Elköltöztem egy szelídebb világba,
hol édes az élet akár az álom.
Elköltöztem egy bátrabb világba,
hol mezítláb lehet az úton járnom.

Elköltöztem egy jobb világba,
hol teljesen önmagam lehetek.
Elköltöztem egy másik világba,
Ha kellenék, a bunkeromba leszek.

 

 

Várunk, csak várunk

Várunk az esőre,
Várunk a napfényre,
Várunk a simogató szellőre.

Várunk a szerelemre,
Várunk a szakításra,
Várunk az égi jelekre.

Várunk a boldogságra,
Várunk a könnyekre,
Várunk az otthon nyugalmára.

Várunk a halálra,
Várunk az életre,
Várunk a feltámadásra.

Várunk a homályra,
Várunk a fényre,
Várunk egy villámcsapásra.

Várunk a derült égre,
Várunk a borult időre,
Várunk egy hideg szélre.

Várunk a munkára,
Várunk a pihenésre,
Várunk a szabadságra.

Várunk a szabadulásra,
Várunk egy jó rabságra,
Várunk egy végső csatára.

Várunk egy megérdemelt pofonra,
Várunk egy ölelésre,
Várunk egy szerelmes csókra.

Várunk az őszre,
Várunk a nyárra,
Várunk a tavaszra és a télre.

Várunk a holnapra,
Várunk a mára,
Várunk egy elmúlt napra.

Várunk a változásra,
Várunk a nyugalomra,
Várunk a következő állomásra.

Várunk a reggelre,
Várunk az estére,
Várunk a déli harangütésre.

Várunk a melegre,
Várunk a hidegre,
Várunk egy pont jó hőmérsékletre.

Várunk az elmúlásra,
Várunk a születésre,
Várunk egy másik világra.

Várunk mindenen ezen a világon,
Várunk arra, hogy várni lehessen.
Akárcsak egy buszra a végállomáson.
...pedig már bent áll!

 

Keress egy helyet

Keress egy helyet, hol boldogan tudsz élni!
Ahol nem félsz és nem fáj remélni.
Ahol mersz egyedül egy elsőt lépni.
Ahol van hely a múltat eltemetni.

Keress egy helyet, hol szabad lélegezni!
Ahol nem kell minden nap fájón tévedni.
Ahol tudsz felállni s újra harcba szállni.
Ahol a szakadék szélén tudsz egy táncot járni.

Keress egy helyet, hol önmagad tudsz lenni!
Ahol nem kell színlelni s önmagad megtagadni.
Ahol mindenért egy mosollyal tudsz fizetni.
Ahol, hogy szép a világ el tudod hinni.

Keress egy helyet, hova nem jut el a rossz!
Ahol nincs fájdalom, könnyek s eltűnt a gonosz.
Ahol újra bízni, remélni és szeretni fogsz.
Ahol az otthonból érzed azt, hogy "ott".

Keress egy helyet túl megannyi határon,
Túl mindenen, túl a valóságon,
Túl ezen az egész tökéletlen világon.

Keress egy helyet hol boldog a lélek,
S indulj, hogyha magához hív!
Mert ahol a lélek álmodik,
csak ott lehet boldog a szív.

 

Csak egy órát

Csak egy órát szabad bárkit is szeretni,
Mellette mi rossz könnyedén feledni,
Remegő kézzel kezéhez érni,
S mit éreztél arról verset írni.

Csak egy órát lehetsz bárki szerelme,
Anélkül, hogy szíved csapdába esne,
Mielőtt szíved mindent elfeledne,
S egy múzsából valódi érzelem lenne.

Csak egy órát lehet színjátékot játszani,
Ha nem akarod őt és saját magad bántani,
Senki sem képes meséket valóra váltani,
Csak egy óra és másik múzsát kell választani.

Csak egy órát lehet igazán szeretni,
Csak egy órát lehet őszintén nevetni,
Csak egy órát lehet boldogan élni...
.........Mert egyetlen óra az élet!

 

Eljött ma hozzám

Eljött ma hozzám az árnyékod,
S megnevettetett.
Akárhova néztem mosolyod láttam ott,
Mint egy édes kisértetet.

Elmeséltem neki mindent,
Mit neked akartam.
Szavakat, melyeket szabad kimondani,
Mind neki adtam.

Az ő szemébe néztem,
De reád mosolyogtam.
Mintha te lettél volna mellettem,
Árnyékoddal olyan voltam.

Mint veled úgy nevettem,
Mint téged úgy szerettem,
Mint neked úgy meséltem,
Mint érted úgy réméltem.

Árnyékod add mától a világnak,
Hozzám holnap magad gyere,
S elmondok valamit, mit senki másnak,
Még saját árnyékodnak se lehet.

 

Mire hármat számolok...

Egy. Egység.

Egy életed van, de nem egy halálod,
Vele halsz, amikor megölöd egy álmod.
Egyszer játszhatod el a bizalmat,
Mit az emberek néked kölcsönbe adtak.
Egyszer tudhatod mit jelent az első,
Mit nem előz meg egy másik,
S hozzá fogató utána sem jő.

Ezerszer harcolsz,
de fel csak egyszer adhatod,
Életedben egyszer lesz
tökéletes mondatot,
Mondják egyszer élünk,
de akkor nagyon,
Egyszer véget ér egy történet,
S le kell, zárd a mondatod.

Kettő. Kétség.

Két oldala van egy éremnek,
Akárcsak arca minden emberi lénynek
Két élet s a második akkor kezdődik,
Mikor ráébredsz, hogy az emberek
tényleg csak egyszer élnek.
Két kezed, szemed füled s szíved,
A másodikat becézzük csak észnek,
Két ember lesz egy egész,
Mikor Isten színe előtt egy másikkal,
örök szövetségre lépsz.

Mondanám, hogy van két dobásod,
de a második nem lenne más,
Csak az én hazugságom.

Egyszer élünk kétszer halunk,
Ha egy napon megvetjük önmagunk,
S az élet nagy kérdéseire
már nem keressük válaszunk.
S azon a napon el kell, döntsem
magamat vagy az életet vádolom.
Eldönteni, mire hármat számolok

Három.

Ne gondold

Ne gondold, hogy nem tudom, milyen vagyok,
Bántó, durva s néha mindent lábbal taposok.
Gondold azt, hogy más is tudok lenni,
Kedves, mosolygós, kit könnyű szeretni.

Ne gondold, hogy szeretek ilyen lenni,
Vannak tettek, mit próbálok elfeledni.
Gondold azt, hogy fájdalom van a szavak mögött,
S egy kőbe vésett múlt, két bántó szó között.

Ne gondold, hogy nem akarok változni,
S hogy nem szoktam önmagam átkozni.
Gondold azt, hogy harcot vív a lelkem,
Súlyos teherként kell kettősségem cipelnem.

Ne gondold, csak szemeddel kérdezd,
Gondold, s a szíveddel érezd!

 

 

Beléd szerettem

Beléd szerettem néhány perc alatt,
mikor hagytam tekintetünknek, hogy találkozzanak,
mikor engedtem magamnak meglátni azt,
mit egy szerep álarca mögött senkinek nem mutatsz.

Úgy tettem, mint akit hidegen hagy lényed,
de arcod mosolya azóta velem él, mint kísértet.
Édes álom emlékedre ébredni egy éjszaka után,
mit téged keresve töltöttem egy pesti utcán.

Beléd szerettem érzem reménytelenül,
bár maradunk mindig ketten egyedül,
néhány lopott pillanatot megőrzök emlékbe,
érzéseim hagyva keserédesen örökre.

Úgy teszek, mint aki rideg és ostoba,
szívem mondaná szemedbe, de az eszem soha,
tudva a választ, hogy szíved nem viszonozza,
mit e szavak rejtenek oly bután a sorokban.

Beléd szeretettem, s szerelmem örök,
szívem miattad boldogságba öltözött,
s ha nem leszel már csak egy ismerős idegen,
talán elmondom, mely pillanat volt az...

...melyben beléd szerettem.

 

A Nyomorultak (Les Misérables)

Nézd az embert
Nyomorult
Ki él e földön
Nyomorult
S kérdi félőn
A nyomorult
Lesz-e holnapja!

Nincsen pénze,
Nincs hatalma,
Nincs esélye,
Nincs nyugalma,
Csak egy nyomorult.

Nincsen álma,
Nincs hazája,
Nincs imája,
Nincs barátja,
Csak egy nyomorult.

Nincsen hite,
Nincs reménye,
Nincs már szíve,
Nincs erénye,
Csak egy nyomorult.

Semmi sincsen ezen a világon,
Mi övé lenne túl a sötét gyászon,
Minden kincse bolond arany,
A halál felé boldogan rohan,
De ott is nyomorult.

Nyomorult itt minden ember,
az ki harcol s az is, aki nem mer,
Az, ki szeret, s akit nem szeretnek,
Az, aki él, s akit eltemetnek.

Nevük nincsen csak egy felirat,
Mi gyermeküknek utat mutat,
Egyszer voltak, éltek s haltak,
De valamit üzentek A Nyomorultak.

 

Szerelem

A szerelem érzés,
A szerelem átölel,
A szerelem egy nézés,
A szerelem a "túlközel"!

A szerelem kellemes harc,
A szerelem emberi vágy,
A szerelem nem álarc,
A szerelem egy közös tánc.

A szerelem egy cél,
A szerelem az út,
A szerelem édes kétség,
A szerelem ajtó, de nem kiút.

A szerelem élet,
A szerelem virág
A szerelem édes,
A szerelem maga a világ.

S hogy mi az igazi szerelem?
Mindez s még más is vele,
Ha megmarad, mikor elvész
beteljesületlen szelleme.

 

Reményt kerestem...

Reményt kerestem és megtaláltam,
Ott van a felkelő Nap sugárban.
Egy dobogó szív erős hangjában,
Az éppen nyíló színes virágban,

Benne van egy lopott pillantásban,
Egy levél utolsó írott mondatában,
Apró kisgyerek vidám kacajában,
Egy idős ember apró mosolyában,

Szerelmesed féltve óvó két karjában,
Egy meggyötört arc nevető ráncában,
Otthonod puha és meleg ágyában,
Ölelésben, s egy baráti kézfogásban,

A perzselőn nyár frissítő zivatarában,
Télen gőzölög egy csésze meleg teában,
Egy könyv átlapozott ezer lapjában,
Ott él a történelem minden napjában,

Az órád lassan járó apró mutatójában,
Életed minden tettében és gondolatában,
Milliónyi hittel elmondott emberi imában.

Reményt kerestem és megtaláltam,
Ott van az egész nyomorult világban.

Rózsaszirmok egy metrókocsiban

Voltam gyönyörű rózsa a kezedben,
Utaztunk együtt egy ócska metróban
Nem volt ki virított volna nálam szebben,
S ki illatával beleért volna a nyomomba.

Szerettem élni, mint törékeny virág,
Kit minden vésztől óvott oltalmazó kezed,
Én voltam néked s neked én a világ,
Egy rózsaszál keresztül az életen.

Nem vagyok már több, mint magam árnyéka,
Tompa illat egy koszos homályában
Rózsaszirmok, mint mindenki keresztül halad,
Mit felkap a szél és repül új hazát keresve a világban.

 

Az élet tudománya

Mondd a képletet, hogy boldogok legyünk,
Egy mértékegységet, mennyi hitet kérhetünk.
Mutass egy grafikont a megnyert-vesztett harcokról,
Egy műszaki rajzot méretezve a régi arcokról.
S ha mindez készen lesz én is s a világ is belátja,
Nincs gyűlölve szeretőbb, mint az élet tudománya.


Szomorú tükörkép

Tükörkép vagyok ki mindig szomorú,
Szembe köphetsz, de nem lesz háború.
Elfordulhatsz, hogy fájdalmamat ne lásd,
S akkor este mondok érted egy imát.

Változnék, ha engedne egy szörnyű titok,
Amiért szenvedek, s nem látok holnapot.
Hogy ok nélkül fájjon pusztítón belül a lét,
S könnyek hulljanak pusztán a semmiért.

Mosolyoghatok, ha látni egy képet szeretnél,
De kettőnk közül nagyobb képmutató te lennél,
Szívem s elmém fojtogatja a múlt s egy beteg jelen,
De csak menj, mosolyogva könnyítek terheden.

Tagadhatnám színészként, ha fáj a lét,
Mikor tudom, hogy élek csak nem tudom miért,
Játszhatnék el zsigerből ezer és egy szerepet,
Csak, hogy kik elhagytak újra velem legyenek.

Már nem játszom, ki régen voltam, boldog,
Őszinteségemért választom a bús magányt,
Mert ram néztél, s hogy terhemet ne kelljen hordozd,
Elrejtetted magadban azt a furcsán különös leányt.


Ne várd, ne akard

Ne várd, hogy szeresselek, ennél jobban!
Ne akard, hogy tiszteljelek ostobaságodban!

Ne várd, hogy ébresszelek, legszebb álmodban!
Ne akard, hogy ne zavarjalak magányodban!

Ne várd, hogy mosolyogjak ennél szebben!
Ne akard, hogy szeretsz-e megkérdezzem!

Ne várd, hogy ellökjelek, magamtól távol!
Ne akard, hogy el ne szakadjak ebből a világból!

Ne várd, hogy boldog legyek, hamis mosollyal!
Ne akard, hogy egyedül küzdjek a nehéz valóval!

Ne várd, hogy ne akarjalak,
Ne akard, hogy ne várjalak.


Kósza gondolatok

Rólad suttognak a fák,
Valami különös történetet,
S mondják nemsokára itt a nyár.
Vajon mi lehet most Veled?

Rólad énekel vígan egy kismadár,
A hajnal dalos hírnöke rád figyel,
Újra érzem a felkelő nap sugarát,
Érted most nem cserélnék senkivel.

 

A világ eladó

Vegyél magadnak egy mosolyt a világból,
Emléket, álmokat s egy boldog családot,
Még egy órácskát a jövőből s a mából,
Egy igazul szóló dallamot egy lopott gitárból!

Rendelj egy társat, barátot és szerelmet,
Kik, ahogy akarod, kérdéseidre úgy felelnek,
Egy Holdat, s Napot, mit nem takar el felleg,
Meghitt vágyakat, mi érted életre kelnek.

Bérelj egy boldog életet, szép házat és hitet,
Valakit, ki a világnak visszahazudja értékeidet,
Hívd az örömöt, békét s emberi érték szervizet,
Ki bizton állítja pénzért mindez lehet a Tied.

Ha mindent megvettél magadnak e világból,
Majd a világ Téged is portékaként árul,
Magad megvenni nem lesz már egy petákod,
Nézd csak... itt a százas, a bevásárló kosárból.

 

Színes fátyol

Szelíden színes fátyol, mi szemem előtt lebeg,
Arcod mosolyogni látom, de nem tudom a neved.
Mint költő a néhány órás múzsát úgy engedtelek,
Te mégis elmémben, szívemben itt maradtál Velem.
Most téged keres e földön minden érzelem és értelem.
Egy világ véget ért, de egy másik elkövetkezett.

 

Nem kell...


Nem kell, hogy hívj, csak engedd, hogy én hívjalak,
Nem kell, hogy írj, csak engedd, hogy ujjaim Neked írjanak,
Nem kell, hogy keress, csak engedd, hogy megtaláljalak,
Nem kell, hogy várj, csak engedd, hogy megvárhassalak,


Nem kell, hogy beszélj, csak engedd, hogy én beszéljek,
Nem kell, hogy megvédj, csak engedd, hogy mögéd lépjek,
Nem kell, hogy átölelj, csak engedd, hogy hozzád bújjak,

Nem kell, hogy oktass, csak engedd, hogy Tőled tanuljak,
Nem kell, hogy ismerj, csak engedd, hogy én ismerjelek,
Nem kell, hogy kérj, csak engedd, hogy én kérjelek,
Nem kell, hogy velem légy, csak engedd, hogy veled legyek,


Nem kell, hogy lépj, csak engedd, hogy magam lépjek,
Nem kell, hogy vezess, csak engedd, hogy kövesselek,
Nem kell, hogy nevess, csak engedj, hogy nevesselek,
Nem kell, hogy megérts, csak engedd, hogy megértselek,


Nem kell, hogy aggódj, csak engedd, hogy én féltselek,
Nem kell, hogy érezz, csak engedd, hogy újra érezzek.
Nem kell, hogy mesélj, csak engedd, hogy meséljek Neked,
Nem kell, hogy szeress, csak engedd, hogy Én szeresselek.

 

Akarom, ne szólj!

Akarom, hogy keress, de reám ne találj, 

Akarom, hogy vigyázz rám, de börtönbe ne zárj,

Akarom, hogy kérdezz, de választ Tőlem ne várj,

Akarom, hogy hallj, de ne azt, amit mond a szám.

 

Ne vedd fel ha hívlak, csak hallgasd a dallamot,

Ne válaszolj ha kérdek, csak kívánj szép napot,

Ne kérdezd meg hogyan, csak tudd, hogy vagyok,

Ne mondd, hogy menjek, csak örülj, ha maradok.

 

Szólj, ha valami bánt, még ha semmit sem tehetek

Szólj, ha csak a világ, nem én kellek Neked,

Szólj hozzám, ha nem akarod, hogy Veled legyek,

Szólj, de ne várd Tőlem azt, hogy elmegyek.

 

S ha bármit, egy könnyel vagy mosollyal megszegek,

Akarom, ne szólj! Csak engedd, hogy csönded Én legyek. 

 

Csak mondd, hogy ma este

 

Csak mondd, hogy ma este ráérsz,

Hogy megiszunk együtt egy kávét,

Megbeszéljük az élet nagy dolgait,

Vagy csak egy napot, a mait.

 

Csak mondd, hogy ma este ott leszel, 

S mintha szép lenne, az élet úgy teszel,

Nagyokat nevetünk majd együtt,

Senki nem bánja majd, hogy eljött.

 

Csak mondd, hogy ma este várni fogsz,

Nem kérdezel, semmit csak átkarolsz,

Sétálunk együtt a dunai parton,

S lesz, egy emlék mi megmaradjon.

 

Csak mondd, hogy ma este nem búcsúzol,

Mikor elköszönsz, szorosan magadhoz húzol,

S egy ismerős dallamot a fülembe dúdolsz,

S ezt holnap és örökké elolvasod újból.

 

Hazatalálsz

Csak a boldog órákban fájt még hiányod,
Cipeltem annyi érzés, melyet ma leteszek,
Egy múlt napig te voltál boldogságom,
De már nem te vagy jövőm s a jelenem.

Annyi borús nap után újra felkelt a nap,
Hátamon éreztem sugarának végtelen melegét.
Arcomat simítja, majd a szél hajamba kap,
Szívemből száműzve lépteid lágy neszét.

Múltam te magad vagy, de be kell, hogy lásd,
Tiszta érzésekre vágyom, ami volt nem kell többé,
Elengedtelek, így te se halogasd a változás,
Szerelmünk utolsó napjai nem tartottak örökké.

 

Az Élet matematikája

Egy.
Történjék, bármi az élet tovább megy!
Kettő.
Mondat az élet, melyben sok a vessző!
Három.
Küzdés az élet, nem egy beteljesült álom!
Négy.
Embernek maradni mindig, ez legyen a cél!
Öt.
Veled vagy Nélküled, de mindig forog a Föld!
Hat.
Ha napsütésre vársz, túl kell, éld a vihart!
Hét.
Az élet minden, ne dobd el semmiért!
Nyolc.
Azt várd, ami lesz, ne azt, ami volt!
Kilenc.
Add azt, amire te is vágynál-mindenkinek!
Tíz.
Élj, szeress, remélj és bízz!

 

Az Élet muzsikája

 

Készülj a táncra,

a világ azt lássa,

Hogy boldogok vagyunk,

Bármennyire fáj

s tombol a viszály

ez most a mi dalunk.

 

A nézőtér megtelt,

Minden jegy elkelt

Hogy lásson csodát a világ

Néhány percig csak ránk figyelnek

S te lehetsz újra önfeledt gyermek

Mozdulj, ha újra szol a gitár.

 

Tégy úgy, mint ha semmi se fájna

Mintha odakint a boldogság várna

Mert ma nem hibázhatunk

Mosolyogj, mert néznek

Játszunk most a népnek

Mert mi táncosok vagyunk.

 

Táncolj, míg van ereje a zenének,

Míg csak nekünk játszanak a zenészek

Mert ha a dal véget ér megváltozunk

 

Míg táncolunk egymás karjában

Ketten vagyunk ebben a csatában

De ha megszakad, egyedül maradunk

 

Ha vége az utolsó dalnak

Belül sötét érzések marnak

Mert erőd végleg elhagyott

Táncosból emberré váltál

Elillant élted, mint a tánc mit jártál

S színes arcképed elkopott.

 

Élete táncát így járja mindenki el,

Rajtunk múlik meddig, hogyan s kivel,

Táncolj úgy, mintha semmitől se félnél

S légy te a táncos ki csak egyre vágyott

Együtt táncolni egy rövidke táncot

Anélkül, hogy egymás lábára lépnénk.

 

 

Életünk meséje!

Egyszer volt, hol nem volt
kezdődött a mese,
kaptál egy életet,
mit kezdesz most vele?

Lehetsz hős, kit a világ tisztel,
ki önnön életét másért áldozza fel,
de a dicső neve feledésbe merül,
mikor teste a föld alá kerül.

Lehetsz gyáva, ki örökké várja, az esélyt,
hogy megmutassa a világnak.
De megvetett lennél
-száműzött-
 mert te vagy a gyenge,
S egyetlen barátod is ellenséged lenne.

Lehetsz maga a megtestesült jó,
s oly tiszta, mint odafent a hó,
de egy mocskos láb reád taposna,
s a tisztító víz a pusztulásba mosna.


Lehetsz a velejéig romlott, a rossz,
enni, inni, vigadozni fogsz,
De figyelj jól, hogy milyen sorsra jutsz,
a legmagasabb csúcsról a legnagyobb mélységbe buksz.

Lehetsz gazdag, vagy a leggyűlöltebb szegény,
bármi lehetsz e szép Föld kerekén,
valaki gyűlöl majd, de lesz, aki szeret,
-bárhogy van-,
ne feledd: csak te tetted ezt.

Lehetsz hős vagy gyáva,
az utca patkánya,
lehetsz jó vagy rossz,
úgyis ugyanoda jutsz.

Lehetsz gazdag vagy szegény,
- ez oly egyszerű dolog-,
mint a fekete vagy fehér,
életed meséjét feledni nem fogod!

Ha majd e mesét büszkén meséled,
s kezded e szavakkal "egyszer volt, hol' volt,
majd hirtelen megállsz, és rájössz
az egész csak mese volt.

 

Lírai önvallomás

Bárcsak lennék Vajda, Petőfi vagy Ady,

Bár érezném, hogy vagyok valakinek valaki.

 

Bár ki lehetne írni fájdalmat, mi kínoz,

Az érzést, mire szavakat nem találok most.

 

Ifjú vagyok, erős az élet előttem áll,

Nézem a többi embert, küzd, elbukik, mégis csodára vár.

 

De én csak haza vágyom, az otthon melegébe,

Mert érzem, megpihenni vágyik, hevesen dobogó szívem.

 

Mint sólyom ki magasan szárnyal,

majd hirtelen zuhanni indult,

Annyi terv, remény s álom miért értem,

egyszerre mind a porba hullt.

 

Barátaim elhagytak, s egyre mind megtagadott,

Utánuk bánatot s ürességet érzek, sohasem haragot.

 

Vártam a szerelem majd erőt önt belém,

De nincs még ily pusztító érzés a Föld kerekén.

 

Mikor érzem, könnyeimmel nem bírok,

ez nyugodt helyet keresek,

De könnyeim elfogytak már, komor,

rideg arcomat kezeimbe temetem.

 

Most kínoz a múlt kísértő árnya,

tetteim s gondolatim vágya

Életem eldobni miért is akartam,

csak a bűntudat maradt bennem mára.

 

Tükörbe nézek, most, szívem elszorul,

szörnyű érzés lesz úrrá rajtam,

Nem ismerem őt, ez nem én vagyok,

magamat egyszerre megtagadtam.

 

Mond ölt már embert a fájdalom,

Mert szorítást érzek körül a nyakamon.

 

Nyújtsd kérlek segítő kezed, ki látod szenvedésemet,

hisz tudom, jönnek még szebb s jobb napok,

De ha kell, én a végletekig tűrök, üresen is bár,

de ember maradok.

 

Önarckép

Egy régi kép a kopott falon,
Hogy lásd milyen múlandó az élet,
Hogy néha gondolkodj, tovatűnt múltadon,
Hisz csak rajtad múlt, hogyan is élted.

Megállsz, elmerengsz a régi szépeken
boldog voltál, mosolyogtál
álltál büszkén, s dércegen
de jaj-nézz tükörbe-mivé is váltál.

Még ifjú voltál, nem sejthettél semmit,
Naivan hitted, megválthatod a világot,
De adni sosem tudtál, csak örökké elvenni,
Lábbal tiporni, mindent, mint egy virágot.

Pedig a sors-vagy csak a véletlen-,
mindennel bőven megáldott,
de várj, meg kell magadtól kérdezned,
mi marad ebből, mire jő a halálod.

Egy élete kaptál ajándékba,
s hozzá egy szerető családot,
te belekezdtél ekkor egy vesztett játékba,
hogy mi lett a vége, te magad is látod.

Majd új esélyt kaptál, mert családod megtagadta,
barátot, lelki társat, újabb segítséget
magányodban, neked már csak ők maradta,
de te eldobtad őket, míg ők mindent érted.

Családot, barátot, lelki társat,
ellökted magadtól, hogy élj a mának.
Siker, pénz, csillogás, karrier,
Hitted te ostoba, életed értelme ez.

Mint vadász a vadat, boldogságod űzted,
életednek célt keresve, de mindig elbuktál,
dicsőnek vélt szánalmadat mellkasodra tűzve,
de egyszer, utószor felállni nem tudtál.

Szánalmas kis életed filmje,
gyorsan lepergett szemed előtt,
Nézed-e még a régi képed,
mi is voltál, emberi roncs előtt.

Már csak a napfényt keresed,
békés madárfüttyöt az üres világban,
De te ó ember ki későn kesereg,
Már nem leled helyed, e festői tájban.

Nézd meg most, a régi képedet,
szobádban ülve régi, komor falak között
Mert nem vagy már ember, akárhogy képzeled,
csak egy csontváz, ki emlékekbe öltözött.

Örökké

Mondd, szeretnél e ha idős volnék,
arcomon a ráncok sorba állnának,
s nem lenne már erőm, hogy szám szeretlek-et szóljék,
s hazatérve, gyönge kezeim várnának.

Elfogadnál-e ha az idő folyamán,
eltűnne arcomról az a vidám mosoly
ha már az idő betemette lépteink nyomát,
s boldog életünk már, oly sokszor komor.

Amikor majd idős leszek és gyenge,
a boldog kislány, ki bennem élt, mélyre veszett
s már nem az leszek, ki régen, ki mindent meg tenne,
s a boldog élet megfakult, mit régen eltervezett.

Még fiatal vagyok, és nagy döntések várnak,
kezemet nyújtom, segíts, rajtad a sor, hogy döntsd,
te ígéred, és én ígérem neked, előtted állva,
megtartjuk a szót -ÖRÖKKÉ- tövisek s virágok között.

Álom

Álmomban gyönyörű réten jártam
tengernyi pompás virág között,
de gyökerénél mindnek gyilkos férget láttam,
férget, mi a virág pompájába öltözött.

Hímes rét férgei után, nyugodt erdőbe értem,
itt nyuszik, őzikék és mókusok vártak
biztonságot, békét, boldogságot reméltem,
de hőn szeretett társaim, vad ellenséggé váltak.

Ahogy bírtam, futva menekültem, de álmom újra elragadott
egy kicsiny falucska lágy ölébe ültem
melegség, fény, jó illat, sok kedves ember fogadott,
de a fényeket lekapcsolták, a sötétség mélyére kerültem.

Csalódtam már mindenben, mit valaha szerettem,
az emberekben, célokban s benned ó természet,
most magam vagyok, mint hánykódó hajó partra vetetten,
A menekülés, magány s veszett álmaim mind  megemésztett

Felriadok álmomból, s levegő után kapkodok,
ki kell nyitnom szemem, s viselnem kell ami vár,
Hajnal van, kezdenem kell a következő napot,
a nap simogatja arcomat, így nem is oly szomorú a világ.

Ködlovag

Múlt éltem sötét erdejében,

Hova soha nem tér be a fény,

Megmentőm jön lovag képében,

Bátor ő, neve ennyi: Remény!

 

Ősz hajú, kopott, kedves öregúr,

Sok csatát megjárt, sokat elvesztett,

De még küzd, mert a kocka még fordul,

Másért küzdeni, élete célja ez lett.

 

Sokszor kapott útitársat,

De mellőle mind elbukott,

Rájött, a harcban másra nem várhat,

A semmiből várat építeni is tudott.

 

Életem sűrű, sötét erdejében,

Mikor már csak egyedül bolyongok,

Magamra hagytak, árvát harccal lelkében,

Nem hívhatok mást csak a lovagot.

 

Azt mondják, csupán ködlovag,

Kik nem látják azt, amit én láthatok

Miért akarják elvenni egyetlen támaszom,

Ki a legmélyebb sötétségben is világgal fogad.

 

Rég ismert lovag, ereje mégis önmagából fakad

Ő az, kit szüntelen kérhetem

Emlékeim, valóságot, vágyakat

Egész életem neki köszönhetem.

 

Elengedés

 

Elengednél-e?

Kérdezed kezemben lévő kezed szorítását megoldva,

S kisfiús mosollyal arcodon, elvarázsolva

Hogy szabad legyek, mint a parti fecske.

 

Elengednélek?

Önmagamtól kérdem, érezve, hogy jobban szeretlek,

Mint ahogy egy ember egy másikat szerethet,

Talán, csak én látom már magunkat oly szépnek.

 

Elengednéd te?

Kérdőn néz rám minden ember, mint én most fel az égre

Nem egymásnak lettünk teremtve, mi el sem kezdődött vajon lehet vége?

Csak egyre válaszolj, kérlek, valaha szerettél-e?

 

Elengednélek, tudom…

Jobban szeretlek, mintsem hogy szenvedésed lássam

Szárnyalj most, mint szabad madár dicsőn mégis alássan,

Míg repülsz, én utadat végig futom.

 

Légy most szabad madár, fenséges és bátor,

Kérd kitartón, mi jár neked a világból,

Tudd, elengedtelek-repülj bátran,

De tudd, idelent örökké vártam.

 

Elengedhetlek?

Féltelek, szívem remeg, üres és sivár,

Te sem tudod, odakint, nélkülem mi az, ami vár

Reménykedsz, reménykedem.

 

Elengedtelek…..el tudtál menni

Önzés lett volna önmagamhoz kötni

Azt, kinek egyetlen vágya, szabadnak lenni.

Bármennyi embert is kell magától ellökni.

 

Nem akartalak engedni

De rá kellett döbbenni, az enyém sose voltál,

Feltetted a kérdést, elengednél-e,

De válaszom helyett, te már választottál.

 

Utazás

Üres a szív, üres az ész, üres az agy,
szörnyű magányban egyedül üresen hagy
az önvád, mi voltál s mit tettél,
a kérdés adott, ilyen barátot mivel érdemeltél?

Robog a vonat, zúg a szél, visz az ár,
kavargó fejedben a jövő s az, ami vár
odafent, mintha egy sötét gödör aljáról
kapaszkodna két kezed, s szabadulna múltjától.

Szól a hang, te vársz a falnak dőlve,
azt kívánod, kit vársz, bárcsak jönne
feléd, kezét adná neked,
s mondaná, ne félj, mi itt vagyunk veled.

Szíved szomorú, arcodon bánat ül, kezed hideg,
de barátaid megpillantva, dobban szíved
mit üres és kínzó gondjaid gyötrik,
hű társaid a szőnyeg alá söprik.

Te mosolyogsz, ők mosolyognak rád,
eszedbe jut, tudtad te, mily szép is a világ
maga, csak te változtál meg, összetörtél
tőrrel a szívedben segíteni mentél.

Most te várod segítő kezeiket,
nem adnak drága dolgokat, csak mindenüket
neked, becsüld meg e drága ajándékot,
ne add fel az életed, mint egy ócska játékot.

Rab madár, kalitka, mégis szabad lélek
áldásból és próbából is sokat mértek
idelent, de lásd mindig a jót s a szépet
köszönd, s fogadd el a legnagyobb segítséget.

Mosolyomat láttátok, de szívemet nem,
hangos szómat hallhattátok, de bánatomat sosem,
hiszen veletek a drága felemelő percek,
mint szívem félénk dobbanása, oly gyorsan teltek.

Megszülettem, felnőttem és itt vagyok,
nem ígérek mást, csupán, hogy maradok
veletek, mert meg kell, ismerjétek
a lányt, ki először nyitott felétek.

Hírnév, pénz, gazdagság nekem nem jutott
veletek kér az élet tőlem ezért bocsánatot,
hiszen, ha veletek vagyok, érzem,
van miért élnem, küzdenem s remélnem.

 

 

Talán….

Mint gyermek, kinek apró szíve összetört,

Érzem hiányod, elhagyottan, mint árva,

Lehet bár ezer színű ragyogó a Föld,

Én szürke képként állok, csodára várva.

 

Mint gyermek, kit vígasztal száz ölelő kéz,

De mégis csak egyre, a Tiedre vágyik,

Szomorú szeméből magánya könnye néz,

Kérdi még, szívem talán keserűn ámít.

 

Mint gyermek kit az idő kemény kézzel nevelt,

S megtanult harcolni, küzdeni halálig,

Kérdett téged, de csak régi árnyad felelt,

S te már nem láthattad felnőtté válni.

 

Mint gyermek, ki már rég nem haragszik rád,

Elfeledni téged éltedben nem tudott,

Mesélte magának, hitte nem létezel,

De remélte az Idő tudja, hazudott.

 

Mint gyermek állok itt rég, s reád gondolok,

Találkozunk-e még tovatűnt életem?

Hibáztam, de kérlek, egy szót még mondhatok?

Meg tudsz e valaha bocsátani nekem?

 

 

Üzenet a közeli messzeségből

Mint sivatagban földre hullott eső,

Mint sivár űrön áthaladó fénysugár,

Érkezett az üzenet a messzeségből,

Megnyugodott, boldog ki Téged megtalált.

 

Néhány szó de egész világok alapja,

Erőt ad, mit a bizonytalan rég elvett,

Életünk könyvének színesen sötét lapja,

Szellő, mi egy tornádót életre kelthet.

 

Távolról érkezett bár, de oly közelinek érzem

Mint az őszi rügy az általa létező szép csodát,

Bár te távol vagy, emléked nem engedem tovább.

 

Üzenet a távolból, talán elfogyott az idő,

Bús szívem reád várása talán már rég elfogyott,

Hisz az üzenet megérkezett, de oly régen késő,

Mert távozása üzenete volt, hogy -elhagyott.

 

Üzenet a bús, közeli messzeségből,

Üzenet, mely már örökké titok marad,

Kár már beszélni egy régi történetről,

Kedves, ezért ne érezd hibásnak magad.

 

És újra hír jött...

 

És újra hír jött rólad,

Mondják, hogy élsz és jól vagy,

Bár nem láttalak már oly régen

Még látom csillagunk az égen.

 

Emlékszem még én a régi szép időkre,

Az emlék maradt, te elmentél örökre.

És ma annyi nap után újra hír jött rólad,

De már csak egy múltbéli, kedves ismerős vagy.

 

Fájdalmas érintések

Megérintenéd, de csak fájdalmat érzel
szúró tüskéid látod, csak magad előtt
lényét csak akkor értheted meg, ha szemébe nézel
s apró mosolyával minden sebet bekötöz.

Szeret téged, de kimondani nem tudja,
s ha bántod, érző szíve megszakad,
neked akkor csak tüskéit mutatja,
s ha már nem bírja lelke, szíve sírásra fakad

Ezerszer sebzett már meg téged
ígérné, de nem tudja, hogy többé nem fog
csak ne hagyd el úgy, mint mások, oly régen
cserébe tőled ezeregy mosolyt lop.

Mások csak a tüskéket látják,
de te vedd észre a mosolygó arcot is
te váltsd valóra dédelgetett álmát
és tartsd puha kezedben a kis sünit.

 

 

 

 

Hasonlatok…

Mint növénynek a fény,

Mint keretnek a kép,

Mint szomjazónak víz,

Mint szájamnak az íz,

Mint testnek a kenyér,

Mint tenyérnek a tenyér,

Mint szememnek a könny,

Mint írónak a könyv,

Mint eszemnek a szív,

Mint sebemnek az ír,

Mint madárnak az ég,

Mint fuldoklónak lég,

Mint szívemnek a szó,

Mint gyermeknek a hó,

Mint versemnek a szó,

Mint i-re írott pont…..

S az i-re a pontot fel teszem,

Lásd mit jelentettél nekem.

 

Lényegre redukált tartalom…

 

Én még remélem, hogy újra szép lesz az élet,

Én még szeretnék mondani valamit néked

Én még…

 

Várok egy rég elfeledett szóra,

Várok egy elképzelt, gyönyörű valóra,

Várok…

 

Már csak emléked árnya kísért engem,

Már csak mosolyod bántja összetört lelkem,

Már csak…

 

Várok egy napsugárra a szürke felhőkön át,

Várok, hátha egyszer más lesz a világ

Várok…

 

Már csak a remény maradt támaszom,

Már csak egy kérdésem van, s nincsen reá válaszom

Már csak…

 

Várok egy mesét, mely csak az enyém,

Várok egy napot, mikor a sors megadja az esélyt

Várok…

 

Én még hiszem, hogy boldog lehetek,

Én még tudom, álmok, találkozom veletek,

Én még…

 

Remélek, mint főhős regényeim lapján,

Remélek, mert nekem te reményt adtál,

Remélek…

 

Én még…várok…

Már csak…várok…

Már csak…várok…

Én még…remélek…

 

 

Szabad madár


Szabad madár, kit az idő bátornak nevelt,
Kit az élet szárnyalni, s küzdeni tanított,
Fel a magasba, a felhők közé emelt,
Majd egy pillanatban a Földre taszított.

Törött szárnnyal érkezett az emberek közé
magányosan, árván tengette napjait,
Akárhogy próbálta, már nem jutott a felhők fölé,
így csak emlékei tudták életben tartani.

Az Idő lassan gyógyította, enyhítette sebeit,
megváltozott, újra szárnyal, engedjétek kezeit,
Szabad volt Ő, mióta élt, és haláláig az marad,
Bárhová mehet a Föld kerekén, de itt maradnia nem szabad.

 

Hisztis királylány

Csodaország legszebb részén, szőke leány rikácsol,

Reggel óta harmadjára lett elege a világból,

Régi tudás, elviselni hisztis lényét nem lehet,

Ha próbálsz vele beszélgetni, könnyen fejed vesztheted.

 

Hisztérika, tudja róla az egész Föld kerekség,

Óva inti minden ember, a hercegeket, hogy keressék.

Palotából sokszor tányér, cipő s herceg kirepül,

Mert a szőke kiskirálylány, ezt választotta szerepül.

 

Durva szóval támogatja barátait s idegent,

Nincsen lény, ki elviselné, őt a Földön idelenn,

Kiabál és vitatkozik, haragszik és megbékül,

S újra látsz egy fehér lovat ki hercegestől menekül.

 

Hisztis királylány napkeltétől szerepét játssza,

Pedig törékeny szíve csak a csodát várja,

Árva királylány éjszaka az ablakból figyeli,

Lesz a párja, lelki társa ki valós énjét szereti.

 

Nem vágyik olyan barátja ki hisztisnek tarja,

S megismerni valódi énjét nem akarja

Sokszor csalódott már, s bukott százszor nagyokat,

De hiszi, lesz boldog perc, mit az élet Neki tartogat.

 

Hisztis királylány, mondja, ki látja,

Árva királylány, tudja ki barátja,

Ki nem vágyik másra, csak hogy szeressék

Gyenge perceit feledjék, ne emlegessék.

 

Csodaország legszebb részén szőke leány énekel,

Hallgassa meg dalát, kit az igazság érdekel:

„Légy barátom, s legyél sugár borús éltem kék egén,

Így érted meg furcsa lényem olya különös rejtélyét.”

 

 

Vallomás…

 

Szerettem volna elmondani, mennyire szeretlek

Hogy míg élek téged el sohasem feledlek,

Mert ha még nem is Láttad rajtam sosem

Ha mellettem voltál, újra éreztem, dobog a szívem.

 

Szerettem volna boldog lenni veled,

Elmondani minden titkom neked.

Magamhoz húzni s megölelni

Szerettem volna hozzád tartozni.

 

Szerettem volna életed része lenni

S tőled édes pillantást lopni.

Nem csak apró érintést váltani

S álmokból imbolygó várat építeni.

 

Szerettelek volna szeretni

S neked igaz társad lenni

Mégsem szabadott téged szeretni,

Mert szíved nem tudott hűségesen dobogni.

 

Szerettem volna bátrabb lenni,

S érzéseimmel eléd állni,

De nekem könnyebb volt remélni,

Hogy te még tudsz reám várni.

 

Szerettem volna veled boldog lenni,

De nem lehet az életben mindig csak nyerni,

Már csak távolról szabad téged csodálni,

Már csak álmaimban tudlak igazán szeretni.

 

Szerettelek volna boldognak látni, akkor is, ha mással

S most mégis némán nézel rám, fájdalmas pillantással.

Szerettelek volna szeretni, s egy életet veled leélni,

Most mégis csak erőt szeretnék, téged elengedni.

 

Szerettelek volna, s szerettelek is,

Ezért fáj, hogy mosolyod már annyira hamis,

A világot becsaphatod, de aki szeret azt nem

Látom boldogtalanságod s annyira fáj kedvesem.

 

Szerettelek volna, de az élet máshogy döntött

S talán egy napon megköszönöm, megköszönöd

Most mégis csak a búcsú mi nekünk maradt,

S ez volt az, mibe szívünk beleszakadt.

 

 

Múlt….

 

Szeretném feledni a múltat,

S hinni jön még szebb holnap.

Mint egy firkás lapot kitörölni mindent,

S élni úgy, mint akinek múltja nincsen.

 

Szeretnék feledni minden bánatot s könnyet

Mindent eldobni s élni könnyen

Újra rátalálni arra, aki valójában vagyok

S hinni, hogy múltam foglya nem maradok.

 

Szeretnék csak a jóra emlékezni s a szépre

Küzdeni azért, hogy szép legyen az élet,

Szárnyra kapni minden régi jótól,

S elszaladni a rémítő valótól.

 

Szeretnék új ember lenni, valaki más,

Szeretném hinni, van még számomra megváltás.

Egy második esélyre várok, az utolsóra

S vágyom rá, hogy álmaim váljanak valóra.

 

Szeretném újra kezdeni távol,

remélem leszek hozzá elég bátor.

Még ha mindent fel is kell adjak

Emlékek nélkül, igen, úgy maradjak.

 

Szeretném feladni a múltam,

Jót s rosszat is feladok

Ideje, hogy megtanuljam

Bármi történjen, erős maradok.

 

Szeretném egyszer érezni a tüdőmben

a szabadság nyugtató illatát

Szeretnék utazni az időben,

S megtalálni az igazi hazám.

 

Szeretnék egy napon úgy felébredni,

Hogy nincsen többé fájdalmas múlt

De sokat kell addig még harcolni,

Hisz ember vagyok, ki örökké tanul.

 

 Ablak

Mosolygós fiatalembert látok,

Közelben, az ablak másik oldalán,

Bár odakint az idő sokszor arcot váltott,

Te maradtál, hisz igazi voltál talán.

 

Míg fiatal életem lassan folytatom,

Miután csak az ablakból nézhetlek,

Még mindig az arcod látom. Hisz tudom,

Téged már többé nem érinthetlek.

 

Mikor sütött a nap mosolyod láttam,

Mikor eső hullott, könnyeid éreztem,

Mikor vihar dörgött, haragod múlását vártam

Hisz érzéseid meg soha nem értettem.

 

Mikor szomorú vagyok, az ablakra nézek,

S mosolygós arcod reám visszanéz

Szívem mosolyog, hisz a szeretet mit érzek,

Éltet, mikor felkelnem is oly nehéz.

 

Bár csak egy fakó kép maradt meg az ablakon

Az idő kezei letörölték emlékeim,

Arcod már csak egy ablakban láthatom

De még nem engedem el dédelgetett reményeim.

 

Én, még kereslek téged, legyek bárhol,

Az idő lassan telik, és én csak nézek rád bután,

Hisz látlak szemeimmel, mert nem vagy távol,

Csupán az ablak, a világ másik oldalán.

 

 

Szeretnék

 

Szeretnék dalos pacsirta lenni,

Mindenkinek szép dalt énekelni.

 

Szeretnék réti vadvirág lenni,

Magamból jó illatot árasztani.

 

Szeretnék őszi szellő lenni,

S minden arcot megsimogatni.

 

Szeretnék szabad madár lenni,

Egész világokat átrepülni.

 

Szeretnék fénylő csillag lenni,

Távolból mindenkire ragyogni.

 

Szeretnék az első fénysugár lenni,

Erőt adni s meleget élni.

 

Szeretnék éltető esőcsepp lenni,

Sáros arcokat tisztára mosni.

 

Szeretnék hajnali köd lenni,

Ezer szenvedést elrejteni.

 

Szeretnék gyönyörű szivárvány lenni,

Eső után reményt nyújtani.

 

Szeretnék sebesen szálló felhő lenni,

Perzselő hőség ellen árnyat adni.

 

Szeretnék hatalmas szikla lenni,

A bátorságot, erőt jelképezni.

 

Szeretnék vad hullám lenni,

Szabad és élettel teli.

 

Szeretnék mennydörgés lenni,

Félelmet keltő mégis szelíd.

 

Szeretnék villámcsapás lenni,

Mely gyönyörű mégis felhevít.

 

Szeretnék én lenni az ég, és maga a föld

Szeretnék én lenni a lent, és fönt.

 

Szeretnék én lenni minden, mindenkinek

Szeretnék én lenni, ki adni tudott hitet.

 

Szeretnék én lenni, kire mindig is vágytál,

szeretnék én lenni, kire reá találtál.

 

Sok minden szeretnék lenni ezen a világon,

Mégse lehetek senki már, belátom.

 

Bár most csak egy - csak érző ember- nem akarok lenni

Mégis Embernek alkottak, s ezt el kell fogadni.

 

Ember

 

Ember, kit csak a jövő éltetett,

S minden reménye ködbe veszni látszik

Most porban fetreng, hisz abból vétetett

S már csak megnyugvásra vágyik.

 

Miként egy üresen kongó ércdarab

már csak régi önmaga árnyéka,

csont és bőr az, ami belőle maradt

eltűnt gondolata, reménye s minden vágya.

 

Már csak üresség lakik szívében

Ott hol eddig fájdalom volt az úr

Keresi még az értelmet a létében

Bensőjében ezért hatalmas harc dúl.

 

Még hinni akarja, hogy szép lesz a jövő

Fagyott arcát, simogatja majd az első napsugár

Mert már nem él, csak telik az idő.

ezért várja a napsütést a vihar után

 

Színház

 

Élsz, de mintha bolondot kéne játszanod,

Ez a te örömöd, ez a te bánatod.

De te nem bohócnak születtél ,

én ezt már réges-régen jól tudom.

Mert minden új napon benned él a bizalom,

A bizalom, hogy más lesz a holnapod.

Más szerepet oszt majd az élet, s talán már elfogadod,

Színháza az egész élet, s színésznek lenni nem jutalom

 

Jó szó

Mit ér a szó, ha nem jó?

Ha nem oly tiszta, mint a frissen hullott hó.

Papírra írva csak az látod:

Papír, tinta, s egy kósza gondolatod.

Nem érted mit jelent:

A Szó tiszta és bűntelen.

Csak azt látod, hallod csak azt írod

Mely szerinted jó szó, emberhez való.

De nem oly könnyű jó szót adni,

Ahogy azt képzeled,

Folyton csak sértőt mondasz,

S jó szó volt-kérdezed.

Mit feleljek neked, hogy megértsd

Jó Szót csak azt tud adni

Ki mindig is jól beszélt!

 

Madarak

 

Kék színű égbolt fenséges urai,

Vadvirágos tájak szabad madarai.

Kik szelitek a levegő lágy hullámait,

Ti élitek azt meg, miről az ember csak álmodik.

Elrepülni messze, más világban járni.

Ennél többet is száz s száz csodát látni.

Új világban járni, mely más oly egyszerű,

De mégis csak Ti érzitek ez mennyire nagyszerű.

Figyelni a magasból, hogy minden álom egyszer

Valóra válik......Csak nézd a madarat és hidd el!

 

Egy Barátnak

 

Némán s búsan ülsz egy fal árnyékában,

Nem érted miért csalódsz oly sokszor a világban,

Te azt hitted minden ember oly tiszta és jó,

mint e világra hullott makulátlan hó.

De rá kellett ébredned: nem mehet úgy minden,

Ahogy a Nagy Könyvben írva van.

Tanuld meg hát, te kedves ifjú ember

a Nagy Könyvbe csak mese, mese van!

 

Üzenet annak, aki megtalálja

 

Ha elhagyod majd egyszer szép szülő hazádat,

Ne érezd magad álnok árulónak

Mások majd nem értik mit, s miért tettél

De sose bánd-te szívből cselekedtél.

 

Mikor rosszul döntessz a földbe tipornak

Elhordanak majd, mindenféle csalónak

Ezerszer felemlegetik, majd amit tettél

De sose bánd-te szívből cselekedtél.

 

Ha majd valaki elárul: bocsásd meg a rosszat

Hiába tartsanak majd gyengének, vagy rossznak

Talán nem tudod, milyen jót is tettél

De sose bánd-te szívből cselekedtél.

 

Ha visszatérnél bár szép szülő hazádba

S nevetnének azon: amit, s ahogyan tettél

Talán nem is tudod, hogy jól döntöttél

De sose bánd- te szívből cselekedtél.

 

Ha megvádolnak egyszer, érző szívű ember

Hogy kőből van a szíve,

Ne felelj, és ne bizonygasd mind, amit tettél

Csak fuss-de sose bánd-te szívből cselekedtél.

 

Tanítómnak

 

Szeretlek, mert te tanítottál élni,

Mert soha meg nem szűnsz szeretni,

Mert szép meséket tudtál mesélni,

S szeretlek, mert el nem tudlak feledni.

 

Csodállak, mert te tudsz boldogan élni,

Mindig remélni, szeretni, sohasem félni,

Mert nem láttalak sohasem futni,

Sírni sem láttalak, csak mindenen kacagni,

S csodállak, mert meg nem tudlak vetni.

 

Tisztellek, mert jó példát mutattál,

Az élet dolgaira te oktattál,

Ha hibáztam te sohasem szidtál,

Mert bármit hozott is az élet

Te mindig jó tanító maradtál,

S tisztellek, mert a tanítvány köteles tisztelni tanítóját.

 

Bennem élsz, mert bár elmentél

Tudom, el soha nem feledtél.

Könnyes búcsú nélkül indultál, elmentél, s elhagytál.

De szívemben még most is él a láng,

Mely azért hajt, mert tudom,

Hogy valahol valakinek egyszer én leszek az, aki te nekem voltál.

Szeretlek...Csodállak...Tisztellek....s örökre bennem élsz.

 

 

Miért ?

 

Miért kék az égbolt?

S miért zöld a fű?

Miért nincs mi rég volt?

Mert minden álom tovatűnt.

 

Miért süt a nap?

S miért hull a hó?

Miért nem telik be a lap?

Mert elmúlt minden, ami jó.

 

Miért sötét az éjszaka?

S miért világos a nappal?

Miért nem vagy idehaza?

Mert birokra kellsz egy haddal.

 

Miért tűnt tova minden álom?

S miért múlt el, ami jó?

Miért kellsz birokra egy haddal?

Mert így újra kezdheted, tiszta lappal.

Miért lett a mindig szomorú boldog?

S miért lett minden tiszta, mint a hó?

Miért nem emlegeti a régvoltot?

Mert újra kezdte és rájött, hogy így jó.

 

Emberek

 

Miért vár többet a világ, mint amennyit tenni tudok?

Miért kérik azt, hogy tegyek csodát?

Tán nem látják ők, hogy én is a tegnap elől futok,

S néha elesek, de megyek tovább.

 

Miért néz rám mindenki, oly riadt szemekkel.

Mintha tőlem függne az egész világ,

Tán nem látják ők, hogy én is ember vagyok?

S mindeki elkövet néhány hibát.

 

Az élet iskolája

 

Jól emlékszem arra a napra, verőfényes nyári délután,

Boldog voltam, bár jól tudtam el kell válni sok-sok év után.

Írott, íratlan, kincsként őrzött, szívbe égett szavak

vége lett a nyolc évnek, nem őriznek többé e falak.

És ott álltam egy sorban, az udvar közepén,

Sokszor féltem vagy izgultam, de így sohasem én.

Addig oly gyorsan repült az idő, mintha minden perc százat érne.

De most mintha minden perc csak egy szívdobbanás lenne.

Búsnak hangzó, vidám ének szállt az ég felé,

Egyszempillantás alatt tört szívem ketté.

Így végeztük mi nyolc év után, de visszatérek én drága iskolám.

Elmondani néked, hogy milyen az élet,

S hogy tartogat még a lét jó dolgokat,

Mert az ember, aki jóként indult útnak,

Haza térve örökké jó marad.

 

 

A Nagy Szerelem

 

Ő volt a nagy szerelmem az óvodában

El is vett feleségül ötéves korában.

Együtt jártuk az iskolát, mint a boldog házasok,

Büszke volt rám, hogy írok, olvasok, számolok.

 

Az első komoly döntésnél engem választott,

Azt mondta a szerelmemhez mindig hű maradok.

Bár még csak arról volt szó, hogy ki mellé üljön

Ez elég volt ahhoz, hogy hozzá örök kötelék fűzzön.

 

A következő döntésénél alul maradtam,

Így útjaink sok évig másfelé haladtak.

Reggel láttuk egymást meg este néha,

Tönkre ment a házasság, mert nem volt közös téma.

 

Főiskolás korában végtére is észbe kapott,

De én makacsul úgy tettem, mint aki nem veszi a lapot.

De annyi év után úgy döntöttem,

Nem hagyom a szép emlékeket eltűnni mögöttem.

 

Így lett az óvodás szerelmem életem párja,

Újra el vett feleségül harminc éves korában.

Néha még magamtól is megkérdezem,

Hogy lehet harminc évesen huszonöt éve kedvesem.

 

Teltek-múltak a napok s az évek,

Aranyszőke hajszálaim mára már fehérek.

Anya után nagymama lettem, ő pedig nagypapa,

De nekem annyi év után is ugyanaz marad.

 

S ha valaki megkérdi tőlem mi az igaz szerelem,

Egyetlen sort idézek neki, mit neked mondok kedvesem:

Ő volt a nagy szerelmem az óvodában,

Együtt megyünk kézen fogva akár a halálba.

 

S ha ad még néhány évet az élet órája,

Úgy fogom szeretni, mint Trisztánt Izoldája.

 

 

 

Óda a Szerelemhez VIII(B) 4 = 28

 

Ódákat zengtek Neked Ó Szerelem,

De költőidet mind megcsalod.

Szíveket perzseltél tűzben s eleven,

De az eltiport embert magára hagyod.

 

Gyűlöllek téged Ó Szerelem,

De Nélküled élni nem tudok.

Te legdrágább érzés, miért nincs kegyelem

S létezni Nélküled miért nem akarok?

 

Arra oktattál Ó Szerelem,

Ne várjak tőled nagy dolgokat.

Most hallgass ide, ó mily idegen,

Nem kell, már mit nekem tartogatsz.

 

Én nem vágytam másra Ó Szerelem,

Csak egy elkapott néma pillantásra.

A legszebb szempár a Földön, idelenn

S szívem nem tűri, hogy most utószor lássa.

 

Látom-e újra, mondd Ó Szerelem,

A lelkemet gyógyító drága kezet?

Nem várok-e rád örökké Ó Szerelem,

eltűnik-e egyszer éltető hitem?

 

Fogadom Neked Ó Szerelem,

Ígérem, még ha bele is halok

Ha boldog lesz Ő valahol nélkülem,

Én örökké, boldogtalan rabod maradok!

 

A Vándorhoz!

 

A gondoskodás két karjában

Ember ki mindig szépet álmodott

Boldogan élt Ő biztonságban

Minden szép volt, de minden meg változott.

 

Kapott az élettől sok-sok kemény évet

Vadvihart, szelet s megannyi nehézséget.

Gyakran fájt a léte, de mindig elmúlt

Ezerszer nézte végig, hogy minden álma porba hullt.

 

Vándor lett kit összetört az élet vihara,

Ki szüntelen csak annak él legyen végre jobb sora.

Az élet álnokul elbánt vele,

Egy röpke nap volt s egy elrontott mese.

 

Úgy érzi, feladná, de nem lehet,

Nem dobhatja el a vándoréletet.

Bár az élet meggyötörte, hányta-vetette, partra tette

Felállt s tovább küzdött.

 

A Vándor útja egyszer majd véget ér,

De addig is hisz, bízik, s szüntelen remél.

Az élet tovább gyötri, vagy megszánja,

Elengedi egyszer, had menjen útjára.

 

Mert bárhogy bántja az élet, a Vándor útja egyszer majd véget ér

Mindenkiben ott kell éljen e remény.

Mert mi vagyunk a Vándor ki hosszú útra kelt,

S hosszú útja végén megnyugvásra, boldogságra lelt.

 

 

Ember vagyok!

 

Ember voltam -gyenge-,

Mit egy apró eltiport virág,

Ember voltam -bűnös-

Kit az egész világ gyaláz,

 

Ember voltam - bűnös-

Kit a saját lelke gyaláz.

 

Ember voltam -gyámoltalan-,

Mert hittem sorsom rég írva van,

Ember voltam -tökéletlen-,

Mit csak magamnak köszönhettem,

 

Ember voltam -hamis, hazug-

Loptam, csaltam, raboltam,

Ember voltam -békétlen-,

Szítottam én háborút földön, tengeren.

 

Ember voltam -kegyetlen-,

Gőgös, büszke örökké töretlen,

Sóvár, irigy, álnok, csalárd.

Kinek hitték minden szavát.

 

Ember voltam, ember vagyok

 

Ember vagyok -őszinte, kedves-

Többé már nem hazug, galád és rest,

Ember vagyok -békés, jó ember-,

Mindig remélek, küzdök töretlen kedvvel.

Ember vagyok -hosszantűrő, szelíd-,

Kit egy gyermeki mosoly megbánásra int.

 

Ember vagyok - s hiszem-,

Hogy nem "egyetlen vagyok"

Ember vagyok, azt hiszem,

S kérem, e hírt ő vigye.

 

Szálljon sebesen, mit sólyom a kék egén,

Fenséges teremtés, mégis oly szegény.

Boldog ember vagyok s üzenem a világnak:

Örökké Ember maradok!

 

Legyen közös…

 

Ha lehetne két kívánságom, amit a jó tündér teljesít,

Először kívánnám, legyen közös minden, ami szétszakít.

 

Legyen közös minden pénz a Földön s a vagyon,

Ne lehessen találni embert szegényen s gazdagon.

 

Legyen közös minden hírnév s közös a dicséret,

Így nem lenne az, mit ma látunk, orr mi az egekig érne.

 

Legyen közös az elválasztó rang s a nagyobb pozíció,

Minden ember egyenlő lenne, az lenne az igazán jó.

 

Legyen közös minden víz és minden élelem,

Hisz e csodás Föld mindenkinek elegendőt terem.

 

Legyen közös a bánat, s ejtsünk együtt könnyeket,

Hisz közös könnyek szülnek közös tetteket.

 

Ha lehetne két kívánságom, amit a jó tündér teljesít,

Másodjára kívánnám, legyen közös minden, ami egyesít.

 

Legyen közös minden jóság s minden irgalom,

Hiszen jó ember jót kap vissza gazdagon.

 

Legyen közös minden erény és minden becsület,

Így nem lenne, száj mi gyávaságból füllent.

 

Legyen közös minden igazság és szeretet,

Így lehetne élni boldogan, együtt az életet.

 

Legyen közös minden öröm, mit az Élet szerez,

Hisz örömmel könnyebben veszünk lélegzetet.

 

Legyen közös az emlék és minden fénykép,

Mi visszahozza azt a szépet, ami elmúlt rég.

 

Legyen közös a cél, hogy közössé váljon, minden,

Ami szétszakít, és egyesít e világon.

 

 

Bukott hősök


Dicső Hős, kit egy világ szeret,

Jelmeze nélkül mit ér?
Láthatod őt álruhában,

De megismernéd mikor hazatér?
Csak nyisd kis a szemed, és láthatod,

Hogy miként válik vízzé a vér.

Embernek születünk,

De hőssé saját világunk tesz.
Így megy ez emberöltők óta,

Valakiből hős, míg másból koldus lesz.
S van ki magának az árulás pénzéből,

Másnak szánt boldog órákat vesz.

Hősök nélkül élni, ez legyen a jövő,

Mi rád és rám karnyújtásnyira vár,
ez legyen a cél, hogy ne vegyünk jelmezt,

Emberek maradjunk, bárhogyan is fáj,
küzdjünk a gondokkal Emberként, ne hősként,

Hisz majd láthatod, eső után legszebb a táj.

Nehezebb lesz hősök nélkül,

És csatát is vesztünk majd talán.
Csak nevek fogunk maradni

Az élet szürke márvány falán.
De megéri, hisz ha győzünk,

A béke nem a hősökre, az emberekre vár.

Lesz, ki emberként megvet,

S ha nem vagy hős könnyen elereszt,
de van ki érző lényként lát majd,

S akárhova bújsz is, ő megkeres.
Hát te se bukott hősként lásd magad,

Csak az esélyt, hogy mától Ember lehetsz.

 

 

 

 

 

Búcsúzás

 

Szeretnék csendben távozni,

Úgy ahogy egykoron megjöttem

Egyszerűen kámforrá változni,

De érzem, nem lehet, nem tehetem.

 

Szeretném elkerülni a búcsúzást

A szavakat, érzéseket és könnyeket

Azt a fájdalmas időhúzást,

Mielőtt belátjátok, hogy elmegyek.

 

Szeretnék kiosonni az ajtón,

Senkinek sem szólni, hogy elmentem

Nem szeretnék szavakat mely fájók,

Mikor úgy érzem, már mindenki eltemet.

 

Szeretnék könnyen itt hagyni mindent

Mégsem akarok érzéketlen lenni

Mégis jobb nekem úgy elmennem innen,

Hogy nem kell semmit mondani vagy tenni.

 

Szeretném az időt megállítani,

De már rég tudom, hogy nem lehet

Csak néhány egyszerű szót akarok váltani

Azokkal, kik az életet jelentették nekem.

 

Szeretnék egy világot magamba zárni,

De szívem, érzem, abba beleszakad

Most új emberré kell válni,

Ezért itt maradnom nem szabad.

 

Szeretnék újra gyermek lenni

Gondtalan és mindig boldog

Csak egy mély lélegzetet venni,

S várni, míg megoldódnak a gondok.

 

Szeretnék kisétálni az ajtón,

Mindenkire mosolyogni kedvesen,

Új ember lenni holnaptól,

Élni szabadon és gondmentesen.

 

Szárnyakat szeretnék, mint egy madár

S messze repülni, másik világba

Olyan helyre, hol ezer csoda vár,

De visszatérni, mikor mindent megjártam.

 

Szeretnék egyszerre két helyen élni,

Valahol, ahol újra erős és bátor lehetek,

Hol nem kell soha semmitől sem félni

S egy másik, hova haza térhetek.

 

Szeretném megállítani az időt,

S most megfelelő szavakat találni,

Hogy elmondjam milyennek képzelem a jövőt,

S hogy legyek elég erős elétek állni.

 

Szeretnék most csendben, angolosan, távozni

Búcsú nélkül némán, ahogy beléptem szótlanul

Szeretnék most egy percig a múltról álmodni,

Míg ezer könnyem csukott szemem alatt lapul.

 

Szeretnék most szavakat találni,

De nézd a költő, bennem most hallgat

Jobb most várni, hogy más fog szólni

S elfogadni a „viszlátot” végszónak.

 

Szeretném hinni, hogy találkozunk még

Hisz egyszer úgyis visszatérek

S mikor szivárványtól színes a szürke ég

Jussak eszetekbe, kérlek.

 

Szeretnék most, ebben a percben szárnyra kapni

S átölelni titeket szárnyammal, mit ti adtatok

Most mégsem tudtok nekem Ti szárnyat adni,

Most nekem adta az Élet ezt a feladatot.

 

Szeretnék szép szavakkal búcsúzni,

Most mégis csak egy van a Földön,

Mivel egy egész életet ki lehet fejezni,

S költő létemre sohasem mondtam, hogy KÖSZÖNÖM.

 

Időt kérek

 

Egy percig újra szárnyaltam

Egy percig újra boldog voltam

Egy percig feledtem a múltam

Egy percig béke volt a háborúban.

 

Egy életen át szenvedtem eddig.

Egy életen át elengedtem ki el akart menni.

Egy életen át harcoltam mindhiába.

Egy életen át kerestem helyemet a világban.

 

Egy percig erős tudtam lenni.

Egy percig tudtam lélegzetet venni.

Egy percig mit akartam, azt tudtam tenni.

Egy percig újra tudtam szeretni.

 

Egy életen át edződött a lelkem.

Egy életen át hiába szerettem.

Egy életen át harcoltam a világgal.

Egy életen át néztem szembe hibákkal.

 

Egy percig szabadságot kaptam

Egy percig fenségesen szállhattam.

Egy percig szabad volt érezni

Egy percig nem tudtam tévedni.

 

Egy életen át fizettem meg a jót

Egy életen át éreztem bőrömön a valót

Egy életen át keltem fel s buktam

Egy életen át megtanulni a leckét nem tudtam.

 

Egy percig voltam boldog igazán.

Egy percig önmagam lehettem talán.

Egy percig szerettem emberként élni.

Egy percig tudtam még tiszta szívből remélni.

 

Egy életen át sodort magával az élet.

Egy életen át rájöttem, álmodozni vétek.

Egy életen át harcoltam a múlttal.

Egy életen át követtem az utam.

 

Egy percig életem az életet.

Egy életen át vártam az én percemet.

 

Titanillának

 

Anyaként óvja minden szerettét,

S barátként, mint oszlop oly erős

Csodálom minden szavát s tettét

S mint tanítómat örökké tisztelem őt.

 

Gondodat ő segítségül, a vállára veszi,

Bár az élet vele sem túl kegyes

S mindezt mosollyal az arcán teszi

Kívánom, hogy örök léte boldog legyen.

 

Miként a napsugár játszik a vízen

Úgy csal mosolyt arcomra Ő

Örökké hálás lesz az apró szívem,

Hisz barátnak adta nekem az Éltető.

 

Szülei neki a Titanilla nevet adták,

Mely mögött értések ember lakozik

Hisz kik ismerik őt, ajándékba kapták

Odafentről adták nekünk, adták nekik.

 

Bár a sorok rövidek s egyszerűek a szavak

Kérlek, lásd meg az érzést mögötte

Rímeim között szép emlékek vannak

Az élet a szavakat tartalommal töltötte.

 

Halld meg hát, mit egy jó barát

Szíve mélyéről mond neked.

Kiváltságosnak érzi ő magát

Hisz találkozhatott veled.

 

Ne érezd úgy, hogy a világgal

Egyedül kell küzdened

Hiszen a Nagy Kertész a rózsa mellé,

Még sok virágot ültetett.

 

Házassági évfordulóra

 

Két összeillő ember, a ködben két fénysugár,

Ilynek voltak ők, kiknek útja találkozott.

Talán már ők sem tudják, hol volt a határ,

Mikor szívükben valami megváltozott.

 

Két árnyék ki a fényre lépett,

Két félhang mi egésszé lett.

Volt két igen s egy örök ígéret,

Szeretni egymást, amíg csak élnek.

 

Két összeillő ember kit összeköt az élet,

S bár már talán a menyasszonyi ruha megkopott,

Nehéz napokon erőt adnak nekik az emlékek.

Együtt várják, kéz a kézben, mindig az új napot.

 

Két gyönyörű hang a hideg éjben,

Feledtetik egymással, hogy zajos a világ.

A vonó és a hegedű a nagy Művész kezében,

Hogy örökké játszhassa a boldogság dalát.

 

Olyanok ők, mint két tükör, mi régóta mutatja

Társának szeretetre méltó erős mását.

S mint a két jegygyűrű mi ujjukon tudja

Szívüknek örök szeretetét és lojalitását.

 

Két összeillő ember, annyi milliárd közül,

Kiknek rögös útja már egy irányba tart.

Szívük annyi év után is egymásnak örül,

Mert együtt éltek túl ezer pusztító vihart.

 

Két ember kik egymásnak szárnyakat adnak,

Együtt tanultak türelmet s bármi jön is kitartani.

Két fél, kik már egyek s örökké együtt maradnak,

Mert már nem tudnának egymástól elszakadni.

 

Két összeillő ember tele reményekkel

A megkopott, szürke hétköznapok között

Életük egére mosolyukkal szivárványt festenek

Így otthonukba boldogság és öröm költözött

 

Két összeillő ember, oly sok feladat

Mert bár apa, még mindig férfi.

Mert bár anya, még mindig nő.

Sohasem feledték a fogadalmukat.

 

Két összeillő ember

s két szó a szívbe vésve

Két összeillő ember,

örök szerelemmel.

 

Annyi minden, mégis semmi

 

Annyi ember s mindnek van párja

Csak én vagyok az, ki várja,

Hogy ne legyen egyedül a világban.

 

Annyi szép hely s annyi csodás dolog,

Csak én vagyok, kinek szíve értük nem dobog,

Rég elfeledte milyen az, ha boldog vagyok.

 

Annyi ragyogó csillag és annyi naplemente

Csak én vagyok, ki innen távol menne,

Csak lenne valaki, ki társam lenne.

 

Annyi emlék és oly sok álom,

Csak én nem találom helyem a világon,

Szüntelen csak az új napot várom.

 

Annyi ajtó és annyi lehetőség,

Most mégis tanítani akar valamit az ég,

De erőm már elhagyott olyan rég.

 

Annyi gondolat és annyi érzés,

De én már csak szép napokat kérnék,

Legyek ember, ki újra boldogan él.

 

Annyi harc és annyi bukás,

S most csak állok és nézek bután,

Most fel kell állnom és küzdeni tovább.

 

 

Vallomás egyszerű szavakkal

 

Még élénken él elmémben az a nap

Mikor édes mosollyal arcodon megláttalak,

S én csak álmodozni mertem róla,

S félek, álmaim nem válhatnak valóra

 

Fiatal voltam még, de az élet meggyötört

Senki ne mondja, hogy éretlen vagyok

Ezerszer volt már, hogy szívem összetört

De ha téged látlak, szívem már nem sajog

 

Hazudnék, ha mondanám,

Hogy más fiút nem szerettem

De úgy, mint téged soha mást

Csak sokszor tévedtem

 

Szeretetem nem volt elég, hogy kitartson

Így ezer férfit vesztettem el

Mégis vártam én olyan kitartón

S most reménykedem, mentsváram te leszel

 

Erősnek látszom s olyannak ki nem fél

Mégis szükségem van rád

S szívem szüntelen csak egyet remél

Lesz közös út, mi kettőnkre vár.

 

Melletted érzem, hogy érdemes élni

Szép a világ, ha velem vagy

Te tanítottál újra remélni

S kérlek, egyedül többé ne hagyj,

 

Múltam árnya kísért még engem

Tévedni emberi dolog

Most mégis tőled meg kell kérdeznem

Szeretnél e velem közös holnapot.

 

Arcod mosolya villan fel előttem

S képzeletben vissza mosolygok rád

Úgy érzem évek alatt lassan felnőttem

S most csak te kellesz, nem a világ.

 

 

Égi üzenet

 

Hűvös, sötét éjszakán,

Mikor az eget bámulom

Egy szó látszik rajzolódni az égen,

Mint arcot a mesteri vásznon.

 

CSALÁD írja egy hatalmas kéz

S és elmosolyodom,

Mert már régen nem érzem,

Hogy hová tartozom.

 

BÉKE írja a hatalmas kéz

S én elszomorodom,

Hisz oly régen nem volt már

Lelkem mélyén nyugalom.

 

REMÉNY írja a hatalmas kéz

S én elgondolkodom

Miért kell felkelnem

A következő napon.

 

KITARTÁS írja a hatalmas kéz

S én tiszta szívből könnyezek

Már csak remélni tudom,

Hogy egyszer újra erős leszek.

 

HIT írja a hatalmas kéz,

S én mély lélegzetet veszek

Egyetlen támaszom, hitetlenek között,

A hit volt énnekem.

 

SZERELEM írja a hatalmas kéz,

S én fogadalmat teszek,

Kit egyszer megszeretek

Többé elmenni nem engedem.

 

TÜRELEM írja a hatalmas kéz,

S én új erőre kapok

És annyi gond között

Reménnyel várom a holnapot.

 

ÖRÖM írja a hatalmas kéz,

S én boldogan kérek egy új lapot

Hadd osszon csak az élet,

Újra meg kell tanulni játszanom.

 

SZERETET írja a hatalmas kéz

S én újra reménykedem,

Egy boldog élet vár reám

S újra érzem, hogy létezem

 

Egy utolsó üzenet az égen,

Mi minden éjjel elkísér.

Mindenkinek, aki él, hisz és remél.

Egy hatalmas kéz írja,

Nézz az égre és észreveszed.

Egy hatalmas lény üzeni:

EZ A TE ÉLETED!

 

 

I need a hero

 

Hol van a hősöm,

Aki megment, ha összedőlne a világ

Aki megmászik értem

Ezer tornyot és sziklát.

 

Hol van a hősöm,

Aki gyöngéden a karjába zár

S elhiteti velem,

Hogy szép a világ.

 

Hol van a hősöm,

Akinek én vagyok a világ s maga az élet

Ki ezer csillagot hoz nekem,

Mikor csak egyet kérek.

 

Hol van a hősöm,

Ki rólam csillagot nevez el

S nem szégyelli kimondani,

A legszebb szót: Szeretlek.

 

Hol van a hősöm,

Kit mindennél jobban szerethetek

Ki mellet annyi év után,

Újra boldog lehetek.

 

Hol van a hősöm,

Ki előtt nem kell erősnek látszani,

S aki megtanít, hogyan kell

Nevetve az életet játszani.

 

Hol van a hősöm

Ki magamért szeret,

S életem néhol borús egére

Gyönyörű szivárványt festeget.

 

Hol van a hősöm,

Kit nekem szánt az élet

S ki be tudja bizonyítani,

Hogy nem hiába remélek.

 

Hol van a hősöm,

Ki a mélységből felemel

S kézen fogva az úton

Egy örök életen vezet

 

Talán az erős lányoknak

Nincs szüksége hősre,

Talán az én hősöm még

Nem érkezett erre a földre.

 

Hol van a hősöm?

 

Reménykedés

 

Nekem már nem számít

A madarak dala,

A felkelő nap első sugara,

Egy édesen csilingelő hang,

A komoran konduló harang,

A mosolyra derítő mosoly,

Az a sor arc, mely oly komor.

 

Nekem már mindegy,

Fel kel-e a nap,

A tél után jön e tavasz.

Már nem tudom,

Lesz ezen ideje víg zenének,

Már nem tudom,

Érezni, hogy élek.

 

Én már nem akarok,

Harcolni a világgal,

Szakadék szélén táncolni, egy gyönge lábbal,

Küzdeni mindannyiszor hiába,

Csak élni bele a vakvilágba,

Én már nem akarok,

Érezni semmit e világon,

Összegörnyedni a bánattól,

Földre borulva zokogni,

Örökké a rövidebbet húzni.

 

Csak a feloldozást várom a szenvedés alól,

Egy helyet hol ezer madár ezeregy boldog dalt dalol,

Hol elfelejtek minden bánatot, fájdalmat s mi volt,

Csak nem tudom, nem tudhatom, hol ez a hely, hol.

Csak remélni tudom, hogy megtalálom, valamikor, valahol.

 

 Kérdés

 

Jobb volt-e szeretni s veszteni Téged,

Mint soha nem tudni azt, hogy létezel.

Már nem válaszolsz, hiába kérdezem,

Reményt adtál, s elengedted két kezem.

 

Én őrzöm még azt a kedves arcodat,

Miként napsugárt a végtelen tenger,

Keserűn fájón mégis boldogan,

Remélve, hogy egy nap életre kelhetsz.

 

Sokszor fogok még Nélküled elesni,

És talán majd megszámolni sem tudom,

De mindig fel-felfogok érted kelni,

Míg egy napon többé már el nem bukom.

 

Gyöngén imbolygok az élet peremén,

Emléked erőt ad, hisz megmentettél.

Hitt a hitetlen s a reménytelen remélt,

Egy embertelen világban emberré tettél.

 

Lassan telnek most Nélküled a napok,

Ólomlábon jár felettem az idő,

Ma zuhanok, de holnap szárnyra kapok,

Remélve, vár még ránk egy boldog jövő.

 

Viharverte életemben érted sütött a nap,

Keserédes ajándéka voltál te a létnek.

Most kicsiny virág nő életem romjai alatt.

Bár még fájók a mosolyok, de boldogok a könnyek.

 

Vers: Ny utca 6-hoz

Tán’ hiányoztok majd megnyugvást adó, öreg falak,

Az otthon ablaka, ajtaja és minden mozzanata.

Hiányzik majd,

E néhány hónap szívben őrzött boldog pillanata.

 

Hiányzik majd lámpád fénye,

Míg mindenki aludt én virrasztottam e fény alatt,

Mindebből már csak az éjszaka maradt.

 

Hiányzik majd az idő az itteni a zuhany alatt,

Ahol, mint egy másik világban,

Könnyű volt minden pillanat.

 

Hiányzik majd aprócska konyhád, hol akaratom megvolt főzni,

Hol mindig nyitva volt az ablak, az éget szagot elűzni.

 

Hiányzik majd aprócska szobád, mi túlzás nélkül kicsi volt,

Ha kettő bement, három az ajtón kiiszkol.

 

Kezemben az ajtó kulcsa, s vele egyúttal múltam is bezárom,

A sarkon túl egy másik lakásban, remélem, újra otthonom találom.

 

Találkozás…..

 

Találkozzunk a szivárvány alatt,

Hol a boldogság ezer forrása fakad.

 

Találkozzunk a csillagok között,

Minden gond és bánat fölött.

 

Találkozzunk a világ tetején,

Ahol egyek leszünk te meg én.

 

Találkozzunk egy vulkán peremén,

Hová elvisz minket az éltető remény.

 

Találkozzunk a világ közepén,

Hol csak reánk vár a boldogság és fény.

 

Találkozzunk túl a valóságon,

Ahol elkezdődik minden álom.

 

Találkozzunk egy régi fényképen,

Hol egyek lehetünk egy emlékben.

 

Találkozzunk egy másik világban,

Hol eddig még sohasem jártam.

 

Találkozzunk a csend hangjában,

Hisz az a mi helyünk a világban.

 

Találkozzunk egy elhullajtott könnycseppben,

Hol örökké élhetünk békében, s csendben.

 

Találkozzunk az óceánok határán,

Ha késnék, te akkor is ott várj rám.

 

Találkozzunk a hosszú út végén,

Öregen, fáradtan s gyengén.

 

Találkozzunk a jövő küszöbén,

Hol átölelsz, s átölellek én.

 

Találkozzunk bármikor s bárhol,

Világokon innen, világokon túl,

Most vegyél búcsút a küzdelmes mától,

S indulj, mert míg találkozunk, hosszú még az út.

 

1994

Sok-sok évvel ezelőtt az Aranytigris sörözőben,

Bill Clinton elnök úr egy barátnál volt vendégségben

Egy közös kép a régi emlék máig hű őrzője,

De ne siessünk annyira nagy léptékkel előre.

 

Tizennyolc kerek esztendő múlt el azóta felettünk,

Kik akkor születtünk mára érett felnőtté lettünk,

Az évek teltek s a világ nagyon nagyot változott,

Valamiben javulást másban talán romlást hozott.

 

Zenészek, tudósok, színészek élték akkor fénykoruk,

Volt ki ködbe veszett, de maradtak örök klasszikusok.

Híres elnökök, sportolók, és mindenféle nagymenők

Próbálták megváltoztatni életük, a jelent s a jövőt.

 

Szívemnek kedves dallamot Bródy János akkor írt

Mit tehetnék érted?- lett a sokatmondó slágercím,

Koncz Zsuzsa is Micimackóról először énekelt

És az Omega hét év után újra életre kelt.

 

A filmipar egén újabb csillag fénye ragyogott

Walt Disney Oroszlánkirálya nagy sikert aratott.

Születtek filmek, melyeket mindenki látott, s ismer

Junior, A Maszk, Bunyó karácsonyig, Dumb és Dumber

 

Ace Ventura is ’94-ben indult útjára,

Így egy állati nyomozó szabadult a világra.

Az örök kedvenc számomra mégis Forrest Gump marad.

„Fuss Forrest, fuss!” Ez a mondat a fejemben rég megragadt.

 

Megnyitott a Vásárcsarnok, leállt a nagycenki kisvasút

Míg a világban a Netscape webböngésző útjára indult.

Ebben az évben történt itt a fűszerpaprika mérgezés,

Mellyel az ipari tárca betiltotta a kereskedést.

 

Tavasztól őszig tartott a nagy forma1-es szezon,

Schumacher állt a dobogón a dicső felső fokon.

A világ egyik szeme ezen, másik az USA-n volt,

Ahol a nagy brazil csapat a foci vb-n tarolt.

 

Késő ősszel kis hazánkba híres ember utazott,

Michael Jackson és a neje reklámfilmet forgatott,

Mindeközben országunkba ment a Táncdalfesztivál,

Kinek mondjam el vétkeimet? a győztes zeneszám.

 

Nagy tudósok, kik már ekkor nem éltek a hazánkban

Kaptak Nobel-díjakat két különböző szakágban.

Oláh György a kémiában nagy tudást felmutatott

Még ma is rátalálhatsz, ha szorgalmasan kutatod.

 

Harsányi János mint közgazdász kapott elismerést,

Bár egy élet munkájáért egy Nobel-díj is kevés,

Ez idő tájt a tudomány nagyot lépett előre,

Holdszondát és műholdat bocsátottak ki az űrbe.

 

’94 nem volt az más, csak egy év az időben

Mikor én megszülettem, és felsírtam, hogy „Megjöttem!”

Születtek még sokan mások és haltak is emberek.

Tőlem sokkal híresebbek, gazdagabbak és szebbek.

 

Sok ember élt már a Földön 5,6 milliárt,

Nixon elnök, és Kurt Cobain is meghalt ez idő tájt.

Ayrton Senna több millió embernek volt példakép,

Egy szörnyű balesetben vesztette el az életét.

 

Ebben az évben újra indult a híres Pester Lloyd,

Mi ’45 óta már régen a kispadon volt.

De ez csak felmenőimnek jelenthet nagyon sokat

Ők éltek akkor, értették a valódi okokat.

 

Ki ne ismerné ma már, még ha csak hallomásból is

A híres Tenkes Kapitányt, amit Őrsi Ferenc írt,

Az író ebben az évben vesztette el életét,

De művével reánk, a világra tette kézjegyét.

 

Születtek emberek, kiket a világ sztárnak nevez,

Például Justin Bieber amerikai énekes.

Ő már egy másik generáció példaképe lett,

Mely generáció nem tudja milyen sokat vesztett.

 

Akkor még nagy érték volt az Isten adta tehetség,

Nem a jó külsőt, hanem az adottságot figyelték.

Még érték volt a szorgalom, tisztelet és becsület,

Ma már sajnos az jut előrébb ki nagyobbat füllent.

 

Tizennyolc hosszú év mindenkinek sok-sok változást hozott

Kötél nélkül sétáltunk az űrben, mégse lettünk boldogok.

Emberek vagyunk, akárcsak azok, akik akkor meghaltak,

Talán ők az emberségről sokkal többet tanultak és tudtak.

 

Hoffi….

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,

Tegnap más voltam, de változott a világ,

Kicsit úgy érzem magam, mint egy eltiport virág,

Kinek szíve érces kővé vált.

………mert

Sivár a Föld, békesség nincsen

Hiába mutatják, hogy mily boldog itt minden

Csak a buta hiszi el, de ő is észbe kap

És rájön, hogy mégse olyan szép a világ.

………de……………….

Gondolj egy barátra

Ha elindulsz a gátra

Ki meg mondja előre

Ne tedd, baj lehet belőle.

………csak……………….

Gyere, gyere, gyere drága cimborám, gyorsan marasztalj,

S mondd, hogy őrültség amit csinálsz

Szólj rám kérlek drága öreg barát,

Még sosem volt, ki visszajött, ki a gátra kiállt.

 

………és……………….

Kicsit jobb lett már a hangulatom,- hátha-

Kicsit túloztam, de enyém lett a világ,

Van Ki e sorokat olvassa, és jót nevet rajta

Így mindenki boldog, mert a többi most piál.

 

I will never be sad

 

Midőn kicsiny falumra leszáll az est

Minden dolgos ember nyugovóra tér,

Egy kósza gondolat arcomra édes mosolyt fest

Találkozni fog most sok szellemi testvér.

 

Csönd van odakint, a nap is lenyugodott,

Én régen látott barátaim várom,

Megpihenek, mint aki az idővel versenyt futott,

S hirtelen elvarázsol egy különös álom.

 

Lehet-e álmodni éberen,

Elfeledni, ami olyannyira bántott

Árva kiscica voltam a világ rideg telében,

Most mégis szépnek látom az egész világot.

 

Oly sok ember él a Nagyvilágban, s annyira különböző mind

Annyi ember közt, mi mégis, egymásra találtunk,

Közöttünk boldogság van, bármi vár is odakint

Mert egymás arcában önmagunkat láttuk.

 

Egyformák vagyunk, mégis különbözők,

Mint sok apró értékes kirakós darab,

Barátságunk nem ronthatják meg rossz idők

Ki igazán közénk tartozik, az örökre közöttünk marad.

 

Egy cél felé törekszünk együtt

Harcainkat bár önmagunkba vívjuk

Súlyos terheink egymás vállára vetjük

Mert a harcot egyedül, de terheink csak együtt bírjuk.

 

 

Ha megkérdeznék, mi fűz, oly szorosan hozzátok,

Válaszom nem lenne bonyolult, csak a Szeretet

S e pár rémes rímben, meg kell, hogy lássátok,

A sorok mögött rejlő szívemet.

 

Egy mindenkiért, mindenki egyért,

Testvérek, barátok voltunk, leszünk, vagyunk.

Egy kicsit őrültek, és majmok is félrészt

De mégis hisszük, hogy Legendák vagyunk!

 

Ha majd sok-sok év múltán,

E sorokat vissza-vissza olvassuk,

Néha-néha elmerengünk, majd felkacagunk furcsán,

És könyvünk sokadik fejezetét tovább folytatjuk. ?

 

Bátyámnak

 

A legszebb ajándék, mit egy kislány kaphat

Egy báty, kire mindig felnézhet

Kit büszkén mutogathat minden barátnak

Ő az én nagy és erős bátyám, nézzétek.

 

Mint kiscsibe a tyúkanyó szárnyai alatt,

Olya biztonságban érzem melletted magam

Együtt fedezhetjük fel a világot, mint kiskacsa a tavat

S együtt megtaláljuk a jó oldalad, a jó oldalam.

 

Mint kiscica, ki élni anyjától tanult

Úgy szeretnék én is rád hasonlítani,

Mert bennem a te neved sohasem fakul

Téged örökké szeretnélek bátyámnak tartani.

 

Mint kismajom, ki apja nyakába kapaszkodik

Úgy tartozom hozzád, én, a kishúgod

Bárki hagyjon is el, egy testvér mindig ragaszkodik

Szeretlek, remélem, ezt jól tudod.

 

Míg e sorokat csak neked írom,

Arra gondolok, mit mondhatnék még neked

Furcsa, magamat állatokhoz hasonlítom,

Röviden mondanám el, mit jelentesz nekem.

 

Tizennyolc évig nem ismertelek,

S ez éveket sajnálom,

Remélem az élet, összeköt veled,

Hogy örökké bátyám légy, ezt kívánom.

 

Azt mondják az ember, - lehet, hogy igaz,-

Családod nem választod, csak barátaidat

Bár papírom nincs róla, de biztosra veszem,

Csak egy kis tévedés, hogy nem vagy vér szerinti testvérem.

 

Nem kell hozzá papír,

Hogy elmondjam neked

Ki neked ily furcsa rímet ír,

Az téged nagyon szeret.

 

Királylány

 

Kiskoromban azt gondoltam,

Az az igaz szerelem,

Ha egy fiú arcára puszit nyomhatok,

És kezem kezébe tehetem.

 

Ahogy nőttem az reméltem,

Nem kell a nagy Őt keresni,

A fehér lovon eljön értem

Felmászik a kötélen, amit kitettem neki.

 

Tovább nőttem, s úgy éreztem

Nincs is igaz Szerelem,

Csak valaki, aki elvisel

S életem vele leélhetem

 

Aztán újra meséket néztem,

S most másra kaptam fel a fejem

Miért én keresem őt,

Miért nem ő keres engem?

 

Láttam Hófehérke párját

Hamupipőke Óperenciás királyát

Csipkerózsika alvó társát

Még Shrek is elnyerte Fiónáját.

 

Felnőtt lettem, nem siettem

Már meg sem mondhatom

Mi az igaz szerelem

Hisz magam sem tudhatom.

 

Amióta eszemet tudom

Igaznak más szerelmet mondtam

De mindig zátonyra futok

Hisz a szerelmek a porba hulltak

 

Minden lány ezt reméli

Létezik igaz szerelem,

Aztán rájövünk a mese titkára

Az nem valós, csak hiedelem.

 

Elszaladt a fehér ló,

A királyfiból paraszt lett,

Lehet ezt cenzúrázni kéne

Mert ebből még panasz lesz.

 

A fiúk már nem tudnak kötélre mászni

Csak az ablakot kővel dobálni

És ha otthonod védeni akarod

Az ilyet, jobban jársz, ha kidobod.

 

Valahogy minden férfi

Óvodástól aggastyánig

Elfelejtett őszintén beszélni

S szeretni a hibákat is.

 

Hófehérke párja az anyóst is viselte,

Tudott az ifjú futni a szeretett lány után,

Csipkerózsát párja reggelivel keltette

Shrek se nézett Fiónára annyira bután.

 

Mondják a mesék igaznak túl szépek

S csak az az igaz szerelem

Most első megállapításomra térek,

Mert a végén mást nem tehetek.

 

Mikorra majd megöregszem,

A kérdés ugyanaz marad

Mi az igaz szerelem

Döntsük le végre ezt a falat.

 

Ha egy fiú arcára oly sok év után majd

Puszit nyomsz, s ő még százért ott marad

Igaz szerelem ez, Tedd vénülő kezedet az övébe,

S érezd szerencsésnek magad.

 

 

A Katona!

 

A tábor harcra készülődik,

A végső nagy csata közeleg.

Csak egy ember áll tétlen, szótlanul,

Hát őt lásd most, ne a tömeget.

 

Önnön arcát saját pajzsa tükrében

Könnyes szemmel figyeli.

Ezernyi gondolat kavarog fejében,

Majd magától, őszintén ezt kérdezi:

 

Mit látnak bennem a társak,

Mert én csak egy gyönge, gyáva katonát.

Miért érzem úgy, hogy ők jobbak, ők mások,

S csak én nem ütöm meg a mérce fokát?

 

Bátornak mondja, őt ki ismeri,

Rátermett, lojális, félelmetes harcos

Az élet keményen neveli,

Most némán néz egy kopott pajzsot.

 

Magát látja, de régi társaira gondol,

Kiket ősi ellenségük elragadott,

Értük küzdeni, ez élte hitvallása

Újra látni őket, ez a cél mit fogadott.

 

Harcol a sötétség urával,

Segítségül nagy hősét hívja,

Kitartóan küzd az egész világgal,

De legnagyobb harcát önmagával vívja.

 

Hiszi még, hogy nem hiába harcol,

Bár nehéz és fáj a küzdelem,

De legfőbb célja, hogy kitartson,

S ezt minden katonának üzenem.

 

Ahogy magamat szemlélem kopott pajzsom tükrében,

Néha még gyávának látom magam,

Egy kéz a vállamat megérinti, és egy hang szól: Fürgébben,

Már nem sok, ami a csatámig hátra van!

 

Néha fáj, és úgy érzem, nem bírom,

Elcsüggedem, félek, de mindig erőt kapok,

Könnyes szemem pajzsomról, magam köré szegezem,

A sok bátor bajtársra gondolok.

 

Katonák s társak merre a szem ellát,

Hisszük mind, hogy jutalmunk örök.

Emberek maradunk, tűzön- vízen át,

Reméljük, hogy győzhetünk magunk s a világ fölött.

 

Éltet a hit, hogy egyszer, nem is olyan soká

Eljön a nagy csata napja, és azután

A régi pajzsunk megtisztítva élünk örökké, tovább

Halld, szól egy hang: Csak tarts ki végig hű katonám!

 

Harcolni már nem kell, a nagy napomon,

Csak állj és várjál szótlanul,

Lásd csak meg a szabadítást,

Hisz kiért eddig te harcoltál, érted most ő harcol!

 

A poéta

 

Költő, ki magából már minden bánatot kiirt,

Kínzó ihletője a gyilkos magány

Bensőjével birkózni csak poétaként bírt,

Látunk ettől az egyszer szívből mosolyogni talán?

 

Mily nagy áron akarom, hogy írj?

Önzően kívánom, hogy tépj fel minden sebet,

S múltad keserédes világába kísérj.

De bárhogy kérjelek is, ne tégy nekem eleget.

 

Író voltál, ki saját világa kínjából merített,

Szebb időben, ihletődet elűzte a kabaré,

Író, ki a költészet asztalára régi csontból terített,

Szavaid ne legyenek többé, csupán saját magadé.

 

Tagadd meg a tollad, mielőtt ölni tudna,

Fiatal vagy még, légy ember, mint mindenki más

Ne magadat vesd meg, zárd le a keserű múltad,

Bukhatsz ezerszer is, segítő kezem vár.

 

Komor hangulatból én, most boldogabbra váltok,

Hogy tudd, mennyire szeretnek téged a barátok.

Előhívom a régen látott kislányos énem,

Mosolyogsz most, és megbocsátod, nagyon remélem.

 

Nem vagyok nagy költő, és az lenni nem is akarok,

Bródy János énekelte, azt mit néked szavalok,

„Én nem születem varázslónak, s csodát tenni nem tudok,

És azt hiszem már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok.”

 

Néhány sort átírva, tovább beszélek,

Strófák helyett inkább, csak Sárás rímet ígérek.

„Ha eltűnne a versekből az a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.”

 

Végéhez ér lassan, neked címzett versem,

Kérdéssel zárnám soraim, mit Bródyól kértem:

„Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen,

Mit tehetnék, áruld el nekem!”

 

 

Emberidegenség

Volt mindig az út mentén  kinek nem volt hol laknia,
Kérőn nézett reád, s kinek szíve volt, volt mit adnia.

Más lesz  ezen a nyomor, ha nem csak eggyen látod?
Nem ugyanoly kegyetlen egyen s milliárdon?

S némán állsz egy megváltozott világ közepén,
Mit épített majd elhagyott egy elátkozott remény.

Megtört arcokat látsz, ezernyi könnybe lábadt szemet,
S te ujjal mutogatsz másra „bizony te tetted ezt".

Valami fullasztót látsz, gazságot és nyomort,
Tán ezelőtt körötted tompán nem ugyanez honolt?

Úr volt a nyomor, de csak néhány ezren,
Millió sorstárs kell, hogy rájöjj ez nincs így rendben?

Van, kit űz a háború s a szörnyű kegyetlenség,
Míg mást a gőg, bosszú s a gyilkos emberidegenség.

Üresen áll kezedben az a fehér transzparens,
Hogy mi ellen tüntess, tiltakozz,
Egy tömeg közepén rágódsz, az írás rajta mi legyen.

Mily nyelven, milyen eszme, milyen gondolat.
Kit okolj, amiért elvették szabadságodat?

Szemed becsukva hallod a tömeget,
S rájössz, ha egy pillanatra nem őket követed.

Mindent elveszthetsz ezen a világon,
Csupán egyet nem, az emberséged, mely átjut minden határon.


Ezer és egy


Most te fogod a kezet,
Mit eddig más fogott.
Te őrzöd azt a reményt,
Miben eddig más bízott.

Éled a boldog órákat,
Mi eddig másnak adatott.
S Veled épít most az álmokból várat,
Ki egy másiknak fájdalmat okozott.

Reád néznek azok a szemek,
Reád mosolyog az a száj.
Mi egykor másnak árulta el, hogy szeret,
S csak Vele, senki mással egész a világ.

Téged ölel át védelmet adva,
A kar mi eddig mást fogadott.
S veled gondol boldogan arra a napra,
Mit az élet Neki legszebbként adni fog.

Volt más ki őt szerette,
S volt más is kiért az ő szíve dobbant,
De mégis mindegyiket könnyen feledte,
Mikor a tűz a szívében irántad fellobogott.

Hogy lesz-e más utánad ne kérdezd,
Tanuld meg, de remélem, nem kell, hogy érezd:
Ezer ember boldogságának az ára.
Ezer és egy boldogtalansága.

 

Szélvihar

 

És még várom azt a nagy csodát,

- Bár hitem, érzem, olyan gyenge

Mint szélviharban pislákoló láng-

Csakis Te érted epedve.

 

Mert már régen nem vagy enyém,

S felőled hallanom nincs jogom,

Mégis még éltetve kínoz a remény

Túllát gyönge szívem a szélviharon.

 

Szívemet simogatja Szavad lágy suhogása,

Szemed pillantásáért lángolón epedek

Egyetlen vágya lényemnek, hogy lássad

Álmodom még, hogy „másik feled” lehetek.

 

Talán nekem formált Téged a Teremtő,

Lelkem sebeit látva gyógyír gyanánt,

Hogy velem legyél s védj bármi is jő,

Hogy megismerd lelkem másik oldalát.

 

Mégis csupán egy félkész alkotás lettél,

Szeretnem ezért e percben nem szabad

Csatát vívok, harcok százát-, ezrét,

Meg kell, hogy fékezzem magam.

 

Talán egy napon, egy ezred év múlva,

Egy új világban, talán Te is más lehetsz,

Annyi kín után, egymás karjába borulva,

Majd újra őszinte szívemből érezhetek.

 

Kemény harcot kell, hogy vívjak,

Hogy akkor én is ott lehessek,

Még ha szívem is fog megszakadni

Megtagadom, hogy szívem szeressen.

 

Talán egy napon szabad lesz szeretni,

De tudom, még oly távol van az a nap,

Szeretnék mégis, bennünk erősen hinni,

De reményeim szerte foszlani látszanak.

 

Bárcsak ne éreznék semmit, akár egy kő

Szívemet kitépve csak élnék tovább

S lennék érzéketlen bármi harc is jő

Küzdve, törve, nem ismerve határt.

 

De embernek születtem s jól tudom

Jönnek harcok, bukások, és jön fájdalom

Mégis van, ki kezem fogja az úton,

S bekötözze sebeim, ha fáj nagyon.

 

Legnagyobb harcom vagy te nekem,

Legnagyobb árat ezért a leckéért fizetem,

Míg tombol a szélvihar, én erős leszek

Még van küzdeni elég hitem.

 

Küzdök ezer érzéssel és gondolattal

Küzdök a világgal és önnön magammal,

Küzdök míg van miért,

Küzdök egy olyan valakiért,

Kit tényleg nekem szánt a Teremtő!

 

 Mesélj nekem…

 

Mesélj nekem egy másik világról,

Hol boldogan lehet élni,

Mesélj nekem arról a világról,

Hol könnyebb remélni.

 

Mesélj nekem arról a helyről,

Ahonnan az álmok fakadnak

Mesélj nekem a helyről,

Hol újult erőt adnak.

 

Mesélj nekem a mesék világról

Hol tudnak hinni még a dákban

Mesélj nekem arról a különös világról,

Hol kisgyermekként annyiszor jártam.

 

Mesélj nekem a régi szépekről,

Mikor még más volt a világ

Mesélj nekem a megkopott képekről,

Legyél az, ki a festéken túl lát.

 

Mesélj nekem arról a régi számról

Mit az élet dallamára írtak

Mesélj nekem, arról az elmúlt máról,

Hol bukás után még felállni tudtak.

 

Mesélj nekem, valami szépet,

Csak mesélj s én hallgatok,

Mesélj nekem, csak arra kérlek,

S míg mesélsz, én itt maradok.

 

Gondolj rám…

 

Gondolj rám, ha arcodat a napsugár simítja,

Jusson eszedbe mosolyom, ha a szivárványt látod

Nevetésem legyen, a szél mi neked suttogja

Engem láss meg, ha nézed a világot.

 

Nem foghatom kezed, mégis melletted leszek

Ha egy vadvirág puha szirmát kezedbe tartod

hűs szellőként kísérlek, hisz megígértem neked

fogsz még látni ezerszer szebb holnapot.

 

Bár a vihart, mely fenyeget, elűzni nem tudom

Gyenge vagyok én is, csodát nem tehetek

De elmenni a hitemet s hited soha nem hagyom

Egy kontinensen át, gondolatban veled lehetek.

 

Láss meg engem mindenben, hiszen én ott vagyok

Esőcseppként mosom arcodról a könnyet,

Elrejtve szíved legmélyén remélem, helyet kapok

Hiszen együtt harcolni nap-nap után, könnyebb.

 

Fájó mosolyok, boldog könnyek

 

Jobb volt-e szeretni s veszteni Téged,

Mint soha nem tudni azt, hogy létezel.

Már nem válaszolsz, hiába kérdezem,

Reményt adtál, s elengedted két kezem.

 

Én őrzöm még azt a kedves arcodat,

Miként napsugárt a végtelen tenger,

Keserűn fájón mégis boldogan,

Remélve, hogy egy nap életre kelhetsz.

 

Sokszor fogok még Nélküled elesni,

És talán majd megszámolni sem tudom,

De mindig fel-felfogok érted kelni,

Míg egy napon többé már el nem bukom.

 

Gyöngén imbolygok az élet peremén,

Emléked erőt ad, hisz megmentettél.

Hitt a hitetlen s a reménytelen remélt,

Egy embertelen világban emberré tettél.

 

Lassan telnek most Nélküled a napok,

Ólomlábon jár felettem az idő,

Ma zuhanok, de holnap szárnyra kapok,

Remélve, vár még ránk egy boldog jövő.

 

Viharverte életemben érted sütött a nap,

Keserédes ajándéka voltál te a létnek.

Most kicsiny virág nő életem romjai alatt.

Bár még fájók a mosolyok, de boldogok a könnyek.

 

 

 Két félhang

Két utolsó félhang az élet szimfóniájában,

Mit örökké visszhangoz az óriás előadó terem.

 

Két gyönyörű félhang a világ színpadán,

Két utolsó félhang mi lezár egy szimfóniát.

Két félhang mit visszhangoz a világ.

 

Néhány tollvonás egy egyszerű papíron,

Mintha csak ketten lennének az egész világon.

 

Felejtsd hát a karmester,

A szerzőt és megannyi hangszert,

Légy csupán egy félhang most az egyszer.

 

Két félhang száll, majd egyszer földet ér,

Ha Nincs már szív, mely értené üzenetét.

Köddé vállik mintha soha nem is lett volna,

Mégis van még ki szívében oltalmazója.

 

Két félhang mi ajtó az elveszett világhoz,

A megíratlan idők megszólaltatásához.

 

 

Az életről…

 

Miként ezer pillangó táncot jár,

A vad sötét éjben,

Mikor kietlen s elhagyott a táj,

Ott várok rád egy fa tövében.

 

Miként hulló csillagok az égbolton,

Mit, ha meglát a világ, kíván valamit,

S akkor hiszi, hogy lehet még boldog,

Képes a forró hullócsillagot kezében tartani.

 

Miként a földre hullott hópehely,

Minket milliárd társa között párja nincsen,

Otthona mégis egy mocskos, durva hely,

Lábbal tiporják ezt az égi kincset.

 

Miként szél dobálta ócska ladik,

Ki maga a meztelen való,

Reménye, hogy már nem sokáig sodródik,

Szégyenli, hogy hitével felhagyott.

 

Miként egy árva hang a fagyos csendben,

Mit nem hall senki, pedig oly gyönyörű.

Hiszik süket módon, hogy így van rendben

Hogy így lesz a világ gömbölyű.

 

Mégis nem olyan az, mint ahogy képzelik,

Hisz van két apró horpadás,

Ilyen az élet, bárhogyan is hitték,

Küzdés, bukás, mégis embernek maradás.

 

Miként néhány szó egy fehér papíron,

Életünk ennyi csupán, semmi több,

Van, hogy néha a szavakat mások, nem én írom,

S nem tehetek mást, mosolyogva megköszönöm.

 

Miként egy érzés egy remegő szívben,

Mit, ha nem mondanak, ki tova száll,

Aprócska fénysugár a sötét éjben,

Mi egy szerető szívet keres, reméli, talál.

 

Miként egy felötlött, kósza gondolat,

Mi tudatja több, vagy mint, megannyi csoda.

Mert küzdés az élet, nem ócska tombola,

S mint ezer táncoló pillangó, úgy repül tova.

 

 Otthon …

 

Éjjelente haza járok,

Némán s csak gondolatba

Hogy lelkem végre megnyugodjon,

Jól vannak kik ott maradtak.

 

Miként az őszi szellő járok

Észrevétlen és csendesen,

S szeretteim kik távol vannak

Míg alszanak, én meglesem.

 

Még haza járok egy ideig,

Míg egy nap már máshol lesz hazám,

Bár múltam egyszer én magam leszek,

De már csak emlék lesz az a táj.

 

 

Barátaimnak

 

Én még emlékszem a múltra,

Gyermekek voltunk s boldogok

Emlékszem még arra a közös útra

Mit velem együtt jártatok.

 

Mára már megkopott a régi fénykép,

S egymástól messze vagyunk

El kell fogadni az élet rendjét,

De remélni kell, hogy lesz még együtt közös utunk.

 

Míg rólatok már csak képeket látok,

S néhány hír jön felőletek

Én még a találkozás pillanatára várok

Mikor újra a nagy csapat leszünk, gyermekek kik felnőttek.

 

Egy cím nélküli vers...

 

Ostoba voltam, s hittem megint én szerencsétlen,

Hogy újra ragyoghat rám a régi nap,

S annyi vihar után ázottan, tépetten,

Vártam a megváltó napsugarat.

 

Hittem a csalóka beszédnek,

Egy röpke megváltás a harc alól

Újra éreztem egy percig, hogy élek,

Annyi rémálom között, a remény lett az úr.

 

Ostoba módon, mint egy gyerek álmodoztam

Pedig tudtam mindig ez a lét megrontója,

Napsugár helyett csak a lámpa fényét látom,

S figyelem, hogy hajnali kettőt üt az óra.

 

Ha egy napon

 

Ha egy napon összedől a világ,

És az egész a te fejedre szakad,

Te úgy törsz össze, mint viharban a világ

Küzdj, ne legyél az, ki alá ragad.

 

Ha egy napon minden ember megtagad

S legárvább leszel a Földön

Ha te is megvetnéd szívedből önmagad

Küzdj, ne engedd, hogy ez az érzés legyőzzön.

 

He, egy napon minden reményed elhagy,

Szívedben már csak ürességet érzel,

S már oly nehéz kivárni, míg virrad,

Harcolj, hisz a sötétségnek nemsokára vége.

 

Ha egy napon benned ezer érzés tombol,

S kitörni készül belőled a félelem,

Akkor is új világot kell, építs a romokból,

Újra érezned kell, hogy létezel.

 

Ha egy napon megtörténik mindez

S egyszerre leszel üres, gyenge s megvetett

Romok alól kell kiküzdened magad,

De tudd küzdeni s élni mindig érdemes.

 

Telefonbeszélgetés a múlttal

 

Mit mondanál, ha egyszer

Egy sötét hideg éjszakán

Saját múltad keresne,

Életed mobil telefonján.

 

Szíved remegne, mikor egy ismerős hang

Újra hangzik s téged kérdez

Milyen az életed most, boldog vagy

Mondd, feleltként hazudnál-e?

 

Tudod miért múlt el, ami múlt

S miért hagytad el régi életed

Mégis szívedben új tüzet gyújt

S egy percig elállítja lélegzeted.

 

Kedves veled, úgy ahogy előtte soha

Mint régi barát köszönt újra téged

Már nem hozza senki sem szóba,

S te már számon, ami elmúlt nem kéred.

 

Kegyetlen volt, rideg és mostoha

S te boldog voltál távol tőle s nélküle

Most mégis felhőtlen boldogságod oda

Pár percig régi szereped játszod el.

 

Újra az a hang szól mi éltetett s összetört,

Te már csak a régi szépre emlékszel,

Csak sebeid mutatják, hogy ő meggyötört.

Mégis erős voltál, hogy békével váljatok el.

 

Te reméled, hogy megváltozott s hiányzol neki,

De már nem tudsz hinni a szavának

Mert volt oka, hogy elmúlt, s múlttá ez teszi

Ne gondold többnek ennél, jövőnek vagy mának.

 

Mit mondanál, ha egyszer

Egy napsütéses forró délután

Életed jövője téged keresne

Életed mobil telefonján.

 

Te boldogan vennéd fel, ezer örömmel

De arcodról a mosoly hamar lefagy

Ugyanaz a hang, mire oly régen emlékszel

Múltad az, ki neked üzenetet hagy.

 

Múltadat, egyszer viszont kell, hogy lásd

Mikor majd önnön jövődbe nézel

Mert a múltad lesz az, ami a mád

S te magad leszel az a jövőben, amit akkor érzel,

Ha egy napon a múltad telefonál.

 

Árva madár

 

Szomorú kék madár odafent a levegőben,

Keresi helyét, s nem leli a világban

Magából minden érzését szétszórná odafent,

De nem akarja, hogy sajnálja mind, aki látja.

 

Volt már ezer otthona, megnyugodni mégsem tudott

S most csak van, mert már ez nem élet

Eszik, iszik lélegzik, s repül

Csak néhány boldog pillanat mi neki jutott

 

Hegyeken, pusztaságban s túl ezer határon

Nem talált egy nyugodt békés szigetet

Hol végre eldobhatja minden emlékét

S újra kezdheti az életet

 

Szeret, ő s talán ebbe pusztul bele

Reménykedik, elbukik s eddig még felállt

De már ereje fogytán, s nem veszik észre

Hogy már csak néhányat ver szárnya talán.

 

Egy végső menedéket keres magának,

Hol békés az élet s boldog lehet

Mégis még harcol a világgal s magával

Próbálja legyőzni a dühöngő szelet.

 

Gyönyörű madár az égbolton odafent,

Így véli, ki két szemével látja

Gyenge madár ki szeretetre vágyik

Tudja jól, ki szívével vizsgálja.

 

Adj neki erőt, te, aki megalkottad őt,

S gyöngéd karjaiddal legyél támasza,

Mutasd meg neki, hogy vár rá még szebb jövő,

Mutasd meg néki, hogy merre van a haza.

 

Életre szóló lecke

Képmutató ölelések, áruló szavak

Hamis mosolyok, kő kemény falak.

Ez minden mit tőled kaptam.

 

Hittem a világot jelented nekem,

Mára csak az űrt hagytad létemben,

Mégis csak érted fáj a lelkem.

 

Átlátok már a hamis mosolyon,

A túl szépnek tűnő szavakon,

Már nem kísérhetlek az utadon.

 

Ha az élet összesodor még veled,

Már csupán múltam sötét része leszel,

Mert szavaidnál többek voltak a tettek.

 

Egy napon, tudom, helyet cserél bennünk a fájdalom

Egy napon, tudom, látni fogom létednek kudarcát az arcodon

 

Szívembe égett már a jel, hogy egykoron hozzád tartoztam.

De jelentem, a leckét, mit kellett megtanultam.

 

Hosszú volt az út és rögös, én mégis rajta maradtam

Mindennek és mindenkinek végleg búcsút mondtam.

 

Bár szívem ezerszer darabokra tört,

Még mindig forog a Föld.

 

 C'est la vie

 

Mint fáradt színész ki már csak pihenni vágyik,
Annyi felvonás után a vastapson át eljutni az ágyig.

Mint ki áll a színpadon a reflektorok között,
Ember, ki zsoldért egy másik ruhájába öltözött.

Mindenki várja, hangzatos szavait
Mik jól rejtik érzéseit, az igazit.

Néma csend ül most a színpad körül,
S annyi néző kíváncsian köré tömörül.

De egyik sem látja a könnyet csillogó szemében,
Mit letörölni fél, bár zsebkendője a zsebében.

Néhány szó osont ki remegő ajkain
Mit visszhangoznak azóta a színház falai.

Körötte néma csend, benne egy vihar tombolt
Ő csak ennyit mondott: C ‘est la vie, és meghajolt.

 

 

 

Ha egyszer boldog leszek

 

Ha egyszer boldog leszek
mindig mosolygok a világra majd.
Ha egyszer boldog leszek
nem ismerem többé a bajt.

 

Ha egyszer boldog leszek
két karommal átölelek mindent
Ha egyszer boldog leszek
boldogságom forrása lesz kincsem.

 

Ha egyszer boldog leszek
szárnyalok majd a magasban.
Ha egyszer boldog leszek
nem lesz ok, hogy itt maradjak.

 

Ha egyszer boldog leszek
akkor az írást befejezem,
Ha egyszer boldog leszek
búcsút intve, kalapom megemelem.

 

Ha egyszer boldog leszek,
az élet előtt meghajtom a fejem,
s ha egyszer boldog leszek,
akkor tényleg boldog leszek.

 

 Széllel szemben


Széllel szemben indultam utamra,
míg téged körbe ölelt a szellő,
keserves lépteim  vittek harcról-harcra,
míg mosolygott annyi szembejövő.

Téged felemelt az örvény
és átrepített a lövészárkok fölött
s letett ott, hol gyönyörű az ösvény
a béke és boldogság között.

Vidáman mosolyogtál rám,
mintha élni gyerekjáték lenne,
míg én keservesen zokogtam,
a széltől menedéket keresve.

Nem értetted akkor sem, ma sem,
 miért burkolódzok könnyekbe,
de ugyanezt történt  volna kedvesem,
ha te jöttél volna a széllel szembe.

Ezer homoszem volt az,
mit  a szél a szemembe sodort,
 akkor nekem az jelentett vígaszt,
ha egy percre szívből zokogni hagyott.

Láttál engem, s én láttalak téged,
de életünk más irányba futott,
szemben egymással jártuk az utunkat,
mert nekünk ez a szerep jutott.

Keservesen, sokszor bukva,
emberként érkeztem hozzád,
te vidáman, könnyedén,
mesékben élve léptél mellém,
s nem tudtam, el neked ezt,
hogyan is mondhatnám,
te háttal a szélviharnak,
míg széllel szemben én.

És akkor egy percre megált a lét,
egymás mellé értünk,
s te a szemembe néztél.
És akkor úgy, mint te
 szerettem élni,
és akkor tudtam
és mertem is remélni,
 hogy egyszer véget ér a harc
és akkor szemben a széllel
volt egy hátra arc.

Bár talán most életem
a rossz irányba tart,
de mi van, ha most járok a jó úton,
s egy próba volt, hogy utamon az élet
széllel szemben indítson.
Most felkap a szél és óriás lábakon járat,
megtanított hogyan építsek
ezer homokszemből rejtek adó várat.
Talán most járok ott, hol van a jó irány,
s csak egyet sajnálok,
hogy kedvesem most egymás mellett sétálhatnánk,
ha akkor te is, nem fordulsz meg oly bután.

 


 

 

 

Koldus és királylány

 

Különös történet ez,
túl hetedhét határon.
Egy koldusról, s hercegnőről,
Kiknek nevét fel nem tárom.


Bolond ifjak hitték, szerelemük ereje
Elég, még ha az egész világgal száll harcba ellene.

Ne légy bolond mondta mind,
Ki hallotta e történetet,
S gondolták ez valami vicc,
Mert koldus királylánnyal
-míg világ a világ-
párban nem lehet.

 

Néhány boldog nap, csupán ennyi,
Mi zsoldként nekik jutott,
S hitük, hogy ők tudnak kivételek lenni,
Az idő nyomán porba hullott.

 

Néhány emlék Csodaországban,
Hol mindent szabad volt remélni,
Egy különös hely a világban,
Hol nem lehet örökké élni.

 

Megható mese lenne ez,
Ha igaz volna a szó,
Mi annyi csoda között,
Mocsoknak mutatja a valót.

Nem volt ez szerelem,
Csupán csak dac a valóval,
A királylány rettentette országát,
Egy jött-ment csalóval.

Eljött egyszer aztán a nap,
S a komédiának vége lett,
S itt szakadt el a lap,
Hol a jött-ment csaló könnyekkel zárta a történetet.

 

 Újrakezdés...

 

Kezdjük újra, mintha kaptunk volna egy esélyt,
Kezdjük újra feledve múltunk minden kételyét,
Kezdjük újra, remélve, hogy boldog vége lesz,
Újra és újra kezdeni, életünk értelme ez.

 

Elengedtük egymást, most mégis egymás után kapunk,
Remélve, hogy a múlt árnyától megszabadul holnapunk,
Most újra kezdjük s reméljük feladni még egyszer nem, kell,
Feledve a rosszat, újra kezdjük az első szerelemmel.

 

Szakítás

 

És elengedtük egymás kezét,
Némán, csendben, szótlanul,
Mintha még hallanánk, azt lágy zenét,
Melyet, hittük, az élet nekünk dalol.

 

És elengedtük a közös jövőt,
Mit együtt szőttünk boldogan,
Külön vívjuk meg harcunk, a következőt,
Egymás nélkül mindet mi hátra van.

 

És elengedtük egymás arcát,
Mit emlékeinkben megőrizünk,
Ha érzi szívünk szerelmünk kudarcát,
Álmainkban csak a jóra emlékezünk.

 

És elengedtük szívünk egy darabját,
Mely nem hagyott mást bennünk csak űrt,
Mit éreznek a küzdők mikor feladják,
S mint kiket az élet maga alá gyűrt.

 

És elengedtük boldogságunk zálogát,
Mit most az élet kegyetlenül visszavett,
S most keresnünk kell egy új hazát,
Melyet szerelmünk az mi otthonná tett.

 

És elengedtük egymást fájón, keserédesen,
Búcsút vettünk mint két jó ismerős,
Megköszönve az emléket, mi átkísér az életen,
S megtanít a magányban, hogy legyek erős.

 

Számvetès 


Egyszer úgy is le kell írnod a leírhatatlant,

Egyszer úgyis ki kell bírnod a kibírhatatlant,
egyszer úgyis meg kell próbálnod a lehetetlent,
egyszer úgyis feledned kell a feledhetetlent.
Egyszer úgyis ki kell mondanod a kimondhatatlan,
egyszer úgyis meg kell bocsátanod a megbocsáthatatlant.
Egyszer úgyis el kell képzelned az elképzelhetetlent,
egyszer úgyis el kell engedned mi elengedhetetlen.
Egyszer úgyis remélned kell a remélhetetlent,
egyszer úgyis fel kell nőnöd a nagybetűs Élethez.

 

Egy ismeretlen ismerősnek

 

Szakadna még kétfelé a testem,
Míg szívem vissza hozzád húz,
addig eszem folyton megismétli,
a szavakat, mivel Tőled vettem búcsút.

 

Tétlen állok miként a jégbe fagyott idő most,
a tegnap s a holnap között félúton.
S az erők, mik bennem harcot vívnak,
jelentik te voltál az ellen súlyom.

 

Szívem szakad bele ebbe az élet nevű szerepbe,
mi döntésre bír, de játszani már nem enged.
Bolyongok majd hozzád vezető másik utat keresve,
remélve, hogy egy napon csak úgy jössz velem szembe.

 

 Mint a kámfor

Csupán egy kártyavár,
mi egy üres szobában állt.
De az ajtót nyílni hagytad,
s a szobán szél suhant át,
mikor elmentél, összedőlt ez a Világ.

Kérted, hogy a kezedet nézzem,
de tudom szemfényvesztő voltál,
Én csak a szemedbe bírtam nézni,
míg szépen lassan kámforrá változtál.

Hittem Kedves oly titok vagy,
mely boldogsággal tölt, ha megismerem,
de titok maradtál, olyan
mely felfedhetetlen marad keresztül egy életen.

Te nyerted kettőnk között a háborút,
de egyet Kedves, soha ne feledj.
Hiába vagy most Te a győztes,
E háborút te is örökké szenveded.
 

Dunai percek

 

Én ültem a folyóparton,
Hol reám ezer csillag nézett,
Hol minden mi él, minden téged idézett.
S te már régen máshol voltál.

 

Mint hajó keltette hullám,

 mi felém közelít,

 csupán ennyi voltál,
Lábamhoz már nem értél,

fodros hullámként kisimultál.

És akkor elengedtelek.


Még láttam rólad egy utolsó képet,
Még engedtem egy percig,

Hogy szemem reád visszanézzen
De aztán elengedtelek egészen.

 

Szakadt volna szívem bele inkább,
Mintsem az legyen, mit most érzek,
Mikor annyi szerelem után

A lágyan fénylő folyónkra nézek.

 

Mert a mienk volt,
Igaz, szent és való,
De egy érzés megfeneklett rajta,
S most ott egy süllyedő hajó.

 

Minden változik.

Most vizes lábbal járok,

Mit felsebzett egy gyönge cipő,
S mi élünk tovább dalolva,

 Fütyörészve még vagy kétszáz évet,
Várva, hogy újra összesodorjon

Minket a folyónk, az Idő.

 

Keserédes szerelem

 

És újra ünnepel e boldogtalan világ.
A szerelem kap szenvedés szülte koronát.
Mindenki eljött s a legjobb ruháját vette fel,
Minden arcot tökéletes smink takar el.
E szent érzést megtisztelve,
Feledjük, hogy nincs hozzánk kegyelme.


Közeledben vagyok, mégis reád vágyik szívem,
Gyűlölöm, hogy változunk, mint bárki e tökéletlen színen.

Hangom sírástól csuklik, félelemtől remeg,
Mikor egy világ előtt nyújtassz táncra hívó kezet.

Annyi szempár köröttünk reánk szegezve,
Annyi ember mögöttünk bután irigykedve.
 

Most először, tán utószor táncolunk víg zenére,
S táncunk után folytatódik szerelmünk vígbús estéje.

Játszanék neked zongorán, szerelmesen énekelve,
De a szó mit először kimondanék, a gyűlöllek, lenne.
 

Zene nélkül rútan hangzana ugye Kedvesem,
Szívem ajkamon csilingelő félhazug üzenete.

Majd éneklek neked, ha az ünnepnek vége,
Szívem összes érzését megkapod.
 

Szorosan eléd állva, szemedbe nézve,
Ha egyszer a parketten már csak ketten maradunk.

Táncolni, énekelni, színlelni Kedvesem,
Csak játszani szerelmes önmagunk örömmel s keserédesen.
 

Mikor a kopott parkettán csak két szék maradt,
Ülj le, s míg mesélek, helyezd kényelembe magad.

Az asztalon egy féligtelt üres borospohár,
Ideje megülnünk keserédes szerelmünk torát.

 

Részeg vagyok, szerelmed az mi megrészegít,
S mikor félve a pohár után nyúlok,
Remélve, érzed te is a tüzet mi engem hevít.
S ekkor úgy, mint először a kezemet megfogod.

 

Most csak ülünk az asztalnál szótlanul, szemből olvas a szem,
Én tudom, s te is tudod Kedvesem:
"Nincs, más mi lenne oly keserűn édes,
S édesen keserű, mint a Szerelem!"

 

Tanulj meg barátom.

 

Tanulj meg barátom csalás nélkül élni,
Őszintén véteni, szeretni és félni,

Bánni a rosszat s érezni a jót
Tanuld meg elfogadni a keserédes valót.