Fejezetek valami vicces című könyvből!
1. fejezet: Keresek mobilapplikációkat magas színvonalon, kreatív hozzáállással készítő céget! Örömmel veszek ajánlásokat!
„Gyerekkoromban futballista vagy repülőmérnök szerettem volna lenni. Egyik sem jött össze. Egyszer New Yorkban, az ENSZ közgyűlés terméből el akartam emelni egy Reserved feliratú táblát. Megpróbáltam a papírjaim közé rejteni, aztán pont az ír delegáció előtt, az egész plenáris ülés szemeláttára szétcsúsztak a papírjaim, a tábla meg a földön koppant. Bár valójában senkit nem érdekelt, rém kínos volt. Viszont mind a mai napig megvan a tábla.”
2.fejezet: Teknős a haverjának: két hónapja elhagyott a csajom. Nézd, ott megy...
„Az egész életem vidám, merthogy a maga kínjaival együtt nagyon szeretem. Persze rengeteg olyan pillanat van, amit az ember szeretne utólag semmissé tenni. Egészen biztos egyszer megírom ezeket részletesen. De büszke vagyok arra, hogy sok olyan dolgot felépítettem, ami maradandónak bizonyult és kiállta az idők próbáját. Elégedett vagyok az életemmel és azzal, amit dobott nekem a gép. Nem vágyom sokkal többre, de nem szeretném beérni kevesebbel. Mindazt, amit el akartam érni az életben, azt nagyjából elértem. Olyan emberekkel vagyok együtt és dolgozom együtt, akiket szeretek, becsülök és tisztelek. Mi mást kívánhatnék?!”
3. fejezet:Tavaly nagy siker volt, úgyhogy idén is meghirdettük! (HÁTHA!)
„Mindig az új feladat inspirál. Sokszor ez egyben a hibám is, mert gyakran nem viszek végig dolgokat. Jön egy új feladat, ami jobban érdekel. Néha jobb, ha az ember eltolja magától az új dolgokat, amíg az előzőt tisztességgel be nem fejezi. Én erre képtelen vagyok. Siker? Amikor azt látom a másikon, hogy elismeri, amit csinálok. Hajlamos vagyok a hiúságra. Ezért fontos számomra mások véleménye, és az, hogy őszintén elismerjék a munkámat.”
4. fejezet: Szép 2106-ot!
„Szép gyerekkorom volt tizenkét-tizenhárom éves koromig. Puha és selymes volt az életem, majd hirtelen összetört. Tizennégy éves korától kezdve a nagymamámmal éltem, akit húsz évesen veszítettem el, két évvel édesanyám halála után. Édesanyám rettenetesen erős ember volt. Másfél évet élt úgy, hogy mozdulatlanul feküdt és küzdött az életéért. Pontosan tudtuk, hogy mi lesz a vége. Kilátástalan helyzet volt. Miközben mérhetetlenül nem tudtam hova tenni, hogy elvesztem az édesanyámat, ő napról-napra, hétről-hétre és hónapról-hónapra elképesztő erőt sugározott az élni akarásával, a lelkével. Ez nagyon nehéz volt, talán a legnehezebb. És persze rengeteg lokális mélypont is van az ember életében. Amikor nem sikerül valami, elvesztünk valamit vagy nem szerzünk meg valamit. De a kis mélypontok jönnek-mennek.”
5. fejezet: Már előző életemben sem hittem a reinkarnációban!
„Annyira jó lenne, ha mindig képes lennék arra, hogy mindenben csak a jót lássam. Annyiszor találkozik az ember felesleges emberi butaságokkal, gonoszságokkal, amik megkérdőjelezik, hogy az élet jó-e. Pedig jó! Derűvel és jókedvvel igyekszem élni az életemet. Megőrülök a negatív emberektől. Rosszul vagyok, amikor valaki azt mondja, hogy „na, csak ezen legyünk túl”. Én benne szeretek lenni a dolgokban. Éld meg a pillanatot és élvezd, hagyd, hogy átjárjon az érzés, hogy most vagy benne, most a tied. Ma van az a nap, amit tegnap holnapként vártál.”
6. fejezet: Minden sport mindenkié!
„Lusta ember vagyok, minden ellenkező látszat ellenére. Jó lenne, ha néha nem kellene semmit csinálni, csak focimeccset nézni a pamlagról, olvasni és beleszunyókálni ezekbe. Rettenetesen bírnám. Nekem tökéletes napjaim vannak, vagy legalábbis igyekszem tökéletessé tenni azokat. Hajlamos vagyok a felületességre. A rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy időben pontatlan vagyok. És hogy legyen egy mesebeli harmadik is: nem fordítok elég időt a szeretteimre. Egyenes vagyok, legalábbis igyekszem rá. Nem szoktam görbe módon beszélni, cselekedni vagy dönteni emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban. Empatikus vagyok, igyekszem megérteni az embereket. Döntésképes vagyok: a rossz döntés is jobb, mintha nincs döntés. A rossz döntések később javíthatóak, de legalább mennek a dolgok valamerre.”
7. fejezet: Mi ma visszavágtunk a labancoknak '48-49-ért: rommá síeltük az egyik pályájukat!
„Nagyon szeretem a történelmet. De ha vissza lehetne benne menni, akkor 1954. július 4-én egy Ling nevű angol futballbíró szeretnék lenni a magyar-német világbajnoki döntőn. Megadnám Puskás szabályos gólját és nem adnám meg a németek szabálytalan találatát. Aztán szeretnék visszajönni a mába, hogy átéljem, milyen az, hogy világbajnok csapatunk volt valaha.”
8. fejezet: In medias res, mert jobb később, mint soha.
Ha egyetlen szóban kellene Szabó Lászlót összefoglalni, az a derű lenne. Ezt a részét a végére hagytam. Hogy miért?
Talán ezért: egy üres papírlapra lovat rajzolna egy vadnyugati tájon, kaktusszal, ekhós szekérrel, lenyugvó nappal: „Azt mondják, hogy van tehetségem a rajzoláshoz. Imádtam gyerekkoromban a vadnyugati filmeket. Unalmas értekezleteken, ha rajzolgatok, valahogy mindig ez kerül elő.
Vagy ezért? Gyűlölöm a jelmezbálokat. Gyerekkoromban egyszer hirdetőoszlopnak öltöztem, máskor rohamosztagosnak a Csillagok háborújából...
Vagy ezért? Ha titkosügynök lennék, a pin-kódom lenne a fedőnevem...
Vagy azért, amit a mesékről mond? Ha állat lennék, akkor nagyszőrű, kedves, dörmögő, puha Pimpa kutya szeretnék lenni. Imádom a kilógó nyelvével és a lassú, méla mozgásával. Lolka és Bolka volt a gyerekkorom egyik ikonikus mesefilmje. Az iskolában mindig nagy vita volt, hogy melyikük a kisebb. Én biztosan tudtam, hogy Lolka az.” És hogy ő Lolka vagy inkább Bolka volt, arról őt tessék megkérdezni. Soraimat úgy zárom, ahogy László befejezne egy mesét a hétéves fia jelenlegi érdeklődésének megfelelően: „és így a dinó és a Jedi lovag kézenfogva, együtt sétáltak boldogan haza!”
