Levelek

2015.06.03 21:34

Levél egy híres embernek!

Levél egy boldogtalan barátnak!

Levél a visszatért baráthoz!

Levél a meg nem értett baráthoz!

Levél egy névtelen ismerősnek!

Levél az összetört szívekhez!

Levél egy megfáradt tanárnak!

Levél valakinek, aki már nincs!

Levél az első szerelemnek!

Levél egy ünnepelt színésznek!

Levél egy fiatal emberhez!

Levél a küzdőknek!

Levél egy muzsikus lélekhez!

Levél a menekülőnek!

Levél, amely visszatért a feladóhoz!

Levél egy felnövő nemzedéknek!

Levél önmagamhoz!

Levél a múlt hőseihez!

Levél egy nagyvilági mókushoz!

Levél egy táncosnak!

Levél a jövőhöz!

Levél az északi helyeknek!

Levél a vándorhoz!

Levél egy költőtárshoz!

Levél az élet legértelmetlenebb kérdéséről!

Levél a ki nem mondott szavakról!

Levél az utcabéli romokhoz!

Levél a kétarcú emberekhez!

Levél egy gyermekhez!

Levél két kívánságról!

Levél a teljesített küldetésről!

Levél a régi mesékhez!

Levél a régi fényképekhez!

Levél az olvasóhoz!

 

 

 

 

 

 

Levél egy híres embernek!

 

Mondj egy összeget, ki vele. Vagy mondj egy rangot, egy beosztást vagy egy jól csengő nevet. Mondj egy éves jövedelmet, vagy egy elismert rokont, csak mondd. Szeretném én is tudni, hol a határ közöttetek és a földi halandók között. Mennyi az annyi, amitől úgy gondolod, hogy jogod van lenézni a többi embert. Mennyiért vették meg a régi emlékeidet.

Néhány nappal ezelőtt hívtalak, csak érdekelt, hogy vagy. A titkárnőd vette fel a telefont, és kérdezte, hogy van-e időpontom. Letettem. Nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek. Mióta van neked titkárnőd, és mióta kell időpontot egyeztetni egy régi barátnak, hogy beszélhessen veled? Látom, más ember lettél. Öltönyös, sofőrös előkelő ficsúr lett belőled. Remélem boldog vagy. Nem gondolsz néha a régi barátaidra, akik mellett önmagad voltál? Vagy lehet, hogy most vagy önmagad? A hírnév és a pénz elvette az eszedet. Biztos, amikor a hordárnak a szállodában, vagy a sofőrnek adsz borravalót, akkor jutunk eszedbe, mi szerencsétlen régi barátaid. Lehet, szánakozva gondolsz ránk, csóró haverokra, de tudd, hogy mi ezerszer jobban szánunk téged. Na és mond csak, hogy tetszik az új életed? Édesanyád kérdezett, meg szeretne látogatni. Remélem, a biztonságiak nem fogják meg és kutatják át a táskáját. Majd szólj ez ügyben a titkárnődnek. Mesélj az új életedről Nekem, hátha megirigyellek, és négykézláb könyörgök érte, hogy hadd szálljak be az üzletbe. Milyenek azok a csillogó villogó autók? Még tv is van beépítve? Gondolom, azon nem a focit nézed, mint régen tettük közösen. Biztos a banki hírek mennek, és a közvetítés a nagyvilág parlamentjeiből vagy netán a legrosszabb horror filmet: „Ha elvesztem a vagyonom” címmel. Aztán szóba állsz e a sofőröddel, vagy csak munkaeszköznek nézed? Mesélted neki, hogy valamikor pizza futár voltál? Na és gondolom, mindig kinyitják neked az ajtót. Jó érzés? Mondd csak! Azok a gyönyörű termek és a fogadások… ízlik a kaviár és a pezsgő? Jól laksz-e egyáltalán ezektől? Nem is szeretted régen ezeket, vagy az Ő kedvükért mindent megeszel már. Bár ahogy téged ismerlek még az is kitelik tőled, hogy beleöntöd a zsebedbe. Vannak új barátaid, olyan mindig tökéletes kinézetű úrhölgyek, és kifogástalan megjelenésű urak? Olyanok ugye, mint az újságokban. Téged nem zavar, hogy nem téged szeretnek ezek az emberek hanem a pénzedet? Hidd el, ha meglátnának egy sapkában, széldzsekiben és mackóalsóban és nem ismernének fel akkor kukásnak néznének. Emlékszel nagyon sokszor ez volt, akkor fogadtad meg, hogy nem hagyod, hogy átnézzenek rajtad. Milyen ironikus az élet, most te teszed ugyanezt. Ez nem te vagy. Vagy mégis? Ennyire félreismertelek volna? Amikor az emberek rólad beszélnek az utcán, és plakátokat látom nem az az első benyomásom, hogy boldog vagy. Gazdag az igen, és híres és népszerű, de egy nyamvadt plakáton keresztül is, ha a szemedbe nézek látom, hogy nyomorultul boldogtalan vagy. Gratulálok neked hozzá. Megdolgoztál ezért az életért. Csak vigyázz nagyon, drága híres és népszerű barátom, mert ha egy napon már nem te leszel a kedvencük, és a pénz is szépen lassan elfogy, és már csak a mackó gatya maradt a szekrényedben, akkor is ki kell lépned az utcára. Vigyázz akkor ne add fel, mert tudd, hogy akkor ott fogok állni előtted, és a kezemet nyújtom neked, és ne aggódj kértem időpontot akkora a titkárnődtől.

 

Levél egy boldogtalan barátnak!

 

Állj elém és mondd, hogy nem igaz. Hogy tévedek. Hogy valójában majd kicsattansz a boldogságtól, csak éppen ezt nem veszem észre. Mondd, hogy nincs jogom beleszólni az életedbe, vagy vágd a fejemhez, hogy én is pont itt rontottam el az életem. Mondd ezek közül bármelyiket, vagy valami ócska kifogást, hogy miért állsz előttem összetörten és boldogtalanul, mondd hát, ha meg tudod magyarázni…. Vagy inkább ne mondj semmit. Ismerlek már. Gyermekkorom óta a barátom vagy, nem tudsz átverni. Ha megpróbálod, akkor pedig nem vagy méltó arra, hogy barátnak nevezzelek. Minden rezdülését arcodnak jól ismerem. És téged is ismerlek. Mikor őszinte a mosolyod és mikor erőltetett, mikor érzed boldognak magad és mikor színleled, csak azért, hogy meg ne bánts valakit, aki nem tud téged boldoggá tenni. Látom mikor vagy ideges és mikor csupán egy hisztis egy kicsit. Mikor fáj ha valamit a fejedhez vágnak és mikor törnél-zúznál legszívesebben magad körül. Ismerlek. Bármennyire is ellenkezel ez ellen, mondhatni még a gondolataidban is tudok olvasni. De ezt ne bánd….. magamra emlékeztetsz egy kicsit. Én is ilyen törékeny és mégis makacs ember vagyok. Ezt használta ki az élet, ha látta, hogy fejjel rohanok a falnak, egy puha vásznat feszített a fal elé, hogy ne sérülhessek meg annyira, hogy belepusztuljak. Már azt hittem a barátom lesz a Sors, elhúzta előttem a mézesmadzagot, és én hittem, hogy mindezt a jószívűségéből teszi, de meg kellet tanulnom a leckét. Amikor emberi érzéseim után mentem, mintha rohantam volna a tengerpart forró homokján, az Élet egy hatalmas hullámot korbácsolt, mely felkapott és nekivágott a fájdalom szikláinak. Akkor és ott úgy éreztem, belepusztulok. De fel kellett állnom. Köröttem álltak az emberek és néztek, nyújtották a kezüket, hogy segítsenek felállni, de mindegyiket ellöktem magamtól. Tudtam, ezúttal egyedül kell felállnom. És most itt vagyok…. és én nyújtom feléd segítő kezemet. Csak arra kérlek ne lökd el magadtól. Bármennyire is tiltakozik szíved az ellen, hogy beismerd, de az eszed mégis tudja, hogy boldogtalan vagy. És látom… az a gyönyörű szempár, ami régen a napnál is szebben ragyogott, mára csak a hajnali köd tükörképe lett. Boldogtalan lettél. Hiába mondod, hogy boldog vagy… én tudom és te is tudod, hogy nem igaz. Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy törődöm veled, ez így igaz, de azzal, hogy veled törődöm magammal is törődöm. Hidd el, ha a múltban, amikor még én is felhőtlenül boldog voltam, valaki figyelmeztetett volna, hogy milyen a való világ, hidd el drága barátom, akkor az én arcomon sem a meggyötörtség látszana. De nekem nem volt senki…… de neked itt vagyok én…. és tudom, és érzem és remélem, hogy a mostani boldogtalanságod csupán egy lecke neked, van hova tovább, lehetsz még ennél boldogabb. Csak azt ne hidd, hogy amit most érzel, azt érdemelted ki vagy az jutott neked, mert tévedsz. Van kiút hidd el, csak ne állj elém és mond „Boldog vagyok”, mert lehet, hogy a szád mosolyog hozzá, de a szemed nem, és a szemed sohasem hazudik.

 

Levél a visszatért baráthoz!

 

Barátnak nevezzelek-e téged, vagy csak egy önző régi ismerős vagy nekem? Még nem tudom, de szavaid egyre fülembe járnak. Miként egy gyönyörű vásznon megfestet képre balga indulatból ráfestett fekete folt, olyanok nekem ezek a szavak. Barátságunk gyönyörű festménye volt az, ami erőt adott nekem. Bármennyire távol is voltál tőlem, bármennyi ideje is nem kaptam hírt felőled, tudtam, hogy vagy és tudtam, hogy mindig mellettem leszel, mert barátok voltunk. És most, mint hatalmas fekete foltok égnek elmémbe szavaid, hogy milyen egy önző ember vagyok, csak, mert azt szeretném tenni, amit te is megtettél velem. Pedig neked volt rá okod, szerinted volt. Lehet e ok arra, hogy egy barát elhagy egy másikat, csak azért, mert ezt kell tenni. Van e olyan szó a barátságban, hogy kell. Hosszú időkön át egyedül voltam a nagyvilágban, csupán létezésed tudata segített nekem, túlélni a napokat. Hiszen te mondogattad mindig, van, hogy a napokat nem megélni hanem túlélni kell. És én ezt tettem hosszú hónapokon át. Éltem, bár célja és oka nem volt létezésemnek, mégis felkeltem és tettem, amit elvártak tőlem. Hasznos tagja voltam a társadalomnak. Míg gyötrő érzéseim egyre csak emésztettek, én megtanultam harcolni nélküled. Szépen, ahogy a találkozásunk ideje közeledett, érzéseim úgy távolodtak el tőled. Aztán egyszer csak ott álltál az ajtóban. Meggyötörten és mégis vidáman. Visszatértél hozzám… vagyis visszatértél, mert muszáj volt. És én már nem merem megkérdezni tőled, hogy akkor is visszajöttél e volna, ha nem az lett volna a legésszerűbb és legszükségesebb döntés. Talán tudom a választ, de már régen nem számít, a lényeg, hogy újra itt vagy. Újra mellettem vagy, és újra van, aki olvas a gondolataimban és ugyanúgy látja a világot, ahogy én. Mintha a percek, amiket együtt töltünk felejtetnék velem a hosszú magányos és rideg hónapokat, amit nélküled vészeltem át, magányos harcosként. Visszatérésednek mindenki örült, körbevettek és úgy üdvözöltek, mintha soha nem is mentél volna el, mintha soha nem hagytál volna itt minket. De talán csak én érzem ezt idebent, hogy elhagytál engem és úgy tértél vissza, mintha csak egy hétre hagytál volna itt engem. Nem kérted a bocsánatomat, azokért az átsírt éjszakákért, amikor hiányod és dühöm harcot vívott az elmémben. Talán nem érezted szükségesnek. Való gaz az igaz barátok megértik egymást, most mégis én vagyok az önző és kegyetlen, amiért változásra vágyom. Szeretnék én is világot látni, új embereket, tájakat és új életet megismerni. Mind ahányszor találkozunk a szememre veted, hogy mi lesz veled. Én is kérdeztelek téged, emlékezz csak vissza, kérdtem, hogy mi lesz velem nélküled. Jól figyelj drága barátom, túléltem megerősödtem és talpra álltam távozásod után. Most ideje, hogy kövesd a példámat.

De ne aggódj, még egy darabig itt leszek veled, hogy lemossam a barátságunk gyönyörű festményéről azt a fekete tintát, amit az Élet ráfestett. Aztán amikor a kép újra gyönyörű lesz, elmegyek. Nem nyugodt szívvel veszek tőled majd búcsút, hanem a viszontlátás reményében, hisz tudom, hogy amikor majd újra látjuk egymást nem kell, hogy bocsánatot kérjek azért, mert itt hagytalak, hiszen jól ismerlek. Te is eltemeted majd magadban a rossz érzéseket irántam, hiszen én is pontosan ezt tettem, és azért vagy a legjobb barátom, mert pontosan ugyanolyan, vagy mint, én. Makacsok vagyunk mind ketten, olyan lázadó félék, de ennek ellenére, mi vagyunk a világ két legjobb színésze.

 

Levél a meg nem értett baráthoz!

 

Mosolyogsz, mint mindig, mégis ez valamiféle keserű mosoly. Jól gondolom, ugye? Nyugodt lehetsz én is szoktam ilyet csinálni. Éppen akkor mosolygok a legszebben, amikor a legnagyobbat tudnám ütni. Különös egy társaság a miénk, úgy bántjuk egymást szavakkal, mintha versenyeznénk, hogy ki tudja jobban megsérteni a másikat. Na itt aztán lehet gyakorolni a megbocsátást, és a mosolygást. De látom, most különösképpen fáj valami. Valami borzalmas dolgot mondhattak neked, mert ilyen fájdalmasnak még nem láttam a mosolyod. Csak mondd meg kérlek, ki bántott meg ennyire és a többit bízd csak rám…..

Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek az emberek, már-már hobbyt űznek egymás sértegetéséből, bezzeg ha őket sértik vérig, akkor jóformán párbajt követelnek életre-halálra. Már nevetséges, ami itt folyik. Csodálom a kitartásod. Minél jobban sért meg valaki annál nagyobb mosollyal fogadod, és mégsem szólsz vissza. Példaképem lettél. Már kislány korom óta ismerlek, mégis most értettem meg milyen ember is vagy valójában. Gyávának tartottalak, amiért nem véded mag a magad becsülettét, de rájöttem, hogy az a gyáva, aki másokat aláz meg csak azért, hogy magát védje. Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Régen mesélted, hogy elmehettél volna, mégsem tetted meg. Miért? Talán féltél az új helytől vagy az új emberektől? Vagy a saját kis komfortzónádban szerettél volna maradni? Vagy csak nem voltál elég elszánt ahhoz, hogy elmenj? Bocsáss meg, hogy ilyen feltevéseim vannak. Jobban belegondolva, ezek az indokok a saját indokaim lennének az itt maradásra. Te nem ilyen ember vagy. Tudom, hogy ahhoz kellet a legtöbb erő, hogy itt maradj, holott más helyen új életet kezdhettél volna, olyan életet ahol felnéznek rád és megbecsülnek, nem pedig porig aláznak nap, mint nap. Csodállak a bátorságodért, melyet sohasem lennék képes utánozni.

Olyan vagy számomra, mint egy meg nem értett művész, aki annál gyönyörűbben fest, minél jobban támadják és becsmérlik őt. Bárcsak egyszer látnálak olyan helyen festeni, ahol himnuszokba foglalják a nevedet. Ahol végre ne megy rakás vak ember venne körül, hanem igazi műértő emberek. Ők értékelnék minden tudásod. Sőt segítenének, hogy boldog ember légy ne csak sikeres. Végre nem kellene olyan mosolyt látnom az arcodon, mely nem igazi, csak a fájdalom szülötte. Egyszer végre őszintén látnálak mosolyogni. Gyönyörűségesebb látvány leni, mint ezer napfelkeltét végignéznem a Mont Everest csúcsán. Mindenem odaadnám egyetlen őszinte mosolyodért drága barátom. Én még reménykedem, hogy lesz idő mikor a fájdalmat felváltja a boldogság a bensődben. Nem tudom, akkor is ilyen jó barátom maradsz e, hiszen talán a fájdalom és a meg nem értettség az összeköt minket. Csak így találhatjuk meg együtt az élet apró szépségeit, ha tudjuk mi a fájdalom. És egy nap, amikor elmúlik belőlünk ez a borzalmas érzés, mit gondolsz drága barátom akkor is érteni fogjuk, mik azok az apró örömök az életben? Ha már nem a fájdalom köt össze, ha már mindketten boldogok leszünk, mit gondolsz, akkor is barátok maradunk?

 

Levél egy névtelen ismerősnek!

 

Állj meg egy pillanatra, és gondolkodj el. Nézz mélyen magadba, és nézd meg mit látsz magad körül? Valóban ezt akartad? Mikor kicsi voltál erről álmodoztál? Valld be. Nézz a szemembe és mond, hogy boldog vagy így. Vagy tudod mit nem is kell a szemembe nézned, nekem úgyis könnyebben hazudsz, mint magadnak. Hazudj csak, ha akarsz, de ne nekem, hanem magadnak. Úgyis tudod, hogy képmutató vagy és szerencsétlen. Jobban mondva értéktelen. Körötted a világ változik, és te mégis az önsajnálat posványába merülten minden este alkoholba fojtod bánatod. Hát kérdem én, élet ez? Erről álmodoztál, amikor kiskorodban édesanyád betakart és finom jóét-puszit adott az arcodra, és megsimogatta a buksidat. Azt a buksit, melynek agysejtjeid szépen lassan eliszod. Te azokat az embereket nevezed a barátaidnak, akik nem mondják szemedbe az igazat, hogy mekkora csődtömeg lettél, pedig előtted még az egész élet. Arcod, mint egy 80 éves ember arca, aki jó munkában őszült és ráncosodott meg. De te, szégyellhetnéd magadat, hiszen ahelyett hogy küzdenél magadért és a céljaidért, ülsz egy büdös és homályos kocsmában, az éjszaka közepén és a pohár fenekét bámulod és magadat sajnálod. Szánalmas embernek tartalak. Mindenkinek vannak gondjai, még nagyobbak is, mint a tieid és te mégis azt várod, hogy mindenki értsen meg téged és támogassák, hogy azon az úton jársz, amelyik egyenesen a sírgödörbe visz. Múltkor leültem melléd, és nem ismertél meg ki vagyok. Annyi év után csak bámultál rám üres tekintettel és az Oh Happy Day-t dúdoltad hangosan. Megalázó volt. Még örültem is, hogy nem ismertél föl. Nem tudtam, hogy nevessek e rajtad, vagy inkább sírjak. Hová lett az életerős ember, akit megismertem, aki annyira barátságos volt velem annak idején, mikor még csak szárnyaimat próbálgató kismadár voltam. Pontosan olyanná váltál, mint azok az emberek, akiken annyit nevettünk, de nem csúfságolásból, csak nem értettük meg őket, miért szeretik magukat ennyire sajnálni. És ez tette őket annyira nevetségesen szánalmassá. Hidd el te is ugyanolyan, vagy mint ők. Egy fikarcnyit sem különb, talán csak szánalmasabb, hiszen te éltél ezelőtt. Mosolyogtál, vidám voltál és mindezt szeretted. Ma már csak a piát szereted és magadat. De még reménykedem. Elgondolkodtam mért épp azt a számot dúdoltad magadban. Ne hidd, hogy már számodra semmit sem tartogat az élet. Hiszen ez a hit, ami annyi álmot és vágyat megölt már. Bízz magadban és bízz a szebb napban. És kérlek, ha legközelebb találkozunk mosolyogj rám. És én annyi év után bemutatkozom neked.

 

Levél az összetört szívekhez!

 

Sírj csak, zokogj, ordíts vagy csinálj bármit, amivel úgy érzed jobb lesz. Most még van okod sírni. Becsaptak átvertek és elhagytak. Összetörték a világodat, mit annyi keserves emlék és áldozat árán építettél fel. Csak ne a szíved lett volna a világod kapuja. Az ellenség ott támadott meg ahol a legsebezhetőbb voltál. És te még azt hitted, hogy kíméletes lesz veled. Tévedtél. Most ezért sírhatsz, csak ezért és semmi másért. Nem sírhatsz azért az emberért, aki ezt tette veled. Érte nem hullathatsz könnyeket, csakis magadért. Sírj csak, hogy megtanuld ne bízz olyan könnyedén az emberekben. Ez most jó lecke lesz neked. Hanyadszorra követted el ugyanazt a hibát? Negyedszerre, ötödszörre… vagy már magad sem tartod számon. Minden egyes történetnek ugyanaz a vége. Te zokogsz, miközben valaki távozik az életedből. Te ordítod, hogy nem tudsz nélküle élni, én pedig hallgatom ezeket a szavakat, és legszívesebben mondanám, hogy én megmondtam, de nem akarok én is beléd rúgni. Nekem ismét csak annyi a dolgom, hogy megnyugtassalak, és elmondjam, hogy ezt is túl fogod élni, mert erős vagy. Erősebb, mint gondolnád. Tudod, honnan tudom. A gyenge emberek ilyenkor pocskondiázzák és elhordják mindennek a másikat, akit valaha szerettek. Pedig ezzel önmagukat szidják, hiszen szerették azt a valakit, akit a világ legmocskosabb emberének tartanak abban a pillanatban. Ilyenkor szoktam én nevetni. Te mégis erős vagy. Nem szidod azt, aki összetört. Nem próbálod őt hibáztatni mindenért. Miután kizokogtad magadat, megnyugszol és tanulsz a hibádból. Mindezek után pedig hiszed, hogy nem kell többé csalódnod, hogy már eleget tanultál az életről és az emberekről, és én ilyenkor féltelek Téged. Hiszen pontosan tudom, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy soha nem lesz már olyan, hogy ne kelljen valamit tanulnod. Csak egy ponton elég erős leszel ahhoz, hogy ne vedd észre mennyire megvisel, ha összetörik a szívedet. Egy idő múlva már megszokottá válik, hogy mindig újra kell építened a szívedet és az egész életed. Azok az emberek, akik egykor padlóra küldtek már az emlékeidben is kedves ismerősök lesznek. Mosolyogva fogadod majd őket és megköszönöd, hogy annyi mindent tanítottak neked. Igen, hiszen azért vagy az az ember, aki vagy, mert ezek az emberek valaha összetörtek és elhagytak. Már nem akarsz revansot venni majd. A legtovább tartó érzések azokhoz az emberekhez fognak fűzni, akik becsaptak és összetörtek téged. Tudom, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de az irántuk való keserűség tart majd a legtovább mely majd idővel egy furcsa belenyugvássá szelídül, és újra szeretni fogod ezeket, az embereket. Csodálatos módon, az évek hihetetlen történeteket produkálnak. Hallottál már azokról az emberekről, akik annyi év után újra találkoztak. Pedig nem is szelíd csendességben váltak el? Nekem is vannak ilyen ismerőseim, a múltam részei voltak, most még távol vannak tőlem, mert az érzéseimbe gázoltak, de én mégis visszavárom őket. Addig is élek. Nélkülük mégis teljes életet. Egyvalamit megtanultam a hosszú idők folyamán, melyet neked is útravalóul szánok. Futhatsz országhatárokon túl, egy másik kontinensre vagy akár egy másik világba, a fájdalom mindig benned marad. De ha itt maradsz tapasztalattá formáljuk a fájdalmadat.

 

Levél egy megfáradt tanárnak!

 

Különös érzés tölti el a szívemet, ha rád gondolok, olyan vagy nekem, mint egy apa, mint egy barát, és mint egy testvér egy személyben. Bár sohasem volt rendes apám, ha lehetett volna azt kívántam volna, hogy olyan legyen, mint Te. Soha nem ismertem nálad értékesebb embert. Ha ezt mondtam neked, mindig az volt a válasz, hogy nem ismerek még eleget, de tévedtél. Annyi év eltelt már azóta, hogy nem lesem éles tekintettel a táblát, mit te írtál tele az élet bölcsességével, és ennyi idő múltán is biztosan mondhatom, te vagy a legértékesebb ember számomra. Nem voltál sohasem gazdag, ahogy ismerem még ma is ugyanabban az elnyúzott táskában hordja az össze-vissza gyűrt feljegyzéseit és a dolgozatokat, ha ugyan el nem veszítette valahol. Kíváncsi lennék változtál e sokat, bár nem hinném. Talán csak a hajad ritkult meg…. Bár arra is biztosan találna magyarázatot, hogy hogyan jelzi a hajritkulása azt a mérhetetlen tudást, ami a fejében van. Bevallom kicsit furcsán írok most Önnek. Tudom, hogy mondta tegezük nyugodtan, de valahogy mégsem megy, pedig én megpróbáltam…. Néhány sorig még ment is, de Ön nekem mindig a Tanítóm marad. Hiszen Ön is mindig magázott minket. Sosem felejtem el, hogy fiatal suhancok voltunk, és mégis magázott minket. Míg a többi tanár a felsőbbrendűség érzését sugározta, Ön megadta nekünk a tiszteletet. Most elképzeltem egy pillanatra, hogy milyen arcot vág, amikor ezen sorokat olvassa. Kitalálom, hogy most a fejét csóválja és egy hirtelen mozdulattal nemsokára bólint egyet. Bólintson kérem, ha így van. Biztos vagyok benne, hogy most is ugyanazt mondja arra a dologra, hogy nem tudom magázni önt, mint régen a fogós kérdéseire adott „ez nekem akkor sem nem megy” kifogásaimra. Ha nem tudja, akkor tanulja meg. És most gondolom bőszen bólogat.

Bevallom a legtöbb tanár megmondta inkább a megoldást, mintsem lett volna elég türelme megtanítani minket. Ön nem csak a feladatok megoldására tanított. Nem csak papírra írható tudást adott nekünk, az életre tanított minket. Ezért örökre hálás leszek Önnek. A minap találkoztam a régi csapat néhány tagjával, tudja azokkal, akik repülőt hajigáltak kifelé az ablakon, amikor is bejött a diri, és Ön azt a magyarázatot adta, hogy a gravitáció létezését szemlélteti. Az igazgató nem értette miért kell azt bizonyítani, mire Ön közölte vele, hogy ezután a tanári asztal megy, hogy lássuk a gravitáció függ a testek súlyától…. Mindenki nevetett, bár az igazgatónak ez nem tetszett, sosem volt humora. De nem is a humoráért szerették Legyen úgy Igazgató Urat. Azt hiszem ez volt az egyetlen eset, amikor nem bólintott rá a kísérletre. Máig sem felejtem el, hogy ne torkolt le minket, ha esetleg nem hittünk a gravitációban, hanem bebizonyította, hogy létezik, úgy hogy magunk is elhittük.

Drága barátom. Biztosan Ön felett is eljárt az idő, hallottam néhány rossz hírt, amik önt is érintik. Levelemmel tiszteletteljesen kérem, ne adja fel. Az országnak, sőt a világnak is szüksége van olyan emberekre, mint Ön. Akik a gyermekeknek a tudást és a lehetőséget adják, nem csupán a számok és betűk tömkelegét. Tudja, hogy még ha nem is mondtuk, szívből értékeltük, amit értünk tett. Önnek köszönhetően nem lettünk egy utolsó aljas tróger nemzedék. Azok is lehettünk volna, de Te nem engedted, hogy azok leszünk. Egy élet munkáját ajánljuk neked munkád gyümölcsekén. Tudd, hogy érted és miattad lettünk azok, akik vagyunk. Emberek.

Látja hamar megtanultam, hogy tegezzem Önt. Tegezzelek téged. Hiszen mindig emlékezetembe idézem szavait: „Ha nem tudja akkor itt az ideje, hogy megtanulja.

 

Levél valakinek, aki már nincs!

 

Kiabálj velem a hibáimért, sírj ha megbántottalak, fuss el ha nem akarsz velem beszélni vagy csinálj bármit, csak tudjam, hogy még élsz. Érezzem finom illatát a frissen mosott hajadnak, és érezzem, hogy karod felemel, ha elbukni készül a gyenge testem. Hol vagy most? Hol voltál, amikor nehéz döntéseket hoztam? Amikor éjszakákat zokogtam és nem volt, aki megvigasztaljon akkor hol voltál? Felnőtt lettem, ahogy te mondanád ember, és te hol voltál? Hol vagy most? Emlékszem még a régi mesékre. Ezer mesét tudtál, mégis mindig ugyanazt az egyet kértem, és ezerszer mesélted el mégsem untam meg soha, mindig valami furcsa és új érzés töltött el engem. Hazug volt a meséd…. aljasan hazudtad, hogy boldog leszek, hogy örökké mellettem leszel, és hogy minden nap minden percben szeretek majd élni. Elhagytál engem, de mit bánod már te, neked már nem fáj semmi. Te, aki utáltad a változást, most olyan helyen, vagy ami állandóbb, mint a legállandóbb helyed az életben. Most boldog vagy? Egyedül küzdök azóta, hogy te itt hagytál. Nem jött a megmentő a mesékből, nem jöttek a jó tündérek, a manók de még csak koboldok sem. Átverés volt a mese, te voltál a legnagyobb átverő, te, aki meséltél nekem olyan csillogó szemmel, hogy az égbolt fénylő csillagainak a fénye eltörpültek pillantásod fénye miatt. Hazug szemek voltak azok mind. Elmaradt az annyira szeretett boldogan éltek rész, csak az, amíg meg nem haltak maradt. Csalfa egy mesét meséltél nekem, és én szüntelen csak azt kérdem miért. Mi haszna volt egy gyermeket olyan mesék világába vinni, ahonnan már nem tudtad hazavezetni, csupán magára tudtad hagyni, hadd találja meg az utat hazafelé. Te tudtad, hogy ez lesz a vége, mégis minden estén újra és újra elmesélted nekem. Mond mire volt ez jó? Így van mire emlékeznem, mikor a sírköved előtt állok és csendesen hullnak a könnyeim lemosva a sarat, mit egy vihar az arannyal színesett vésetekre hordott. Kezemet lassan végighúzom a betűkön, egy név, melyet halkan suttogok. Mennyi emléket és érzést takar ez a név. Olyan könnyen dobálózunk a nevekkel, még az eredetüket is vizsgálgatjuk, a jelentésük alapján adjuk egy gyermeknek, de ezek csupán betűk. Egymás után rakott, értelemmel megtöltött szavak, csupán ezek a nevek. Aztán teszünk még életünk során elé különböző jelzőket. Így lesznek a doktorok, a grófok, a professzorok. Az idő is formálja a neveket, így lesznek a nőkből nék, akik lemondanak arról a névről, amit leánykorukba viseltek. Neked nem volt hangzatos neved. Egyszerű volt de nekem sokat jelentett. Tudtam, hogy bár nem voltál híres, mégis mindenkinél értékes ember voltál a számomra. Jó munkás ember voltál, tisztességes és becsületes. Többre tartalak, mint a világ nagyjai közül egyet, nekem az életet jelentetted. Te voltál az én szuperhősöm. Bár tested meggyötört volt, amit éreztem, mikor az öledbe ültettél és úgy meséltél nekem. Szavaidból azonban éreztem azt az erőt, mellyel egy egész világot meg tudtál volna változtatni… De mégis hazugnak bizonyultak a szavak. Én kerestem a helyeket, melyről meséltél és néha felfedezni véltem Csoda ország egy-egy darabját, néha egy tündér jött velem szembe, és koboldok szaladgáltak az ablakom alatt, legalábbis én így hittem. Aztán egy esős napom magamra hagytál, milyen ember tesz ilyet? Válaszolj, élvezed, hogy kínozhatsz engem hiányoddal? …… Bocsáss meg kérlek, nem rád haragszom, hanem az Időre, annyi mindent szerettem volna megkérdezni tőled, még tanulnom kellet volna tőled az életet, de most az élet tanít engem, és kegyetlen ezt viselnem nélküled. Lassan megfakul az írás a sírkövön, de az emlékeim még életben tartanak téged. Egyszer, majd ha nekem is gyermekeim és unokáim lesznek, a mesékben miket tőled tanultam, mindig benne leszel. Hiszen te voltál az, aki boldogan élt, amíg meg nem halt.

 

Levél az első szerelemnek!

 

A legkegyetlenebb tanítómester vagy a világon, de talán a legjobb is. Olyan édes méreg féle vagy te nekünk földi halandóknak. Ha ember lennél a leggerinctelenebbek közé tartoznál. Az a tipikus jóképű csábító lennél, aki kihasznál és tovább lép, mégsem jelentik fel sohasem. Egyszer elárulhatnád, hogy csinálod, mérhetetlen fájdalmat okozol mindenkinek, mégis édes szájízt hagysz magad után. Ebben taníthatnál minket, embereket. A legtöbben úgy gyalogolnak át a másik emberen, hogy csak fájdalmat hagynak maguk után, de te Első Szerelem nevű gazember, te más vagy. Jó húzás tőled, hogy az Idő a legjobb barátod. Ketten ütős páros vagytok. Áruld el a titkod. Jössz és könnyedén tovább állsz minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mégis ha úgy alakul, hogy futólag újból találkozunk, csak a szép emlékek törnek fel bennünk. Azt hiszem az Életben te vagy az abszolút győztes. Téged mindenki szeret, te minden embernek boldogságot okozol…… Vagy inkább az aljas jelző illene rád…. Igazságtalan is vagy, nekem esélyt sem adtál, hogy boldog legyek egy másik emberrel. Csupán néhány napon múlott, és most boldogtalan vagyok, miattad. Sokáig hibáztattam magam, hittem, hogy gyáva vagyok, mert vártam a csodára, pedig nem is csoda kellet volna, csupán hogy segíts nekem. Te mégis cserbenhagytál. Most két boldogtalan ember él valahol a világban, aki együtt boldog is lehetne, de te elvetted tőlük, elvetted tőlünk az esélyt. Hány ember köszönheti neked a boldogtalanságot? És te aljas módon, még emlékeztetsz is erre? Tegnap újra láttam Őt, meggyötört volt és mégis színlelte, hogy jól van. Csilingelő hangon reám köszönt. Épp amikor már túlléptem volna rajta reám mosolygott. Te galád szembe jöttél velem, hízelgő tekintettel. Most örülj, bevallom egy pillanatig a földbe gyökerezett a lábam. Most gyengének tartasz ugye? Mégis volt lég erőm ahhoz, hogy továbbmenjek és leüljek veled szembe. Még van erőm mosolyogni rád, hogy lásd mennyire boldog vagyok, és ha ez mégsem lenne teljesen igaz, akkor mondom úgy, hogy van elég tehetségem ahhoz, hogy elhitessem veled a boldogságomat, még ha belül mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot is érzek. Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy szenvedni láss. Beismerem, gyáva voltam. Vártam olyan valakire és valamire, ami tőlem karnyújtásnyira volt…….. de erről már kár is beszélni. Hiába emlékeztetsz a múltamra, nem kérhetem Őt és neked sem fogok könyörögni, hogy legyél a jövőm. Gyerekes próbálkozásod lehetőséget ad, hogy bebizonyítsam, nem vagyok gyáva. Most kijavíthatom életem legnagyobb hibáját. Ezúttal elég erős leszek ahhoz, hogy elengedjelek Titeket. Őt is és téged is első szerelem. Mosollyal az arcomon.

 

 

Ódákat zengtek Neked Ó Szerelem,

de költőidet mind megcsalod.

Szíveket perzseltél tűzben s eleven,

de az eltiport embert magára hagyod.

 

 

Gyűlöllek téged Ó Szerelem,

de nélküled élni nem tudok.

Te legdrágább érzés, miért nincs kegyelem

s létezni nélküled miért nem akarok?

 

 

Arra oktattál Ó Szerelem,

ne várjak tőled nagy dolgokat.

Most hallgass ide, ó mily idegen,

nem kell már mit nekem tartogatsz.

 

 

Én nem vágytam másra Ó Szerelem,

csak egy elkapott néma pillantásra.

A legszebb szempár a Földön, idelenn

s szívem nem tűri, hogy most utószor lássa.

 

 

Látom-e újra, mondd Ó Szerelem,

a lelkemet gyógyító drága kezet ?

Nem várok-e rád örökké Ó Szerelem,

eltűnik-e egyszer éltető hitem?

 

 

Fogadom Neked Ó Szerelem,

ígérem, még ha bele is halok

Ha boldog lesz Ő valahol nélkülem,

én örökké, boldogtalan rabod maradok!

 

Levél egy ünnepelt színésznek!

 

Milyen érzés a hatalmas színpad közepén reflektorfényben állni? Milyen érzés hallani, hogy nevetnek a játékodon? Milyen érzés tömegek előtt meghajolni? Milyen érzés, amikor a taps neked szól? Milyen érzés a csillogó világ része lenni? Milyen érzés színésznek lenni? Ugye jó. Egyik este én is ott voltam a nézőtéren és figyeltelek. Tudod mit láttam? Végtelen űrt, de nem a színpadon, hanem a szívedben. Mi tagadás a játékod nagyon hiteles volt, jó színész lettél, de tedd fel magadnak a kérdést, miért játszod színpadon kívül is a rád szabott szerepet? Olyanná váltál, mint egy tökéletesen megformált ember. Boldog kiegyensúlyozott és hamis. Ne érts félre nem a hangodra gondoltam, az úgy csilingelt mintha tündérek táncoltak volna az ősszel hulló faleveleken. Te magad vagy hamis. Kérdem én, ezt akartad? Olyan lettél, mint egy hatalmas szépen becsomagolt ajándékdoboz. Semmi nincs már benned. Néha-néha becsomagolnak egyet Shakespeare királyai közül, aztán Anyegin leszel, majd egy szegény matróz, aztán Ádám…… most éppen ki vagy? Két színdarab között csupán egy szépen becsomagolt doboz vagy tartalom nélkül, majd felgyulladnak a fények és megtelik a nézőtér és te leszel a tökéletes ember. Mond milyen érzés ha lekapcsolják a reflektorokat? Milyen, amikor már nem kell a szereped játszanod? Milyen, amikor a fájdalomtól görnyedsz össze, nem azért, hogy meghajolj a nézők előtt? Milyen érzés az üres teremben egyedül maradni az érzéseiddel? Milyen érzés színésznek lenni?

Ott maradtam azon az este, amikor játszani láttalak. Az utolsó sorban ültem a reflektor alatt. Néztelek téged, ahogy a színpad szélén ülsz és lógatod lefelé a lábad, mint ahogy kiskorunkban a hintát próbáltuk lendíteni a láblógatásunkkal. Szörnyű látvány voltál, mint aki nem tudja hova tovább. Tudtad egyáltalán, hová fogsz hazamenni? Miért éltél abban a pillanatban? Sokáig néztelek, ahogy a gyönyörű tündértánchoz hasonló hangod elcsuklott, és némán folytak a könnyeid végig az arcodon, míg végül a színpad poros deszkáira este. Az üres teremben mintha mennydörgés lett volna, úgy hangzott a könnyhullásod. Ezek nem műkönnyek voltak, tudod olyanok, mint amiket a szerep kedvéért produkáltál. Mintha a fájdalom így akart volna kitörni belőled. Már csak te maradtál. Végtelenül elhagyatott és borzasztó látvány voltál. Felálltam, hogy odamegyek és letörlöm a könnyeidet, de te a zsebedbe nyúltál. Azt hittem, hogy zsebkendőt keresel, hogy letöröld a sminket, mely legnagyobb palástja volt üres életednek. Te csak vettél egy nagy levegőt és előhúztad az előre megtöltött cigidet és a gyújtót. Ekkor még szerencse, hogy nem vettél észre, megtántorodtam és elmentem. Már az utcán jártam, mikor a színház erkélyén megpillantottalak. Nagy slukkokkal szívtad a cigarettádat és az új szövegkönyvet olvastad. Mindössze csak néhány percig voltál önmagad, és én segíteni szerettem volna. Rá kellet jönnöm, ez a te életed. Gratulálok az új szerepedhez. Nyugodj meg azon az estén az előadás után megtapsoltalak, briliáns színész lettél.

 

Levél egy fiatal emberhez!

 

Fiatal vagy még, de hidd el egyszer eljön a nap, amikor a tükörbe nézve nem ismered majd meg magadat. Egy reggel arra ébredsz, hogy annyira fáradt vagy, hogy nincs erőd kinyitni a szemedet. Sok-sok év után, mikor élted az álmaidat, most inkább az álmaidban lennél újra boldog, mert máshol már nem adatik meg neked. Mindenkinek adnak boldogságot egy kis időre, de mindenkitől elveszik. Ez az élet rendje. Egy napon már csak egy ráncos megkopott és valaha fiatal ember arca néz majd vissza rád a tükörből. Még felismered majd a régi vonásaidat. A markáns arcodat, amivel annyira elbűvölted az embereket már csak körvonalakban találod majd meg. Az élet ráncai elfedik valaha pirospozsgás boldog arcodat. Már a hajad sem a régi, a dús barna hajad, mibe oly sokszor belekapott a szellő, amikor a parkban rohangáltál a barátaiddal ma már csak néhány megőszült hajszál váltotta fel. Amikor a fésűt kezedbe veszed, hogy legalább valami emberi kinézetet varázsolj észreveszed, hogy a kezed már remeg. Elgondolkodsz. Valóban ennyi lenen az élet? Csak néhány percnyi filmkockák egy filmvásznon, melyre senki sem kíváncsi. Ez a legborzasztóbb benne. Senki sincs már melletted, hogy segítsen neked. Kezed már csak a fésűt szoríthatja, hogy ne essen ki belőle, már régen nem egy másik kezet. Már messze van tőled ifjúságod tavasza. A szerelmes nyarak tovatűntek, akárcsak a boldogságod napsugara, mely elé sötét felhőket hozott a fájdalom szele. …. Te még állsz szótlanul és bámulod magadat a tükörben és nem tudod elhinni. Mintha egyetlen éjszaka alatt egy szörnyű átok szállt volna reád. Nyugodj meg ezt az átkot Időnek hívják, és nem egyetlen éjszaka volt. Minden egyes pohár vodka, minden egyes slukk cigi, minden egyes fájdalmas veszekedés minden tönkrement emberi kapcsolat és minden pusztító emlék képmása lettél. Szépen lassan, ahogyan az idő telt úgy sminkeltek élőholttá életed kínzó mozzanatai. Most már érzed, mennyire fellengzősek voltak a szavaid, mely szerint neked nincsen időd elfáradni. Na drága fiatal barátom, egy napon majd észreveszed, hogy az Idő, melyben tanulnod kellett volna az életről, kamatostól visszaveszi azt, amit elvettél tőle. Ezen a napon kell majd összeszedned minden erődet és tovább élni az életedet. Amikor kívülről már csak egy omladozó szentélye leszel az életednek, belülről pedig az önvád, mint a víz mossa ki megmaradt alapjait életed szikrájának. Akkor majd megmutathatod milyen nagy legény voltál te régen. De még odébb van az, gondolhatod. Csak várd ki a végét. Szaladj csak most és nézz bele a tükörbe. Még megvan a markáns arcod és a dús hajad de próbálj mosolyogni a tükörbe, az megmutatja, hogy ki is vagy valójában. Jól nézd meg, ugye te is látod, amit én. Fiatal vagy mégis meggyötört és boldogtan. Emeld csak fel a kezed, na ugye mondtam a tied is remeg. Nyugalom ezek csupán elvonási tünetek. Egy kis alkohol segít rajta. Ez mutatja, hogy mennyire szánalmas és nyavalyás vagy. Mégis nagy szerencséd van, mert egy segítő kéz feléd nyúl, fogadd el mit ő tud adni, hitet.

 

Levél a küzdőknek!

 

Sorsod a küzdés. Bárhogyan is rugdalózol és tiltakozol ellene ez a végzeted. Ezerszer eshetsz el, de akkor ezeregyszer kell felállnod, nincsen türelmi idő, míg felállsz, nincsen második esély és, nincsen aki átvehetné tőled a terheid. Csak te vagy az akaratod és a hit. Hazudnék ha azt mondanám mától minden rendben lesz. Becsapnálak, ha azt mondanám tudom mit kell tenned. Fogalmam sincs hogyan segíthetnék neked. Csak annyit tudok, hogy nem áltatlak olyan mesékkel, hogy az élet szép bármi történjék, mert az élet igazából rohadt nehéz tud lenni néha. Néha már úgy érzem én is, hogy belepusztulok. A földön fetrengek és legszívesebben ordítanék. Aztán elmúlik ez is, felállok, megnyugszom és minden erőmet összeszedve küzdök tovább. Tudom, hogy te is így érzel. Nem akarok nagy bölcseleteket szólni az életről, csupán tudd, hogy bármivel is nézel szembe soha nem leszel egyedül. Tudod az élet egy nagy versenyfutás az idővel, mindig ő fog nyerni ebben biztos lehetsz drága barátom, de csak rajtad múlik, hogy küzdesz e, hogy felveszed-e a kesztyűt és harcol vagy pedig feladod. Ne legyél gyáva, bármi történik is húzd ki magad és készülj a csatára. Viseld férfiasan az élet ütéseit, és mosolyogj a szemébe. Lássa, hogy bárhogyan is harcol ellened, bármilyen sziklákat is tesz elég és bármilyen szakadékokkal is nehezíti az előbbre jutásodat te kitartasz. Pakold bele a sziklákat a szakadékba, majd pedig fütyörészve sétálj át rajta, és integess. Jól tudom, hogy szörnyű érzések kínozhatnak, és lesz olyan, mikor már talpra állni sincs erőd, de vigyázz, soha ne tagadd meg az életet se, isten se ember előtt. Ne feledd te ember vagy, olyan, akinek minden nap csatát kell vívnia. Az Idő soha nem engedi majd, hogy győzz. Csupán olykor visszavonulót fúj majd, és akkor lehetsz igazán boldog. Mindig lásd a célt, bár a kétségbeesés homálya sokszor eltakarja majd előled a bátorság, mint egy napsugár áttöri a homály vasfüggönyét. Egy napon majd megérkezel a csúcsra, az élet hegyének tetejére. Hatalmas küzdelmek által jutottál el ide, néha úgy érezted, hogy megfulladsz, nem kapsz levegőt, itt a vég. Most mégis mintha a tüdőd újra megtelne levegővel, mintha újra megszülettél volna, újra élsz. Arcodat a felkelő nap sugarai simogatják. Végre béke tölt el és boldogság. Innen fentről tisztán látod a világot. Látod a sok-sok hegyet és hegycsúcsot magad körül. A szomszéd tetőről egy ismerős arc integet majd, én leszek az. Én is megharcoltam a harcomat és az a több millió ember is, aki szerte a Földön a saját hegycsúcsán áll. Láthatsz olyanokat, akik visszafordultak és olyanokat is, akik belehaltak a küzdelembe, de örülj, mert te végigjátszottad a játékot. Az élet a legkegyetlenebb játszótárs, soha nem nyerhetsz ellene, de ha nem adod fel a küzdelmet, akkor mindig kiegyezik egy döntetlenben.

 

 

Levél egy muzsikus lélekhez!

 

Játssz! Ha árvizek is mossák ki lábad alól a talajt, ha hurrikánok kapnak is fel és ha tűzvészek is marcangolják testedet, akkor is játssz nekünk. Ha világok omlanak össze körülötted, építs nekünk muzsikáddal újakat. Szíved szólamaival simogasd a lelkünket, míg ezer fájdalom próbálja megkeseríteni azt. Légy te a legerősebb köztünk. Mutasd, hogyan bízzunk abban, hogy mindig van holnap. Taníts minket erősnek lenni, miközben minden összedől és a romok maguk alá temetnek minket. Taníts minket játszani. Te elűzted a vihar felhőit a muzsikáddal és újra előhívtad a nap éltető sugarait. Kiskoromban azt gondoltam varázsló vagy, de most már tudom, hogy több vagy annál. Ember vagy. Művésznek neveznek az emberek, a zene művészének, pedig magának az életnek vagy a művésze. Mintha nem is ebben a világban élnél, mintha téged elkerülne minden baj és szerencsétlenség, mintha egy hős volnál. Pedig csak elég erős voltál ahhoz, hogy játssz, akármi történt is és akárhogy is bántak veled te mindig csak játszottál. Kiadtad magadból fájdalmat, a gyászt, a magányt és a boldogtalanságot. Mégis muzsikádból öröm béke nyugalom és mérhetetlen boldogság sugárzott. Csodát tettél velünk, földi halandókkal, bár te is egy voltál közülünk. Talán te mindenkinél többet szenvedtél, ezért tudtál megérteni minket minden szenvedésünkben. Ezért lettél olyan nagyszerű művész. Megértetted a muzsikában rejlő titkot, csak akkor érint meg másokat, ha a szívedből ered. Nem lehet találomra zenét szerezni, mert akkor mű lesz és mindig hamisan szól majd. Örökké idegen maradnak azok a dallamok, melyek nem a szívből, hanem az észből erednek. Te sok mindenkinek játszottad már a muzsikádat királyoknak hadvezéreknek és egyszerű népeknek, mégis el nem adtad sohasem, mert vallottad, hogy a művészet nem eladó. Én sem megvenni szeretném a zenét, hanem megtanulni, úgy nyúlni egy hangszerhez, hogy az a törődést tündéri muzsikával hálálja meg. Mikor egy szakadék mélyén voltam a muzsikád hívószava adott erőt, hogy felkapaszkodjam. Én is olyan akarok lenni, mint te. Kiállni egy hegedűvel a világ tetejére és olyan gyönyörű muzsikát játszani, hogy legyen akár betegség, halál vagy gyász, én minden gondot a játékommal szeretnék elfelejtetni. Nem értek az orvosláshoz, nem az a hivatásom, mégis így szeretném bekötözni a sebeket, muzsikával. Játssz drága öreg barátom, muzsikálj nekünk. Ha majd egy szörnyű éjszakán már nem vágyunk másra, csak, hogy véget érjen a nap, a te muzsikád legyen az ágyunk, mit ráncos kezed vetett meg.

 

Levél a menekülőnek!

 

Bocsáss meg. Csupán két szó, de mégis sorsokat változtat meg. Értékes kapcsolatokat tesz tönkre az emberi gyávaság, mert sokszor képtelenek vagyunk ezeket kimondani. Sorsokat fordít meg és embereket tesz boldoggá az erő, mi ahhoz kell, hogy kimondjuk ezeket a szavakat. Próbáltad már? Vagy bármennyire is vagánynak mutatod magad, gyáva kutyaként megfutamodtál a bocsánatkérés elől? Gyorsan érkeztél az életembe és nem tudtam miért, hogyan hagyhatja el valaki a saját kis világát anélkül, hogy bármiféle fájdalmat érezzen az elhagyott évek, emlékek és emberek iránt. Aztán rájöttem. Amikor csomagolni láttalak…. Gyáva egy ember vagy te. Csak a futáshoz értesz, de abban már nagyon profi vagy. Mond csak hány emberi kapcsolatodnak kellett tönkremennie ahhoz, hogy világbajnokká válj hosszú távú sprintfutásban. Mi volt az ára? Tudod előbb utóbb mindenki megtanul bocsánatot kérni. Általában gyermekként tanuljuk meg kimondani ezeket, a szavakat, de a valódi jelentését akkor tanuljuk meg, amikor valaki nagyon megbántott és a bocsánatunkra vár, vagy amikor mi várunk valaki más bocsánatára. Szörnyű egy érzés várni, hogy mások megbocsássanak neked, de felemelő érzés másoknak megbocsátani. Mit gondolsz, ha nem tudsz bocsánatot kérni, akkor tőled ki fog? Jogosan várod el másoktól, ha te nem teszed? Nem csak gyáva de képmutató is vagy. Tudod, mindenkinek előbb utóbb meg kell tanulnia a leckét, és minél tovább vársz vele, annál nagyobb árat fogsz fizetni érte. Mennyit vagy hajlandó fizetni? Az önbecsülésed, az emberi kapcsolataid az életedet? Melyiket adnád oda érte, hogy megbocsássanak neked? Egy napon hidd el, szükséged lesz neked is a megbocsátásra, és akkor nagy dolgok forognak majd kockán. Akkor el kell döntened, elfutsz vagy megtanulod szívből kimondani ezt a két szót. Bocsáss meg. Írd fel egy papírra és gyakorold a tükör előtt ha nem megy. Valahogy tanuld meg kimondani, majd ha megtanultad, akkor próbálj meg érezni is hozzá. Hidd el ez lesz a legjobb megoldás, mert nem futhatsz el örökké. Lesznek még olyan dolgok, melyek miatt legszívesebben itt hagynál mindent és mindenkit és egyszerűen csak elfutnál. De akkor sem futhatsz el, senki sem futhat el, nem futhatunk el. Akármi elől is próbálnál menekülni, és akármilyen rémisztőnek is tűnik majd valami nem menekülhetsz el. Már nem csak magadra kell gondolnod. Lesznek, akik szeretnek téged, és akiknek szükségük lesz rád. Már nem csak magadra kell gondolnod. Lehet az a legsötétebb érzés, amely felemészt téged vagy egy tett, amit megtettünk, nem az a legjobb megoldás ha egy másik országba, földrészre vagy világba menekülsz. Találhatsz majd ezer olcsó kifogást, hogy miért mész el, akkor is tudni fogják, gyáva vagy a küzdelemhez. Olyan ez akárcsak a bocsánatkérés először gyakorolod kimondani majd az érzéseidet is hozzá adod. Minden harc ilyen sok-sok gyakorlás után az érzelmeid győzelemre segítenek, de csak akkor, ha nem futsz el. Ha úgy is érzed majd, hogy elég messze futottál, re kell döbbenned, hogy a félelmeid és a problémák nem futottak el, csupán illúzióba ringattak téged, ostoba embert, és amikor már azt hiszed büntetlenül és nyugalomban hazatérhetsz a küszöbödön fognak várni téged, és újra fel kell majd venned a harcot, de ezúttal már nem lesz hová menekülni. Mit is mondhatnék még neked, azon kívül, hogy tanulj meg bocsánatot kérni és harcolni bármivel is kell szembe nézni. Talán csak annyit, hogy csak akkor szökhetsz meg a valóság elöl, ha már megtanultál élni benne.

Levél, amely visszatért a feladóhoz!

 

Az emberek útjai sokszor keresztezi kegymást. Ki-be járkálunk egymás életében, mintha csak egy hatalmas város kisutcáiba sétálgatnánk. Életünk során sok embert ismerünk meg, vannak a rokonaink, az Élet apró összekötő vonalai, egy kis részt megad a kirakósból. Bármilyen hihetetlen az egész életünk olyan, mint egy hatalmas puzzle játék. Amit kirakva a saját önarcképünket kapjuk meg. Ennek a képnek a keretét adják a rokonok. Nem befolyásolják azt, hogy milyen arc néz majd vissza a képről, mégis egy támpontot adnak. Aztán ott vannak azok az emberek, akik a kirakós szélét adják, mégsem olyan lényegesek ők az ismerőseink. Bármennyire is tagadjuk, az egész életünk egy átjáróház. Az ismerőseink azok, akik néha bevágják az ajtót maguk után, hogy jelezzék, elhagyták az életünk színpadát. Na értök sohasem kár. Az ismerősök jönnek és mennek, nem ragaszkodunk túlságosan hozzájuk, de azért valamiféle emberi szimpátia van irántuk bennünk, és van valami, ami összeköt. Lehet ez akár egy közös téma, egy emlék vagy egy közös ismerős. Így lehet, hogy tulajdonképpen az életünk köszönések sorozata. Valakitől elköszönünk, míg másvalakinek „Isten hozott”-ot mondunk. Mindig építjük és építjük az életünk kirakósát. Aztán megállunk néha egy pillanatra és elgondolkodunk, lehet néhány darabot rossz helyre tettünk. Így távolodnak el egymástól a barátok, és így lesznek nagyon jó barátok idegenekből. Életünk oszlopait és az önarcképünk nagy részét a jó barátaink alkotják. Velük minden összefűz. Az emlékek, az idő az érzések és a titkok tartják össze a legszorosabb emberi kapcsolatokat. Vannak emberek, akiknek a kapcsolatai a pénzen, az érdeken és az üzleten alapulnak, na ők azok, akik a játék végére, valami olyan képet kapnak, ami egyáltalán nem hasonlít rájuk. A gondolkodásmódja, mely a legnagyobb tévedéseihez vezetett az életben, torz képet formáltak abból a gyermeki arcból, mely mindenkinek ugyanúgy igazságosan megadatott.

Amikor már azt hinnénk minden darab megvan a kirakóshoz, akkor jön egy hatalmas szélvihar és mindent jól megkavar, nehogy túl egyszerű dolgunk legyen. Elszakít tőlünk a sors olyan embereket, akiket megingathatatlan oszlopoknak hittünk. Csak az emlékek és az álmok maradtak, semmi más. Talán még az a kínzó üresség, melyet maga után hagy egy távozó ember. Az a bénító és néha elviselhetetlennek tűnő érzés, amely pillanatok alatt a földhöz vágja a legerősebb embert is, csak az marad, ha az emlékek is megfakulnak. Akkor iszonyatosan egyedül maradsz a gondolataiddal magadról és az életedről. Hiába keresnéd azt a valakit, aki lelki támaszod volt, már csak a visszaküldött levelet tarthatod a kezedben. Egy véletlen baleset elvette tőled, és már senki sem tudja visszahozni hozzád. Már nem tudja leírni mit kellene tenned, nem tud megszidni ha rosszul döntöttél és nem tud megölelni ha szeretetre van szükséged. Csak egy visszaküldött levelet tudott adni, melyben leírod az érzéseidet és segítséget kérsz. Most rajtad a sor. Segíts magadon. Legyen a visszatért levél egy szimbólum, mely örök tanulság neked, hogy az emberi kapcsolatok múlandóak, de mégsem szabad bezárnod a szíved kapuját. Egy leveled talán visszatért, de akinek írtad bízott abban, hogy amikor a kirakós játék véget ér, azt látod majd, amit ő szeretett volna, és amit te is szeretnél.

 

Levél egy felnövő nemzedéknek!

 

Nőjetek már fel végre. Gyerekesek vagytok. Úgy cibáljátok egymást, mintha csak egy óvodás társaságot látnék. Sőt legalább a gyermekek őszintén megmondják a véleményüket másoknak, de aljas és gerinctelen módon hátba támadjátok egymást, és mű könnyeket hullattok egymás szenvedései láttán. Gratulálok, tökéletes „mintafelnőttek” lettetek. Szüleitek pontosan ilyennek akartak titeket. Hálátlan és mocskos nemzedék lettetek. Azt gondoljátok, hogy ez a legfontosabb? Minél nagyobbat próbáltok ütni arra, aki egyszer megütött titeket. Gondolom, ezt tanították nektek a szüleitek. Nagypapád is, amikor az unokájának a béka királyfit mesélte ezt akarta üzenni, hogy vágd a falhoz a békát, mert büdös undorító és megvetett jószág. Logikus nem, valószínűleg ti is ilyen gyermekeket szeretnétek. Akinek a szája mocskosabb, mint bármilyen pöcegödör, és aki alattomosabb, mint egy kígyó. Ti lányok, inkább édesanyátoktól tanulnátok főzni, még ha nem is divat a mai világban, nem pedig mások háta mögött kavarnátok a lekvárt. Jó érzés másokról beszélni, kicsit feltuningolni egy sztorit ha túl lapos lett véletlenül? Ti fiuk, mit értek azzal, hogy fitogtatjátok a szteroiddal felépített izmokat? Nagyobb ember leszel, ha megütsz vele valakit? Egyáltalán ti felnövő emberek, mit gondoltok ki a nagy ember? Minél több pénze legyen valakinek, minél több embert tartson rettegésbe, és minél nagyobbat tudjon ütni…. Gondolom, ezt gondoljátok, és ezért vagytok ilyenek. Azért akartok rájuk hasonlítani, mert szerintetek ők boldogok? Hadd mondjak valamit, alázhatjátok egymást a sárga földig, csak ne csodálkozzatok, ha egyszer ti lesztek a gyengék, és titeket fognak megalázni. Én mondom nem lesz kellemes érzés. Megüthetsz másokat, hogy bizonyítsd mekkora király vagy, de tudd, hogy ennek következményei lesznek. Egyszer, majd ha téged fognak ütni, átérezheted mit is tettél az emberekkel. Éljetek csak a saját kis világotokba, de egy napon úgyis fel kell nőnötök. Aztán majd rá jöttök, hogy másokat bántani és megalázni nem lehet egy életen keresztül. Majd ha a főnököd, a munkaadód vagy életed legnagyobb (múltbéli tetteid miatt elvesztett) szerelme lesz az ember, akit bántottál, meg fogod tanulni, hogy mindennek meg van a következménye. Ha majd nem lesznek népszerűek a barátaid, és te sem leszel a legvagányabb és legmenőbb a vidéken akkor fájdalmas leckét kell majd megtanulnod. Majd megtanulod, hogy nem az az erős, aki üt, hanem aki nem üt vissza. Nem az a gyenge, aki tűri a bántást, hanem az, aki másokat bánt. Ez lenen a felnövő nemzedék? Másokat pocskondiázni azért, hogy magadról eltereld a figyelmet a legaljasabb és leggyávább dolog. De egyben biztos vagyok, előbb utóbb megtanulod a leckét. Majd rájössz, hogy mit jelent embernek lenni. Elfogadni másokat, tisztelni és szeretni a másik ember, ez az, amire olyan sok időn át nem voltál képes, de nyugodj meg, előbb vagy utóbb te is megtanulod. Ez az élet igazságossága.

 

Levél önmagamhoz!

 

Elrohan melletted az idő. Míg meleg szobádban leveleidet írod a világnak lassan hónapok és évek telnek el. Te még mindig csak a fájdalmad adod ki magadból, míg odakint a világban boldog lehetnél. Barátaid lassan maguktól tovatűntek vagy önszántadból lökted el őket magadtól. Jó ez neked? Olyan után vágyakozni, aki ellökött magától és átgázolni azokon, akik szeretnek téged, ezt akartad? Olyan tökéletes életed volt eddig, boldog gyermek voltál és erős emberré növekedtél. Barátaid lassan felnőttek és élik a saját életüket, te pedig bezárkóztál a saját kis világodba, és dacból nem vagy hajlandó te is felnőni. Fogadd el, az idő változik. Ki kell lépned a saját kényelmes kis világodból, már fuldokolsz benne, túl kicsi már neked. Nyitnod kell a világ felé, hagyd, hogy mások világával találkozzon a tiéd, még ha néha fájni is fog, ahogy legelőször fájt. Tudom, hogy az első nagy csalódás a legfájdalmasabb, egész életed során el fog kísérni, mégis ki kell lépned a világba. Jó érzés egy ablakon keresztül nézni a napfelkeltét? A legnagyobb színész, vagy akit ismerek, még mindig az erős embert játszod, holott a fájdalom felemésztett már teljesen, ezért tudsz még érzéseket papírra vetni. Jól vigyázz, mert ha egy nap már a fájdalom a múlté lesz, és te mégis ihletet akarsz meríteni belőle, te magad leszel az, aki nem engedi el. Akkor már csak magadat hibáztathatod a boldogtalanságért. Most még foghatod másra, a világra és a rossz emberekre azt, hogy padlóra kerültél. De most itt az ideje, hogy talpra állj. Már nem fogják elnézni neked, hogy durván beszélsz a barátaiddal, hogy hibát hibára halmozol csak, mert téged átvertek és megbántottak, mert ilyen szemét a világ. Na és akkor mi van? Mást is bántottak már meg, még csúnyábban, mint téged, ők mégis fel tudtak állni. Akkor te miért nem tudsz? Tudom, hogy kényelmes a megszokott kis világod, ahol úgy bánsz az emberekkel, ahogy akarsz, és nem játszhatod, hogy te egy kemény és erős személyiség vagy és nem érdekel, hogy ki megy és ki marad. A leveleid nem erről szólnak. Néha olvasd vissza őket, amit másnak tanácsol neked is illene megfogadnod. Nőj fel végre. Tanulj meg bocsánatot kérni, és őszinte embernek leni egy gonosz világban. Tanulj a hibáidból. Soha nem lehet kifogás, az hogy te ilyen vagy és így fogadjanak el, mert a világ nem így működik. Egy napon, amikor már nincsen kinek levelet írnod és kilépsz az íróasztalod védő árnyékából rájössz, hogy hol rontottad el, de vigyázz, ne akarj ezért a leckéért nagy árat fizetni. Várnak még rád odakint a múzsák, a boldogság az élet és a szabadság lesznek, mit papírra vethetsz. Még adok egy kis időd, hogy felöltözz, mert hideg van odakint. Végy magadra szeretetet, bátorságot, bizalmat és hitet. Tudom, hogy nagy író szeretnél lenni, olyan, mint Ady vagy Vajda volt, de hidd el, ha van tehetséged hozzá, akkor egy napon az leszel. Azon a reggelen csak érted fog felkelni a nap. Csak legyen elég hited kilépni a kicsiny burkodból, hogy élvezd a napsugarak melegét.

 

Levél a múlt hőseihez!

 

Valóban léteztetek vagy csupán az emberi fantázia szülöttei vagytok, hogy a gyáva nemzedéket bátorságra tanítsák? Milyen emberek voltatok, féltetek-e ti is, szerettetek és csalódtatok, akárcsak a mai emberek? Sírtatok, ha nem láttak titeket? Szerettetek volna egyszer híresek lenni? Történelem órán királyokról, hadvezérekről, nemesekről és lázadókról tanítanak minket. Náluk egyszerűen működött a dolog, minél jobban írt a krónikás, annál nagyobb dicsőséget kaptak. Ha tehát valakinek nem telt krónikásra a neve nem maradt fent az utókor népének. Pedig ők voltak csak az igazai hősök. Embernek maradni elnyomás és háborúk idején, ez volt a legnagyobb feladat. Néha nemesebben viselkedtetek, mint bármelyik nemes. Szegények voltatok, alárendeltek úgymond a kis emberek, mégis ti vagytok azok, akik igazán megérdemlitek az elismerést. Éheztetek, fáztatok és szenvedtetek, mégis tisztességesek voltatok mindig, jó emberek. Tőletek lehetne tanulni. Igaz, vannak jó királyok és híresek. Voltak tehetséges művészek, szép királynék és bölcs hercegek, de ezek száma olyan kevés. Minden országnak meg van a maga története, mégis mindenhol ott vagytok ti, szegény emberek, mégis tehetségesek, bátrak és elszántak. Ti voltatok az erős alap, hogy éljenek akkoriban az emberek. Jött olyakor árvíz, tűzvész és szélvihar s akarták kézzel pusztatani és lábbal tiporni az alapot, mégis megmaradtatok szilárdan és kitartóan. Előrébb vittétek a társadalmat, tudásotokkal mégis szerénységetekkel adtatok valamit a világnak, még ha csak egy tojás is volt az, mégis tápláltatok valakit. Ha csak egy szép vers volt, megsimogattátok az emberek lelkét, vagy megvidámították az emberek szívét a kemény munkával készített borral. Nem vágytatok sohasem hatalomra, és ez annyira becsülendő bennetek. Emberek akartatok maradni, csupán porszemek és mégis értékesek. Bár az örömből nektek szűkösen jutott sokszor, mégis ti akartatok megörvendeztetni másokat. Megosztottátok, amitek volt szíveteket, életeteket és javaitokat. Reméltétek, hogy amit adtok, majd egyszer visszakapjátok, de soha nem ezzel az indokkal adtatok. Nem voltatok sérthetetlenek, tudtatok nevetni magatokon, ó bárcsak ezt minden ember meg tudná tenni. Bár a történelemkönyvek nem beszélnek rólatok, ti mégis ott vagytok a sorok között. Ti vagytok az erkölcsi tanulság annyi háború és viszály után. Sokszor szenvedtetek mások hibája miatt, mégis meg tudtátok őrizni az örömöt és a békét. Ti tudtátok hogy, mi is az igazi érték. A család a boldogság a szeretet és a barátok, s hogy emberek maradjatok az embertelenség közepette. Ti vagytok az igazi hősök, névtelenek mégis névtelenül is nagyok. Ti vagytok, akik minden embernek a példát mutatjátok. Megtanítottátok, hogy ne híres ember akarjak lenni, hanem értékes. Nélkületek nem ugyanaz az ember lennék. Így lesz kerek a történet, nekem hitem van az élethez, melyet ti adtatok, nektek pedig elég iróniátok volt hozzá.

 

Levél egy nagyvilági mókushoz!

 

Állj meg egy pillanatra! Hagyd, hogy leálljon a mókuskerék. Állj meg és nézz magad köré. Nézd meg hová jutottál annyi év kemény munka után. Még mindig ugyanazokat a betonépületeket látod, melynek falaiból a magány árad. Még mindig ugyanazok az arcok, csak egy kicsit megőszültek és megráncosodtak. Még mindig ugyanaz a fullasztó füstöt szívod magadba. Még mindig ugyanabban a világban élsz. Nézz csak előre, tedd fel a hit szemüvegét és láss mi vár rád a pénzvágyó posványon túl. Látod azt a hatalmas fát és az alatta játszadozó gyerekeket, a boldog emberek? Érzed a frissen festetett padok illatát? Érzed a friss levegőt, mely megtölti a tüdődet? Látod azokat a szerelmeseket, mintha egy romantikus dráma főhősei lennének. Lehet ez a valóság is. Ugye milyen szerencsések?! Látod ott önmagadat? Ott is lehetnél, de te még mindig egy helyben rostokolsz. Ugyanabban a mókuskerékben zakatol az életed. Ott ölöd magad és teszed tönkre a testedet és a jövődet minden egyes megtett körrel. Már magad sem tudott, hol kezdődött az egész. Csak azt az iszonyatos lendületet és erőt érzed, ami megállíthatatlanul ösztönöz arra, hogy fuss. Nincsen semmi haszna és értelme sincs, te mégis minden nap megállás nélkül teszed a köröket az élet mókuskerekén. Minden nap ugyanaz a menetrend. Évek óta ugyanazokat az embereket látod. Arcuk mindig ugyanolyan boldogtalan, mint ezelőtt, csak ahogy múlik az idő, úgy egyre megtörtebbek. Az épületek egyre romosabbak, és a város egyre nagyobb lesz, ahogy peregnek az évek. Tudod mi a legrosszabb a mókuskerékben? Nem érzékeled az idő múlását. Egy nap, majd amikor nem ismersz magadra a tükörben, akkor fogod észrevenni, hogy eltékozoltad az életed. Boldog akartál lenni és szerettél volna családot, barátokat, szórakozást és élvezni az életet. Akartad te, de nem eléggé. Túl gyenge voltál ahhoz, hogy megvalósítsd a terveid. Másoknak sikerült. Te túlságosan kergetted a hírnevet, a sikert és a pénz, ahhoz, hogy le tudtál volna állni vele. Nem kellet volna sokat tenned, csak azt az erőt amit a mókuskerékbe fektettél a céljaidba fektesd. Minden ember keményen dolgozik, ez az élet velejárója, de igazán csak az lesz boldog, aki megelégszik mindig azzal, amilye van. Ez a szörnyű a mókuskerékben, nem lehet megállni egykönnyen. Nem azok élnek mókuskerékben, akik keményen dolgoznak nap mint nap és ellátják a kötelezettségeiket, nem, nem ők élnek benne. Az ember, aki keményen fáradozik a megélhetésért, az becsülendő és tiszteletre méltó. Azok, akik a hírnevet, a karriert és a pénzt hajszolják egész életükben, ők azok, akik mókuskerékben élnek. Mindenkinek megadatik a lehetőség a boldogságra, hiszen az örömet szerző dolgok nem kerülnek semmibe, mégis néhány pénzsóvár mókus mindezeket feláldozza a siker, pénz és karrier oltárán. Sosincs késő változtatni, csupán állj meg. Törd szét a mókuskereked, mely önzésből, emberi butaságból és becsvágyból épül fel. Ugyanazzal az energiával kezdj el szaladni. Meglátod, ha van elég kitartásod, akkor eléred azt a gyönyörű parkot. Az emberi alázat békét és nyugalmat hozó parkját. Újra érezheted a szeretet éltető levegőjét, mely minden kárt helyrehoz a testedben, amit az én központúság okozott. Meglátod, ott megtalálod a társad. Csak legyen elég hited.

 

Levél egy táncosnak!

 

Táncolj! Érezzem, hogy megremeg alattad a padló, hogy lelked minden érzése árad szét a nézőtéren, míg a reflektorok tested kecses és finom mozgását követve csak téged világítanak meg. Adj ki mindent, ami benned van. Táncold el az életed történetét.

 

Készülj a táncra,

a világ azt lássa,

Hogy boldogok vagyunk,

Bármennyire fáj

s tombol a viszály

ez most a mi dalunk.

 

A nézőtér megtelt,

Minden jegy elkelt

Hogy lásson csodát a világ

Néhány percig csak ránk figyelnek

S te lehetsz újra önfeledt gyermek

Mozdulj, ha újra szol a gitár.

 

Tégy úgy, mint ha semmi se fájna

Mintha odakint a boldogság várna

Mert ma nem hibázhatunk

Mosolyogj, mert néznek

Játszunk most a népnek

Mert mi táncosok vagyunk.

 

Táncolj, míg van ereje a zenének,

Míg csak nekünk játszanak a zenészek

Mert ha a dal véget ér megváltozunk

Míg táncolunk egymás karjában

Ketten vagyunk ebben a csatában

De ha megszakad, egyedül maradunk

 

 

Ha vége az utolsó dalnak

Belül sötét érzések marnak

Mert erőd végleg elhagyott

Táncosból emberré váltál

Elillant élted, mint a tánc mit jártál

S színes arcképed elkopott.

 

Élete táncát így járja mindenki el,

Rajtunk múlik meddig, hogyan s kivel,

Táncolj úgy, mintha semmitől se félnél

S légy te a táncos ki csak egyre vágyott

Együtt táncolni egy rövidke táncot

Anélkül, hogy egymás lábára lépnénk.

 

 

Levél a jövőhöz!

 

Furcsa egy szerzet vagy te. Talán nem is tudnánk szavakkal meghatározni téged. Talán nem is lehet. Olyan titokzatos az, amit magadba rejtesz, hogy nem tudnánk megfogni a lényegedet. Az emberek szívébe reményt hozol, mégis senki sem tudja, hogy mit várhatnak tőled. Mindig beszélnek rólad, de még senki sem találkozott veled. Mindig, amikor már azt hinnénk, holnap végre megláthatunk, rájövünk, hogy már megint csak a jelennel nézünk szembe. A világegyetem legkülönösebb lénye vagy te, Jövő. A legnagyobb átváltozó művész vagy, az Idő múlásával először jelenné majd múlttá változol. A nevedet is innen kaphattad, jövő. Valaki, aki jön, mégsem érkezik meg soha, ha pedig megérkezel, akkor már jelen vagy, ezért Jelennek fognak hívni, majd ha távozol Múltnak. Sohasem fogunk téged megismerni. Talán ezért tudsz annyi reményt adni az embereknek, mert olyan ismeretlen vagy. Mihez is hasonlíthatnánk téged? Talán olyan vagy, mint fotocellás ajtók sorozata. Amikor elkeseredetten a jelen és a múlt terheitől a földre rogyunk és a fejünket a falba verjük. Mégis elég közel vagyunk a fotocellákhoz, ahhoz, hogy ki-be nyílnak, és ezzel a külvilág frissítő illatát éreztessék velünk. Beengedjenek egy kis meleget az utcáról, halhassuk általuk a madarak csicsergését és az élet szépségének. Ez vagy te jövő, fotocellás ajtók, melyek néhány centiméterre tőlünk kinyílnak majd bezáródnak megállás nélkül. Aztán amikor az ember erőt vesz magán és felegyenesedik, amint látja, hogy az emberek egyre csak sétálnak át ezen az ajtón, megteszik ők is az első bátortalan lépést. Az első fotocellás ajtó bezáródik mögöttük, már érzik, hogy nincsen visszaút, mégis félelem helyett most valami különös érzés van bennük. Vágyat éreznek, hogy átlépjenek az előttük álló ajtókon, hogy elérjék a kinti világot. Miközben kifelé tartunk, azon gondolkodunk mi is várhat reánk odakint. Tényleg olyan szépen csicseregnek a madarak, és olyan verőfényesen süt a nap, mint ahogy azt bent éreztük. Amikor kiérnek vagy úgy is mondhatnánk kiérünk mi emberek, rájövünk, hogy megvan a madárcsicsergés, de kaptunk hozzá autóduda szót, bömbölő zenét és munkagépek zaját. A napsütéshez kaptunk erősen fújó szelet és a távolban látszódó felhőket. Így lett a jövőből jelen. Akkor mondhatjuk igazán, hogy a jövőből jelen lett, amikor a reményeinkhez realizmus is társul, mely segít megőrizni a hitünket, amikor látjuk milyenek is az általunk elképzelt dolgok, ha megvalósulnak. Abban a pillanatban, hogy kilépünk az utcára a jelenből múlt lesz, majd a jövőből pedig jelen. Aztán ahogy sétálunk tovább az utcákon, újra meglátunk egy fotocellás ajtókkal rendelkező épületet, és az egész kezdődik elölről, csak éppen most befelé szeretnénk menni. Ott is leszünk egészen addig, míg egy hatalmas csalódás ér minket és újra sírva a földre rogyunk és a fejünket a falba verve újra meglátjuk az előttünk kitáruló és kecsegtető fotocellás ajtókat. Így megy ez a folyamat egészen addig, míg számunkra már nem nyílnak ki az ajtók. Akkor elfogadjuk és beletörődünk abba az egyszerű tényben, hogy nekünk már csak a jelen az, ami megmaradt. Így van tehát, hogy még senki sem találkozott a jövővel. Talán így is van rendjén. Ha mi emberek tudnánk, hogy melyik pillanatban omlik össze minden körülöttünk, akkor megállnánk, annyira ragaszkodnánk a jelenhez, hogy esélyt sem adnánk neked drága barátom, hogy valami újat építs a romokból. Talán éppen ezért nem látjuk előre, hogy mit hoz az élet, hogy te a jövő esélyt kapj bizonyítani. Ne szúrd el ezt az esélyt.

 

Levél az északi helyeknek!

 

Legalább ti ne bántsatok. Még ha egy egész világ vet is meg azért, mert változásra vágyom, legalább ti maradjatok támaszaim. Ha minden hitem el is veszíteném, hogy jól döntök és igenis tovább kell lépnem, ti emlékeztessetek a miértekre. Legyetek tanúi a hűségemnek, még ha most el is kell hagyjalak titeket, nem tagadok meg ezzel senkit, csupán kezembe veszem a saját életem. Nem vagyok sem hűtlen, sem álnok sem aljas, mint ahogy azzal vádolnak azok, akiket szerettem, csupán változásra vágyom, s ha ők nem, legalább ti értsetek meg engem. Szép életem volt nekem itt, szebbet nem is kívánhatnék. Míg másoknak a betondzsungel jutott, nekem ti gyönyörű északi helyek voltatok a dajkáim. Apám helyett apát adtatok, örömmel és vidámsággal töltöttétek meg napjaim. Örök emlék marad a gyönyörű napfelkelte, minek a látványa másnak nem adatik meg. Tüdőmben mindig ott marad a friss éltető levegő mit fáitok adtak és az árnyék, mit perzselő nap idején menedékként nyújtottak. Emlékezem én örökké a gyönyörű virágokra, mintha csak nekem terítettetek volna szőnyeget, mikor tudtátok, hogy jövök. Mintha értem játszottak volna vidáman a halak a hús patakokban, s mintha értem éledt volna a természet minden tavasszal. Most mégis búcsúznom kell…. Nem miattatok, hanem magam miatt. Boldog évek, amiket adtatok, mára már csak a régi szép időkké lettek, most újra szép napokat szeretnék élni, érzem másik helyen kell keresnem az új otthonom. Nem tagadlak meg titeket északi helyek, sem a barátaimat, rokonaimat, ismerőseimet és az eddigi életemet sincs szándékomban megtagadni, csupán új helyeket, embereket és egy újfajta világot szeretnék megismerni. Nem árulás ez, csupán továbblépés. Mindig maradtok nekem tanítóim, barátaim és társaim de tanításotok, most egy másik világban szeretném alkalmazni. Szeretnék mindent megtanulni, amit ember megtanulhat az életről, ezért kell új utakat felfedeznem. Ha a tanuláshoz az kell csalódni akarok, szenvedni és érezni, hogy fáj, de ezek után talpa állni és elmondani másnak is, hogy lehetséges embernek maradni, bármi is érjen. Örök múzsáim maradtok nekem északi helyek egy kis országban. Tudom mit köszönhetek nektek, s egy napon majd én akarok az lenni valakinek, mik ti voltatok nekem, menedék oltalom és szeretet forrása. Egy napon biztosan visszatérek majd, de addig is bárki kérdezné hol vagyok, ne haraggal gondoljatok rám, hanem úgy beszéljetek rólam, mint kedves gyermeketekről, aki hosszú útra indult, hogy kitanulja az emberség szakmáját, és amint mesterré válik visszatér, hogy megköszönje a segítséget. Ne féljetek, hogy megváltozom majd, csupán felnövök és tanulok az életről. Mestere akarok lenni az emberségnek, most még csak tanonc vagyok, azért kell elindulnom a tanulmányi utamra. Szívemben azonban mindig helyet kaptok, ti gyönyörű, csodálatos, szívmelengető északi helyek.

 

Levél a vándorhoz!

 

Hazatalálsz! Miután minden utat végigjártál miután minden leckét megtanultál hazatalálsz. Éltessen a remény, hogy egy napon a megnyugvás és béke szigete lesz ennek a kavargó világnak egy pontja, az lesz a te otthonod.

 

A gondoskodás két karjában

Ember, ki mindig szépet álmodott

boldogan élt Ő, biztonságban

minden szép volt,de minden meg változott.

 

Kapott az élettől sok-sok kemény évet

Vad vihart, szelet s megannyi nehézséget.

Gyakran fájt a léte, de mindig elmúlt

ezerszer nézte végig, hogy minden álma porba hullt.

 

Vándor lett kit összetört az élet vihara,

ki szüntelen csak annak él legyen végre jobb sora.

Az élet álnokul elbánt vele,

egy röpke nap volt s egy elrontott mese.

 

Úgy érzi feladná,de nem lehet,

nem dobhatja el a vándoréletet.

Bár az élet meggyötörte, hányta-vetette, partra tette

felállt s tovább küzdött.

 

A Vándor útja egyszer majd véget ér,

de addig is hisz, bízik,s szüntelen remél.

Az élet tovább gyötri, vagy megszánja,

elengedi egyszer ,had menjen útjára.

 

Mert bárhogy bántja az élet, a Vándor útja egyszer majd véget ér,

mindenkiben ott kell éljen e remény.

Mert mi vagyunk a Vándor ki hosszú útra kelt,

s hosszú útja végén megnyugvásra,boldogságra lelt.

 

Levél egy költőtárshoz!

 

Menyit ér a hívnév? Mit vagy képes feláldozni érte? Meddig mennél el csak azért, hogy elismerjenek, mint írót? Képes lennél újra és újra feltépni a régi sebeket, csak, hogy a régi múzsád újra visszatérjen. Még egyszer vagy kétszer vagy ezerszer képes lennél összetörni csupán egyetlen jól sikerült vers kedvéért? Hány embert lennél képes még ellökni magadtól csak azért, hogy hiteles legyen a magányodról festett kép? Az egész világnak fel akarod tárni a múltat azt, ami csak a tiéd volt eddig. Egy rész volt az életedből, de te most kiteregeted fűnek fának csak, hogy hasznot szerezz belőle. Meddig vagy képes még elmenni a szerepjátszásban. Pontosan tudom, hogy mosolyod már nem őszinte talán soha nem is volt az. Változz meg kérlek! Képes vagy-e egyáltalán még mosolyogni. Tudod, úgy őszintén szívből és igazán. Amikor nem csak a szád, hanem a szíved is mosolyog. Ha ehhez az kell, hogy leteszed a tollad, hát legyen. Soha többé ne ragadj papírt, ha ez a boldogságod ára. Vagy ha az is elég, csak magadnak írj ezután, hogy emlékezz a régi időkre. Írd az érzéseid vágyaid és félelmeid, de soha senkinek ne mutasd meg őket, mert akkor soha nem lehetsz igazán boldog. S ha már nem leszel híres író, csupán újra átlagemberré válsz, tudd, hogy én ott vagyok neked. Jegyezd meg jól, ha valaki szeret az nem a tehetséged és írásaid miatt van, hanem téged szeret, benned magát az embert.

 

Költő, ki magából már minden bánatot kiirt,

Kínzó ihletője a gyilkos magány

Bensőjével birkózni csak poétaként bírt,

Látunk e egyszer szívből mosolyogni talán?

 

Mily nagy áron akarják az emberek, hogy írj?

Önzően kívánják, hogy tépj fel minden sebet,

S őket múltad keserédes világába kísérd.

De bárhogy kérjenek is, ne tégy nekik eleget.

 

Író voltál, ki saját világa kínjából merített,

Mert rég elveszett reményed és hited

Író, ki a költészet asztalára régi csontból terített,

Szavaid ne legyenek többé, csupán a tied.

 

Tagadd meg a tollad, mielőtt ölni tudna,

Fiatal vagy még, légy ember, mint mindenki más

Ne magadat vesd meg, zárd le a keserű múltad,

Bukhatsz ezerszer is, segítő kezem vár.

 

 

Levél az élet legértelmetlenebb kérdéséről!

 

Mi lett volna ha…? Nincs ember, aki nem tette volna még fel ezt a kérdést magának és másoknak. Ez az a kérdés mely annyi fejtörést okoz nekünk embereknek. Ez az a kérdés, amelyen való gondolkodás az életünkből több időt vesz el, mint amennyi valódi döntések meghozatalával és azok megvalósításával telik. Ez az a kérdés, mely olyan értelmetlen és felesleges, akárcsak a szelet kergetni. Ez az a kérdés, mely tönkre teszi az életünket. Én is feltettem néhányszor, aztán mindig önmarcangolás vagy mások hibáztatása lett a vége, holott csupán képzelgés és feltevések sorozata volt. Minden ember felteszi magának ezt a kérdést. Egyszer megengedhető, hogy feltegyük magunknak, de csak azért, hogy rájöjjünk, hogy soha többé nem szabad azon gondolkodnunk, hogy mi lett volna ha. Feltehetjük magunknak vagy másoknak ezt a kérdést, de csak arra jó, hogy odaláncold magadat valamiféle láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékkel a múlthoz. Amikor felteszed ezt a kérdést, olyan mintha újra szenvedni szeretnél, mintha újra azt akarnád, hogy fájjon. Valóban ezt akarod? Vagy csupán felelősöket keresel az elrontott döntéseidért. Valakit szeretnél okolni a boldogtalanságért, de nem magadat, ezért akarod görcsösen kideríteni, hogy minek kellett volna változni vagy kinek, ahhoz, hogy most boldog legyél. Olyan vagy, mint egy kisgyermek, aki tudni akarja, hogy ki pukkasztotta ki a lufiját, holott már ez nem teszi meg nem történté az eseményeket, és nem hozza vissza a színes léggömbödet. Miért nem keresel új léggömböt ahelyett, hogy görcsösen ragaszkodsz a régihez? Jól jegyezd meg, egy napon majd arra ébredsz, hogy egész életedet azzal töltötted, hogy a világ legértelmetlenebb kérdésén gondolkodtál. Egy nap majd az lesz a legfontosabb kérdés, hogy mi lett volna, ha éltél volna. Bár ugyanolyan értelmetlen lesz majd ezen gondolkodni, mint amilyen értelmetlen volt egész életed folyamán. Mi kell ahhoz, hogy végre leküzd azt a kényszert, mely arra késztet, hogy makacsul ragaszkodj a múlthoz, azt gondolva, hogy csak akkor lehetsz boldog? Rá kell jönnöd, hogy csak akkor járhatsz végig egy utat és tudhatod meg mi vár a végén, ha megteszed rajta az első lépést. Soha nem tudhatod mi vár az út végén rád, ha sosem léptél rá. Ugyanígy sosem tudhatod, hogy mi történt volna ha. Hiszen ez csupán feltevések és kombinálások kusza sorozata, nem pedig határozott emberi lépéseké. Ne a múlton rágódj hát, hanem tegyél érte, hogy a jövőd boldog legyen. Tűzz ki egy célt magad elé, majd pedig bármi is jöjjön, küzdj érte. Ne legyenek mellékvágányok és kisiklásod a céljaid megvalósításához vezető úton. Így soha nem lesz okod azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha. Mindig jövő időben gondolkodj. Azon, hogy mi lesz a jövőben, milyen dolgok várnak rád, amit könnyen elvesztegethetsz, ha leragadsz a múltban. Megtalálhatod a boldogságot, ha nem rejtőzöl értelmetlen kérdések sűrű homálya mögé. Minden ember felteszi magának a kérdést, mi lett volna ha…. De csak ez erős és bátor emberek mernek válasz nélkül tovább élni és küzdeni. A gyávák nem akarják beismerni, hogy nem tudnak választ találni rá. Ezért ők a gyávák, és ezért ők lesznek a boldogtalanok, mert egy lerágott csontot fognak maguk után cipelni, amíg csak élnek, és amíg ezen a kérdésen gondolkoznak. Légy erős és bátor, lépj tovább. Legyen ez az egyetlen kérdés, amit soha nem tudtál megválaszolni.

 

Levél a ki nem mondott szavakról!

 

Van az a rész a filmekben, amikor a főhős rájön, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, ha elenged valakit. Akkor versenyfutás kezdődik az idővel. Kirohan az ajtón és egy nevet kiabál. Annak a nevét, akit nem szeretne elveszíteni, és aki után szaladt, hogy elmondj neki mennyire sajnálja azt a sok rosszat, ami történt, és hogy elmondja mennyire szereti. Aztán néhány másodpercig úgy tűnik elvesztette azt a valakit. Majd mindenki nagy meglepetésére mégiscsak meglátja a hőn szeretett személyt és akkor valami szívszorító romantikus zene kíséretében egymásra találnak és boldogan élnek az idők végezetéig. Hogy miért az idők végezetéig? A boldogan éltek, amíg meg nem haltak olyan ünneprontó egy szép romantikus és szentimentális történet végére. Szóval így van ez minden filmnek a végén. A nagy szavak végül győzedelmeskednek. A nagy vallomások minden emberi hiba okozta sebet begyógyít és minden elkövetett hibát jóvá tesz. Ezek a filmek… aztán egy napon rádöbbenünk, hogy az élet teljesen más. Amikor eljön a szakítások és elválások ideje, mi csak ülünk és nézünk magunk elé a nagy ürességbe kínos beletörődéssel és elkönyveljük veszteségnek, egy újabb veszteségnek. Néha még megpróbáljuk jóvá tenni a dolgokat, és utánaszaladunk valaki után, aki elmenni készül, amikor utolérjük megragadjuk a kezét, de amikor megfordul és a szemünkbe néz, már nincs erőnk maradásra bírni csupán annyit mondunk Vigyázz magadra! Majd szépen lassan hazasétálunk. Útközben pedig magunkat szidjuk, hogy mit is gondoltunk mi, amikor fejvesztve rohantunk valaki után, akiben annyi szeretet nem volt, hogy maradjon, hogy még egy esélyt adjon. Valahogy így tanuljuk meg értékelni, amink van. Mégis bennünk maradnak azok a ki nem mondott szavak. Az érzéseink miket nem volt elég bátorságunk kimondani még mindig ott várnak legbelül. Várják, hogy mikor törhetnek felszínre. Jól vigyázz, a ki nem mondott szavak fel is őrölhetnek, ha túl sokáig maradnak rejtve. Ha azonban felszínre tőrnek csodálatos dolgokat tudnak alkotni. Tudod így születnek a romantikus vagy éppen tragikus filmek, regények és slágerek. Minden könyv, film és sláger szól valakinek. Valamikor teljesen kézenfekvő ki is a címzett, de a legtöbb esetben örökké rejtve marad. Ezek a dolgok, mik emberek százainak, ezreinek vagy millióinak a szívét érték el, mégis csak egyetlenegy szívet akartak megdobogtatni és változásra késztetni. De mivel ez nem egy hollywoodi film, ezért általában soha nem happy end a vége ezeknek a történeteknek. Az életben a nagy búcsúzások mindig örökre szólnak. Nincsenek nagy visszatérések összeborulások és boldog végek. Az életben legtöbbször leckék vannak olyanok, amiket mindenkinek meg kell tanulni. Vannak, akik gyorsabban tanulnak, míg mások nehezebben értik meg a dolgok lényegét. Valaki örökké búcsúzni fog és van aki, örökké elengedni. Mindegy, hogy az leszel, aki távozik vagy az, aki ott marad egy eresz alatt a zuhogó eső idején a történet vége mindkét fél számára ugyanaz. Valami véget ért, egy újabb hatalmas veszteség, egy újabb fájdalmas lecke. Az élet búcsúzások sorozatából áll. Ezért öröké lesznek bennünk ki nem mondott szavak, amik előbb-utóbb mindig napvilágot látnak. A legtöbb esetben egy olyan személynek mondjuk el, aki az után jön, aki távozott. Elmondjuk, hogy mit tanultunk meg a történtekből. Ilyenkor bölcsnek érezzük magunkat, egészen addig, míg az élet megmutatja egy következő búcsúzás során, hogy van még mit tanulni. Amíg élsz, mindig lesz mit tanulni.

 

Levél az utcabéli romokhoz!

 

Mi ma valakinek az életet jelenti sok-sok év után már csak egy romhalmaz lesz. Leomlott falakat, beszakadt tetőket és összeomlott kerítéseket látni ma ott, ahol valamikor élet volt vidámság és boldogság. Szörnyű érzés látni, hogy válnak semmivé életünk meghatározó helyszínei. Néha-néha elgondolkodom, amikor egy aprócska házat látok az utcában. A gyönyörű naplementében a sugarak átszűrődnek a valamikori ablakon, minek már csak a kerete maradtak meg. Csak a fal omlott le körülötte. Elképzelem néha a friss festék illatát, amikor befejezték a házat, látom magam előtt azt a boldog családot, akik jövőjüket és boldogságukat látták abban az aprócska házban. Néha eljátszom a gondolattal milyen lehetett az a kis ház, amikor gyermekek szaladgáltak a kertben az aprócska diófa körül, ami mára már elkorhadt az öregségtől. Aztán elgondolkodom. Hogyan mehet valami ennyire tönkre, ami magát az életet jelenti valakinek. Vajon az éj otthonommal is ez fog történni? Ezer és ezer ilyen házat láttam már leomlottan elhagyottan végtelen reménytelenséget sugározva. Azok a falam mik egyszer a boldogság frissességét zárták magukba mára összedőltek vagy omladozófélben vannak, míg köréjük épülnek az újabbnál újabb otthonok. Aztán kezdődik az egész elölről. Jól mutatja ez, milyenek vagyunk mi emberek. Amikor valami eltűnik az életünkből egyszerűen csak elfelejtjük. Hogy miért azt nem tudom. Talán mi emberek sosem fogunk megtanulni úgy túllépni a dolgokon, hogy ne fájjon, mégis megőrizzük azt a maga valóságában és szépségében. Ezt mutatja az a sok-sok üresen álló romos ház, ami valamikor otthon volt. Valahol a világban élnek azoknak az embereknek a rokonai, akik egykor ott éltek. Bár pontosan tudom, hogy mindenki a saját otthonát keresi meg mégis szörnyű látvány egy rom. Bár lényegében csak a valóságot mutatja, az élet múlandó. Ahogyan az épületek elhagyatottá és romossá válnak úgy maradunk szépen lassan egyedül életünk végére. Szüleink nagyszüleink után barátaink hagytak magunkra. Az évek során elvesztettük tanárainkat, gyerekkori ismerőseinket és a legtöbb embert, aki velünk élt és lélegzett az évek folyamán. Idővel egyre nehezebb lesz levegőt vennünk. Ahogyan a háznak is egyre nehezebb tartania magát. Róla is lehullott a vakolat, megrepedezett és egyre több helyen beázik, akárcsak a mi tökéletlen testünk. Egy napon már csak egy ismeretlen rom marad a naplementében, ami mellett a legtöbb arra járó elsétál és tudomást sem vesz róla, és csupán néha-néha lesz valaki, aki gondol azokra az emberekre, akik egykoron ott élték le az életüket. Úgy van ez, mint amikor temetőben jár az ember, elolvassa a neveket még ki is számolja talán, hogy hány évet élt egy ember, de a legtöbben nem gondolunk bele, hogy milyen ember is letett, Boldog volt e, mivel foglalkozott, szerette valaki, szeretett, voltak gyermekei… és annyi minden van, még amin elgondolkodhatunk. Én egy ilyen ember vagyok, olyan elgondolkodó féle. Megpróbálok elképzelni egy régi világot, emberekkel és otthonokkal együtt. Felépítem gondolatban a múltat. Soha nem tudom meg, hogy miben tévedtem, mégis olyan jó dolog. Megtanítja értékelni azt, amid van, és azt az időt és életet, amit kaptál. Az élet rövid, ezért élj úgy, hogy minden nap hagyj valamit magad után: egy mosolyt, egy ölelést, egy szép emléket. Így ha már nem leszel, akkor is tudni fogják, hogy ki voltál.

 

Levél a kétarcú emberekhez!

 

Van az a pont, amikor már magad sem tudod eldönteni, hogy ki vagy valójában. Van az a pont, amikor a szerep, amit játszottál annyi időn át a személyiséged részévé válik és van az a pont, amikor életed egy részét elveszíted, csak rajtad múlik melyik felét választod. Már kiskorunktól fogva alkalmazkodunk. Az óvodában mindenki a menő játékokkal szeretne játszani és a menő emberekkel. Igen így van, már az óvodában eldől, hogy ki milyen mentalitású felnőtt lesz. Vannak a menők, a népszerű gyermekek, akiknek minden kívánságát lesik és megszokottá válik ezáltal számukra, hogy mindent megkapnak. Aztán vannak a vagányok, akik bármit bevállalnak, hogy a többiek bátornak tartsák őket és felnézzenek rájuk. Aztán ott vannak az okosak, akik a homokozóban a békát vizsgálgatják és felnőttkorukban nagy doktorok szeretnének lenni. Aztán ott vannak a visszahúzódó típusok, akik nem annyira vágynak mások társaságába mégis élvezik az időt, amit a természetben a saját kis világukban tölthetnek. Aztán ott vannak azok, akik mindenkivel nagyon jól elvannak, de még sincsenek szoros kapcsolatban senkivel, belőlük lesznek az óvatos és legkevésbé csalódott emberek. Sorolhatnám tovább és tovább. Én személy szerint eleven gyerek voltam. Fakanállal verekedtem egyszer és megharaptam az egyik ovis társamat, érdekes pedig a szüleink nagyon jóban voltak. Végül is mindegyik típusú gyerekhez volt már szerencsém. Ugyanez a séma marad meg az általános iskolában, a középiskolában, és végig az életünk folyamán. Érdekes, hogy menő szülőknek a gyermekük inkább lesz okos, mint menő, míg okos szülőknek a gyermekük inkább menő lesz vagy vagány, mintsem hogy a szülei nyomdokaiba lépjen. Akárhogy is van, mi emberek klikkesedünk. Mindig megtaláljuk azokat az embereket, akik hasonlítanak ránk és azokkal ápolunk szoros kapcsolatot. Mondhatjuk az így is van rendjén. Mégis valami furcsa dologra jöttem rá az évek során. Valamelyik nap éppen hazafelé tartottam a vonaton, mikor is egy szépen kifestett hölgy, mint aki most lépett ki a legmenőbb divatmagazin címlapjáról, leült velem szembe. Szorosan összefogott haját kiengedte, a magas sarkú cipőjét sportcipőre cserélte, letörölgette az erős sminket az arcáról és elővett egy keresztrejtvény újságot. Maga alá húzta a lábát és ráült, majd pedig elővett a táskájából egy zacskó chipset és vidáman kezdte falatozni. Mintha egy teljes átalakulásnak lehettem volna szemtanúja. Bevallom nekem sokkal szimpatikusabb volt az a lány, aki végig velem szembe ölt, mint az, aki a hatalmas magas sarkújával agyonfestve betipegett. Meglepődtem egy kicsit, majd rájöttem. Nagyon sok ember valamiféle kétlaki életet él. Talán mondhatjuk, hogy mindegyikőnknek van egy másik arca. Nap, mint nap munkába tanulni járunk, emberek között vagyunk és élünk, mégis valahogy mintha egy másik ember érkezne haza. Talán így van rendjén, ezt hívják illemnek. De vigyázz jól, kétarcú embertársam, ne engedd, hogy olyannyira különbözzön a két arcod egymástól, hogy már magad se tudd melyik is vagy valójában. Tanulj a világban illemet, emberséget, tisztességet és bármit, ami építi a belső emberedet, hogy minden nap gazdagabban térj haza. Soha ne engedd, hogy olyasmire tanítsanak, ami nem te vagy, ami lealacsonyít és kimozdít emberi mivoltodból. Ne engedd, hogy az ember, aki odakint a világban vagy szégyent hozzon arra az emberre, akivé hazaérve változol. Mindig emlékezz arra, aki az óvodában voltál. Ott nincsenek rossz gyerekek. Gyerekek vannak, akik bármilyenek is legyen a másik, elfogadják egymást. Soha ne feledd, akik elvárják tőled, hogy megváltozz gondolkodásban, öltözködésben és mentalitásban, csak azért, hogy rájuk hasonlíts, nem téged, hanem önmagukat szeretik. Hagyd őket, hadd élvezzék a saját társaságukat, te ennél sokkal többet érsz. Mindenki megérdemli, hogy olyan barátai legyenek, akik jobb emberré teszik. Te is megérdemled.

 

Levél egy gyermekhez!

 

Furcsa tréfája vagy te az életnek. Talán egy leckéje is. Néha már félelmet keltő, mennyire hasonlítasz rám. A mosolyod a mozdulataid és az arckifejezésed, amikor rám nézel, mintha fiatalkori önmagamat látnám. Nem vagy a rokonom mégis mintha egy testből és vérből lettünk volna összegyúrva. Mintha kettőt készítettek volna belőlem, vagy mintha a követed lennék, aki tanulni jött a világra, hogy majd megossza veled azt, amit tanult. Sokszor furcsállom a gondolataidat, érzéseidet és céljaidat, mégis mindig eszembe jut, hogy én is pont ilyen voltam egykoron. Ma már felnőttem és vallottam, hogy semmin nem változtatnék azon, amit és ahogyan tettem. Talán erre akar megtanítani az élet, hogy lássam be, hogy vannak dolgok, amit igazán másképpen kellett volna tennem. Meg akarja tanítani, hogy mit és miképpen kellett volna tennem dolgokat. Amikor látom, hogyan éled az életedet mindig valamiféle vészcsengő szólal meg bennem. Én is pontosan ugyanezeket a hibákat követtem el, mint te. Mégis a saját bőrömön érezni a dolgok következményeit teljesen más volt. Most én védenélek téged minden erőmmel, mint ahogy egykor engem akartak védeni. Mikor látom, milyen törékeny és értékes vagy legszívesebben egy burokba zárnálak, hogy megvédjelek a világ minden szennyétől. Nem akarom, hogy ugyanazt kelljen átélned, mint nekem. Én sokat viseltem el az élettől és az emberektől, de téged megvédelek. Erős támaszod szeretnék lenni, megvédeni téged a világtól. Még őszinte mosolyt látok az arcodon, ezt a boldogságodat vigyázom én, ha már a sajátomat nem tudtam megőrizni. Védőbástya leszek, igaz barátod és tanítód. Mindent elmesélek neked, mit nekem az élet tanított, de csak a szép részeket. Nem akarom, hogy tudd milyen kegyetlen tud lenni néha az élet. Majd azért figyelmeztetlek, történetbe foglalom, milyen veszélyek leselkednek rád. De nem önző bosszúálló és gerinctelen emberekről beszélek majd neked, sárkányokról, boszorkányokról és gonosz mostohákról, de csak úgy, hogy rémülj meg az élettől. Eléd állok majd, amikor a falnak rohannál, és elkaplak, ha elesnél…. Mindig magamat látom benned. Boldogságom egy apró darabját visszahoztad, mikor is eszembe jutattad a régi önmagamat. Azt a boldog és mosolygós kisgyermeket. Akkor még hittem, ahogyan te hiszed most, hogy a jó emberek élnek boldogan, hogy egy napon, ha felnősz kitárul eléd a lehetőségek kapuja. Még hiszed, hogy szép odakint a világ. Nem tudom pontosan, mikor jöttem rá, hogy ez nem így van. Mikor éreztem először azt a pusztító fájdalmat itt belül, amikor rájöttem milyen naiv is voltam. Azért vagyok most itt, hogy neked ne kelljen ezt érezned. Ne kelljen megtudnod milyen az, amikor kigúnyolnak mások, csak, mert nem vagy olyan, mint ők, amikor nem tehetsz meg mindent, mert nem születtél „csak” egy munkáscsaládba. Ha rajtam múlik soha nem fogsz csalódni, megóvlak téged azoktól a szörnyű dolgoktól, melyek miatt minden nap az üresség és a sírás fojtogatják a torkomat. Megtanítom neked mindazt, amit nekem nem tanítottak. Próbálkoztak tanítgatni, mégis én makacsul ellenálltam neki, és most itt vagyok, csak nézz rám. Egyet tanultam meg de azt nagyon jól, színészkedni. Mosolyogni akkor is, amikor levegőt venni sincs erőd, és hazudni, amikor megkérdezik, hogy vagyok. Tudod minden „hogy vagy” kérdésnél a könnycseppek sokasága gyűlik a szemembe, mégis erős vagyok, nagy levegőt veszek, és csak annyit mondok: Köszönöm, jól. Soha nem fogom engedni, hogy színészkedj. Érezni fogsz jó dolgokat, néha kevésbé jókat, de fájdalmat sohasem, azt nem engedem. Megtanítalak téged boldogan élni. Azt, hogy miként azt még nem tudom, de ígérhetem, hogy nagyon igyekszem, talán időközben a boldogság titkát én is megtanulom.

 

Levél két kívánságról!

 

Ha lehetne két kívánságom, amit a jó tündér teljesít,

először azt kívánnám, legyen közös minden, ami szétszakít.

 

Legyen közös minden pénz a Földön s a vagyon,

ne lehessen találni embert szegényen s gazdagon.

 

Legyen közös minden hírnév s közös a dicséret,

így nem lenne az, mit ma látunk, orr mi az egekig érne.

 

Legyen közös az elválasztó rang s a nagyobb pozíció,

minden ember egyenlő lenne, az lenne az igazán jó.

 

Legyen közös minden víz és minden élelem,

Hisz e csodás Föld mindenkinek elegendőt terem.

 

Legyen közös a bánat, s ejtsünk együtt könnyeket,

hisz közös könnyek szülnek közös tetteket.

 

Ha lehetne két kívánságom, amit a jó tündér teljesít,

Másodjára azt kívánnám, legyen közös minden, ami egyesít.

 

Legyen közös minden jóság s minden irgalom,

hiszen jó ember jót kap vissza gazdagon.

 

Legyen közös minden erény és minden becsület,

így nem lenne száj mi gyávaságból füllent.

 

Legyen közös minden igazság és szeretet,

így lehetne élni boldogan, együtt az életet.

 

Legyen közös minden öröm, mit az Élet szerez,

hisz örömmel könnyebben veszünk lélegzetet.

 

Legyen közös az emlék és minden fénykép,

mi visszahozza azt a szépet, ami elmúlt rég.

 

Legyen közös a cél, hogy közössé váljon,

minden, ami szétszakít, és egyesít e világon.

 

Levél a teljesített küldetésről!

 

Küldetés teljesítve. Ugye ismerősen hangzik, ez a mondtat. De ez most nem egy akciófilmből vagy egy izgalmas regényből való. Ez a való élet ihlette keserű mondat. Küldetés teljesítve. Annyi év után eljött a nap amitől a legjobban féltél. Mindaz, amiért küzdöttél éltél és talpra álltál, most előtted áll. Köszöni, hogy életet adtál neki, hogy harcoltál érte, de ennyi volt. Nincs tovább. Számodra már nincs feladat. Nincs miért maradnod. Mindenki hálás neked, mégis mindenki tudja, hogy menned kell. Te csak állsz némán és kétségbeesetten. Körbenézel, de már nem segíthet neked senki. Ennyi volt. Kapsz egy kis időt még beletörődni, hogy összeszedd a holmiidat az emlékeidet és önmagadat s, de nem évekety hónapokat vagy heteket várj. Néhány napot kapsz, nem többet. Hiába érzed ezt az egészet baromira igazságtalannak, mégis ez van. Ilyen az élet. Te teljesítetted a rád bízott feladatot, bármi is volt az. Kaptál elég időt hozzá. Légy boldog elég erős és ügyes voltál ahhoz, hogy elvégezd azt a feladatot, melyet az élet rád bízott. Most mégis mintha ellened fordult volna minden, minden azt akarja, hogy elmenj. S te nem érted, hogy vált mindenki ilyen hirtelen kegyetlenné és szívtelenné, pedig csak te változtál meg. Nem vetted észre, mégis ahogy nap mint nap küzdöttél megváltoztál, már nem az a fiatal és gyenge ember vagy, aki reménytelennek érezte a feladatát. Felnőttél a feladathoz és elvégezted azt. És most ideje tovább lépni. Új küldetés bíz most rád az élet. Valami mást, valami újat. Ne gondolkodj, azon, hogy mi vár rád. Nem érdemes. Az időd fogy. Fogj egy dobozt és tégy bele mindent, ami valaha fontos volt neked. Szedj össze mindent, ami számít neked, ami erőt tud majd adni a küzdéshez. Tegyél bele abba a dobozba tárgyakat, emlékeket, érzéseket. Ne késlekedj, ne gondolkodj sokat, amit a szíved vinni akar, azt tedd bele abba a dobozba. Bár legszívesebben az egész életedet bele tennéd, most mégis döntened kell. Olyan ez, mintha egy határon sétálnál át, és csupán egy bőröndöt vihetsz magaddal. Tudom, hogy nagy változás vár rád, és valahol a szíved mélyén vágy is az új kalandokra, de most mégis a régi szép emlékek szorongatják a szívedet. Ha megvagy a dobozolással, fogj egy széles és erős szalagot, az Idő szalagját, majd jól tekerd körbe ezt a dobozt. Így soha nem eshet ki semmi abból a dobozból. Az idő majd megvéd mindent, amit valaha fontosnak tartottál. Már csak perceid vannak hátra, és indulnod kell. Körülnézel, csupa ismerős arc. Mindenki megölel, és kezet ráz veled. Csak te zokogsz, a többiek mosolygós arccal engednek el. S te nem érted mi történik körülötted. A lábaid hirtelen megindulnak. Egyik lépés a másik után, és te szépen távolodsz tőlük. Azoktól az emberektől, akik az életet jelentették neked olyan sok évig. És akiktől annyi év után, most búcsút kell, hogy vegyél. Már nincs helyed köztük. Elvégezted a rád bízott feladatot, teljesítetted a küldetést. Sietős lépteidet, csupán egy hosszal felfestett fehér vonal állítja meg. A Ma határa. Ezen a ponton a múltad és a jövőd elválik egymástól. Ha átlépsz ezen a határon, soha nem térhetsz vissza. Soha nem lesz már ugyanaz az életed, mint azelőtt volt. Bízz benne , hogy boldogabb leszel. Hisz ez az újabb küldetésed. Míg eddig másokért harcoltál, a jó ügyekért, melyek erőssé tettél, most magadért kell harcolnod. Most ezt a feladatot kaptad. Mielőtt egy határozott lépéssel tovább lépnél, le kell törölnöd az arcodról a könnyeket. Ez az a pont, ahol le kell tenned azt a dobozt, melyet magaddal hoztál. Úgy bizony, most elérkezett az a nap, amikor minden, ami valamikor számított már nem adhat neked erőt. Tedd le a dobozt. Ahhoz, hogy boldogan élj a jövőben, már nincs szükség a múlt azon dolgaira, melyek boldoggá tettek. Mondhatnám, hogy vidd magaddal a dobozt, de soha nem nyithatod ki, de tudom, hogy ezt úgysem tudnád megtenni. Ezért itt és most el kell engedned azokat a dolgokat, amik a legfontosabbak voltak neked az életben. Most fel kell venned egy másik, egy üres dobozt, előtted a pálya. Szemed a célra szegezd, indulj. Töltsd meg ezt a dobozt, az életed dobozát olyan dolgokkal melyek egy napon megmentik majd az életedet. Indulj, és teljesítsd a küldetést. Légy boldog!

 

 

Levél a régi mesékhez!

 

Hol vagytok királyfik, szivárványok és mesék? Hol vesztetek el? Talán a régi játékos dobozban keresselek titeket? Talán a padlásra bújtatok vagy a pincébe, vagy talán átmentetek a szomszéd gyerekekhez? Hol vagytok álmok, remények és csodák? Mintha elbújtatok volna előlem. Már a mesekönyvek lapjai olyan üresnek tűnnek, régen annyi élet volt bennük, most mégis csak egy halom papír és tinta, néha színes képekkel vegyítve. Talán én változtam meg? Még mindig ugyanaz a mesék vége, de már nem érzem azt a megnyugtató nyugalmat, ami átjárt egykoron, mikor egy viharos estén édesanyám a becsben tartott meséskönyvből olvasott. Már az is megkopott régen, de miért nem vettem észre, és miért hagytam ezt? Talán én öltem meg a mesét azzal, hogy felnőtté váltam. De mégsem érzem hibásnak magam, csupán valamiféle ürességet. Az a hely, melyet egykoron mesebeli lények és nagy álmodozások töltöttek ki, mára csupán egy lezárt rész lett a szívemben. Mintha tudomást sem akartam venni, hogy volt valamikor egy ilyen időszak, végtére is felnőttem. Nem olvashat anyukám még mindig mesét nekem. Mégis néhány napja újra érzem a hiányotokat. Újra eszembe jutottak azok a fantasztikus történetek, az a különleges világ. Mindig szerettem volna köztetek élni. Én is mesehős akartam lenni, és mindig a rossz ellen harcolni. Sohasem akartam egyedül lenni, ahogy ti is mindig barátok között voltatok, így tudtatok erősek és bátrak maradni. Én hittem a mesékben és hittem bennetek is. Emberi értékeket adtatok, megtanultam általatok becsülni a másikat, küzdeni azért, amiben hiszek, és hinni is tőletek tanultam az emberek becsületében és a boldogságban. Most úgy érzem elfogyott a hitem, ezért van annyira nagy szükségem rátok. A hitemet akarom visszakapni az életben, az emberekben és a boldogságban. Újra hinni akarok abban, hogy igazak a mesék. Most mégsem tudok hinni bennetek. Mégis értetek kiáltok. Rátok van szükségem újra. Ti ismeritek azt a szőke cserfes kislányt, aki akkor voltam, most ismét azt szeretném, hogy életre keljetek. Gyertek elő a rejtekhelyetekről, bújjatok ki a könyvek lapjain. Játszatok velem újra. Játsszuk azt a játékot, melytől mindig óvtatok, mégis felkészítettetek rá. Játsszuk azt, hogy élünk. Látni akarom, hogyan birkóztok meg a való világ gondjaival. Mutassátok meg, hogyan kell boldogan élni. Bár ti csak mesehősök vagytok. Nem is értem miért titeket kérlellek. De tudom, hogy mikor minden este ti jártatok az eszembe könnyű és édes volt az álom. Most órákon átforgolódok, és újra rátok gondolok. Már nem tudok úgy aludni, ahogy régen, már másfajta szörnyektől rettegek. Nem a sárkányok tartanak rettegésben, hanem a magány és a fájdalom. Hol vagytok hát régi mesék, hogy megnyugtassatok? Még ha nem is tudtok segíteni, de tudjam, hogy mellettem vagytok. Nem a királyfit, a jó tündért és a csodát várom. Nem akarok újra gyermek lenni. Hanem barátaimra, családomra vágyok, újra boldog akarok lenni. Miként egy gyermeket szeretnek, azt akarom, hogy úgy szeressenek engem is. Igen felnőtt vagyok, de még hiszek a mesék valóra válásában. Hiszem, hogy akik a meséket írták, a való világot írták meg. Hinni akarok benne.

 

Levél a régi fényképekről!

 

Annyi év után, a fényképeket nézve elhisszük, hogy szép voltak azok a dolgok, melyek velünk történtek. Mikor kezünkbe tartjuk azokat a megfakult képeket, melyek egykori önmagunkat idézik fel, és azokat az embereket, akiket valamikor szerettünk, valahogy megváltoznak az emlékeink. Azt mondják, az idő megszépíti őket, de valahogy mégis mi magunk is szeretnénk megszépíteni őket. Egyáltalán miért csinálunk fényképeket? Az emberek legnagyobb vágya boldognak lenni. A boldog pillanatainkat szeretnénk örökké tartóvá tenni, talán ezért olyan értékesek számunkra azok a régi ütött-kopott képek. Talán titkon abban reménykedünk, hogy egy napon újra ott leszünk, újra azokkal az emberekkel, talán a fényképek, csak segítenek emlékezni, hogy egyszer majd ott folytassuk, ahol abbahagytuk. De rá kell ébrednünk, hogy minden pillanat, ami a képekbe van zárva, már soha nem tér vissza. Az élet nem engedi visszatérni. Talán ezzel akar minket megóvni, attól, hogy minden édes gondolatunk és reményünk összetörjön, amikor rájövünk, hogy az életben történt dolgok, korántsem voltak olyan tökéletesek, mint amilyenek mi azokat hittük legalábbis hinni akartuk. Más emberek lettünk, a világ is megváltozott. Talán már magunkra se ismernénk, ha a régi képeken találkozunk a fiatalkori önmagunkkal. Talán már a régi nagy barátságok is megszakadtak, talán a halál elragadta tőlünk a szeretett személyt. Az élet ment tovább, talán a régi kedves helyeink, melyek nekünk akkor magát a világot jelentették, ma már csak egy romos és elhagyott épület, csak a régi képek őrzik azt a csodálatos hangulatot, melyet mi akkor és ott éreztünk. A fényképek a világ legcsalárdabb dolgai. Nem szeretem a fényképeket. Mindig rossz érzést keltenek bennem. Csak arra emlékeztetnek, hogy repül az idő, és hogy egyre inkább öregszem. Olyanok, mint egy tükör, ami egy réges-régi képet mutat, így soha nem ad lehetőséget, hogy végre a magad valóságában lásd azt az embert, aki lettél. Mindig kísérteni fog a múlt, mert ott rejtegeted egy aprócska dobozban az íróasztal legalsó fiókjában, a fényképeid között. Bármi is történik a múlt ott lesz, és nem hagy majd továbblépni. A fényképeke elhitetik veled, hogy a jövőd soha nem lesz majd olyan boldog, mint a jelened. A jövőből nem láthatsz képeket csak a múltadról, persze azokon is mindig mosolyogsz, mindenki mosolyog. Valahogy senki sem szeret szomorú arcot vágni egy fényképen. Ezért is mondanak vicces szavakat a kép készítői, hogy mindenki mosolyogjon. Minden képnek megvan a maga története. Talán néha jó is felidézni a régi szép időket, talán pont a fényképek adnak erőt a kitartáshoz. Mégis jól vigyázz, ne a fényképek által alkotott világban élj. Mindig láss túl a képeken, lásd meg azt az embert, aki akkor voltál, lásd meg, mit kellet akkor még megtanulnod és lásd, mit tanultál meg mára. A fénykép legyen az ösztönző erő és a jelkép, hogy mindig van mit tanulnod az életről.

 

Egy régi kép a kopott falon,
Hogy lásd milyen múlandó az élet,
Hogy néha gondolkodj, tovatűnt múltadon,
Hisz csak rajtad múlt, hogyan is élted.

Megállsz, elmerengsz a régi szépeken
boldog voltál, mosolyogtál
álltál büszkén, s délcegen
de jaj! nézz tükörbe-mivé is váltál.

 

Mint vadász a vadat, boldogságod űzted,
életednek célt keresve, de mindig elbuktál,
dicsőnek vélt szánalmadat mellkasodra tűzve
de egyszer, utószor felállni nem tudtál.

Szánalmas kis életed filmje,
gyorsan lepergett szemed előtt,
Nézed-e még a régi képed,
mi is voltál, emberi roncs előtt.

Már csak a napfényt keresed,
békés madárfüttyöt az üres világban,
De te ó ember ki későn kesereg,
Már nem leled helyed, e festői tájban.

Nézd meg most, a régi képedet,
szobádban ülve régi, komor falak között
Mert nem vagy már ember, akárhogy képzeled,
csak egy csontváz, ki emlékekbe öltözött.

 

Levél az olvasóhoz!

 

És itt a pont. Az a pont, mely sok-sok vessző után lezárja a történetet. Egy történetet melyben névtelenek a szereplők. Ugyanazokat a hibákat vétik és ugyanazokat az érzéseket élik át, mint mi ma élő, valóságos emberek. Könnyebb kívülről látni egy embert és úgy megítélni, mint a helyzetébe lenni és akkor jó döntést hozni. Sokszor elbukunk, de mindig felállunk, mert erről szól az élet. Küzdünk s erőnket a reményből merítjük. Ezerszer eshetünk el, de ezeregyszer kell felállnunk. Összetiporhatják a világunkat, nekünk téglánként kell újra felépíteni. Döröghet az ég, szórhat villámokat, szakadhat az eső, de nekünk azt is élvezni kell. Lehetünk a világ legmagányosabb emberei de akkor is emberek maradunk, olyanok, akik megérdemlik a boldogságot. Harcolj ezért a boldogságért. Át kell rohanni a viharon, hogy meglássuk a szivárványt. Egy pillanatra lehetünk gyengék, zokoghatunk és kiabálhatunk, hogy kiadjuk a fájdalmat magunkból, de azután fel kell állnunk, kihúzni magunkat és tovább menni. Engem erre nevelt az élet.

 

Ezek a levelek emberekhez, emberekről és érzésekről szóltak. Minden benne van, amit rövid életem során eddig megtanultam. Mikor már olyan fájdalmas volt a lecke az élettől írni kezdtem, de úgy érzem már magamból mindent kiírtam. Nem vagyok és nem is leszek profi író, hiszen az írás művészet, és mit ilyen a legkülönfélébb érzéseket váltja ki az emberekből. Aki azt állítja magáról, hogy profi az hazudik. Csupán egyszerű író vagyok, a tollat forgatni szeretem. Papírra vetni a gondolatot, mielőtt hirtelen el nem felejtem. Vitathatja bárki a leírtakat, de érzéseket vitatni balgaság lenne, hiszen olyannyira különbözőek vagyunk és máshogy látunk dolgokat.

 

Míg a régi időkben egy levélre érkező válaszra csak várni kellet s megérkezett, ezekre nem jön válasz, hiszen túl sok embernek lettek címezve. Ha most egy viaszpecséttel kellene lezárni e levelet, azon egy pillangó lenne látható. Törékeny teremtés, mégis a benne gyönyörködő emberek boldogságának forrása, így nyer értelmet az ő élete. S miként egy pillangó tovaszáll, mikor érzi, hogy máshol van rá szükség, úgy a levelek végére is pont kerül.

 

most, hogy annyit írtam az Életről, ideje írás helyett élnem egy kicsit…