Lombárdiai krónika :)

2018.05.28 19:13

 

BLOG 1. VÁLTOZAT

Nő vagyok egy raktárban... És?

 FIGYELEM! Egy eseményről egyetlen személy által adott leírás SZUBJEKTÍV és véleménynek hívják! Kérek mindenkit, hogy így olvassa a következő sorokat! :) :)

Nálunk a raktárban majdnem mindenki Gábor, ha lány Gabriella. Magányos farkasként próbálunk túlélni minden napot... Így lettem én Farkas Gabi.

Talán bulinak indult az egész..Talán csak azt akartam, hogy a barátaim tiszteljenek azért, amit csinálok.  Mert ugyan melyik nő mondhatja el magáról, hogy egy autóalkatrész raktárban dolgozik, mint raktáros, s pont olyan koszos napjában tucatszor a keze, mint az enyém, ahogy azt balra-fönt láthatod... Szóval az elején csak egy újabb nagy kalandnak indult, mi előre láthatólag néhány hétig tart majd. Aztán rájöttem, hogy ideje végre normális munkahelyet keresni, pont úgy, mint ahogy a többi felnőtt ember.  Egy percig átsuhant az agyamon a gondolat, hogy hiba volt otthagyni a mérnökit, de már nem volt vissza út.. De ha lett volna is, nem kell már.

A raktár hősei

"Na végre, hogy elértelek. Nem tudom hangosan mondani. Figyelj. Gabi most kiabálta fel a barátnőjének, hogy a befejezi a szedést, akkor a föld alól is előkerít téged. Szólok, hogy fel tudj készülni."

Azt hiszem ez után a hívás után úgy fél percet azon gondolkodtam, hogy jól hallom e amit hallok. Majd miután értelmeztem a beszélgetést rájöttem, hogy bajban vagyok. Reggel amikor beértem, egy kollegina jelezte, hogy beszélni szeretne velem. Ezt a bejegyzést az ő tiszteletére írom meg. Mondanom se kell nem ő akart előkeríteni engem. Most már csak nevetek magamon, hogy jobb nem jutott eszembe, mint életösztöntől vezérelve beszaladni a főnökhöz az irodába és elmondani neki mindezt. Elismerésre méltó, ahogy a feletteseim kezelik a kialakult helyzetet. A legnagyobb megértést és emberséget tapasztalom részükről napok óta, vagyis amióta publikus lett a blogom. Folytatva a mai nap történéseit, szinte rohantam az irodába, mert tudtam, hogy a kollegina aki meg akar keresni, nem szokott túl finom lenni, ezért is írtam róla korábban,  berohantam az iroda ajtaján. Talán az élet tréfája, hogy az irodában az első akit megláttam a sheriff volt. Ez volt az a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy talán nem volt túl jó ötlet bemutatni a biztonsági főnököt a blogomon, mert ő az, aki meg tud védeni ha valaki esetleg bántani akar azért, mert őt szintén bemutattam a blogomon...Aztán kicsit megnyugodtam beszélve a feletteseimmel,  készültem lelkileg a találkozásra. Az eladótérben szóltam,  hogy ha szélsebesen szaladok át az eladótéren, akkor nem alkatrészért megyek majd, s erre készüljenek fel. Továbbá,  mivel soha életemben nem kaptam pofont ezért lelkiekben készültem rá, mert egyben voltam biztos, mégpedig abban, hogy azért amit itt leírok teljes mértékben vállalnom kell és vállalni is fogom a következményeket. Aztán valahogy, amikor találkoztam a kolleginával, aki keresett, nem történt semmit. Bár, mint utólag megtudtam akkor amikor én a hívást kaptam, hogy meg fog engem majd keresni nem olvasta a blogot, s valószínűleg eddig a pillanatig sem, szóval végképp feladtam megérteni, hogy miért volt akkor dühös és miért akart előkeríteni engem a föld alól is. MIelőtt kijöttem a raktárból ennek a kolleginának, a sheriffnek és két napja este a raktárigazgatónak is leírtam, hogy minden kérdésnek állok elébe ami a blogom miatt felmerült bennem. Természetesen magyarázatot mindenkinek minden felvetésére adok, pontosan abban a stílusban, ahogy azt tőlem már megszokhatták a körülöttem lévők: kedvesen és mosolyogva.
Pont olyan kedvesen, mint az a kollegina, akinek bocsánatkéréssel tartozom. Nemrégiben olvashattátok a 9-es raktárról szóló posztomat. Abban folyamatosan többes számot használtam, abban a tudatban, hogy kettőnél  több csoportvezetője van a fogyatékkal élőknek és megváltozott munkaképességűeknek. Tévedtem. Ebből adódóan megbántottam azt a tündéri, kedves, mosolygós kolleginát, aki szívét lelkét kiteszi az ő kis sükikéiért, rokikáiért és gyerekeiért. MInden tiszteletem az övé. Kiharcolta, hogy legyen fűtésük a 9-es raktárban, kerített bőven munkát, hogy hasznosan teljen mindenki munkaideje, félóránként "koccint" védőitallal azokért, akiket rájuk bíztak. Ő azért dolgozik és marad a raktárban, mert olyan munkakört kapott, melyben szeretheti bátran azokat, akikkel dolgozik. Egy ilyen vezető, mert ő vezető nem főnök nagyon ritka a raktárban, akár a mienkről, akár más raktárakról van szó. Általában az a jó főnök a vezetőség szerint, akitől félnek a beosztottak. Talán ez magyarázattal szolgál azon vezetők viselkedésére, akiket korábbi bejegyzéseimben említettem. De visszatérve a kolleginára, aki csak a derekára köti a piros pulcsiját, aki azóta egyedül eszik, hogy azt megkapta, mert nem szeretné mások negatív, lehangoló és örökké elégedetlen szemléletmódjának hatása alá kerülni. Ő az, aki jeleket tanul azért, hogy jobban megértse a sükikéit, aki babusgatja, szeretgeti és harcol a rokikáiért, s aki széppé teszi a raktárat azoknak a kollegáknak is, akik létezéséről talán nem minden raktárban dolgozó tud.  Ez a kollegina olyan vezető, aki szívét-lelkét kiteszi a beosztottjaiért, észre veszi ha baj van és amiben tud segít. Ő a raktár egyik hőse.

Rengeteg emberrel találkoztam már mióta a raktárban dolgozom, így nehéz volt kiválasztani azt a mindössze hét főből álló csoportot, akiket talán észre sem veszünk csak lázadunk ha érzékeljük a hiányukat. Ők a takarító kollegák. Nap mint nap hatalmas szemeteszsákokkal a kocsijukban láthatjuk őket, amint szorgalmasan ürítik a szemeteseket, söprögetik a raktárakat, rendbe teszik a mosdókat és gondoskodnak amennyire tőlük telik, hogy mások munkája és pihenése valamelyest kulturált körülmények között teljen. Ők szedik a legpúposabbra a kocsijukat szeméttel. Mindig poénkodok velük, hogy ők a legügyesebb szedők...Igazán azonban néhány napja gondolkodtam el azon, hogy milyen embert próbáló munkát végeznek. A takarítási csoportvezető odakísért egy lányt az eladótérhez és ahhoz a raktárhoz, ahol én is dolgozom jelenleg. Azt a feladatot kapta, hogy söpörje fel a raktár padlóját. Ő ezt szorgalmasan megcsinálta akkor is, tegnap és ma is. Tudni kell azt hozzá, hogy egy partfissal betont sepregetni olyan, mint halottnak a csók. Ő mégis kitartóan, órákon keresztül söpört a raktárban. Mindeközben tele ment a szeme, orra mindene a szálló porral. Bármilyen nehéz feladatot is kapott, s bármennyire hihetetlenül koszos is lett becsülettel megcsinálta. Ma amikor jött reggel büszkén mutogatta, hogy hozott otthonról szájmaszkot a por ellen. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy milyen erős a kollegina, hogy kitartóan minden nap küzd a kedvezőtlen körülményekkel, de nem adja fel.  S eltűnődtem azon is; látva hány ember megy el a takarítók mellett minden nap köszönés nélkül s anélkül, hogy jó munkát kívánna, vagy megköszönve azt, amit bevállalnak minden nap; hogy talán ők a raktár legerősebb emberei. Egy szó nélkül végzik a munkájukat becsülettel és tisztességgel, még akkor is ha senkitől nem kapnak azért dicséretet. Ők az igazi hősök a raktárban.

Mesélhetnék még azokról a kollegákról, akit bármikor hívsz, mert segítség kell, csak annyit kérdez hol vagy és máris ott terem; azokról az eladóteres kollegákról, akik minden nap tűrik a vevők néha nagyon durva stílusát, és minden egyes kollegáról, aki azon igyekszik, hogy megkönnyítse mások munkáját s nem vár érte semmi fizetséget.

Nálunk a raktárban sokszor érzem azt, hogy olyan feladatok jönnek, melyek a fekáliából várat építeni kategóriába tartoznak, s büszke vagyok az elkészült várakra. Szóval kedves raktári hősök, akik ezt olvassátok arra kérlek titeket, hogy ne adjátok fel. A dolgok egyre jobbra fordulnak. Kezdetnek a védőital autómata is megteszi!

A "nem városi legendák"

Ezt a bejegyzést Ingrid Berdgman szavaival kezdeném: Légy önmagad! A világ imádja az eredetit.

Három napja azon kattog az agyam, hogy jó döntés volt-e közzétenni a blogot, ami egyébként hetekkel ezelőtt készült el. Ez alatt az idő alatt sok terméket vittem rossz eladóhoz, és többször bénáztam mint valaha az elmúlt hetekben. Ma egy felállított lökhárítót meglöktem, ami szerencsére az eladó széke mellé esett nem pedig rá, s addig szerencsétlenkedtem annak kiszedésével, míg megegyeztünk abban, hogy jó lesz ott ahol van...E szörnyen hosszú három nap tetőpontjaként, ma egy nagyon jó barátommal ( akit én csak kumósnak hívok) és sokszor hozok fel példákat a vele való beszélgetéseinkből, éppen kifelé tartottunk, amikor az ellenőrző ponton a sheriff állt velem szemben, s mire végeztem az ellenőrzéssel a raktár igazgatója is megérkezett, hogy jó legyen a buli. Tudni kell azt hozzá, hogy tegnap este egy ismeretlen ismerős, értsd.: valaki aki olvassa a blogot, és kollega bár nem találkoztam még vele szólt, hogy a rengeteg pozitív visszajelzés ellenére akad egy-két olyan személy, akinek nem lett a szíve csücske ez a blog. Tudtam kikről beszél. Legalábbi tudom, hogy én kikről írtam álnéven, s bár sokan ráismertek egy-két emberre, nem voltam biztos benne, hogy az is magára ismer, akiről tényleg szól, de ezek szerint valahogy meglátta magát a sorokban vagy közötte vagy mögötte.

Ma az egyik nagyon jó barátnőm felhívott, hogy olvasott egy blogot. És egyből rájött, hogy én írtam. De futótűzként terjed és biztos tudni akarják majd ki az író...megnyugtattam, hogy tegnap lefutottam már pár kört. Na látjátok ilyen az igaz barát, aki falaz akkor is neked, amikor az egész raktár követeli rajta a választ, hogy ki a blog írója. Soha nem rejtetem el a kilétemet, ugyanis egyetlen egyszer osztottam meg ezt a blogot a saját személyes falamon a facebookon. Természetesen teljes neveket és a raktár nevét, ahol dolgozom nem fogok leírni, mert nem az a lényeg. S mivel ez egy személyes blog nem ígérhetem, hogy objektív leszek teljes mértékben, mert egy eseményt leírni egyetlen szemszögből azt véleménynek hívják és nem objektivitásnak.

Sokan kérdezték, hogy miért kezdtem el írni. Kevesen tudják, hogy hat éves korom óta foglalkozom írással. Van egy hivatalos írói oldalam is. Grafomán vagyok. Az írásnál egy dolgot szeretek jobban. Beszélni. Jelenleg kis családom három főt számlál. Rajtam kívül két tengerimalac tartozik bele. Egész nap csak gyűlik bennem az információ, az érzés, érzet és a vélemény, s amikor hazajövök szeretném azt kiadni magamból. A tengerészek furán néznek rám amikor beszélek hozzájuk és inkább visszamennek répát ropogtatni. Így marad nekem minden estére a klaviatúra. Azonban mindig van nálam toll és papír. Szerencsére még nem tiltották ki őket a raktár területéről, így van, hogy napközben is írok, persze nem munka helyett.

Ma már témaötleteket is kaptam, amiket nagyon köszönök. Én akkor írok ha van mondanivalóm, ami az érzéseimből fakad. Nagyon sok dolgot hallottam már kollegáktól, érintettektől, és mindenféle megbízható forrásból, de ami nem az enyém arról nem tudok a szólás szabadságával írni.

Ma hazafelé a kumóssal arról beszélgettünk, hogy helyes volt-e közzétenni ezt a blogod. Ő gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen. Így lassan én is elengedem ezt a kérdést és a hogyan továbbon töröm a fejem.  Miközben ezt a bejegyzést írtam egy kedves üzenet érkezett a blog postafiókjába:

"Végigolvastam:):)...Ha szembemennék veled,kacsints,hogy hozz egy kis szint az életembe:):)mivel én is leszoktam a köszönésről..:):)"

Azért idéztem az elején Ingrid Bergmant, mert halála napjáig naplót írt, melyet publikált. Nem félt és nem szégyellt leírni olyan dolgokat, amit mások nem mertek kimondani...Azt hiszem olyan ez a szitu, mint amikor felszállsz a villamosra és nagyon büdös pisi szag van. Mindenki érzi. Te látod az arcokon. Az emberek menekülnek a forrástól minél távolabb, de azért hagyják, hogy az új felszállók is leüljenek a forrás mellé, hogy majd ők is aztán felálljanak és tovább menjenek. Mindenki tudja, hogy mi van, de senki nem mondja ki. Én amióta az eszemet tudom papírra vetettem az életem. Így most rajtam a sor, hogy leírjam, valaki nagyon büdös pisiszagú.

Megszoksz vagy megszöksz avagy első nap a raktárban

Ha tudtam volna, hogy merre kell kijutni, akkor a raktárban töltött nagyjából tizedik percemben kiszaladtam volna. De fogalmam sem volt, hogy merre jöttünk be. Így máig itt maradtam.

Ma együtt dolgoztam egy kollegával, aki a másfeledik napját töltötte a raktárban. Jobban mondva ex-kollegával. A műszak közepén kilépett, de mivel kérték, hogy maradjon mert emberhiány van, így bevállalta még a mai napot. Nem ő az első, aki amilyen gyorsan jött úgy el is megy a raktárból, s biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó. Valahol megértem őket. Tudom mi éreztem amikor beléptem a raktárba s nem láttam mást csak fáradt embereket, hatalmas alkatrészeket és egy a Charlie és a csokigyárból jól ismert hidat, ami alatt szorgalmas umpalumpák akarom mondani komissiósok dolgoznak.

Valljuk be gyerekkorában senki nem erről álmodott. Senki nem azt rajzolta a papírra az óvodában, hogy szedő egy raktárban, de most úgy alakult a helyzet, hogy ez lett az a munka, ami megélhetést biztosít a mindennapokban. Talán senki sem érzi azt, hogy neki itt a helye és ide való, mert csak raktárosnak lenni egy ilyen helyen olyan megalázó, pedig ez nem így van.

Az első napomon öten kezdtünk. Négyen máig a raktárban dolgozunk, de volt valaki, aki már az első nap elment. Ő volt az, aki miatt mindenki Gábor lett és akit máig vígan emlegetünk. Nagy Dávidnak hívtak, olyan huszonéves lehetett. Az oktatásvezető is Gábor volt, és egy elírás miatt a listára, amin az aznap kezdők nevei voltak Nagy Gábor lett felvezetve, Nagy Dávid pedig sehol nem volt. Míg az oktatásvezető Gábor elment, hogy utánanézzen az irodába, tulajdonképpen annak, hogy a Dávidot Gábornak hívják-e vagy a Gábort Dávidnak, nem tudom, próbáltuk kérdezgetni, hogy milyen név volt a szerződésen, amit aláírt. Mint kiderült, fogalma sem volt róla, de nem csak arról, hogy milyen név volt a szerződésen, hanem arról sem, hogy mi volt a papír tartalma amit aláírt. Olyan szürreális volt a szituáció, s olyan életképtelennek tűnt a srác, akárhogy is hívták. Amikor a munkaidő került szóba s a Gábor megint elment valamiért, a mi Dávid-Gáborunk felháborodva hangoztatta, hogy ha nem lehet olyan munkaidőben dolgozni, ahogy neki azt mondták, akkor azonnal feláll és hazamegy. A történet egyik legviccesebb momentuma az volt, hogy fogalma sem volt, hogy a raktár melletti székházban egy vagy kettő, férfivel vagy nővel beszélt. Nehezen hittem el, de azon kívül, hogy fogszabályzós volt nem  tudott semmit mondani a felvételiztetőjéről. Hozzátenném máig nem találtunk olyan személyt, akire illett a leírás. Minden jelöltnél a fogszabályzón ment el a történet, bár Dávid már a végén nem volt biztos benne, hogy volt e fogszabályzója...Visszatérve a munkaidő problémára Dávidunk kicsit megnyugodott, amikor Gábor visszatért és mondta, hogy lehet úgy dolgozni, ahogy ő szeretne. A nap további részében az oktató körbevezetett minket. Dávid mint kisgyerek a cukorkaboltba mindenre rácsodálkozott és minden tetszett neki úgy ahogy volt. Amikor én elváltam tőlük, úgy köszöntünk, hogy akkor holnap. Másnap reggel hallom, hogy Dávidunk hatalmes lelkesedését arra használta, hogy az oktatónak megkérje, hogy mindenki tegyen úgy, mintha ő itt se járt volna, ne is fizessék ki neki a napját, csak mutassa meg neki a kijáratot had mehessen haza. Azóta nem hallottunk Dávidról, de az együtt töltött közös napunk összekovácsolt minket.

Amikor ma a kollegával beszélgettem, aki éppen felmondott rájöttem, hogy nem azzal van a baj, hogy hideg a raktár, nehéz az alkatrész vagy, hogy két műszakos a munkarend, és néhány kollega enyhén szólva furcsa, hanem az érzésekkel, amit ezek a dolgok kiváltanak belőlük. Megszöknek azok az emberek, akik nem találják meg a helyüket, akik nem kapnak egy széles mosolyt, akiket levegőnek néznek, akiket kioktatnak, akiket magukra hagynak vagyis, akikkel úgy bánnak, mintha csak egy statisztikai adat lenne nem pedig egy érző emberi lény. Sokkal könnyebb megszokni a hideget egy olyan raktárban, ahol nevetést hall az ember, felemelni egy nehéz alkatrész, ha tudod, hogy ha kell bármikor segítenek, s bejárni úgy két műszakba dolgozni, hogy tudod, hogy olyanok lesznek majd körötted, akik nem néznek át rajtad. Ez az amit megszokna örömmel minden újonc. De ez az, ami nem a főnökség, hanem  kollegák kezében van, akik nem engednek megszökni.

Tisztelet a kivételnek

Amikor ma édesanyám végigolvasta a blogomat, azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem kellene-e egy kevésbé szörnyűbb munkahelyet keresnem. Nos, mivel ahhoz, hogy ne kelljen fizetnem a munkaruháért, amelyet felvettem így minimum a belépésemtől számított másfél évet itt szándékozom tölteni. Persze benne van a pakliban, hogy odafönt nem nagyon díjazzák a szószátyár blogomat, így egyszer csak megkérnek, hogy fáradjak be a bérbeadó cég irodájába ( tudni illik, itt ha valakit nem a sheriff kísér ki, mert nem annyira fontos ember, akkor azt kirúgás esetén a bérbeadó irodába küldik be). Szóval egy darabig még szeretnék raktáros maradni főleg azért mert bár sok oldalát leírtam a raktárosi létnek egy dolgot még nem mondtam el, hogy mi az, ami miatt annyira szeretem azt, amit csinálok. A kivételek miatt, mert vannak kivételek.

Megtanultam az életemben, hogy a mindig és a soha nem létezik. Ezt a raktárban is megtanultam. A sheriff nem mindig viselkedik tahó módon. Ma például miközben kávét ivott rámosolyogtam és ő bármennyire is hihetetlen, visszamosolygott. A raktárvezető nem mindig megy el szótlanul mellettem, néhány napja például hangosan köszön a nevemen szólítva.

A változás a raktárban is állandó, ahogy az emberi jellemfejlődés is. Gyakran írok olyan dolgokról, melyeket az írás által tudok csak elengedni, de pontosan tudom, hogy azzal amit leírok nem embereket hanem tetteket, szavakat és helyzeteket véleményezek, vagy inkább mondjuk úgy, hogy az én szemszögemből mutatom be őket. S bár eddig nem meséltem róluk vannak olyan pillanatok amik boldoggá tesznek a raktárban, és olyan emberek akik azon igyekeznek, hogy egy jobb és élhetőbb hely legyen a mostanában nagyon hideg raktár.

Szívesen emlékszem az oktatóra, aki hápogott mellettem; a PDA-hangjára, amikor maximumra állítottam a beszéd sebességég és olyan vicces héliumot szívott mókus hangja lett, aztán emlékszem a kollegák fejére, amikor meghallották ezt. Hagytam el három ládát kocsival együtt, mert meg kellett valakit sürgősen ölelnem; zártam be kocsit rács mögé, mert egy pirospólós után szaladtam, hogy segítsen nekem alkatrészt keresni, adták már le véletlenül az én ládáimat úgy, hogy utána percekig azon gondolkodtam, hogy lehet azért nincsenek meg, mert nem is szedtem le őket, csak annyira fáradt vagyok, hogy azt képzeltem, stb.... Vannak sztorik a negyedéves raktáros múltamban és emberek is, akikről bár név szerint nem beszélek mégis tartalommal töltötték meg a kollega szó jelentését.

Szóval tisztelet a kivételnek, vagyis azoknak a pillanatoknak, amik feltöltenek, megnevettetnek, tanítanak vagy csak egyszerűen megtörténtek.

Amikor a pénz az úr

Nem tudom ki és miért találta fel a pénzt, csak azt tudom, hogy milliók életét keseríti meg és hatalmas szakadékokat támaszt ember és ember között. Nálunk a raktárban azonban a pénz valahogy összehozza az embereket. Legyünk akármilyen különbözőek is, mindannyian keményen dolgozunk azért, hogy megéljünk. Vannak a raktárban családanyák, akik munka előtt elviszik a gyerekeiket az oviba és az iskolába majd munka után értük mennek, hazaérve főznek, elvégeznek minden feladatot és hulla fáradtan bedőlnek az ágyba. Másnap pedig kezdődik minden elölről. Vannak még fiatalok, akik szeretnének önálló életet kezdeni vagy már elkezdték és próbálnak boldogulni. Vannak akik olyan messziről járnak be, hogy csak napi 4 napot kell dolgozni jönniük de akkor 10 órát, s vannak akik minden hétvégén és ünnepnapon bent dolgoznak azért a kis plusz pénzért, amit kapnak érte.

Éppen a zónában ebédeltem egy barátommal, mikor is komoly arccal ecsetelte, hogy elnézi a szedőket, akik egy-egy termékkel rohangálnak, és nem érti, hogy miért csinálják, mert ő biztosan nem csinálná azért  a húsz forintért. Valahol értettem mire gondolt. Azt hiszem nincs olyan ember ezen a földön, aki annyi fizetést kapna, amit valóban megérdemelne. A becsületes munkás alul van fizetve, a semmirekellők pedig túl. S azt is nagyon jól tudom, hogy mindenki aki a raktárban dolgozik kereshetne sokkal többet, tudván azt, hogy a raktár tulajdonosa a  100 leggazdagabb magyar között van, de semmit nem tudok tenni ez ellen.

Mindenki harcol, hogy életben maradjon, s hogy valamiféle emberhez méltó életet tudjon élni. Ez az ami összetart minket a raktárban. Erőt kapunk amikor látjuk, hogy mások talán sokkal rosszabb helyzetben vannak mégsem adják fel. Mert bár látszólag a pénz az úr, azt mi tartjuk a markunkban.

Az ügyintézőkódon túl

"Hiszem, hogy nincs magányosabb az egyedül evő embernél, mert hiába osztaná meg az utolsó falat ételét nincs kivel."

Minden raktári dolgozó kap az első napján egy négyjegyű azonosítót ún. ügyintéző kódot, mely felváltja a nevének a szerepét. Egyszer felszaladtam az újoncokhoz köszönni és megkérdezték tőlem, hogy hívnak. Én reflexből rávágtam a kódomat. Aztán ők is kaptak egy kódot, s már értik, hogy miért számokat mondtam a nevem helyett. Bár néha úgy tűnik, hogy a raktárban az ember darabszámba nem pedig emberszámba megy, a zónában, amikor pihenünk egy ügyintézőn túli világ tárulhat a szemünk elé.

 Vannak az evés közben könyvet olvasó kollegák, az összebújós párok, a zenehallgatók, a beszédes társaságok, és a kíváncsian körbetekingető újoncok. Egy részletinformáció, hogy a raktárban két evésre alkalmas zóna van kialakítva. Én az egyiket csak kriptának hívom, mert ha ott vagyok és köszönöm, valamint jóé tvágyat kívánok akkor úgy néznek rám, mint ha nem egy nyelvet beszélnénk, válaszra meg pláne nem is méltatnak, csak felnéznek egy pillanatra, majd vissza lehajtják a fejüket és üres tekintettel eszik tovább a kis ennivalójukat, mondanom sem kell, hogy egyedül. Szóval a kriptában egyszer kétszer jártam, amikor egy kollega mindig megkínált sajtos pogácsával, de amint kibökte, hogy mit akar tőlem, akkor elment az étvágyam és soha többet nem ment még csak a zóna közelébe sem.

Vannak a raktárban bizonyos íratlan szabályok. Például, hogy a zónából kifelé jövőnek mindig elsőbbsége van, hogy ne menjen a zónaideje, míg megvárja, hogy mások bemennek a zónába. A munkában a szedőnek van mindig elsőbbsége, mert az ő jutalékában fontos tényező a sebesség. A nem talált alkatrészeket, melyek a helyükön voltak az NT-ző  kollegák csak akkor ütik a helyére, ha nagyon szem előtt volt a termék de akkor sem találta meg a szedő. Egyik szombaton egy új kollega nem volt hajlandó a kicsit nehezebb féktárcsákat leszedni a polcóról így a PDA-nak azt jelezte, hogy nincsenek is ott. Mire ment a kollega, akinek az a dolga, hogy felkutassa a nem talált alkatrészt látta, hogy jól láthatóan a helyén van. Ezt a friss kollega legalább egy tucatszor eljátszotta, mire mindenki a helyére ütötte , ami azt jelenti, hogy annyiszor hatvan forintos levonást kapott. Ezt a példát azért említem meg, mert kitűnően látszik belőle, hogy az emberi viszonyok, akár kedvesség, akár távolságtartás nagy szerepet játszik a munkánkban, annak ellenére, hogy ránézésre minden papírforma szerint megy. Emlékszem, egy esetre, amikor is a legnagyobb hajtásban az egyik kollega levette a karjáról a PDA-t és azzal foglalt magának kocsit, hogy legyen mindig mivel dolgoznia, miközben a szedők ott álltak három ládányi leszedni való termékkel kocsi nélkül. Szóval a PDA ott hevert a kocsin, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. A kollega egész műszak alatt azt kereste a vezetővel együtt de nem találták. Aztán amikor eljött a délelőttös műszak hazaindulási ideje hirtelen az egyik láda tetején megjelent az elveszettnek hitt PDA. Mondhatnám, hogy csoda történt, de nagyobb a valószínűsége, hogy a kollegák közül, akiknek nagyon bökte  a csőrét ez a kocsifoglalás módszer valaki meg akarta leckéztetni szegény kocsifoglalót.

A napokban én is friss hús lettem, amikor is átkerültem térdfájás miatt az eladótérbe dolgozni. Megkértem az egyik eladó kollegát, hogy ne takarja el az ügyintéző kódját és a vonalkódját a pulcsijával mert megnehezíti az én és az első napjukat töltők munkáját is. Miután a  kollega kikelt magából gondoltam elmesélem a többieknek ami történt. Az egyik kollegina, akit nem vet fel a kedvesség és az empátia röviden annyit mondott: "Te vagy a friss hús, te jöttél ide, neked kell alkalmazkodnod." Amikor ezt kimondta a nevetés rám tört, mert úgy éreztem magam, mintha egy börtönben lennék. Nem elég, hogy friss húsnak neveznek, de még a négyjegyű azonosító számom is megfelelő lenne rabosításhoz.

Azért nem csak ennek a kolleginának vannak olyan megnyilvánulásai ami kivágja nálam a biztosítékot. Újonc voltam, amikor is foghúzás után mentem be dolgozni. Kértem két fájdalomcsillapítót és berohantam a zónába bevenni azokat. MIvel pohár nem volt nálam a mosogatóban lévő gazdátlanok közül vettem egyet, mire benyit egy öregúr és haragosan kérdőre von, hogy honnan van a poharam, mert tőle ezt tegnap ellopták. Nagy nehezen miután lenyeltem a gyógyszert zsibbadó szájjal próbáltam elmagyarázni, hoyg itt volt a mosogatóban, mire kijelentette, hogy ő tegnap nézte és bizony nem volt ott.Percek teltek el, mire rájöttem, hogy a kollega azt állítja, hogy tolvaj vagyok. Hallottam ottlétem alatt olyanról, hogy hónap végén ellophatják a kajámat ha nem vigyázok s egyszer egy éjjelre bent hagyott péksütimet megrágta egy egér, ami a raktárban él. De hogy én tolvaj lennék?! 

Ekkor tanultam meg, hogy vannak fura alakok a raktárban és fura történetek, amik nem ügyintézőszámokkal történnek, hanem a mögöttük rejlő emberekkel, legyenek azok lököttek, kedvesek vagy éppen antiszociálisak.

Az a bizonyos kilences raktár

A rokik. Sok minden eszünkbe juthat erről a szóról. Én a raktárban hallottam az egyik csoportvezető szájából, aki azzal van megbízva, hogy a rokkantakból és fogyatékkal élőkből álló kis csoport munkáját koordinálja. Ők a rokik. Az öltözőben gyakran találkozom kedvesen mosolygó, idős nénikkel akik a kilences raktárban vagy a nyolcas raktár második emeletén a csomagolóban dolgoznak. Éppen ott dolgozó kollegáktól hallom, hogy a csoportvezetők gügyögnek nekik, maguktól az érintettektől pedig, hogy néha érzékeltetik velük, hogy nem a raktárnak van szüksége rájuk, hanem fordítva.

Régen a siket kollegák tettek rendet a raktárakban. Amióta ez elmaradt van, hogy a szétdobált kartondobozrakás eltakarja a polcot, ahonnan éppen szedni kellene, vagy a földön szerte szét hagyva beakad a kocsik kereke alá ezzel nehezítve meg az életünket. Mára már azonban eltűntek a raktárból ezek a szorgalmas kezek és egy aprócska részen csomagolják az aprócska alkatrészeket. Mára már senki nem foglalkozik velük és a sorsukkal.

Egyik nap hazafelé tartva megismerkedtem két siket fiúval, akik nálunk dolgoznak. Az egyikük elmesélte, hogy focista volt. Most meg csomagol, ha van mit, de az ideje nagy részében unatkozik és sorozatot néz. Ő egy harmincas évei végén járó, erőteljes családapa, aki nap mint nap oda és vissza jár a munkahelyre és éli az életét, de a raktárban semmilyen feladatot nem kaphat. Sokszor vagyok szomorú ezek miatt a dolgok miatt főleg, amikor mondták és magam is éreztem, hogy hideg van a kilences raktárban. Bár ezen a téren megnyugtattak a rokizó csoportvezető szavai, mert így folytatta: Voltam a rokikkal munkaruhát felvenni.

A sheriff

Nálunk a raktárban mindenki tegez mindenkit kortól és beosztástól függetlenül. Így sokkal könnyebb az élet. Aki egy kicsit is a dolgok mögé lá, az pontosan tudja, hogy tegezve is meg lehet adni a tiszteletet és magázva is meg lehet alázni másokat. Nekem, mint vidéki lánynak nagyon furcsa ez a szokás. A minap Janit a takarítót Jánosnak szólítottam, mire mondta, hogy az túl hivatalos hívjam Janinak, mert azt szereti.

A sheriffnek sokáig nem tudtam az igazi nevét, s hivatalosan máig sem mutatkozott be, pedig napok óta rám van szállva. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha tudná, hogy most róla mesélek. Vannak olyan emberek akik értik a tréfát de nem szeretik, na ő egy ilyen ember. A harmincas évei végén járhat s ő a biztonsági főnökünk a raktárban. Mindenkit magáz, de zseniálisan érzékelteti, hogy fényévekkel alatta állsz a ranglétrán. Nekem egy fincsi: tudja, hogy nekem nincs sok főnököm ebben a raktárban- mondat jutott. A sheriff kerüli a szemkontaktust és ha rámosolyogsz elkezdi forgatni a fejét, hogy még csak véletlenül se kelljen a mosolyodat néznie. Ő a kidobóember nálunk. Ha a sheriff két emberével megy valakihez vagyis valakiért, akkor felszólítja, hogy azonnal hagyja el a raktár területét, finoman jelezve, hogy ki van rúgva. Természetesen a biztonság kedvéért azért ki is kísérik....Summa summárum hiába magáz mindenkit,a mi sheriffünk egy igazi tahó. Ha szemmel ölni lehetne, akkor azt hiszem csak ő maradna életben, feltéve ha nem követ el ő is valamit, ami miatt a sárga földig hordaná önmagát. Bölcsen tartja a mondás, hogy fejétől bűzlik a hal. A mi esetünkben a sherifftől menekül a raktár.

Meztelen nőkkel minden eladható ?(!)

Egyik nap, épp egy barátom kerestem a raktárban, amikor egy doboz tetején megláttam egy idei naptárt, amint hölgyek pózoltak autóalkatrészekkel ruha nélkül. Elgondolkodtam. Majd a minap hasonló reklámautót láttam, ami valami konyhai dolgot hivatott reklámozni, egy lenge öltözetű hölggyel. Így jött a kérdés, ami ennek a bejegyzésnek a címe lett.

Sokan dolgoznak a raktárban férfiak, akik szerint a nőket nem kellett volna beengedni dolgozni, mert ezt úgyse bírják, meg amúgy is, mit érthet egy nő az alkatrészekhez. A raktár vezetősége között mondanom se kell, hogy nincs nő. Egy női biztonsági őr van, de csak azért, hogy ha valakit motozni kell, akkor ne egy pasi tapogassa le a delikvensünket. Visszatérve az egész raktárat férfiakra tervezték, így lehet, hogy míg a lányok sorban állnak a zóna előtt a mosdóra várva, tudni illik egyetlen női fülke van az említett zónában; addig a férfi mosdóban minimum három wc található. A bátrabbak, köztük jómagam is, bekopogunk a férfi wc-be s ha nem kapunk választ, akkor besurranunk. Ha szerencsénk van, akkor észrevétlenül ki is surranhatunk, ha nem akkor pedig igyekszünk olyan csendben lenni, ahogy tudunk s megvárni míg a hirtelen érkezett férfiak mindenét ruha fedi és mintha mise történt volna kisétálunk.

Nőként sokszor belefutok szexista megjegyzésekbe, poénokba és történetekbe, akár olyanba is, amit kolleginákról mesélnek. Amikor újoncok jönnek a raktárba minden férfi nyitott szemmel jár lesve, hogy milyen a kínálat, s a zónában már harsány hangon cserélik ki az észrevételeiket. ( Persze nem szeretnék a ló másik oldalára átesni, mert nekünk hölgyeknek is van szemünk s gyorsan észrevesszük ha egy sármos férfi van a környezetünkben, de mi egy csöppet máshogy reagáljuk le a dolgokat.)

Bejegyzésem csúcspontjának tekintem a tény, hogy egy kedves kollega, aki majd két éve dolgozik nálunk, nem mondta el a párjának, hogy már nők is dolgoznak a raktárban, mert fél, ismerve a barátnőjét, hogy féltékenységében mit reagálna. Summa summárom a raktári férfiaknak is van szeme, amit használnak is, főleg amikor a házi adatbázisban lévő portréképeket nézegetik. Aztán ez oda vezet, hogy használják a szájukat is beszédre, de gyakran az agyuk illemközpontját ilyenkor nem használják.

Hogy mi a nagy válasz a kérdésre, hogy meztelen nőkkel mindent el lehet-e adni? A férfiaknak biztosan, tisztelet a kivételnek.

 

A raktári higiéniáról

Szóval ide most a raktári higiéniáról kellene írnom, de csak annak hiányáról tudok csak néhány szót ejteni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert még nem voltam nyáron a forróságban dolgozni. A raktárunkról tudni kell azt, hogy odabent pontosan olyan időjárás van, mint odakint, azt leszámítva, hogy nem esik be az eső meg a hó ( vannak pontok, ahol ez nem igaz, de az egy elhanyagolható kisebbség és már tettek oda pár ládát, hogy oda csöpögjön). Szóval mostanában didergünk, de még így is vannak pontok a raktárban, ahol elég kellemetlen szagok terjengenek, melyet sajnálatos módon, a kollegák árasztanak. Ezen a ponton hangsúlyoznám, hogy tisztelet a kivételnek, s a kivételek között a nagybetűs kivétel az az eladóteres kollega, aki ma kétóránként kijött fogat mosni. Minden tiszteletem az övé. De visszatérve a témánkhoz...

Az izzadás természetes emberi folyamat, senki nem tehet arról ha erőteljesen izzad. Nyáron aztán meglátjuk, hogy meddig bírja az orrunk, bár szerencsére az 3 perc után elfárad így nem fogjuk sajnálni, hogy munkaidő alatt nem mehetünk ki a friss levegőre, mert elég lesz csak egyszer túlélni azt a három percet. De vannak olyan kollegák, akik egyszerűen vagy nem hajlandóak fürdeni, annak ellenére, hogy az öltözőben van zuhanyzó, vagy pedig felveszik a heteken keresztül mosás nélkül hordott pólót, pulcsit, amibe minden nap beleizzadtak s amire a kosz már rászáradt a kétkezi munka közben. 

Az ember persze kényelmetlenül érzi magát, mert senkit nem szeretne megbántani, de valahogy beszélni kellene azzal a másikkal úgy, hogy ne bántsa meg...és ez az amit nálunk a raktárosok nagy része nem tudunk. Finoman és kedvesen beszélni másokkal.Marad hát az, hogy mi nők próbálunk valamiféle példát mutatni, például abban, hogy váltózoknit hozunk munkába, s ráadásul minden nap tisztát, megkímélve így a kollegákat attól, hogy egy szép vasárnapi este amikor kifelé menet lehúzzuk a cipőnket, az egy hete hordott zokni szagától úgy dőljön ki a kifelé jövő sor, mintha dominóból lenne.

Azt azért el kell mondanom, a raktár javára írva, hogy bár a kéznek nem tesz túl jót, de van kitéve mosogatószer kezet mosni. Ezúton is köszönjük!

Kumózás a raktárban, csak a főnök el ne kapjon

Néhány hete hallottam először a kumózás szót. Röviden annyit jelent ez a furcsa kifejezés, hogy nem csinálsz semmit, miközben úgy teszel mintha csinálnál. Gondolom így már sokkal érthetőbb ez a szó. Az emberek kismillió szinonimát találtak már ki arra a szóra, amit nálunk egyszerűen csak kumózásnak hívnak.
Értsd: Az anyagmozgató srácok, a békára támaszkodnak, mintha várnák a liftet....s csak várják... és várják....és várják...miközben már vagy ezerszer elment és megérkezett, de sajnos a munkakedvüket nem hozta magával. Ez a bizonyos raktár legfelső szintjén teszik, ahol nem nagyon járnak pirospólósok. Ez a bizonyos 4.emelet a kumózás mestereinek törzshelye, ugyanis itt eltűnhetnek a sorok között észrevétlenül, s mivel a lámpák önműködőek, így amint felkapcsolódnak, a kumósok tudják, hogy valaki feléjük tart és gyorsan dolgozni kezdenek.

S hogy miért foglalkoztat engem a kumózás? Én sem szívesen rohangálok napi X órát egy szerény alapbérért és jutalékért, de tudom, hogy a becsületes munkát megfizetik. persze ha hibázol akkor azt mindig szóvá teszik. Másrészről pedig látom a kumósokat, akik bár mondhatni semmit nem csinálnak, elvannak mint hal a vízben. Senki nem szól rájuk, mondván, hogy amíg ott vannak, addig legalább minket többieket nem hátráltatnak a munkában.  Sajnos ez a raktári kumózások szomorú igazsága.

Raktári nőmustra  avagy ha szemmel ölni lehetne

Van egy másik kolleginám. Világéletében irodista volt s elég sok kellemetlenség érte a néhány hónap alatt, amit már a raktárban töltött. Akárcsak az állatvilágban s talán a börtönökben. ha új vagy egy raktárban azt mindenki tudja, és elkezdenek kóstolgatni. Akárcsak egy kísérleti egeret, figyelnek, hogy reagálsz amikor beléd kötnek. Kíváncsiak arra, hogy ki tudsz állni magadért, vagy csúnya szóval fogalmazva "becsicskulsz" és onnatól kezdve kedvenc hobbijuk lesz beléd kötni és megnehezíteni a munkádat és megkeseríteni a raktárban eltöltött időt. Ha ilyenkor szólsz a felettesednek, akkor spicli vagy és még jobban rád szállnak. Az egyetlen élhető megoldás, más raktárrészbe átkérni magadat, de akkor is benne van a pakliban, hogy ha az irodában indoklást kérnek, s elmondod, hogy rád szálltak, akkor még te leszel a hibás, mert nem álltál ki magadért, meg különben is miért nem szóltál....

És ha már iroda. Van egy másik kolleginám. Összejött a főnökkel. Mondhatnánk, hogy milyen romantikus, de a legenda szerint a vezetőségi irodába mindenkinél bepróbálkozott korra és családi állapotra való tekintet nélkül, mígnem összehozta a "sors" azzal a valakivel, aki könnyű szerrel elintézhette, hogy jobb szedéseket kapjon. (Háttér információnak azt elárulom, hogy mindegyik raktárban más időmennyiség áll rendelkezésre megtalálni egy terméket  és más jutalékot kapsz érte. Elméletben a rendszer generálja, hogy mikor hova kell menned, így nem vádolhat senki senkit azzal, hogy azért kap kevesebb jutalékot, mert neki rosszabb szedéseket adnak. ) Nagyjából egy átlag szedő 1500-2500 között keres, ha valaki belenyúl abba, hogy ki milyen szedést kapjon akkor valaki 5000 Ft-ot is kaphat napi jutalékként. Persze a szedésekbe szigorúan tilos belenyúlni, de azért néha feltűnő, hogy míg valaki 1-2 darabos szedést kap, addig a főnök barátnője 15-20 darab termékkel szaladgál...No de visszatérve erre a kolleginámra, nem az előélete miatt hoztam fel, hanem a modora és a viselkedése miatt. Ha szemmel ölni lehetne, akkor már mindenki halott lenne körülötte. Több más kollegina amellett, hogy nem szívleli mert köztudottak a jutalékszerzési módszerei, még kicsit tart is attól, hogy egy raktárrészben dolgozzanak vele. Ez a kollegina nem az a tipikus kedves, mosolygós, érzelmekkel teli raktári dolgozó, hanem inkább a törtető, távolságtartó jelző illene rá. Ha valaki új a raktárrészben és úgy kezdi a mondatát, hogy van az a vörös hajú, aki olyan furán néz rám, akkor egyből rávágjuk, hogy ne aggódj ő csak a Gabi.

Van egy másik kolleginám. Fiatal, csinos, bulizós, talpraesett, kicsit nagyszájú. Amikor oda került egy néhány perces "kajaszünet után" kijelentette, hogy neki nagyon nem szimpi a másik kollegina, aki velünk evett s akivel egy szót sem váltott tulajdonképpen. Talán elsőnek érthetetlen, hogy miért, de választ ad a kérdésre az, hogy az említett kollegina is fiatal, csinos, talpraesett, és nagyon aranyosan tud kacagni, s miközben ettünk két kollegával viccelődött. A zöld szemű szörnyeteg, a féltékenység felütötte a fejét a raktárban is. Hiába a raktárban dolgozunk a női természetből fakadó rossz tulajdonságokat nem tudjuk kívül hagyni az öltözőben. A féltékenységet ez esetben azért  a nőkhöz társítom, mert a férfiakat abszolút nem érdekli, hogy a kollegákról mit gondolnak a kolleginák, de a kolleginákat nagyon is érdekli, hogy ki a népszerűbb a kollegák körében.

Szóval így telnek a napok a raktárban. Vannak a főnökök kiskedvenceik és barátnőjük, vannak a szemmel ölős típusok, a másokat szivatósok és van egy elhanyagolhatóan kis rész, akik a kedvességükkel, törődésükkel és odafigyelésükkel igyekeznek jóvátenni mindazt, amit a kollegináik okoztak.

 

Boldognak maradni egy szomorú raktárban

A raktárak nem vidám helyek, nagyon nem azok. A raktárban ahol dolgozom, a dolgozók egy része munka után és hétvégén  míg egy másik része, habár csak szabadnapján, de inni megy, s olyan szinten szétcsapja magát, hogy csak reménykedni tud, hogy nem kell reggel szondát fújni. Sajnos már nem csak a férfiaknál megszokott ez a rendszer. Míg egy kis része a raktárosoknak családanya, családapa ún. normális élettel, a nagy többség szépen lassan alkoholistává válik. S egy végképpen nagyon kicsi hányad pedig annyira munkamániás, hogy minden emberi kapcsolatot feldob azért, hogy az év minden napján bejöhessen dolgozni, s bőven túllépik a túlórakeretet puszta munkaszeretetből. Szedett-vedett társaság ez, alkoholistákból, munkamániásokból s a józan eszüket megőrizni próbáló átlagemberekből.

Napsütéses szép napot! A belső használatú rendszerben elküldött üzeneteim kezdő vagy befejező sora ez. Egyik alkalommal, amikor még nem rúgták ki B. Gábort, a raktárigazgatót, hogy T. Gábort ültessék a helyére, akivel mellesleg hetekig egy irodában volt, felmentem hozzá pár kérdést megbeszélni, amit korábban már leírtam neki egy üzenetben, amit a szokásos módon kezdtem. Amikor elolvasta az első mondatot, annyit mondott, hogy a raktárba nem süt be a nap. Aztán elmosolyodott, amikor közöltem, hogy a tízes raktár negyedik emeletére bizony besüt és ha arra jár álljon meg, hogy a nap megsimogathassa az arcát...De általánosságba véve igaza volt. A raktárban régi neonok világítanak, hol rettentő hideg, hol pedig pusztító meleg van, kosz és ódon épület szag. Néhol feltűnik egy-egy kisegér is, bár amelyiket legutoljára láttam, egy kollega halva találta a patkányméreg miatt, amit valószínűleg megevett, akárcsak korábban azt a néhány falatot a péksütimből, amit nem tettem elég magasra ahhoz, hogy ne érje el. Szóval horrorfilm forgatásra kiválóan alkalmas raktárban dolgozom, ahol nem csak a polcokról és falakról hanem az arcokról is a boldogtalanság sugárzik, valamiféle keserű beletörődéssel párosulva.

Nem könnyű, sőt nagyon nehéz megőrizni azt a mosolyt, amivel egy kis melegséget hozhatok abba a hatalmas raktárba. Volt, hogy nálam is eltörött a mécses, ilyenkor megkerestem azt a helyet, ahol magam lehetek a gondolataimmal és az ablakon beszűrődő napfénnyel. Hetekig keresgéltem mire megtaláltam azt a helyet, ahol minden nap leülök néhány percre, az arcom a nap felé fordítom és hagyom, hogy simogasson.

A minap az egyik takarító kollegával mentem hazafelé, s valami megható dolog történt, Amikor mesélt nekem a hét éves kislányáról sosem látott csillogást láttam a szemében pontosan ott, ahol  eddig csak fáradtságot láttam.  Ekkor jöttem rá, hogy akármilyen legyen is belül a raktár, az a fontos, ami idekint vár. A többi nyugodtan maradhat az öltözőben.

Már nem szégyellem, hogy raktáros vagyok

Világéletembe izgalmas munkáim voltak. Dolgoztam rádióban, állatmenhelyen, színházban és a divatvilágban. Sok ismersöm ismert személy, énekes, színész vagy csak hétköznapi szóval mondva: celeb. Régebben büszkén vállaltam a munkáimat, de amikor a raktárban dolgoztam és kérdezgették, hogy merre vagyok csak annyit mondtam, hogy megint szabadúszom az írásban meg van egy részidejű munkám is, hogy kicsit normálisnak érezzem magam. A facebookon adatlapomon is, csak annyit tüntettem fel,hogy szabadúszó író vagyok. Aztán egy napon ráébredtem, hogy bár nagyon szeretem a munkámat, szégyenlem azt.
Míg másoknak, akik panaszkodtak a fizikai és koszos munka miatt, azzal érveltem, hogy nem az vagy amit dolgozol, s hogy a tény, hogy alkatrészekkel szaladgálunk egész nap, nem azt jelenti, hogy mi kevésbé értékes emberek vagyunk, mint a raktár tulajdonosa, én magam nem teljesen gondoltam így. Napokig kattogtam ezen a témán. Aztán ahogy megismertem a kollegáimat egyre jobban értékeltem őket, és jöttem rá, hogy milyen drága, értékes és erős emberek. Büszke voltam rá, hogy ott és velük dolgozhatom.
Aztán egy nap egyik kollegámmal ebédeltünk. Mesélte, hogy randija lesz, s kíváncsiságból megkérdeztem,hogyan fogadják a lányok, hogy szedő egy alkatrészraktárban. Végül is kibukott, hogy féligazság jut el a hölgyekhez, vagyis, hogy a kollega éppen a PHD-jét írja. Aztán kitaláltunk mindenféle fedőnevet a raktári szedőre, hogy jól hangozzon kimondva. A szak szót mindenképpen szerettük volna beletenni, mert az olyan különlegességet sugároz. Aztán kerestünk egy olyan poziciót, ami tudást sugároz, de nem szemenszedett hazugság, s végül elé tetttük a helyszínt, amit nem tudunk sehogy sem letagadni. Így lettem én raktári anyagelosztási szakreferens.

 

Raktári kasztrendszer avagy nem lehetsz akárki facebook ismerőse

Bejelöltem a raktárigazgatót facebookon. Nem azért mert ő a nagykutya a raktárban, hanem azért, mert amikor én odakerültem még csak oktatásvezető volt, s az első napunkat vele töltöttük. Bár szerintem egy kicsit karót nyelt, nap végére már ő is beszállt a viccelődésbe. Aztán egy napon, amikor az akkori raktárvezető irodájába mentem pár válaszért ő is ott volt abban az irodában. Vidám hangulatú néhány perces beszélgetés volt. Másnap jött velem szembe és mosolygott. Az meg kell jegyezni, hogy akkoriban már nem nagyon köszönt senkinek és nem is nagyon mosolygott. Szóval tudtam, hogy egy kicsit csíp, mert rám azért rám mosolygott az előző nap történtek miatt. Szóval bejelöltem facebookon. Még egy jópofa üzenetet is írtam neki, hogy megnevettessem. - Magamról azért annyit elárulok, hogy az emberek nagyrész azért szeretnek mert megnevettetem őket és jó hangulatot teremtek.-

 Mielőtt elfelejtem tudni kell azt hozzá, hogy aznap leálltak a raktárban a liftek és nem tudtam, hogy a szedett áruval mi a manót csináljak. A rend kedvéért maradok a jól megszokott, a neveket Gáborra változtatjuk módszernél. Íme az üzenet:

"Szia :)  te vagy az a  Gábor, akit ma felhívtam a liftek miatt? :) ha nem, akkor van egy ikertestvéred/alteregód a raktárban ahol dolgozom, ha igen akkor bocsi sose tudom mikor kit hívjak. Szimpátia alapján hívok számokat. Értsd: azt aki jófej lesz és segít s valahogy a telefonkönyvben a S. Gábor elé kerültél :) no ennyi jó pihenés. Gabi"

Szóval kiment az üzenet és bejelöltem ismerősnek, végül is minden nap találkozunk a raktárban s néha még beszélünk is. Aztán vártam. Még ma is várhatnék, ha az egyik nap fel nem bukkant volna előtte az adatlapja, s meg nem láttam volna,  hogy letiltotta, hogy bárki is ismerősnek jelölje. Szóval így nem lettünk ismerősök az oktatásvezetővel.

Azonban a szedés vezetővel ismerősök lettünk. Amikor mondtam az egyik kolleginának, hogy visszaigazolt, eléggé csodálkozott, mert a középvezetők általában velünk, földi halandó szedőkkel nem érintkeznek se személyesen, se a virtuális világban. S ekkor jöttem rá, hogy létezik egy kasztrendszer a raktárban, amiről senki nem beszél, de mindenki tud róla.

Röviden: vannak a takarítók, a raktárosok, azoknak a főnökeik, a középvezetők (piros pólósok), a raktári felső vezetők, és a cégvezetés. Ahogy teltek a hetek rájöttem, hogy mindenki a saját kasztjával beszélget, eszik, tölt időt munkán kívül is. Nagyon ritkán vannak kivételek, pl. ha a piros pólósok a raktárosok közül kerülnek ki. Ezek a kasztok megmaradnak a virtuális világban is avagy a facebookon.

Olykor nagyon szembetűnő ez a jelenség. Mikuláskor a közvetlen felettesem szaloncukrot osztogatott. Éppen szembe jött velem. Előttem néhány piros pólós ment, ők kaptak. Én nem. Pedig eléggé szugeráltam ahhoz, hogy észre vegye magát, de nem jött rá, hogy miért bámulom annyira, csak köszönt és ment tovább a piros pólósokhoz cukrot osztani és boldog ünnepeket kívánni. S most nem a cukron van a hangsúly. Ünnepek után én is vittem be szaloncukrot s mindenkinek adtam aki szembe jött velem. Bár nem tudtam rájönni, hogy mi a különbség a kasztok között, talán  a hatalmon és az utánuk futó popsit nyelvvel tisztítók száma között, de arra rájöttem, hogy nem akarok és nem is fogok beállni ebbe a kasztrendszerbe.

S bár nem tudom azt sem, hogy az előléptetéssel változik-e meg valaki, vagy csak jól színlelt odáig, az biztos, hogy ugyanoly emberek vagyunk egytől-egyig a raktárban, s mindegyikünk munkája ugyanolyan értékes és elengedhetetlen, hogy jól működjön a raktár, akár ismerősök vagyunk facebookon akár nem.

 

Raktárillem avagy ez egy munkahely

Ha a raktárban nem lennének nők, akkor a fél társaságnak nem lenne barátnője. Ezt az egyik kollegina mondta, s a hetek alatt rájöttem, hogy igaza volt. Mindig mosolygok,amikor szünetben vagy munka közben cuki párokat látok. Ilyenkor a fiú felteszi a szalagra a ládát, kinyitja a párjának az ajtót, lehajol ha az valamit leejtett, egyszóval illedelmes a párjával. S azt hiszem az illem mint a raktáron kívül használatos kifejezés, véget is ér.

Kollega urak jönnek szembe s bambán néznek, míg hangosan rájuk nem köszönök, előre. Néha amikor nehezebbek a ládákat kellene a futószalagra feltenni, s  próbálok szugerálni egy ott álló úriembert, aki vagy gondolatban egy másik világban jár, vagy olyan hangosan hallgatja a zenét védelemként, hogy még csak véletlenül se szóljon hozzá senki, s Isten ments hogy még segítséget is kérjenek tőle. Az ajtóban mindig az megy előre, aki hamarabb ott volt, vagy aki hamarabb arrébb tudja tenni a másik kocsiját :)

A jó oldalát nézve az, hogy az Urak nem segítenek, jelezheti azt, hogy tudják, hogy elég erősek vagyunk a munkánkhoz, ami igaz is, de azért néha jól esne egy kis segítség. Mi nők megszoktuk, hogy az illem valamilyen szinten jelen van a  mindennapokban, a külvilágban (nevezzük így a raktáron kívül töltött időt és teret). Aztán nyílik a liftajtó és bevág elénk egy kollega s rájövünk hogy az illem mint olyan nem létezik egy raktárban. Talán azért mert  az ott dolgozók nem tartják fontosnak, vagy úgy gondolják, ahogy az egyik mondjuk úgy illemet nem nagyon ismerő kollega: "Illem? Miről beszélsz Te? Ez egy raktár!"

Én azért minden nap küzdök egy kicsit azért, hogy a raktár ne az illem hiányának helye legyen. Talán Mission Impossible az egész, de a film is kihúzta néhány óráig, akkor nekem is menni fog.

 

Pletykafészek

Az ember azt hiszi, hogy egy nyüzsgő raktárban, ahol még ünnepnapokon is előfordul munka, nincs ideje az embereknek egymás életével foglalkozni, de mekkorát tévedünk!  Néhány hete  beszélgettük egy kolleginával, hogy a raktár olyan mint egy kis falu. Aki vidéken él azt tudja, hogy ez milyen, aki nem, annak pedig elmondom, hogy ott mindenki tud mindenkiről mindent, még olyat is, amit maga az érintett nem. Emlékszem a negyediken álltunk. Mire a másodikról felkiabál egy másik kollegina, hogy halkabban, mert itt a falnak is füle van. S való igaz.

Mivel olykor a falnak is füle van, s néha ennek a falnak emberi alakja és neve van, így a raktár egy igazi pletykagyárrá alakulhat. Én a pletykák szerint együtt járok egy sráccal, akivel együtt szoktunk ebédelni járni, s aki most szabadságon van, de a pletykák szerint felmondott; az egyik kollegináról egy általa kikosarazott kollega elterjesztette, hogy leszbikus. Aztán szól még a fáma olyan főnökökről, akik belenyúltak a szedésbe az aktuális barátnőjük kedvéért, raktárbéli légyottokról, olyan kollleginákról, akiket a raktárban szerzett párjuk magánéletbeli barátnője az öltöző előtt várt, nem kimondottan finom elbeszélgetésre. Aztán ki tudja, hogy mennyi igaz belőle.

Egy biztos, nem csak a nők pletykásak, és nem csak a meleg belvárosi irodákban. Olyan sebességgel terjednek egy hatalmas raktárban a pletykák, hogy ha kimondok valamit a raktár egyik végében akkor az az információ hamarabb ér a másik végébe mint én futva. Azt hiszem a pletyka terjedési sebessége sokkal gyorsabb mint a hangé. :)

Pletykák, féligazságok, napvilágra került hazugságok. A raktári élet mindennapjaiban ott vannak. Bár felénk úgy  tartja a mondás, hogy ami a raktárban történik, az a raktárban is marad.

 

Munkaruha mustra

Piros tűsarkú, pörgős szoknya, csipke felső. Nem, nem ez a munkaruhánk, mielőtt néhány munkavédelmis, vagy néhány facér úriember elkezdené hevesen kutatni, hogy melyik raktárban dolgozhatom. Ezek azok a a dolgok, amit a nők nagy többsége szívesen visel, akár irodai munkája során, de nekünk ezekről le kell mondani, legalábbis addig, amíg a munkaidő tart. Nálunk a tűsarkút felváltotta az acélbetétes munkavédelmi cipő, becézzük csak monstrumnak, a nőies felsőt az egyen póló, mely szembetűnő jellemzője, hogy nincs az az élő ember, akin jól állna. Egyszóval nálunk a csinost felváltotta a kényelmes, bátran összekenhető és az ami van a munkaruha raktáron.

Így esett, hogy a 37-es derekamra megkaptam a legkisebb 44-es nadrágot és felsőt hozzá s az S-es mellény helyett L-est kaptam. A cipőből szerencsére megfelelő a méret, azonban ez is, mint a legtöbb munkavédelmi cipő iszonyatosan kényelmetlen, eltöri a lábat és nagyon nehéz. Belegondolva a magam 50 kilójával elég vicces egy majd 1 kg-os cipőben szaladgálni egész nap. No de legalább a szél nem fúj el, vagy ha el is fúj, akkor a cipőm ott marad.

A minap nadrágtartót és olyan Pál utcai fiús sapkát vettem fel, azóta a Twist Olivér névre is hallgatok.Néha felveszem a cuki jegesmaci füles sapimat, amiben néztek már hóembernek is. (Igen, nekem is fura. Ki látott már hóembert fehér macifüllel. :) ) Így igyekszem egy kis változatosságot, és csajosságot belevinni a megjelenésembe. Ja és a kesztyűm szívecskés, mint láthatjátok

Visszatérve a munkaruhára, raktári dolgozóként nem lehet annyira nőcisen öltözni. Nincs külön női és férfi munkaruha, egyszerűen csak unisex van.. Pontosítanék, nemsokára érkeznek női acélbetétesek, amiben van egy cuki rózsaszín csík a külsejében. :)

Sok év felfüggesztett az arcokon

Ha tudtam (emlékeztem) volna merre mentünk be, az első  5 perc után kirohantam volna legszívesebben. Világéletemben mosolygós, hangosan köszönős fajta voltam, s ez a hely, egyátalán nem ilyen volt. Azóta persze rájöttem, hogy a fáradtság az, ami az arcokon ül, de akkor csak úgy tudtam definiálni ezt az egészet, hogy itt mindenki arcára, alapból öt év felfüggesztett börtön van írva. Magyarul ez annyit tesz, hogy nagyon ijesztő kinézete van, és nem szívesen találkoznék vele egy sötét sikátorban.
Azóta minden reggel, mielőtt bemegyek a raktárba veszek egy mély lélegzetet s olyan mosolyt veszek fel, amilyet csak tudok. Egy kollegina, csak Vigyorinak hív. Ha nem lenne az ismerősöm facebookon, akkor fogadni mernék rá, hogy nem tudja a nevemet. Szóval minden reggel, bárkivel találkozok, hangosan -jóreggeltet- köszönök és mosolygok. A hetek alatt lassan eltűnt az arcokról az a sok év felfüggesztett. Nevek társultak az arcokhoz és történetek, hol vidámabb, hol szomorúbb emberi történetek.


Amikor újoncok jönnek s körbevezetik őket  raktárban, gyakran látom rajtuk ugyanazt az arcot, amivel én kerestem a  vészkijáratot az első napomon. Csak egyvalami változott meg azóta. Amikor találkozom a kis csipet csapattal felveszem a legszebb és legcukibb mosolyomat és rájuk eresztem. Furcsa reakciókat szoktam erre kapni, de azt hiszem megéri.

A női láb"illatról"

Azt hisszük, hogy lábszaga csak a férfiaknak lehet, legalábbis soha senki nem érzett olyan erőteljes lábszagot nőtől, amit vegyi fegyverként lehetne használni.
Nálunk a raktárban, a munka végeztével -ha hosszan csipog a csipogó- akkor le kell hízni a cipődet. Tudom, hogy mindenki azt kérdezi, hogy miért. Hallottunk már történeteket arról, hogy szendvicsbe téve akart valaki nagyon apró alkatrészeket hazavinni. Persze az ártatlanság vélelme mindenkinek jár, így akár magától, akár véletlen került az oda, ennek köszönhetően, most aki "hosszút nyom", az cipőt húz. Így derült ki, hogy a nőknek is tud keményen ütős lábszaguk lenni.

Nap mint nap leizzadunk ugyanúgy mint a kolléga urak. A minap erőteljes izzadság szagot éreztem és be kellett látnom, hogy a pörgős fizikai munka bizony termeli az izzadságot rendesen amellett, hogy égeti a zsírt. Így esett, hogy nálunk a raktárban mindenki tudja, hogy egy nőnek is lehet izzadság szaga, a női lábnak is lehet kellemetlen illata:). Persze csak munkanapokon és munkaidő végeztével. Reggelente és hétvégén friss tusfürdő illatunk van nekünk is, vagy legalábbis valami olyasmi, amit jó illatnak neveznek.

 

 

 

 

 

 

 

 

BLOG 2. VÁLTOZAT

Mesterségem címere: BG

Legjobban önmagamon tudok nevetni. Életem szerves részét képezi a tény, miszerint nem kell magunkat túl komolyan venni. Erre akkor jöttem rá, mikor a középsuli első évében, mivel olyan menő akartam lenni, mint az akkor már felnőtt barátnőm, egy szép vasárnapi estén nekiálltam ollóval frufrut vágni magamnak. Mondanom se kell az első tükörbe nézést követő sokk után hónapokig hajpántott kellett hordanom, ami okát senki nem értette. Akkor 15 voltam, ma 24 vagyo és az élet megerősítte azt, amit tanultam. Ha azt gondolod magadról, hogy te szent és sérthertetlen vagy, veled nem lehet viccelődni akkor az életed és a szíved haraggal lesz tele és esélyed sem lesz a boldogságra. Aki hangosan mer nevetni, még ha önmagán is, az igazán boldog ember lehet.

A boldogság soha, ismétlem: soha nem a körülményeinktől függ, hanem attól, hogy mi lakozik bennünk. Egyik reggel szakadó esőben indultam el. Amint kiléptem az ajtón egy kismadár gyönyörű hangjára lettem figyelmes. Ennek a kismadárnak a hangja emlékeztetett erre a tényre. Apropó eső. Ha esik akkor mindenki idegbajt kap, aminek ezer féle oka lehet, mely mind visszavezethető az esőre, legalábbis szerintük. Ilyen például az elázás vagy az, hogy egy kocsi lefröcskölte míg várta a buszt...Én mindig is rajongtam az esőért. Eső után legszebb a táj. Az eső tisztára mossa a világot. A koszos kocsik csillognak utána, a járdákról lemossa a kutyakakit, az ablakokról a koszt. Szeretem az esőt, ezért ha esik, boldog vagyok, de szeretem a napsütést is, ezért ha süt a nap, akkor is boldog vagyok. Szeretem a havazást is, mert amikor kezembe veszek a havat és hógolyót gyúrok belőle egy pillanatra visszarepülök a gyerekkoromba. Remélem, hogy soha nem vagyunk túl idősek ahhoz, hogy gyerekek legyünk.

Sokan a múlthoz kötjük a boldogságot, pedig az idő szépíti meg az emlékeket. Meg kell tanulni a jelenben, az adott napban megtalálni a boldogságot, még ha ez csak egy koszos kocsira való szívecskerajzolás is, a raktár parkolójában. Azt vettemészre azonban, hogy ahogy öregszünk úgy kezdünk immunissá vállni a természet szépségére, a világ humorára és ez a boldogtalánságunk legfőbb forrása. Amikor reggelente munkába megyek a villamosból nézem végig a napfelkeltét. Mindeközben látom, hogy egymás után hajtják le a napellenzőt a kocsik anyóülésén és fordulnak háttal a napnak a villamosmegállóban az emberek....Azt hiszem egyikőnk se gondolkodott azon, hogy vajon másnap regel felkel-e a nap, mert mindannyian tudjuk a választ. Azonban a tény, hogy a természetben valami örök és meginathatatlan, az nem ok arra, hogy érdektelenné,  közönyössé és nemtörődömmé válljunk az irányába. Azt hiszem bizton állíthatom, hogy annál jobb ok nincs is az örömre, mint ha reggel arra ébredsz, hogy egy tengerimalac szalad át a fejeden. Ja de, bocsánat. Amikor a nagy után a kicsi is átszalad a buksidon így ébresztve fel téged.

Találni valakit, ami olyan mint te vagy felbecsülhetetlen és a boldogság forrása lehet. Félre értés ne essék én itt nem csak párkapcsolatról beszélek. Nem kell, hogy ez a valaki a párod legyen. Lehet ez a személy egy barát is. A felismerés, a pillanat, amikor megvan a közös pont, az hihetetlenül vicces tud lenni....Máig nem tudom milyen rendezvény volt amibe belecsöppentünk a barátnőmmel, de arra pontosan éreztem, hogy mit éreztem, amikor az egyik kisgyerek kezében megláttam egy kuka kicsinyített változatát. "Szerelem" volt első látásra. Közöltem a barátnőmmel, hogy addig nem megyünk el innen, bár nem tudom hol vagyunk, amíg nem lesz nekem is egy aprócska kukám...Végül aztán megszereztem. Büszke voltam magamra és boldog. Azóta évek teltek el és az egyik nap, az egyik felettesem irodájában megpillantottam az asztalon azt a bizonyos kiskukát. Soha nem gondoltam, hogy rajtam kívül felnőtt embernek lehet ilyene, de tévedtem. Nem szóltam a kukáról semmit, csak boldogan haza mentem.

A hasonló emberek mellett a vicces pillanatok tesznek boldoggá. Nemrég egy vasárnap reggel, 6 ledolgozott nap után egy bankautómatát kerestem.Találtam is egyet a Bosnyák téren, ahova belépve megpillantottam egy srácot, akit korábban soha nem láttam. Azt hiszem már a véremben van, hogy hangosan, kedvesen köszönjek. Teljesen elfelejtkezve róla, hogy nem a raktárban vagyok, belépve az ajtó ránéztem a srácra és jó reggeltet köszöntem...Mondanom se kell a srác hülyének nézett..Vicces pillanat lehet bármi, amit nem szalasztunk el és mosolyt csalnak az arcunkra. Zseniális GIF lett volna például eg ykollega arcából, ami az eladótérről a raktárba vezető fotocellás ajtó záródásának utolsó pillanatáig biztos volt benne, hogy teljes mellszélességgel át fog férni, azonban az utolsó pillanatban rájött, hogy nem, és gyorsan lapjára fordult. Mindeközben az Istenem, most odazár az ajtó fejet vágta.

Minden napra legyen valami apró célod, aminek a megvalósítása boldoggá tesz. Nálunk a raktárban nem tudsz túl nagy karriert befutni. Lehetsz raktári dolgozó, pirospólós majd irodista. Így a szakami karrier és szakmai célok nem túl célravezetőek ebben az esetben. Lehetnek azonban teljesen más célok is. Nekem jelen pillanatban a napi célom 8 és 17 között, hogy megmosolyogtassam azokat a kollegákat, akik szomorú vagy éppenséggel megvető tekintettel jönnek felém.

Ez a két beszélgetés másodpercek tört része alatt ment végbe, mégis meg tudott nevettetni. Minden embert könnyű megnevettetni, ellenkező esetben az ember saját magának nem engedi meg ezt.

Kitől vagy? - kérdezte az egyik felettesem, amikor jelentkeztem hétvégére dolgzni.
Anyukámtól és apukámtól.-válaszoltam.
Aztán kiderült, hogy ő arra volt kiváncsi, hogy melyik munkerőközvetítővel vagyok leszerződve.

Nem szeretem a karikafülbevalókat! -jelentette ki az egyik kollega úr látva, a hatalmas karikákat a fülemben.
Megértem, nem is állna jól neked - válaszoltam.

Végezetül mit is írhatnék. A világ szörnyű hely, de vannak benne vicces pillanatok. A vicces pillanatok megmosolyogtatnak, a mosolygás hatására a szervezet endorfint termel, ami örömérzetként csapódik le, az öröm érzettől pedig egy lépés a boldogság. 

Egy dolog van, amit még nem tudtam leírni, pedig sok vicces pillanatom volt vele, s most ez mindenkinek házi feladat lesz, aki szeretne egy jót nevetni. Nem kell semmi más, csak egy becsomagolt szívószál. ( én a Mc Donalds műanyag vagy papír csomagolású szívószálával szoktam ezt eljátszani). A feladat egyszerű. Egyik oldalán kibontjuk a szívószálat és belefújunk. Majd szépen végignézzük, hogy repül el szélsebesen a szívószál csomagolása. Mert vannak még fizikára visszavezethető csodák, ahogyan vicces rajzok, plakátok, graffitik szerte a városban. Ezen bejegyzést egy ma fotózott hölggyel zárom, aki nem kér más, csak egyetlen aprócska mosolyt.

https://szekelysara.webnode.hu/_files/200000762-5bff75cfd1/IMG_20180208_161958.jpg

 

 

In medias res

Hadd meséljek egy kicsit magamról. A nevem Székely Sára. A vezetéknevemet nem szeretem kimondani, mert apámra emlékeztet, akivel csak a rémálmaimban találkozom hosszú évek óta. Tudom, hogy a bejegyzéseim tele vannak helyesírási hibákkal. Amiken jókat kacagok de azért tudom, hogy javítanom kell. A minap egy emailben ahol le akartam írni, hogy valaki a képemet nézegeti, véletlenóül azt írtam, hogy a lépemet nézegeti. Valljuk be, azért nem mindegy.

Azt hiszem huszonnégy éve ezeknek a napok valamelyikében fogantam. Ennyi idő után egy apró zuglói lakáskában élek, van egy lakótársam, aki kutyakozmetikus és egy Marci nevű cuki kutyusa. Amikor mesélek róluk, mindenki egyből azt kérdezi, hogy milyen fajta, amiről nekem fogalmam sincs. Jellemző azért az emberekre, nem az érdekli ket, hogy te ki vagy, hanem hogy milyen osztályba tartozol. Nekem van két übercuki tengerészem. Őket sokan ismerik odabent a raktárban. Nekem ők a családom. Sajnos a vér szerinti családom szétszakadt s mindenki éli a saját kis életét. Egyszer a bátyám azt mondta, hogy mi nem család vagyunk, hanem lakótársak. Nem is tudja, hogy mennyire igaza volt. Apropó, bátyám...a minap küldött egy messenger üzenetet amiben közölte, hogy nagynéni leszek. Mert minálunk így mennek a dolgok...Talán ezért is jöttem el másodszorra tavaly novemberben a család megmaradt részétől, hogy megtaláljam azt a nyugalmat és békét, ami újra őszinte mosolytcsal az arcomra. Jelentem a mosoly megvan, de azért sok fájdalmas dolog van mögötte.

Még öt nap van fizuig és nekem kemény 40 Ft-om van. Ami a múlt havi 25-höz képest jobb, de a novemberi 130-hoz képest rosszabb. Ennyi pénzem volt egy héttel a fizu előtt. Jelenleg 6 órában dolgozom, amiért 115.000-t kapok és a jutalékot. Az albérletért rezsivel együtt 75.000-t fizetem, a bérletem 10.000 Ft, az orvosom a gyógyszerekkel szintén 10.000, a diákhitel törlesztőm 8.000 s egy rossz döntés következményeként a telefonszámlám 15.000 Ft. Egy jó tanács, ha van éppen egy jól fizető állásod, ahol korlátlanul kell telefont használnod, és felhívnak valami jónak tűnő ajánlattal, gondolj arra, hogy nem mindig leszel te milliomos. Egy gyors fejszáolásból bárki rájöhet, hogy 118.000 alsó hangom a kiadásom minden hónapban. Jóformán a hétvégékből, a túlórákból és a jutalékból élek a két kis tengerészemmel. Végül is ha ezt nézem a tény, hogy van még fél kiló fagyasztott zöldbabom, 5 tojásom és egy kiló krumplim öt nappal fizu előtt, akkor egész jól állok. Vaj és lekvár is van, csak kenyér nincs már hozzá, ahogyan marad még egy kis műzli csak a tej fogyott el mellőle. Érzelmileg kicsit megviselnek ezek a dolgok. Aki ismer tudja, hogy van egy részem, ami külön életet él és úgy befolyásol engem, ahogy csak szeretne, vagyis kettőnk közül ő a főnök. Ő pocak. Amióta láttam egy idegesítő joghurtreklámot szeresd pocakot jeligével kiskoromban, azóta ismerem pocakot, aki meglehetősen hisztis egy szerzet.

Belátom nem vagyok egy meszterszakács. Egy kollega próbálkozott főzni tanítani, de őt inkább megnevetteték a konyhai manővereim, szóval abbamaradt a folyamat. A napjaim egyszerűen néznek ki, háromig hivatalos melóid, aztán túlóra. Azt gondolom minden kollega bolondnak néz, mert ott maradok 500 Ft/óra bérért, de higgyék el nekem, most nagyon jól jönne, ha múlt hónapban egy órával tovább maradtam volna bent. A raktárban a legtöbb feszültséget a pénz okozza mint általában mindenhol a világban. Most megint csökkentek a jutalékok. Én se örültem neki, de nem tudok mit csinálni. Van ígyis pont elég aggódni valóm, nem akarok a nyakamba venni még valamit, amin úgysem tudok változtatni. Szóval válaszolva mindenki kérdésére, hogy normális vagyok-e, amikor éhbérért túlórázom, igen az vagyok, mert minden forint számit nekem.

November óta keményen harcolok a pénzzel, a munkával, az erőtlenséggel s kb mindennel, attól kezdve, hogy kinyitom a szemem, odáig, hogy elalszom. Vagyis ez sem teljesen igaz. Azt hiszem meséltem már a szindrómáról amiben szenvedek, s aminek a kedvenc hobbija felkelteni engem hajnali 2 és 3 között és nem engedni elaludni. Persze ebbl midnenki csak annyit lát, hogy egész nap ásítozok és jönnek a beszólások, hogy nem kellene bulizni és hajnal 3-ig fent lenni éjjel. Én ezeken csak mosolygok. Mosolygok, mert tudom, hogy ha tudnák mindezt, amit most leírtam, akkor talán nem ezzel ragálnák le a helyzetet. De nem tudják, s ez után a bejegyzés után nem mesélem el ezeket többé senkinek.

Világéletemben harcolni akartam az igazságtalanság ellen, s az ellen, hogy az alapján ítéljün meg valakit, amit látunk, annak a tudásnak a hiányában, hogy mit él át nap mint nap és percről percre. Sokszor takar a mosolyom éhséget, szegénységet, fáradtságot, aggodalmat sőt néha fizikai fájdalmat is. Sajnos egy rosszul sikerült korcsolyázás és egy vonatról való leugrás tönkrevágta mindkét térdemet, ami annyit takar, hogy minden egyes lépcső, amin fel kell mennem iszonyatosan fáj. A rend kedvéért a szívem is rosszalkodik, amit pont 14.-én megyek megint vizsgáltatni a kardiológussal, de mint minden egyes gyomor, és szívvizsgálatot végző orvos ráfogja, hogy a szindrómám kellemetlen velejárója, amivel meg kell tanulnom együtt élni...Bár raktári pletykák szerint egyszerűen csak azért kértem át magam másik raktárba, mert nem szeretek lépcsőzni. Úgy is mondhatjuk, hogy nem szeretek, de úgy is, hogy minden egyes lépés a lépcsőn kinszenvedés, s mivel mazochista nem vagyok, amíg tudom messziről kerülöma  lépcsőket.

Szóval ez vagyok én. Szegény, mint a templom egere; gyenge mint a verhadsereg; egyedül vagyok mint a kisujjam, de mégis boldog, mint akié az egész világ...Amikor dolgozni indulok mindent az öltöző szekrényben hagyok a gondjaim közül, amit  lehet, mert pontosan tudom, hogy mindenki aki szembejön velem legalább ilyen ha nem roszabb helyzetben van. S egyszerre amikor meglátok egy kollegát, felveszem a legszebb mosolyomat és hangosan jó reggelt köszönök neki. Miért? HIszem, hogy minden napban van valami szép, ami ha csak egy kis időre is, de feledtetni tudja azt a világot, ami idekint vár rám vagyis ránk.

Soraimat  Oscar Wild szavaidal zárom, melyben megtaláltam önmagam annyi év után: Mindenki a sarat tapossa, csak van, aki közben a csillagokra néz.

Mondottam ember, küzdj...!

Gabriel García Márqeuz egyszer ezt írta: Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet.

A hibákról: Nap mint nap találkozon hibákkal. Magam is sokszor hibázom, és mások is gyakran vétenek ellenem. Így, bár már felnőtt fejjel megtanultam hangosan, jól hallhatóan kimondani a bocsánat, kérem és köszönöm szavakat. Tudom, hogy nem könnyű bocsánatot kérni. Olyankor egy másik ember kezébe helyezed magadat, vállalva a válasz minden következményét. Legjobb lenne úgy élnünk, cselekednünk és beszélnünk, hogy ne kelljen bocsánatot kérni, de mivel tökéletlenek vagyunk, valahogy mindig hiba csúszik a gépezetbe. Rosszabb napokon gyakran hibát hibára halmozok, persze nem szándékosan, csak egyszerűen így alakul.

Az emberről: Gyakran nézem szótlanul az embereket és elgondolokom azon, hogy milyenek voltak ártatlan gyerekként s vajon az akkori énjük olyan szeretett e volna lenni, mint amilyenek mostanra lettek. Emlékszem az első önsegítő könyv, amit a testvéremtől kaptam, miután a hangulatom a béka feneke alá süllyedt kettővel, az első fejezetében beszélt arról, hogy míg mi szánakozva nézünk másokra, mert nyomorúságosnak ítéljük meg  a helyzetüket, addig azok, akik azt az életet élik, mivel a saját életük nem látják ennyire tragikusnak sőt ugyanúgy értékelik, mint bárki más, mert az az élet az övék, a sajátjuk.. Már nem emlékszem se a könyv címére, se az íróra de mind a mai napig annak az első fejezetnek a szavain gondolkodom. A könyvet soha nem olvastam tovább, pedig szerettem minden egyes betűjét, de odaadtam valakinek, akinek nagyobb szüksége volt rá. Ez volt az első és egyetlen ilyen témájú könyv, amit valaha olvastam. Azt hiszem megtanultam akkor együtt érezni az emberekkel. Számomra az együttérzés, a  TE fájdalmad, az ÉN szívemben.

Egymásról: Hiszek abban, hogy az embernek joga van kizárni a körülötte lévő világból mindent és mindenkit egészen addig, amíg megtalálja önmagát, hogy ki is valójában. De miután megtanultuk szeretni önmagunkat kötelességünk másokat pontosan ugyanúgy szereteni. Ez talán a  legnagyobb lecke, szeretni másokat ugyanúgy mint önmagamat, legyen az egy közmunkás vagy egy bankár. Amikor mások igazságtalan, elnyomó és fölényes viselkedését látom talán egy kinevezés után mindig arra gondolok, hogy mennyi gondja lehet önmagával, ha másokkal ily kegyetlen játékokat űz.

A lényegről: Charles D. Warner író így fogalmazott: „Egy kedves gesztus az élettől, hogy bárki, aki őszintén próbál segíteni máson, egyúttal magán is segít.”

Színház az egész...

Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Így fordították magyarra Shakespeare Ahogy tetszikének sorait. Valóban igaz lenne? Valóban színészek lennénk mindannyian?

Kislány koromban sokat bántottak a kinézetem és a szegénységünk miatt. Talán ez lehet az oka annak, hogy kezdtem lehajtott fejjel járni. Akárhova mentem csak a lefelé néztem. Azt hittem így talán a nézz a lábad elé mondásnak fogadok szót, de csak nem mertem a világgal szembe nézni. Vagyis inkább belenézni a világba. Azóta sokminden változott. Kemény munkám van benne, de megtanultam emelt fővel járni és mosolyogni a világra. Éppen ezért gondolkodom és szomorodom el mindig, amikor velem szemben lesütött szemmel vagy lehajtott fejjel jön. Ha kötelezővé tehetnék valamit a világban, akkor az emelt fővel való  járás lenne. Persze jól tudom, hogy nem könnyű ezt megtenni, és sok elrettentő példával találkozunk, amikor szembe jönnek velünk olyanok, akiknek egy kicsit lentebb kellene engedniük az orrukon és még akkor is fent hordanák. Azonban megéri az erőfeszítést. Látni a világot a legcsodálatosabb dolog. Látni a mosolyát valakinek, akit szeretünk; látni felnőni valakit, hétköznapi csodákat és sorolhatnám még tovább. Azonbana  világban nem csak jó dolgokat látunk. Bőven akadnak olyanok is, amit legszívesenne kitörölnénk örökre az emlékezetünkből, s amikről reflexből elkapjuk a tekintetünket. Ezek a dolgok is benne vannak a pakliban. Látióni a világot teljes egészében keserédes dolog.

Van azonban valami, amivel minden nap szembe kell néznünk. Aminek a látványa, hol meglep, hol elkeserít, hol bűntudatot ébreszt, hol megnyugtat. Valami, amit életünk végéig velünk van, mégis minden nap változik. Valami, amit tükörképnek hívunk. Hogy mi a tükörkép? Az az ember, akinek a többiek látnak. Hogy mi az érzés, amit akkor érzel, amikor meglátod ezt a képet? Az az ember, aki valójában vagy...Néha érezhetjük, hogy látni se bírjuk magunkat, s olyankor a tükörképünk a legnagyobb ellenségünk. Néha pedig felfedezni véljük az élet hagyta jegyeket, az emlékeink lenyomatát, döntéseink következményét...Azt hiszem jóval többed van, mint a világ összes emberének anyagi java, ha nyugodt szívvel tudsz tükörbe nézni.

A tükörképünket önmagunk formáljuk. A hatalom elbizakodottséga, a szeretet gyengédsége, az öröm, a boldogtalanság, a bűntudat, a remény, mind-mind rajta vannak az arcunkon. Talán ezért is voltak az ókori színházkban maszkok a színészek arcán, hogy elrejtsék a valódi énjüket...A színházra visszakanyarodva Shakespeare érdekes dolgokat feszegetett. Azt hiszem ahogy egyre idősebb leszek, úgy jövök rá, hogy mindannyian szerepek mögé igyekszünk bújni, s egyre kevesebb embernek engedünk bepillantást a valódi énünkbe, félve az árulástól és a fájdalomtól. A világ tele van bohócokkal, csinibabákkal, szépfiúkkal, okostojásokkal (kockákkal), fekete bárányokkal, mama pici fiacskáival, szőkenőkkel, pletykafészkekkel. Hirtelen most ezek a kategóriák jutottak eszembe. Én sokszor használom a butácska, szőkenő álcámat. Nem tudom miért, de néha jól esik. Azt hiszem a lényeg érthető. Mindanyian választunk egy szerepet s a mögé bújunk, majd este amikor tükörbe nézünk csak reméljük, hogy nem formált át teljesen minket a szerep, amit választottunk. Aztán valahogy egy napon a szerepünk beivódik az egyéniségünkbe, s az egyéniségünk a szerepünkbe.

Azt hiszem ez az, amit a tükörképről mondani lehet. Nincs más megoldás, mint úgy élni, hogy mindig nyugodt szívvel tudjunk tükörbe nézni. Apropó, az Ahogy tetszik eredeti sorai mást mondanak erről a témáról. "All the world`s a stage, And all the men and women merely players;".*

 

*nyersfordítás: Színpad az egész világ, és minden férfi és nő csupán játékos.

Raktári röpdoga...

Mindannyian változunk és változtatunk. Azt mondják a változás az egyetlen az állandó ebben a világban, de arról nem beszélnek, hogy miért. Sok ok lehet arra, hogy megváltozzunk. Változtatunk valaki miatt, akit szeretünk, vagy azért, hogy szeressenek bennünket. Változtatnuk parancsra, utasításra és olyan kérésére, akit többre tartunk önmagunknál. Változtatnuk még azért, hogy bizonyítsunk vagy túléljünk valamit. Változtatnuk mert szeretnénk, változtatunk mert kell. Parancs, kérés, utasítás, saját érdek...Mindig találunk okot a változásra.

Én nehezen változom. A mai napig kihívást jelent változtatni önmagamon, a gondolkodásmódomon vagy a világszemléletemen. Amikor Pestre kerültem az első templom, amit megláttam az a Béke téri templom volt, amit én mind a mai napig Mátyás.templomnak hívok. Amikor először megláttam tudtam, hogy ilyen nagy és díszes csak a Mátyás-templom lehet. Őrültség tudom, de aki tudja ezt rólam, azzal biztosan összefutok, ha a Mátyás-templomhoz beszélek meg találkát. Bár pontosan tudom, s azóta már láttam is, hogy az eredeti Mátyás-templom teljesen más, nem akartam felülírni az érzetet, mely szerint nem az a Mátyás-templom, amit a világ annak nevez, hanem az, amit én annak gondolok.

Ez egy nagyon sarkalatos pékda az életemből, s talán lököttnek is tűnök emiatt, de mint említettem nagyon nehéz változnom. Félek a változástól, mert mindig azt gondolom, hogy a változás elpusztítja a jót amiben jelen pillanakban vagyok. Furcsa módon a kíváncsíság, ami mindig is előre hajtott gázpedálként belevisz olyan dolgokba, amiben a változástól való félelem a padlófék. Azt hiszem sokszor fogok még rájönni, hogy a változás jó. A változás jót hozhat, többre taníthat és előbbre vihet. Pont úgy, mint az iskola. Öntik az agyunkba a tudást, aztán hirtelen egy röpdolgozaton keresztül számon kérik, hogy mennyivel vagy okosabb, vagyis mennyivel változott meg a tudásod az ismerthez képest. Világ életemben rajongtama  röpdogákért, persze csak szolídan vigyorogtam ennek a szónak a hallatán, míg a többiek zsibongtak. Büszke voltam rá, hogy egyre többet tudok... Már sok éve nem írtam röpdogát, de az élet újra meg újra olyan helyzetek elé állít, amiben bizonyítanom kell, hogy mennyit tanultam az előző leckéből és, mennyire voltam alázatos elfogadni azt, s megváltozni vagy megváltoztatni valamit.

Ma a raktárban röpdoga volt. Azt hiszem az előző lecke az őrizd meg a rendet s a rend is megőriz téged volt. Voltak, akik belebuktak ebbe a leckébe s káoszt hagyva maguk után eltávoztak. S most vannak olyanok, akik ebből a káoszból próbálnak kihozni valamit. Mintha ezer összegubancolt vezetéket kellene kibogozni.. Ma s ezen a héten általában nagy munkálatok folytak a raktár fizikai megtisztításában. Lassan negyed éve, hogy vezetéscsere volt, s kezdenek oldódni a gubancok a vezetékeken. Azt hiszem ezt a folyamatot jött ma csekkolni a vezetékek tulaja, vagy mondjuk úgy, röpdolgozatot iratni az iskolaigazgató. Mindenki változik, akárcsak a raktár.

Mondják, hogy egy lánc pont annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme. Azt hiszem ez a raktárra is igaz. Ahogy tellnek a hetek a környezetünk lassan majd változik, nem kényszer miatt, nem parancsra, hanem a jobbra törekedve. Bár tulajdonképpen az igazi kérdés, hogy idebent és odabent elindultak-e a változások.

Soraimat John Maynard Keynes angol matematikus szavaival zárom. "Nem az új gondolatok megértése nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás; mert ezek behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek következtében, amelyben legtöbbünk részesült."

 

 

Egy mosoly mögött

Amikor rád mosolygok pontosan tudom, hogy nem tudom megoldani a gondjaidat, amikkel küzdessz, de enyhíteni tudom a fájdalmat, hogy könnyebb legyen azt elviselni.

Mélyszegénységben nőttem fel egy Szabolcs megyei faluban, genetikámnak és a környezetemnek „köszönhetően” egy olyan betegségben szenvedek, melynek egyik jellemzője a depresszió. Amikor reggel hangosan köszönök és mosolygok tudd, hogy harcolok azért, hogy őszinte legyen a mosolyom. Ez a legtöbb, amit adni tudok másoknak, az egy mosoly és néhány kedves szó. Miért?

Sohasem tudhatom, mi jár annak a fejében, aki szembe jön velem. Csak gyenge próbálkozás amikor az arcokról próbálok olvasni egy hangulatféleséget, mert az igazi hangulat a szívben lakik. Talán valaki végtelenül szomorú, vagy éppen boldog, vívódik valamin vagy épp most hozott meg egy döntést, aggódik vagy végre nyugalomra talált. Ezért mosolygok mindenkire.

Bár hallottam már feltételezéseket, hogy hangulatmódosítókat szedek de ezeket cáfolnom kell. Kiskorom óta a bátyám azzal viccelődött, hogy nem tudok nem mosolyogni. Igaza volt. Bár nagyon vicces volt, amikor ezt bizonyitani akarta és mindenféle szavakat mondott s mivel én nevettem mindegyiken a helyzet miatt, így elkönyvelhettük, hogy mosolygok majd keresztül az életen. Ezért ne furcsálld, ha legközelebb szembe megyek veled és mosolygok.

Nem könnyű nekem se mindig „mosolydealernek” lenni, főleg amikor a sokadik órát dolgozom le, és a betegségem éppen azon dolgozik, hogy felemésszen belülről. Így amíg lehetőségem van rá elárulom, a mosolyom forrását.

Mindig van ok mosolyogni, ezt soha ne felejtse el senki. Én abból töltekezem, amivel mindenki találkozik. Boldoggá tesz, ha eszek egy finom ételt; ha láthatom a napfelkelte és naplemente festette eget, ha figyelem az állatokat, akik egyértelműen arra lettek teremtve, hogy minket megnevettessenek; boldoggá tesz, ha valaki visszamosolyog rám, ha beleszippanthatok a friss levegőbe, ha valaki megölel. Tudósok szerint napi min. 20 mp ölelésre mindenkinek szüksége van, a jótékony hatása miatt.

Talán egy filozófus egész életét szentelné annak a kérdésnek, hogy az élet alakít minket vagy mi az életünket.  Én az utóbbira szavazok. Rossz napokon, amikor a szívemre szomorúság ül valaki szembe jön velem és „csak” rám mosolyog. Ezek a mosolyog emlékeztetnek arra, hogy miért csinálom és csináljuk mindannyian azt, amit csinálunk. Másodpercek tört része alatt az agyunk megismeri azt, aki velünk szembe jön, feldolgozza a régi emlékeket és egy érzést generál bennünk, ami egy mosolyban fejeződik ki. Bár mindig is volt bennem valamiféle félelem a mosolygással kapcsolatban, mert a fogaim részeg katonás sorrendben állnak, de aztán rájöttem, hogy az embereknek, akármi is zajlik bennük, nem egy tökéletes Colgate reklám mosolyra van szüksége, hanem egy bármi történik is nem vagy egyedül mosolyra, ami bár nem oldja meg a gondokat, segít túlélni őket.

Végezetül hadd idézem Sir Charles Spencer Chaplin szavait: Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.

 

Nem a ruha teszi ?!

Albert Einstein egyszer azt mondta, hogy ne sikeres ember akarj lenni, hanem értékes.

Hazafelé sokszor nézem magam körül a nőket, akik különféle cégeknél irodistaként, vagy más pozícióba dolgoznak. Látom rajtuk, hogy nem piszkos munkát végeznek. Olyanok akárcsak a nők a plakátokon városszerte. A hajuk tökéletesen áll, akárcsak a manikűrözött körmeik. A sminkjük kifogástalan. A legújabb kommunikációs eszközök vannak a kezükben, s a legújabb ruhakollekció darabjait viselik. Néha irigylem őket. Ahogyan azokat a nőket is, akikkel a plázában látok kávézgatni a barátnőikkel, miközben én meló utáni gyors bevásárlásra rohanok.Néha elegem van a koszos alkatrészekből, a végtelen gyaloglásból és az izzadtságból nap végére.

Nap mint nap találkozom a plakátokkal, amik egyféle emberi értékről eltorzult képet vetítenek felém és mindenki felé. Mintha nem lehetnék értékes a legújabb iphone és a legdivatosabb ruha nélkül. Mintha annyit érne az ember amennyi a pénztárcájában van és ahogyan éppen kinéz… Az idők során nagyon szép mondásokat találtak ki az ember megítélésével kapcsolatban. Innen tudjuk, hogy nem a ruha teszi az embert. Ami jelentésével százegy százalékosan egyetértek, azt azonban elfelejtik mondani, hogy a társadalom az alapján ítél meg.

Ezért lehet, hogy egy nap végén, amikor fáradtan, izzadtan kicsit áporodottan felszállok a villamosra/metróra/buszra azon kezdek gondolkodni, hogy mennyit és érek én. Talán érdekes dolgok születnének ha közvélemény kutatásba kezdenénk, hogy állítsa foglalkozás értékességi sorrendbe az embereket. Rájöttem, hogy a társadalmat nem tudom megváltoztatni. Akármit csinálok egy vezérigazgató a világ szemében mindig értékesebb lesz, mint egy földműves, de a saját gondolkodásomat megváltoztathatom.

Lehet, hogy csak egy raktárosnak érzem olykor magam. Mert sokszor gondolkodom az életemen, de rájöttem, hogy amíg magamat nem tanulom meg így szeretni és elfogadni, addig hiába várom, hogy mások tiszteljenek s én magam sem tudok majd tisztelni másokat, akármilyen beosztásban legyenek is. Amellett, hogy nem a ruha teszi az embert, talán hozzá tehetnénk, hogy nem az vagy, amit dolgozol.

Robinsoni játékok

Egyszer valaki azt mondta, hogy az írás amire nem kért fel senki, nem hatalmazott fel senki magánügy és magányos ügy. Az embernek magányosan és egyedül kell megszenvednie és szembesülnie kétségbeeséseivel. Ha az ember az íróasztalt és a fehér papírt választja, szinte Robinsonná válik. Úgy gondolom, hogy az írás, az alkotás nem más, mint egyfajta robinsoni „játék”.

Sok minden történt velünk az életben. Sok friss és beforratlan sebet hordozunk. Ezek közül vannak láthatók és láthatatlanok. Ha szerencsénk van találunk valakit, akiben bízunk annyira, hogy megmutassuk neki a sebeinket. De gyakran találkozom olyanokkal, aki egyedül, magányosan hordozzák a múltjukat, sérelmeiket és fájdalmaikat…Mert mindenkinek vannak sebei. Annak a legtöbb, aki a legjobban tagadja azok létezését.  S bár az írói szabadság sok mindent lehetővé tesz, ez nem jelenti azt, hogy nekem ne lennének, mert igenis vannak. S míg mások csöndesen szenvednek takargatva ezeket én elkezdtem kiírni magamból őket. Talán csak egy ócska álca volt, hogy többes számot használtam, mert minden, amit leírtam az enyém volt, bennem volt. Nem egy nagy közös modernkori tizenkét pont, hanem az érzéseim vetülete egy képernyőn.

Nem tudhatom, hogy mi zajlik másban, miközben naphosszat robotol a megélhetésért. Ezt az egyet megtanultam az életem során. Soha nem tudhatom ki valójában a másik, amíg nem láttam a sebeit, amit kapott. Ezt elfelejtettem egy kis időre. Igazából tegnap fogalmazódott meg bennem, amikor is a raktár kijáratánál láttam hazamenni a kollegáimat. Tudtam, hogy engem otthon nem vár senki, s azt is, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Világéletembe hazahordtam a munkámat. Nem volt bennem semmi rossz szándék vagy mániákus ragaszkodás az iránt, amit csinálok, csupán nem volt más. Ahogyan most sincs. Amikor hazaérek az üres lakásba valamiféle hiányérzet kerít hatalmába. Ezért túlórázom annyit és ezért is járok be hétvégén dolgozni…S ezzel nem vagyok egyedül.

Vannak köztünk olyan szerencsések, akiket család vár, mikor haza érkeznek, s bármilyen nehéz is volt a nap kárpótolja a család biztonsága, nyugalma és szeretete. Vannak olyanok, akik barátokkal mennek el, egy második műszakra, hogy olyanokkal legyenek, akiket kedvelnek s akik viszont kedvelik őket. És vannak a magányos farkasok, akik talán a legboldogabbnak tűnnek a raktárban, mégis az életük odakint a világban rideg és magányos, akárhány ember is kíváncsi arra, amit írnak vagy mondanak.

Amióta az eszemet tudom szerettem megnevettetni másokat, akár a szerencsétlenségemről mesélt történetekkel, akár egy zsibbasztó viccel, akár csak egy szimpla mosollyal. Azonban az elmúlt egy hétben ez nem ment. Valahogy nem…Egyszer egy oktató odabentről azt mondta, hogy a törvény és az emberség határai mások. Igaza volt. Akkor azt feleltem, hogy az emberségnek nagyobb a határa. A ptk. és a btk esetében ezt így gondolom, de az íróiszabadság az más.

Ismerem azóta a jogaimat, hogy az első újságcikkemet megírtam. Tudtam, hogy ha az egész világ ismer is rá arra, akiről és amiről beszélek, de én megváltoztatom a nevet, vagy nem írok konkrét információt, akkor véd a törvény, mert alapvető emberi jog a szólás és sajtószabadság.

De valami motoszkált bennem. A sebek. S itt nemcsak azokról beszélek, amiket én kaptam másoktól, hanem arról, amiket azok az emberek, akikről nem túl jó véleménnyel írok. Tudom, hogy ez nem sok mindenkit érdekel, de elfelejtettem, hogy én mindig is a jót kerestem az emberekben felmentve őket a rossz húzásaik legalább is a szerintem rosszak alól. Ez az, ami miatt a középsuliban a Terézanya becenevet kaptam az egyik tanáromtól, s ami miatt mind a mai napig tudom, hogy én túl naiv vagyok az élethez. De valahol nem érdekel. Mindig, még ha sötét felhők takarják is el az eget napsütéses szép napot kívánok, mert reménykedem, hogy tudok magamból annyi örömet, kedvességet adni, ami felér egy napsugár melegével.

Nem azért kerültek le a bejegyzések, mert atrocitások értek miattuk, hanem mert az elmúlt egy hétben úgy éreztem, hogy kifordultam önmagamból. Most egy kicsit szabadságra jöttem, hogy kizárjam mindazt, ami odabent történik és megtaláljam azt, amit valóban mondani szeretnék. Ez az én robinsoni „játékom”.

Napsütéses szép napot!

Sára

 

BLOG 3. VÁLTOZAT

 

 

 

 

Az űrlap alja

 

 

Raktárreggae

 

   
 

 

 

A kezdetek

Az egész az egerekkel kezdődött. Az a nap is ugyanolyan átlagos volt, mint a többi ezer a raktár életében, kivéve azt a női sikolyt, amitMiaguszta hallatott az ebédlőben, mikor is egy cuki kisegér nézett a szemébe, amikor kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, ahol a kupakos kiflikéit tartotta. 

Nagyon Von Tosember akkor jött rá, hogy miután mindent leltárba vetetett ami a raktárban van, nehogy a dolgozók véletlenül is hazavigyenek, akár egyetlen árva zsebkendőt, volt valami ami bár a raktárban volt, még nem volt az ő tulajdona. Az egerek. De ne rohanjunk annyira előre. 

Kis Kopasz és Nagy Kopasz éppen a napi sétájukat tették a raktárban. Nevükből jól látszik, hogy ők a raktár legkörnyezetbarátabb középvezetői. Mielőtt Kis Kopasz a raktárba került két állás közül választhatott. Vagy ez, vagy egy hajnövesztőszert árusító cég ügynöke lesz. Jelentkezését az utóbbi helyen furcsa mód elutasították így került a raktárba. Azóta bármi is történjen véleménye mindig mindenről ugyanaz. Idézem: " Vannak itt fura dolgok." Nagy Kopasz pedig egy környezetvédelmi állapotjavítás során vették fel, mint környezetbarát energiaforrást. Legalább is, a negatív energia átalakítást pozitívvá valamely filozofikus gondolkodású aktakukac lenyomta a kívülállók torkán mint fotoszintézissel egyenértékű biokémiai folyamatot....Az ő sétájukat a raktárban nyugodtan nevezhetjük kőzetmozgásnak tekintve, hogy névrokonságban állnak egy híres neves hegység két csúcsával. 

Ka Béla On, ahogy az a nevéből is jól következik külföldi vendégmunkás volt a raktárban. Mindenki a rejtőzködés nagymestereként ismerte. Tudták róla, hogy létezik mégse tudta soha senki, hogy neki mi is lenne a feladata a raktárban és nem is igazán látták soha. Karaktere számunkra akkor válik érdekessé, mikor egy szép napon egy elektromos béka futam hevében, véletlenül áthajt Lükeszter egyik szeretett kisegerén. Apropó Lükeszter. Mindenhol jól ismert a friss hús kifejezés. Na ebben a raktárban ő volt az. Mielőtt ide került híres egéridomár akart lenni, de a sokadik sikertelen, pánikba torkolló atrakcióbemutató után úgy érezte, hogy egy láncszem hibádzik a kísérleteiben. Így mivel se bevétele, se munkája elállt dolgozni az első helyre hova felvették. Aztán, amikor megtudta, hogy egy raktárba hívják úgy vélte, hogy megtalálta a hibát az eddigi munkáiban, ugyanis természetes környezet hiányában kísérletezett eddig. Egy raktár, gondolta, kitűnő hely a egéridomításra. Az első napon valami egyszerűvel akart kezdeni, így amint ő elindult reggel a dolgára, a két kis kedvencének, akit magával vitt, egy egyszerű vezényszót ismételgetett percekig. Marad! Aztán ő maga elindult, hogy megismerje az új kollegáit. 

Az első, aki szembe jött vele maga Nagyon Von Tosember volt, a raktárigazgató, aki bárkivel bármiről is beszélt a végszó mindig ugyanaz volt: Majd értesítünk! Lükeszter gyors bemutatkozás után se volt más a helyzet. Akármennyire is hülyén hangzott, a jónapot kívánok Eszes Lükeszter vagyok bemutatkozásra a jónapot, majd értesítünk reagálás. De ez Nagyon Von Tosembert nem zavarta, ahogyan a két kis utánfutóját Stréb Ernőt és Kava Róbertet sem.

Stréb Ernő a rakatár legszürkébb figurája volt, még az egereknél is szürkébb. Egész álló nap az aktuális főnök mellett járkált. Véleménye mindig ugyanaz, mint a közvetlen felettesé. Verbális kommunikációra majdnem teljesen alkalmatlan. Bólogatási technikája kitűnő, akár csak Kava Róbertnek. Kava Róbertnek ez felvett neve volt. Suny Imre néven látta meg a napvilágot, ám mikor rájött, hogy a neve tartalmazza a sunyi szót, mely elképesztően jellemző volt rá, úgy döntött, hogy nevet változtat. Így lett Suny Imréből Kava Róbert.

Mielőtt elfelejteném, feltétlenül be kell mutatnom Menci Jencit. Ő mondjuk úgy az eltakarító a raktárban. Amikor azt mondják, hogy a falnak is füle van, akkor fal alatt őt értik. A raktár alapító okiratában a vezérigazgató neve mellett az övé szerepel, mint igazgatótanácsi tag. Eredeti nevét: Jenő, hivatalos procedúra által Menci Jencire változtatta. Hivatalos procedúra alatt azt az esetet értem, amikor is az egerek terjesztette fertőzések miatt, minden dolgozónak hasmenése lett. Ennek következtében elérkezett a raktár életében az a pont, amikor mindenki belátta, hogy kinek a kezében is van az igazi hatalom: elfogyott a wc-papír.

Mint mindenhol, a Reggae Raktárban is van egy ipari kém, ha úgy tetszik kettős ügynök. Nálunk Kukker B. Andi az. Fő kereskedelmi eszköze az információ, melyből hatalmas vagyonra tesz szert. Azonban amikor elhagyta volna a tett helyszínét valaki rájött a titkára és a hallgatásért cserébe pozíciót követel magának. Most legfőbb célja megtalálni azt, aki mindent tud róla és elhallgattatni.

Ehhez azonban Szekurittynak is lesz egy két szava. Ő a világ legalacsonyabb biztonsági őre. Eredetileg raktárosnak érkezett, de a biztonsági kapu, alacsonysága miatt, nem érzékelte. Így az első napján eldőlt, hogy mi lesz a munkája. Mivel a forgóajtó nem engedi át, csak a mellette lévő lengőajtón tud bemenni, amit pedig kizárólag csak a biztonságiak használhatnak. Hamar hívták is az igazgatót, aki biztonsági őrré ütötte, persze a szó nemesebb értelmében. Termete ellenére Szekuritty az orrát magasan hordja. Így fordulhat elő, hogy a cipőfűzőjét, ami kiesik a látóteréből valaki rendszeresen vagy össze vagy valamihez köti. Az ő legfőbb feladata minden reggel a közép és felsővezetőknek a homlokára egy bélyegzővel jó nagyot csapni, természetesen csak azért, hogy az átlagdolgozóktól jól láthatóan különbözzenek. 

Minden ilyen csapásnál felkiáltott, állítása szerint a durvaság szerint Miaguszta, pontosan úgy, ahogy azon a bizonyos reggelen, amikor is találkozott azzal a bizonyos patkánnyal. Miaguszta a hisztisnél is hisztisebb, a kényesnél is kényesebb és a butábbnál is butább volt. Egyetlen nyomós indoka volt a felvételének, hogy csinoska volt. 

Szedett-vedett egy társaság ez, tudom. Hogy melyik szél fújta őket össze soha nem tudjuk meg. Ellenben sok mindent megtudunk a Tahóügyi Minisztérium jelentéséből, melyet mind a mai napig őriznek egy szupertitkos raktárban a Hazugok tere 8 szám alatt. A bejárati ajtótól számított második ajtó balra, a zöld-fehér szekrény legfelső fiókjában egy lila dossziéban, melyre egyetlen szó van írva. Jobban mondva egy név. A nyomozás, olyan régen kezdődött a raktár és dolgozói ellen, hogy mindegyik nyomozó kihalt, aki tudta volna, hogy miért indult. Mára már csak gyűlnek és gyűlnek az információk. S bármily meglepően hangzik is, a fent említett dolgozók egyike sem maga a fő gyanúsított... Azt mondják, hogy mindig az a bűnös, aki a legártatlanabbnak tűnik. Így kerül be a képbe a felettébb gyanús, idén 80 éves büfés néni, Margit. Aki olyannyira ártatlan, hogy a szart is szarkának becézi, mert az sokkal szebben hangzik. 

Hogy milyen kusza szálak kötik össze a büfés nénit az egerekkel? Hogyan oldja meg ez a szerencsétlen majdnem tizenhármas csapat az egérügyet, miközben egymásra is vadásznak? Legyen ez a jövő reggaeje...akarom mondani zenéje. 

u.i:  Sajnálatos módon a fent említett személyekről fényképpel nem szolgálhatok, mert Nagyon Von Tosember azelőtt tetette ki a fényképet készíteni tilos táblát, mielőtt eszébe jutott volna, hogy képet készítsen a dolgozóiról. Márpedig ő megállapította, hogy a szabály ez esetben rá is vonatkozik. 

 

 

Csak egy átlagos nap

Csak egy átlagos munkanap volt. Eszes Lükeszter éppen azon gondolkodott, hogy ha 1 és 2 között végtelen szám van, és ugyanez igaz 1 és 3 között, akkor ezek szerint az egyik végtelen nagyobb mint a másik. Amikor Lükeszter ilyen kérdéseken gondolkodott valami fura jelenség történt körülötte. Egy hatalmas szivárványszínű buborék kezdte körbevenni. Úgy járkált a raktárban, mintha csak ebben a buborékban repült volna, idióta vigyorral az arcán. Egyesek szerint már illetlen volt azt a vidámság, amit Lükeszter a munkahelyen mutatott, ugyanis mindenki tudja, hogy tiltja a szabályzat, hogy bárki is túl jól érezze magát munka közben, mert ez azt valószínűsíti, hogy nem aggasztja eléggé a munkája súlya. De mint mindenre Nagyon Vont Tosembernek erre is volt megoldása. Méghozzá egy tű. Amikor azt vette észre, hogy bárki túl jól kezdi érezni magát, s ez nagyon jól látszódott a körötte képződött színes buborékból, egyszerűen odament és egy apró, jól begyakorolt mozdulattal kiszúrta azt. 

Mint minden reggel a kis csipet csapat apraja és nagyja a levegő automatánál állt sorba. Nemrégiben kapták kedves gesztusként a főnökségtől. Kérhettél sűrített levegőt, illatosított levegőt, hegyi levegőt, sóbarlangi levegőt és még szmogos levegőt is. Az automata annak a a fejlesztésnek a keretében érkezett, melynek szintén tagja volt  a hangulatszigetelő fotocellás ajtó.  Lépten-nyomon ilyen ajtóba botlottál, ahogy végigmentél a raktáron. Kezdetnek például ott volt a nyugalom szakasz, ahol is a feng shui szerint volt elrendezve minden polc, majd következett a vidámság szakasz, ahol is egy erre kijelölt munkatárs egész álló nap vicceket olvasott fel és erőltetetten nevetett is rajtuk. De bár ne tette volna. Az itt dolgozónak inkább a bolondzóna volt ez a rész. Aztán ott volt a szépség szakasz. Bár a szépség relatív, és Stréb Ernőre volt bízva ennek a szakasznak a felügyelete, aki mindenre rábólintott, amit dekorációként mutattak neki. Így került be a raktár ezen részébe a szelektív hulladékgyűjtő, a Sóhajok hídja, melyet megvette és le is írt az adójából, és egy nyilvános wc. Tudni illik Kava Róbert érthetően és logikusan elmagyarázta Stréb Ernőnek, hogy a nyilvános kifejezés nem engedi, hogy bármivel is eltakarják magát a wc csészét. S mint általában mindig Ernő erre is rábólintott, annak ellenére, hogy érezte, valami nem stimmel.    Az itt dolgozók kedvenc része mégis a természet szakasz volt. Ide a kitört ablakokon keresztül száz és százféle élőlény jutott be a külvilágból. Ez volt az egerek törzshelye is. Egy beázásnak köszönhetően tavasszal és nyáron vízesés is volt a raktár ezen részében. Summa summárum, az ember majd idegbajt kapott, ahogy végigment a raktáron. 

- Történt egyszer, hogy egy hosszú megbeszélés után a vezetőség elhatározta, hogy a raktár egy bizonyos részét VIP részlegnek nyilvánítják, ahová csak kulccsal lehet majd bemenni, természetesen csak vezetőségi tagoknak. Na már most, amikor reggel belép valaki a raktár területére és sikeresen túléli Szekuritty napi energia vámpírkodását és kisebbségi komplexusának kompenzálását és átjut a forgóajtón akkor három út tárul elé. Ebédlő, raktár, öltöző. Egyik nap meg is érkezett volna a szakember, hogy mindent szakszerűen beszereljen és feltegyen, ami egy VIP részlegez kell, nevezetesen egy lakatot, és egy előre jól megtervezett Ví.Áj.Pí feliratú matricát. Szóval meg is érkezett volna, ha egy gyors vezetőségi kupaktanács úgy nem dönt, hogy adatbiztonsági okokból, nehogy bárki is üzleti titkokat lopjon el, egy belsős bár nem szakembert bíznak meg a feladattal. Kukker B. Andi, aki véletlenül sem hallgatózott a beszélgetés alatt, amikor meghallotta az adatbiztonsági szót azonnal önként jelentkezett a feladatra. Mikor már minden készen állt a munkára, s Kukker B. Andi is megtörölgette az amúgy hihetetlenül retkes szemüvegét rájött, hogy nem tudja pontosan melyik ajtót is kellene lezárnia. Mivel ő maga nem tudott választani, hogy az ebédlőt a raktárat vagy az öltözőt zárja le az ott dolgozók előtt így csőpostán gyorsan megkérdezett mindenkit, aki ott volt azon a bizonyos megbeszélésen. A válasz egyértelmű volt. Nagyon Von Tosember az ebédlőt, Kava Róbert az öltözőt záratta le. Stréb Ernő a kérdésre, hogy a raktárat, az ebédlőt vagy az öltözőt zárják el a dolgozók elől egy IGEN-nel válaszolt. Mivel a kérdésben elsőként a raktár szerepelt így Kukker B. Andi arra következtetett, hogy a raktárat akarja Ernő lezáratni. Így esett, hogy egy reggel mindenki, aki belépett a forgóajtón három Ví.Áj.Pí feliratú ajtót látott és három belakatolt ajtót. Miután fény derült az esetre mindenki Kukker Bandit várta remélve, hogy nála vannak a lakatok kulcsai. Azonban mint kiderült ez egy alacsony költségvetésű projekt volt, így Bandi az első három lakatot, amit nyitott állapotban talált, feltette az ajtóra, vagyis hármat három ajtóra. S mivel mindezt műszak végén csinálta már nem akart visszamenni, így mint aki jól végezte dolgát hazament. Szóval eme zseniálisan összehangolt munka eredményeként került három lakat raktárhiányba s kellett kifizetniük az itt dolgozóknak. S ez volt a raktár történek első és egyetlen éjszakai műszakja, ugyanis miután sikeresen levágták a lakatokat kezdődhetett a munkaidő. Az persze kérdéses, hogy ezt Csal Amádé a raktár savanyú képű munkaügyese és egyben könyvelője hogy oldotta meg, de az már egy másik történet.-

Mint minden reggel Menci Jenci a söröket rendezgette a hűtőben. Igen, a söröket. Egy elírásnak köszönhetően Menci Jenci sorrendező és eltakarító kollega, sÖrrendező és eltakarító kollega lett. Mit volt mit tenni, mivel a papírmunka általában hosszú és fáradalmas így ahelyett, hogy korrigálták volna a hibát az a döntés született, hogy megteremtve a munkafeltételeket Menci Jencinek is, ezentúl egy apró szegletében a raktárnak söröket fognak tárolni, melyet Menci Jenci kedvére rendezgethet napestig. Aztán persze soha nem értette senki, hogy miért olyan piros Jenci orra és miért vigyorog olyan furán délután 3 körül. A vezetőség persze tudta. Biztosak benne, hogy Jenci az élő példa rá,hogy a vicces szakaszban dolgozó kollega a vicceivel kitűnően végzi a munkáját. Így tervbe is vették, hogy előléptetik. 

   

 

Amit nem tudsz, az nem ....

Minden reggel Kava Róberttel az élen, újoncok kis csoportja haladt át a raktáron. Úgy ötpercenként rohant valaki a kijárat felé, de ez már javuló tendencia. Ezt azon a megbeszélésen állapított meg, amin a vezetőség statisztikai mutatók vizsgálatába kezdett a raktárral kapcsolatban. Itt derült ki, hogy a raktárnak vannak IT-s alkalmazottjai. Bár olyanok mint a görög istenek, és néha jelennek csak meg látomásként, de azért vannak. Ez az egy amit tudunk róluk. 

A statisztikák alapján kettővel több fő tartózkodott az elmúlt néhány napban a raktárban, mint ahány alkalmazott van összesen. A rejtély felderítését maga a fő belső ellenőr Bajszosmenő vette a kezébe. Azt hiszem róla még nem meséltem. Mindenhol kell lennie valakinek, aki igazat mond. Csak a színtiszta igazat. A Reggae Raktárban sokáig volt "megmondóember" pozíció, melyben egymást váltották a delikvensek. Mindegyikkel ugyanaz volt a gond. Ha igazat mondtak, akkor Nagyon Von Tosember dühében bocsátotta el őket, ha pedig hazudtak, akkor azért mert nem jól végezték a munkájukat. Bajszosmenő volt a legelismertebb a megmondóember szakmában. Aztán ahogy öregedett belső ellenőrré degradálódott, s egy napon azon kapta magát, hogy a Reggae Raktárban jár fel s alá és szorgosan jegyzeteli le a valóságot.  Bármennyire is fura egy társaság a raktári, Bajszosmenő túl tett mindenkin. Soha nem szólt egy árva szót sem senkihez, ha mégis akkor hosszú öööööööö-zés után egy fél mondatot elmondott, majd hatásszünetet tartott, és aztán elment, így soha nem fejezve be egyetlen mondatát sem. Bár nem beszélt az arcával és bajuszával annál inkább kommunikált. Erősen zakatolt a bajusza, mondhatni majd leesett a helyéről, amikor látta, hogy Nagyon Von Tosember egy öklössel köszön egy dolgozónak, majd amikor az távozik kétségbeesetten törlőkendőt követel Stréb Ernőtől. S legalább ilyen hatással volt rá, amikor hallotta Kava Róbertet, amikor is egy szörnyű poén után, Stréb Ernőt kérdezgette, hogy ugye jó duma volt, majd fuldokló béka gitározásához hasonló hangon röhögni kezdett. 

Szóval kitartó nyomozás árán Bajszosmenő két eltéved turistát vezetett ki a raktári tömörítőből, akik széles vigyorral az arcukon magyaráztak nagy hévvel valamit. Ritka volt a mosoly a raktárban. Ha hihetünk a  szóbeszédnek egy vezetői tréning után Kava Róbert, Stréb Ernő és Nagyon Von Tosember is széles vigyort erőltetett magára, így léptek be a raktárba. Nem számoltak azonban a raktárban dübörgő hideggel, melynek köszönhetően szó szerint az arcukra fagyott a mosoly. Azóta senki nem látta egyikőjüket sem mosolyogni. Meg kell hagyni Kava Róbert arcára legalább öt év letöltendő volt írva, de elmondása szerint soha nem ült börtönben, mert retteg a rabruha ízléstelenségétől...Visszatérve, a fent említett tréningen hallottak először arról az elméletről, miszerint a munkavédelmi oktatás igenis hasznos. Ez merőben ellent mondott az eddigi elképzelésüknek, miszerint a munkavédelmi oktatás lényege, hogy elmagyarázzák a dolgozóknak, hogy a munka túl veszélyes és védekezni kell ellenük. Hasonló megfontolásból és szóértelmezésből adódik, hogy nem került a raktárba felszerelésre tűzcsap... A leghasznosabb eredménye ennek a bizonyos tréningnek a dolgozókkal való személyes törődés volt. Ez a téma elő is került a statisztikák elemzésekor s itt született meg a raktár talán legmegosztóbb döntése. Attól a naptól kezdve egy előre kiszámolt mennyiség került ki mindenből a raktárba. Az itt dolgozók ezt viccesen csak wc-papír küldetésnek hívják. Egy szép napon mindenki arra ért be dolgozni, hogy felsőbb utasításra Miaguszta a folyékony szappan tartót nyomkodva egyesével számolja a szappancseppeket, majd legurigatva a wc-papír tekercset szintén egyesével számolja a rajta lévő lapokat. Majd elővett egy papírt és a gondosan kiszámolt fejadag szerint tette vissza cseppenként a szappant és laponként a wc-papírt a helyére. 

Miaguszta egyébként érzékeny lélek volt. Bár kissé butácska és rettegett az egerektől, mégis nagyon mélyen egy aranyos kislány lakott benne. Egyik nap Szekuritty arra lett figyelmes, hogy Miaguszta hevesen kapálózik az egyik fotocellás ajtó előtt. Mivel másra nem tudott gondolni, így nagy bölcsen megkérdezte, hogy integet e az ajtónak. Azt hiszem arra a  válaszra, amit kapott, még maga a biztonsági őrök gyöngye sem számított. Miaguszta válasza meglehetősen egyszerű és érthető volt. Egész nap kitárulkozik mindenkinek, de senkitől sem kap törődést. Ezért integettem neki. 

Apropó egerek. Amióta Eszes Lükeszter egerei szabadon garázdálkodnak a raktárban, hazaérve Lükeszter mindig magányosnak érzi magát. Így esett, hogy az egyik este leírt mindent amit a raktárról Kukker B. Anditól megtudott és amit maga is tapasztalt a munkája során. Persze az egerekről mélyen hallgatott egészen addig a napig, amíg az egyik kis huncut jószág fel nem bukkant Miaguszta szendvicsében. De ne szaladjunk annyira előre. Amint leírt mindent amit akart és tudott azon gondolkodott, hogy mihez kezdjen ezzel az egésszel. S valahol így kezdődik a mi történetünk. Akármennyire hihetetlennek tűnik Eszes Lükeszter elküldte az emailt, amit írt nagy titokban Nagyon Von Tosembernek, és egy rosszul sikerült kattintással mindenkinek, akinek internete van a világon. Így esett, hogy az a két elkallódott turista csupán a kezdet volt. A Reggae Raktár felkerült a térképekre s az útikalauzok címlapjaira. Sajnálatos módon Bajszosmenőhöz is eljutott egy ilyen útikalauz, aki már vizsgálja az ügyet. Jobban mondva vizsgálná, de az egerek az útjában állnak. Csak erről ő még nem tud. 

A fogadás

Gyönyörű havas reggel volt. A raktár apraja és nagyja elégedetten nézett a hóemberre, amit ők építettek. A hóemberépítés ha csak egy kis időre is, de összehozta a kis csipet-csapatot. Mindenki kérése teljesült. Szekuritty kérését figyelembe véve, a megszokottól eltérően csak 2 része volt. Nem tudta volna elviselni, ha még a hóember is magasabb nála. Miaguszta félelmét, miszerint ha répa orra lesz, akkor az egerek biztosan elrabolják majd, egy szívószállal orvosolták. Zárójelben megjegyezném, hogy ezeket a szívószálakat a munkakedv-szonda megfújásához használták a raktár dolgozói minden reggel. Tudni illik, ha a munkakedve valakinek 1 egésznél kevesebb volt, akkor nem mehetett be dolgozni a raktárba...Ez történtpéldául Menci Jencivel, amikor elhatározta, hogy leszokik az ivásról gyűlölt bemenni dolgozni, mivel a sörrendezés munkaköri kötelessége volt. De kevésbé drámai okokból ez történt a Kis Kopasz Nagy Kopasz páros egyik tagjával is, ha a másik beteget jelentett. Bármennyire is rossz volt a helyzet bárki lelki világában, megnyugtathatta a tudat, hogy aznap nem kell a raktár területére lépni dolgoznia, hanem egész nap Szekuritty főnöksége alatt, a bejárati ajtó előtt hagyott józan eszeket kellett rendezgetni. A forgóajtó mellett, mely a Reggea Raktárba vitt a következő tiltótábla ált. Fényképező és józan ész használata tilos. Nem volt mit tenni. Itt zárnám a sorokkal ezelőtt megkezdett zárójelet. Azt azonban mégsem bírom ki, hogy ne mondjam el, hogy ennek a józan ész sztorinak a következménye, hogy volt idő mikor is az itt dolgozók összejátszva Szekuritty nagyon rossz kollegáival, sikeresen vittek haza magukkal mindenféle tárgyat, melyek mondjuk úgy, nagyon nem voltak az övéik. Mégis fondorlatos trükkök alkalmazásával sikerült a biztonsági szolgálatot kijátszani. Persze ezért senki nem hibáztatja őket, mert nem tudhatták, hogy a fémdetektor nem csipoghat eszeveszettül azért, mert valakinek sok a vérében a vas, vagy mert a Vas utcában lakók erős sugárzást szenvednek az úttesttől. Ahogyan azért sem hibáztatja őket senkit, mert a minden műszak végén előre tolakodó kollegáknak elegendő volt azt mondaniuk, hogy azért nem állnak a sor végére, mert ott már állnak, s így szó nélkül hagyták a pofátlanságukat...Szóval a hóembernek szívószál lett az orra. Igazán hülyén nézett ki egy törpe szívószál orrú hóember, akinek jobb híján Menci Jenci két sört rakott a keze helyére, vagyis sörösüveget, mert a sör nagy részét megitta, a maradékot pedig, ami az alján lötyögött a hóember talpazatára öntötte, mert gyerekkorában megtanulta, hogy a sárga hó a menők kedvence.

Margit, az idő büfésnéni örömmel felajánlott egy lábast az új, bár fagyos kollegának- zárójelbe megjegyezném, hogy fagyosságával egy hóember pont átlagosnak számított a raktárban- nehogy megfázzon a feje. A cuki büfésnénit az sem tántorított el a kedvességtől, hogy a lábasban, amit a hóember fejébe húzott egy cuki mozdulattal, még benne volt a tegnapi maradék. Szerencsétlen hóember halmozottan hátrányos helyzetű lett azáltal, hogy csupán három kollega elképzelésének véghezvitelét meséltem el. Szóval ennyi elég egyelőre belőle. S bármilyen is lett csórikám a végére mindenki büszke volt rá, mert ez volt az első ún. csapatépítő tréning a raktárban. El is határozták, hogy megőrzik ezt a hóembert ameddig csak tudják. Tudták, hogy nem is lesz nehéz dolguk, mert mivel a raktár természet szakaszának kellős közepén állt így egész nap szemmel tudták tartani. Igen. Lehet azt nem említettem, hogy bár gyönyörű hóesése nap volt, ez a hóember a törött ablakokon át beszállingózó hópelyhekből kelt életre. Na jó egy kicsit finomítottam a dolgokon. Ömlött be a hó a kitört ablakon. Mindez persze senkit sem zavart, mert a raktárnak eme pontja volt a legtávolabb az irodától, amit félhivatalosan DJ pultnak neveztek az ott dolgozók. Egyszerűen azért, mert akik itt dolgoztak azok keverték mindig mindenből a legtöbb problémát. Ez az elnevezés még humánusabb talán, mint a rossz ötletek irodája, aminek valóban nevezhető volt Nagyon Von Tosember,  Stréb Ernő és Kava Róbert törzshelye. A rossz ötleteket könnyű volt felismerni. Meghozásuk után kis idővel amilyen hévvel meghozták, olyannal közölték, hogy aznap még minden maradjon a régibe, a döntés csak holnap lép életbe. Majd ha várt még egy kicsit az ember ők maguk jöttek rá, hogy tévedtek és soha többet nem merült fel még az ötlet ötlete sem. Ilyen volt például az esővíz felhasználási pályázat, melynek keretében szerették volna bemutatni, hogy a raktárban a beázás miatt bekerülő vizet, hogyan gyűjtik össze majd használják fel a kávéautomatáknál. Amikor rájöttek, hogy nem éppen egy díjnyertes ötlet belátták, hogy felesleges összegyűjteni az esővizet és Menci Jencivel, mint eltakarítóval elvetettek minden erre felhasznált hordót. 

Visszatérve a DJ pultra, ez volt az egyetlen hely a raktárban ahol mindig kemény munka folyt. A minap például Nagyon Von Tosember, Kava Róbert és Stréb Ernő komoly összegben fogadtak, hogy milyen nemű lesz az, aki következőként belép az ajtón. Von Tosember nőre tippelt, Kava Róbert férfir, Stréb Ernő pedig alaposan végig gondolva a kérdést az EGYIK SEM-re fogadott. Végül is Eszes Lükeszter nyitott be aki csak egyik lábával lépte át a küszöböt. Időközben ugyanis rájött, hogy mi a válasz arra a kérdésre, amit szeretett volna a főnökeinek feltenni, mégpedig, hogy milyen logikai összefüggés van egy jeges maci és egy jeges smaci között.  Így esett, hogy végül is Stréb Ernő nyerte a fogadást, persze csak tudtán kívül. Fel sem foghatta még mekkora szerencséje volt balek létére, mikor is fülsiketítő sziréna hangja töltötte be az egész raktárat,ami hirtelen lónyerítéssé változott. Mindenki kétségbeesetten rohangált körbe-körbe, s próbálta kideríteni, hogy mi lehet ez. Stréb Ernő vigyorogva nézte két kollegája fájdalmas arcát, ami a pénzvesztéssel járt. Majd hirtelen olyan történt ami soha azelőtt és azután sem. Felállt és szélesre tárva a DJ pult ajtaját végtelen nyugodtsággal megszólalt. 

- Mindenki nyugodjon meg. Ez csak a szén-monoxid jelző. A lónyerítés csupán egy elmés utalás arra, hogy nemsokára elpatkolunk. 

Majd ugyanazzal a nyugodtsággal bezárta az ajtót s visszaült oda ahonnan felállt. S kezdte hangosan  ismételgetni azt, amire éppen gondolt. 

- Nyertem!

 

A vége...

Eszes Lükeszter furcsa személyiség volt. Szerette az egész világot, mert ő soha nem kapott elég szeretetet senkitől. Amióta a raktárba került az lett az otthona, a kollegái a családja. Bár voltak nehéz napjai, amikor is legszívesebben ledózeroltatta volna az egész raktárat. Erre az esetre nyomtatott egy mosolygós képet magáról a belépőkártyára, hogy amikor nagyon mérges, akkor azt maga elé téve nézett másokra. Bármi is történt aznap, mindig is odabent szerette a legjobban a naplementét nézni. Volt valami végtelenül békés a raktárban, melyet Lükeszter egy meleg teával a kezében egy kiskocsin ülve nézett mindig miután véget ért a munka. Mióta oda került azon dolgozott, hogy széppé tegye az amúgy rideg raktárat. A kiskocsiról annyit, hogy bár a raktár tulajdona volt Eszes Lükeszter nagy gonddal díszitgette a sajátját, hogy az különleges legyen. A ne vidd el felirat mellé még két mosolygós fejet is rakott. :) Holnap már csak a kocsi emlékeztet arra, hogy valaha belépett a raktár kapuján. Bármennyire is erősen remélte minden jel arra mutatott, hogy az a valaki, akit csodált, Nagyon Von Tosember volt az, aki kirúgatta valakivel, aki este egy laza telefonnal közölte, hogy holnap ne menjen be dolgozni. Talán a lecke amit ez úttal meg kellett, hogy tanuljon Lükeszter, az volt, hogy ne szeressen meg olyan könnyen embereket és helyeket, mert az ő törékeny szívének szeretete van, mikor süket fülekre talál.

Eszes Lükeszter remélem hagyott egy ici-pici nyomot a raktár életében, s azt is, hogy mindenki, aki mellette volt rövidke útján pontosan tudja, hogy mennyire szereti őket...

 

 

A másnap...

Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal! Ezeket a szavakat a Nagy Kopasz mondta Eszes Lükeszternek, amikor is az elmondta neki, hogy titkon leírja a dolgokat amit tapasztal Nagyon Von Tosembernek. Igazából Lükeszter a Kis Kopaszt kereste akkor, de a DJ pultba belépve csak Nagy Kopaszt találta. Tudjuk, az ember mindig jobbra számít. Talán ez az információ volt Eszes Lükeszter kirúgásához vezető út első lépése, Eszes Lükeszter kirúgása pedig Nagyon Von Tosember bukásáé. De erről majd később.

Ahogy teltek a napok Kis Kopasz és Nagy Kopasz egyre kevesebbet lógtak együtt. Nagy Kopasz annyira magányosnak érezte magát, hogy Kukker B. Andira fanyalodott, akiről nagy bánatára kiderült, hogy igazából Kukker Bandi. Az esetről csak annyit, hogy egy karakter legjobb álcája a nemváltoztatás. S a hires Kukker Bandi, akinek titkosügynökként a lábas volt a fedőneve ezt nagyon jól tudta. Így amíg mindenkiről ki nem kukkerozott valamit a számítógépből, amivel kirúgathatta, addig álcáznia kellett magát. Közismert a tény, hogy a barátaink hatással vannak ránk, de azért annyira nem, hogy a Nagy Kopasznak akkora haja nőjjön, mint Kukker Bandinak volt. A kedvességéről azonban azonnal mintát kezdett venni. Így lett a Nagy Kopasznak hirtelen olyan mély a kedvessége, mint egy szakadék, melybe aztán egy-kettőre belökött pár embert s a biztonság kedvéért utánuk küldött egy darabot a szívéből, vagyis egy követ. Szóval, amióta Nagy Kopasz és Kukker Bandi "öri barik" lettek, azóta együtt róják a köröket a raktárban. S néha útba ejtik Nagyon Von Tosember kedvenc búvóhelyét is. 

Amióta kirugatta Lükesztert valahogy átvette a merengő állapotot. Mikor is a kirúgás másnapján Nagy Kopasz és Kukker Bandi arra jártak, éppen azon merengett, hogy ha van fontos ember és fontos asszony, akkor az asszony eme felfogás szerint nem ember. Bár igazából úgysem volt sok dolga, mert már nem ő irányította a raktárat. Ezen is elgondolkodott egy pillanatra, de utána azon kezdett merengeni, hogy miért mondta rá Lükeszter, hogy begyöpösödött, mikor nem is ültetett gyepet sehova. Fel is tette a kérdést, az ajtón belépő Kopasznak és Bandinak. Miközben Nagy Kopasz, valami elmés válaszon gondolkodott Kukker Bandi, aki szemüveg nélkül szemtelen, szemüveggel meg olyan volt mint egy piros-kék csiga (értsd: kétszínű és gerinctelen) a volt főnökére Frad Ignáczra gondolt, aki nagyon rajongott a futballért. Kukker Bandi tőle tanulta a mesterséget. Frad Ignácz sajnos olyan volt mint egy falusi háziorvos. Mindenkitől megkérdezte, hogy mit akar szedni. Sajnos Erkölcste Lenke azt válaszolta, hogy ötezrest a földről. Így, mivel sok ötezrest bukott a raktár, sajnos Ignácznak mennie kellett.

A nagy merengésből Kukker Bandi, csak akkor eszmélt fel, amikor is Nagyon Von Tosember a raktárban újonnan kihelyezett levegő autómatárkól kérdezte. Mivel a raktár területén szerte-szét hagyott levegőt találtak, így kénytelenek voltak egy újabb korlátozást bevezetni, persze mint minden rossz döntést, ezt is csak holnaptól. Ezentúl levegőfogyasztás kizárólag a pihenőzónákban és az automaták közvetlen környezetében lehetséges. Fel is került hamar a felhívás, amellé a tábla mellé, melyet első főnökként töltött napján Kukker Bandi ragasztott ki, miszerint guruló eszközzel való gurulás tilos. Nem mintha nem gurulóval lehetne gurulni. Annak ellenére, hogy előző, munkásként töltött napján nem Kukker Bandi nyerte volna el a guruló eszközzel való gurulás (ún. békalovaglás) királya címet. Azóta Kukker Bandi kis isten lett, nagy gatyában. Még mindig jobban járt ezzel a becenévvel, mint Nagy Kopasz, akire a K_p_s_ M_j_m becenév ragadt rá. (*Ezen információt sajnos megerősíteni nem tudjuk, így féligazságként kezeljük és csak a felét közüljök le.  Ha az a fele nem felel meg a valóságnak, akkor ez esetben ez a jó becenév: _o_a_z  _a_o_.)

Mindezt én is a büfés nénitől tudom, aki túl sokat tud már a raktárról ahhoz, hogy kirúgják. És aki tudja pontosan, hogy a nem piszkítunk oda, ahol eszük mondást két esetben felül lehet írni. Egyrészt ha pocsék a kaja. Másrészt, ha már nagyon kell és nem tudod visszatartani de már nincs több zónaidőd.