Novellák

2015.06.03 21:35

Hullócsillagok

Egy hűvös őszi éjszaka volt a nagyvilágban valahol. Két árnyék rajzolódott ki egy régi rozoga templomhoz vezető úton. Az egyik árny, egy aprócska, bohókás kisfiú képére hasonlít, a másik, meg egy kalapot viselő hölgy, ki szorosan fogja a kisfiú kezét. Ahogy közelebb sétálnak, az egyik lámpa fényében kirajzolódik, hogy kik is ők. Anya és kisfia, kik határozott léptekkel tartanak a templom felé. Egy virrasztásra sietnek. Szokatlan éjszaka tartani az ilyet, de a megboldogult kérése volt. Hideg van, a kisfiú remeg, nem tudni, hogy fázik-e vagy a félelem kocogtatja össze térdeit. Mégis bármi az oka a félelmének, sietve szedi a lépteit az édesanyja mellett. Nem szólnak semmit. Sietnek. Egy pillanatra mégis megtorpannak. A templom hatalmas és félelmet keltő tornya mögött egy hulló csillagot látnak meg. Erősen ragyog. Gyorsan hullik le, mégis gyönyörű látványt nyújt. Talán egy simogatást odafentről, a remény csillaga.

- Ő volt az, anya?- kérdi reszkető hangon a kisfiú. Nagypapa volt az, ugye? El akart búcsúzni.

- Ne butáskodj, ez csak egy hullócsillag volt. - hangzik a válasz

-De a nagypapa azt mondta nekem….- folytatná a kisfiú a szavait, amikor az édesanyja a szavába vág.

- Tivadar, nagypapa már nem tudta mit beszél. Ő meghalt nincs többé, nem ő búcsúzott tőled hulló csillagként.- válaszolja az édesanya.

A nő hangjából egyszerre sugárzik a fájdalom és az irónia. Saját édesapját igyekszik eltemetni, és gyermekében megannyi kérdés vetődik fel. És a két alak eltűnik a templom hatalmas tornyának árnyékában. És eltelik sok-sok év.

A kisfiúból férfi lesz. Nagyapja nyomába lépve a festészetnek szentelte az életét. Soha nem felejtette el azt az éjszakát, azt a hullócsillagot, és azokat a szavakat, melyet egykoron hőn szeretett nagyapja mondott neki, azt miszerint minden embernek van egy csillaga, ami ha meghal búcsúzásképen lehullik mindazok szeme láttára, akik szerették, azt az embert. Nem sokan hisznek ebben, mégis ez a kisfiú, aki azóta felnőtt férfi lett elhitte nagypapája szavait. Talán a gyermeki naivitás, talán a szeretet az, ami azon az éjszakán lángra lobbantotta benne a szikrát, mely egész életében emlékeztette arra, hogy milyen embernek kell lennie.

Híres festő lett belőle, az emberek kész vagyonokat fizetnek ki egy-egy képért, melyet ő a nagy művész Csontvári Kosztka Tivadar fest. Voltam az évek során nehéz évei, mikor már-már azt hitte nincs tovább, de ilyenkor mintha segítséget kapott volna oda föntről, mindig jobbra fordult minden. Sokszor látta visszatérni azt a hullócsillagot, amit soha nem felejtett el.

 

Évek teltek így el, évtizedek, mikor egy napon újra feltűnt két árnyék ugyanazon a templom kertjében. Hasonlóak, mint az egykoriak. Az egyik ismerős arc, a kisfiú, már az ő arcán is ráncok vannak, egy pajkos kisfiú kezét fogja jobbjával. Baljában egy festményt tart. A templomban világosság van, egy temetéshez készülődnek. A férfi belépve a templomba odasiet a ravatalhoz, és így szól, ezt Neked hoztam édesanyám. Leteszi a képet a ravatalhoz. A fekete fátyol végigcsúszik a finom vásznon és láthatóvá válik a kép, ami valahonnan nagyon ismerősnek tűnhet. A képen két fekete árnyék a templom udvarában. Ők voltak azok, az édesanya, aki fiával igyekszik a templomban. Az idősödő férfi unokájával leül szembe a festménnyel és hosszasan bámulja. A temetésnek már régen vége van, mikor könny szökik a férfi szemébe. A kisfiú megsimogatja a festő arcát. Aki halkan ezt motyogja, valami hiányzik.

Aztán hazamennek. A festmény sokáig a templom falán lóg, mikor egy híres múzeum igazgatója felfigyelve rá, múzeumának legszebb és legtitokzatosabb darabjává teszi.

 

A festő már régen nem fest. Az unokája is felnőtt. Már senki nem emlékszik, arra a bizonyos hullócsillagra, ami egykoron festővé és emberré tette a gyermek Tivadart, aki azóta ugyanolyan korba lépett, mint nagypapája, akit eltemetett. Soha nem mondta el, mi volt az ami hiányzott a képről. De mind ahányszor egy hullócsillagot látott megállt néhány percig csendben állt, és könnyezette. Talán ekkor újra gyermekké vált. Aztán egy napon az ő ideje is elérkezett. Temetése napján mintha az ég sírt volna úgy szakadt az eső. Mégis egykoron gyermek unokája, mikor felnézett az égre a sűrű sötét felleg mögött egy hullócsillagot pillantott meg. Ekkor eszébe jutottak azok a szavak, miket nagyapja mesélt neki, akinek szintén a nagypapája mondta el a világegyetem legféltettebb titkát. Az elmúlás is tud csodálatosan szép lenni, ezt mutatják a hullócsillagok. Még ha csak egyetlen szív dobban meg, mikor látja akkor már megérte a harcot, megérte az életet.A temetés napján jött a hír, a festmény, mit a híres Csontváry Kosztka Tivadar festett eltűnt a múzeumból.

Egy hűvös őszi éjszaka volt a nagyvilágban valahol. Egy árnyék sétál a templomkertben, végig a hosszú sírsorok között , mígnem egy kriptához ír. Megkopott aranyozott betűkkel van írva a kripta bejáratához. Csontváry Kosztka. Az árnyék belépve egy festményt tesz az egyik koporsóra. Ugyanaz a festmény, ami egy régi temetésen egy kedves édesanya koporsójának lábánál feküdt. Most mégis valami más volt. A templom tornyánál ragyogó hold mellett egy erősen ragyogó hullócsillagot festett valaki.

Ami akkor hiányzott, most Neked adom.- mondja az árnyék, és visszahúzva a kripta bejáratát az örök égboltra festette fel a számára legcsodálatosabb hullócsillagot.

Egy hűvös őszi éjszaka volt a nagyvilágban valahol. Ha felénézel az égre, láthatod az a hullócsillagot.

 

Mese az első hópehelyről

Egyetlen dolog van a Földön, amit egyik embertől sem vehetnek el, az érzés amikor minden évben először hull a Földre hó! Valami leirhatatlan érzés. Sok évet éltem már meg, de még mindig olyan  boldogsággal és nyugalommal tölt el, amikor szakadó hóesésben forgok-forgok, majd a földre esve, angyalt formálni karjaimmal és lábaimmal. Na ez a legcsodálatosabb érzés a világon.
- Hóembert akarok építeni!- írtam neki, akkor azt hittem életem nagy szerelmének.
Ő csak mosolygott.
- Bármi történik, én holnap hóembert fogok építeni!-folytattam.
De ebben az évben nem volt fehér karácsonyunk. Én csak vártam és vártam türelmetlenül. Vártam az elsó hóra. de akárhogy akartam, akárhogy kívántan, akárhogy vágyódtam utána minden téli reggelen csalódnom kellett.
Emlékszem gyermekkoromban minden este összejöttek az utcánkban a gyerekek és szánkóztunk, hógolyóztunk és megannyi más játékot találtunk ki. A nagy jókedvnek csak az elszomorító mondat vetett vége, amikor a szülők kiáltottak utánunk, kiskamaszok után, hogy holnap iskola,és ideje aludni. De mindig reméltük, hittük és elképzeltük, hogy ha felnövünk már semmi akadálya nem lesz az éjszakába nyúló játékoknak.
De szörnyű dolog történt velünk, felnőttünk. Lassan szétszóródtunk a nagyvilágban.Már nem vágyunk ki hűvös téli estéken. Már hűvösebbnek tűnnek az éjszakák mint gyermekkorunkban.
De ezen a télen nagyon sokat váratott magára a hó.ezért minden esték úgy telt el, hogy beszélgettünk, már nem is emlékszem miről, csak arra, hogy nagyon sokáig. Emlékszem amikor a család közösen játszott, a kiscicák ugrándoztak az ölünkben, és anya meleg kalácsot sütött. De mégsem ez volt a nap fénypontja. Alig tudtam kivárni, hoyg végre nyolc órát üssön az a bizonyos ketyegő. Leültem a számitógép elé és vártam. Csupán néhány percbe telt, és máris megjött az első üzenet. Tőle kaptam. Attól a gyönyörű barna szemű, magas vékony fiutól, aki mint egy szerelmes kislányt elbűvölt egyetlen szavával. Nyugtató zene volt fülemek minden egyes szava.MInt száncsengő csilingelése a szélben, melegséggel töltött el, amikor üzent nekem. Bár néhány egyszerű betű volt látható a számitógép képernyőjén, ez jelentett nekem a megnyugvást egy hosszú fárasztó nap után.
Nem volt híres ember, de az én szememben a legnagyobb ember volt akit ismertem, és akit láttam. Szerény családból származott, már fiatalon dolgoznia kellett.
Emlékszem, egy jégpályán pillantottam meg, amikor éppen a megszokott gyors kört tettem a korcsolyával. Annyira elterelte a fiygelmem, hogy hibáztam , ami azelőtt soha nem fordult elő velem. Megbotlottam, és elestem. Ő azonnal odasietett, kezét támaszként nyújtotta, és támogatott, míg el nem jutottam a pálya melletti padra. bemutatkoztam neki, azthiszem ő is zavarban volt, mert amikor a nevéről kérdeztem csupánt azt mondta, hogy elfelejtette.
ezután elválaszthatatlanok voltunk. nem telt ugy nap,hogy ne hallottam volna felőle.Azthiszem ő volt életem szerelme.
Miden este ugy búcsuztam el, hogy holnap hóemberet fogok építeni, ő mindig csak azt mondta, hogy ha hiszek benne sikerülni fog.
Aztán egy este különös dolog történt, egy üzenetet kaptam tőle. Még ma is emlékszem pontos szavaira: Nem a te hibád, sajnálom, Isten veled!
Ezek voltak életem legfájdalmasabb szavai.Nem tudom, hogy a sors iróniája-e vagy csupán a véletlen műve a másnap. Kora reggel amikor kinyitottam a szemem valami furcsa ragyogást láttam az ablak felől. A hó tiszta, élettel teli ragyogása szűrődött be a szobámba.
De én már nam akaratam. Nem akartam ezt az egészet, a telet, a havat, a hideget, az emlékeket, az életet.
Már éjfél felé járt az idő, amikor a meghitt családi estéken az ölembe alvó kiscicám, aki időközben egy felnőtt édesanya lett, az ágyamre ugorva nyávogott, és szaladt az ajtó felé. Azt akarta, hogy kövessem. Nem nagy kedvel, de felvettem a bakancsomat és elindultam kifelé. Nagy pelyhekben hullott a hó.
Széttártam a karomat. Tenyeremre ekkor egy hópehely esett rá. Ahogy közelebb hozatam akaromat az arcomhoz, hogy jobban megvizsgáljam, rájöttem ,hogy menyire tökéletes lehet egy ilyen picike dolog a széles nagyvilágban. És ott volt, az enyém volt, a kezemben volt. Ekkor mint kislánykoromban elkezdtem forogni körbe-körbe, majd a földre esve karjaimmal és lábaimmal angyalt kezdtem formálni a hóban.
Ekkor eszembe jutott ő. Ekkor késztetés éreztem, hogy megkeressem és elmondjam neki,hogy menyire szeretem. De nem tettem. Vidám mosoly után, egy könycsep gördült végig az arcomon, majd mégegy és mégegy. Egy perc múlva már zokogva forogtam körbe körbe miközben szakadt a hó! Az első hópehely a kezemben olvadt el. Így rájöttem, hogy semmi nemtart örökké. De egyet megtanultam csoda minden egyes dolog, mely olyan tökéletes mint egy hópehely. Az első hópehely!!
Róla soha többé nem hallottam, egy este mikor hazafelé tartottam láttam őt a vonatból. Fáradtvolt, megviselt és kimerült.Sajnáltam, de tudtam,hogy én megpróbáltam. Emlékszem ez is egy téli este volt, hosszan néztam őt. Ő is felismer engem. Majd a magas égből egy aprócska, tökéletes hópehely esett a tenyerébe. Ekkor eszembe jutottak a régi emlékek.
Bárki is állitja nem lehet kitépni a szivedből valakit akit szerettél, csak elhalványulhat a szerette, ahogy elolvad a kezedben az első hópehely!

 

A költő felesége

 

Este van. Miként a mesterművét rejtegeti a művész egy ponyvával letakarva, úgy takarja be az éjszaka puha ködfátyollal Párizs utcáit. A város megnyugodott. Az emberek hazatértek.

A jól öltözött üzletemberek beülve a luxuskocsijukba hazafelé indultak. Az utcazenészek még elbúcsúztak a Nap sugaraitól egy nótával. A színészek átöltöztek emberibb ruhába, és a csellengők is fedelet keresnek a fejük fölé éjszakára. A boltok bezártak, a bevásárló központok kiürültek.

Csupán a postás üríti a levélszekrényeket, hogy másnap kora reggelre, a felkelő nap első sugaraival a levelek is a helyükre kerüljenek. Még néhány ember a nyomdában tartja a frontot, hogy reggelre az emberek frissen szívhassák magukba a nagyvilág híreit, és legyen miről beszélgetni a metrón, a kisföldalattin, a buszon és bárhol, ahol emberekkel találkoznak. Megállt az élet.

 

Gyönyörű esténk van!- szól egy csilingelő hang a dermesztő csendben

 

Nem jön, válsz, az ember nem érti, egy ilyen kedves kijelentésre, hogyan lehet puszta hallgatással válaszolni.

 

Nemsokára visszamegyek dolgozni, ma hívott Mary az irodából, lenne egy munkájuk nekem. Itt helyben. Egy éjszakára……- már nem tudta ezen mondatát befejezni, mikor végre egy hang törte meg a lágy csilingelést, ami egy sarki kisház erkélyéről jött.

 

Az hittem ezt már megbeszéltük, nincs szükséged arra, hogy dolgozz. Én jól keresek, neked csak az a dolgod, hogy jól érezd magad mellettem. Most pedig, megkérhetlek, hogy hozz egy pohár kakaót, mert tudod mennyire szeretek egy jó pohár kakaó mellett bámulni a csillagokat tudva, hogy az én kis feleségem itthon van, és nem Párizs utcáit járja éjjel.

 

Ha egy fiatal lány bájos hangja csilingel a párizsi éjszakában, akkor harangkondulásként rázták meg a földet a könnyei, melyet úgy ejtett el, hogy szeretett férje ne vegyen észre semmit. Maradék erejét összeszedve, nagy levegőt vett és már ajka szólott volna, de nem volt elég az erő, csak elindult befelé. Ekkor egy kéz elkapta puha és gyenge kezét. A férje volt. Tudta, hogy megbántotta feleségét, de nem kért bocsánatot, csupán három szóval indokolta felesége érzéseit teljesen összetipró szavait.

 

Tudod, hogy szeretlek.

 

De választ már nem kapott rájuk…Az erkélyajtó suhogása volt a válasz. Majd néhány szó, amit már nem hallhatott senki…….

 

Mert nekem nem lehet saját életem. Mert egy nagy költő felesége ne dolgozzon, hanem játssza az aggódó felesége szerepét. Mert neki soha nem voltak tervei, nem is létezett, míg nem ismerte meg a férjurát……….

 

Az erkélyajtó megint suhogott.

Csak a kakaómért jöttem.

 

Máris viszem William. És viszek még egy pokrócot is, mert kezd hideg lenni odakint. A könyvedet letettem a polcra, ha szükséged van rá. Ja és ne felejtsd el, hogy tegnapról maradt még néhány dolgozat, amit ki kell javítanod. - hangzott válasz, de eltűnt az a kedves csilingelés, mely megszínesítette a szürke éjboltot.

 

Anne, tudod, hogy szeretlek. És a legjobbat akarom neked. Így is túl sokat vállalsz. Bízz bennem, a férjed vagyok tudom mi a jó neked.

 

A fiatalasszony, ekkor már a lakás egy másik pontján járt. Egy hatalmas könyvespolc könyvei között kutatott. És magában olvasta a könyvekre írtakat

 

Puskin, Jókai, Babits, Ady, Voltaire, Platón, Hall ……………………… a szeme megállt egy aranykötésű fekete könyvöm. Újra felolvasta a ráírtakat. William Hall: A költő felesége. Levette a könyvet a polcról, melyből kiesett egy könyvjelző. Nem is könyvjelző, egy fénykép volt, mely láttán elmosolyodott.

 

Emlékszel még erre? Ez volt az első randevúnk, a jégkorcsolyapályán. Amikor elestél és az ölembe vittelek haza. Apukád nagyon szúrósam nézett rám, hogy mit merészeltem csinálni, az ő kicsi lányával. Azóta se kedvelt meg. Én vettem el tőle a szeme fényét.

 

Már akkor is le tudtál venni a lábamról. Te voltál az első szerelmem.

 

És remélem az utolsó is én vagyok…..Na iszunk együtt kakaót? Látom a könyvemet fogod olvasni. Nem tudom, mit szeretsz benne. Nem lett valami jó. Én pedig hozom azokat a dolgozatokat és kijavítom őket. – Tette hottá kedvtelenül a férfi.

 

Kicsit nagyobb lelkesedéssel. – mondta Anne, egy puszit nyomva férje arcára, amibe ő, mint mindig belepirult.

 

Az este egyre sötétebb Párizsban. A sarki kisházban még ég a lámpa. Egy fiatal pár ül a kanapén. Egymásra dőlve olvasnak mindketten. A férfi néha felkacag, majd bőszen magyaráz a feleségének, aki minduntalan félbeszakítja az olvasást, hogy figyeljen kedvese minden szavára. Mert szereti őt.

 

A lány alig volt 15 éve, amikor megismerkedtek. A parkban készített fényképeket az éppen játszadozó gyermekekről. Fiatal volt még, de tudta, hogy minek szeretné szentelni az életét. Amióta az eszét tudja fényképész akart lenni. A vágyai megmaradtak. Egy hideg éjszakán, éppen Párizs utcáit járta témát keresve.

A fiú ekkor már 20 volt. Ugyanazon a kis erkélyen ült, ugyanabban a sarki házban, kakaót szürcsölgetve bőszen írt valamit, és néha le-le pillantott az utcára. Amikor a lányt meglátta letette a papírt és megszólította.

Azóta 10 év telt el. Ahogy jobban megismerték egymást, úgy jobban meg is szerették. Mindketten biztosak voltak benne, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. De a terveik külön utak felé mutattak. A fiú író volt és tanár. A lány fényképész. Valakinek fel kellet áldozni az életét.

Anne néha-néha besegít Williamnak az egyetemen tanítani. A diákok nagyon szeretik a Tanár Úrat. 30 Éves korára már elismert költő, több megjelent könyvvel, melyek az eladási listák elejére küzdötték mindig magukat. A fiatal lányok odáig voltak az óráin, ugyanis nem csak jó író volt, hanem egy jó kiállású kedves férfi. Minden tekintetben főnyeremény. A feleségéről nagyon sokat beszélt. Mindig mikor egy költő múzsája került szóba, saját kedvesét emlegette. De a jegygyűrűjét sosem vette fel az ujjára. Egy láncra felfűzve viselte, Anne sosem kérdezte, hogy miért. Sok kérdést tett fel tíz év alatt, a legtöbbre a választ már jól ismerte, és mind annyiszor rosszul esett neki……Mert ilyen egy költő. Szerette a férfit, a tanárt a költőt. De legjobban azt a húsz éves srácot szerette aki megszólította a gangról, és azóta mindig találtak egy közös témát.

 

Már éjfél is elmúlt, és a pár még mindig a kanapén üldögél. William befejezte a dolgozatok javítását és a napi újságot olvassa. Soha nem volt reggel ideje, ahogy ő mondta, ilyen butaságokra. Anne egyik kezével a könyvet tartja, másikkal egy kiscicát cirógat. Nagyon szereti a macskákat. A kiscicát Johnynak hívják, az édesanyját Carolnak, ő volt az a kiscica aki nyakába kötve találta meg Anne a jegygyűrűjét. Nem szereti őket magukra hagyni. A tegnapi este kivételes volt. A magas sarkú még ott díszelgett a sarokban. Hivatalosak voltak az egyetemi bálba. Ilyenkor William kollégáival találkoztak. Anne szinte már úgy ismerte őket, mint ha ő is ott dolgozna. Ha William egy órája elhúzódik, akkor lehetőség nyílik beszélgetni. Már az amúgy is szigorú portás sem kér belépőt, cserébe Anne visz neki egy jó erős fekete kávét.

 

A többi huszas évei közepén járó lánnyal ellentétben, Anne nem szeretett magas sarkút viselni. Hosszú szőke haját hétköznapokon összefogva hordta, csupán különleges alkalmakra engedte le. Ekkor festette kis a szemét, és öltött gyönyörű báli ruhát és magassarkút, ami sikeresen elnyomta a lábát.

William nem volt ennyire illemtudó. Felöltötte az ünnepi mackóját, ami egy egyszerű fekete farmer volt. Felvette fehér ingjét, melyre a felesége által kötött gyönyörű királykék színű nyakkendőt vett. Kezébe vette a sétapálcáját, és kezét nyújtotta feleségének, hogy megkarolhassa őt. És elindultak.....

De ez már a múlt. A tegnap is tovaszaladt. A mai este nyugodt. Anne szerette az ilyen estéket, mert tudta, hogy nagyon ritkák amikor kettesben lehet férjével. Ilyenkor szerette simogatni a hátát, és az ölébe hajtani a fejét.

 

Az idő már nagyon későre jár. Ilyenkor Anne szemüveget tesz fel, hogy lásson olvasni. Elfáradt ő is és a szeme is. Kedvese letette az újságot és csak nézte fiatal párját, a szíve választottját. Szerette nézni a feleségét. Bár mindig tagadta, ha Anne rákérdezett, hogy mit bámul, de mindketten jól tudták rá a választ.

 

Értékelte fiatal szerelmét. Tudta, hogy őérte áldozta fel az egész életét. A lánynak is nagy álmai voltak, és lehetőségei is. Fotóriporteri állást kínált neki egy jó hírű napilap. De akkor kérte meg a kezét. A lány árulásnak érezte volna, ha elfogadja azt a munkát, amelyre annyira vágyott, de akkor nem tudta volna teljesen támogatni férje felívelőben lévő karrierjét. Maradt neki a tanítás, minden héten fiatal tehetségeket tanít fotózni Párizs környéki kisvárosokban, falvakban és tanyákon. Ezen kívül ellátja háziasszonyi kötelességeit, de sosem tartotta életcélnak ezt a fajta munkát. Néha a férje helyett ő javította az egyetemisták írásait, jól értett hozzá. És még néha-néha elvállalt egy éjszaki megbízást. William ezt mindig ellenezte. Az mondogatta, hogy Annenek nincs szüksége munkára, anyagilag ő eltartja, mint családfő. Pedig pontosan tudta, hogy soha nem pénzről szólt a dolog. Ahogyan ő sem azért tanít és ír, mert megfizetik, hanem mert ez élete másik szerelme.

 

Akárhogy is szépítjük Annenek mindig osztoznia kellet a férje szívén a költészettel. Sokszor háttérbe szorult, mint feleség. Ilyenkor csak főzött két pohár jó meleg kakaót. Az egyiket kivitte az erkélyre a férjének, a másikkal a kezében, pedig leült a kanapéra a cicáival és egy klasszikus művel. Leginkább az orosz realista irodalmat szerette a legjobban. Puskin Anyeginje már-már lapjaira esett a sok olvasástól. Valahogy mindig magát látta Tatjana szerepében.

 

Kimegyek még egy kicsit az erkélyre- törték meg a csendet William szavai.

 

De szívem olyan későre jár, inkább menjünk aludni- kérlelte Anne.

 

Csak néhány percet kérek. – mondta, miközben kilépett az erkélyajtón.

 

Rendben van……..- mondta elcsukló hangon Anne, miközben letette a könyvet az asztalra, és a kisasztalához ment. A fiókból egy fehér papírt és egy borítékot vett elő. Valamit írt. Csupán néhány szót. Egy könnycseppel bélyegezte le a borítékot, majd beletette a könyvbe, melyet az asztalon hagyott.

 

Megcirógatta a kiscicáit, és kiment a szobából. Még egy utolsó pillantást vetett egy képre. A fiatal kori önmagukra.

 

Néhány perc múlva az erkélyajtó suhogása törte meg a csendet. Már nem csak Párizs utcái voltak sötétek és komorak. A meleg családi fészek is kihűlt. Az oly sokszor nyitva hagyott erkélyajtó miatt. William az asztalon hagyott könyvre pillantva, nem bírta megállni, hogy ne szóljon.

 

Drágám, hányszor mondtam már, hogy ne fordítsd lefelé a könyvet, mert elszakad a kötése.

William felemelte a könyvet. Az első oldalakon volt nyitva. A boríték ekkor kicsúszott belőle.

Csupán néhány szó volt ráírva.

Sajnálom! Szeretlek! Viszlát! Anne

 

William nem tudta mit csináljon. Kirohant az erkélyre ahonnan egy taxit pillantott meg. Felesége szőke hajáról tudta, hogy ő az, elmenni készül. A kocsi elindult. Anne az erkélyt nézi, pontosan ugyanúgy, mint 10 évvel ezelőtt. De kislányos tekintete már nem a mosolytól csillog, valami furcsa, szomorú érzés látszik a szemében.

 

William még lerohan a lépcsőn, de már csak a lámpák fényét látja. A taxi eltűnt. Ő pedig visszatér a lakásba.

A könyv az asztalon nyitva áll. William könnyes szemekkel olvassa a sorokat:

Kedvesemnek, aki úgy mondott igent, hogy tudta, hogy csak a szívem felét kaphatja meg, mert a másik fele mindig a költészeté marad. Annek a feláldozott életért.

Éjszaka van! Párizs félelmetes, rideg és kegyetlen. Mindenki aludni tért. A villanyokat lekapcsolták, csak egy villany ég a hatalmas Párizsban, egy kis sarki ház első emeletén. Egy költő siratja múzsáját. Aki elment, de ő mégis reméli, hogy visszatér.

 

 

Különös történet

Este van. Miként a mesterművét rejtegeti a művész egy ponyvával letakarva, úgy takarja be az éjszaka puha ködfátyollal Budapest utcáit. Az éjszaka, miként egy testet öltött bájos kisasszony végigszalad az utcákon, és jó éjszakát kíván minden embernek és állatnak. A város megnyugodott. Az emberek hazatértek. A jól öltözött üzletemberek beülve a luxuskocsijukba hazafelé indultak. Az utcazenészek még elbúcsúztak a Nap sugaraitól egy nótával. A színészek átöltöztek emberibb ruhába, és a csellengők is fedelet keresnek a fejük fölé éjszakára. A boltok bezártak, a bevásárló központok kiürültek. Csupán a postás üríti a levélszekrényeket, hogy másnap kora reggelre, a felkelő nap első sugaraival a levelek is a helyükre kerüljenek. Még néhány ember a nyomdában tartja a frontot, hogy reggelre az emberek frissen szívhassák magukba a nagyvilág híreit, és legyen miről beszélgetni a metrón, a pékségben, a munkahelyen és bárhol, ahol emberekkel találkoznak. Megállt az élet.

Szeretem az estéket, sokkal jobban, mint bármelyik napszakot. Az éjjeli Budapest a legszebb a világon számomra, bár még nem jártam más nagyvárosban külföldön éjszaka, mégis tudom, hogy ez a látvány, ami éjjelente fogad, mikor ablakomból kinézek a városra, ez a legfelemelőbb és legőszintébb dolog a világon.

A mai különösen hideg éjszaka lesz. Én pedig, mint mindig Pest utcáit járom a fényképezőgépemmel kettesben. Ma tettem egy sétát a Margit szigeten, pont miikor a szökőkút turista csalogatóként ezer fényben pompázik, és a vízsugarai pedig próbálják visszaadni Vivaldi Tavaszának elbűvölő ritmusát. Nemsokára útnak indulok. Ilyenkor általában csak gyalogolok a szűk és kietlen utcákon. Én és a fényképezőm, senki más nincs körülöttem. A legnagyobb szenvedélyem a fényképezés. Vallom és hiszem, hogy az ember azért készít fényképeket, hogy megőrizze az élet legszebb pillanatait és legapróbb örömeit. Mégis sokszor vitatkozom magammal ezzel kapcsolatban, hiszen az ember éppen amiatt nem élvezheti teljesen ezeket, a pillanatokat, mert azzal van elfoglalva, hogy megörökítse őket. Én éjjelente járom a várost. Ilyenkor csak az számít, hogy úgy adjam vissza a pillanatot, hogy tanítsak vele valamit. Minden fénykép egy testet öltött emlék, mely egy reménytelennek tűnő pillanatban az ember vállára teszi a kezét, és letörli az arcáról a könnyeket.

Nem készülődöm különösebben sokat az én kis sétáimra, amikor elindulok, a család már tudja, hogy az ilyen éjszakákon vagyok teljesen önmagam. A hétköznapok szürkeségét hátrahagyva elindulok Pest utcáin és kattintgatok a fényképezőmmel. Kiskorom óta ez volt a vágyam, mégis életemnek ezen különös pontjának egyetlen esemény vetett végleges és megingathatatlan alapot. Hadd meséljem el az én történetem.

 

Jól emlékszem egy éjszakára, azon a napon költöztünk fel Budapestre, mert eredetileg falusi lány vagyok. Egész napi pakolás után kezembe vettem a fényképezőmet, ami akkor még egy rossz márkájú gyenge minőségben dolgozó gépecske volt, de én úgy éreztem, hogy kezemben van a világ legtökéletesebb eszköze ahhoz, hogy visszaadjam azt az izgalmat és örömet amit akkor este éreztem.

Felszálltam a 20as buszra, amin esténként többen vannak, mint reggelente. Miután úgy éreztem, hogy elértem a célállomásomat, a kisföldalatti megállóban készítettem néhány képet az éppen hazatérő fáradt munkásokról. Azután olyan helyre mentem, ahol a történelem öltött testet, a Hősök terére, ahol jól vagy akár kevésbé ismert királyaink szobrai találhatóak. Már éppen hazafelé készültem, miután úgy éreztem, hogy teljesítettem azt, amiért jöttem, mikor hirtelen egy kivilágított monumentális épület ragadta meg a figyelmemet. Elképesztő, hogy órákig voltam ott és még csak észre se vettem.

Szépművészeti Múzeum, olvastam félhangosan a kiírást. Aztán elgondolkodtam. Mindig is szerettem a múzeumokat. Úgy gondolom ezek azok a helyek, ahol a múlt testet ölt és végre találkozik a jelennel. A múzeumok falai között olyan furcsa érzés fogott el mindig, úgy éreztem egy festményt nézve, hogy a festő mellém áll és elmeséli nekem azt a meghatározó élményt, ami megihlette őt. Szinte éreztem, ahogy a Művész, a vállamra teszi a jobb kezét, bal kezével pedig erősen gesztikulál, miközben mesél nekem álmokról, csalódásokról, bukásokról, életről, halálról, szerelemről és önmagáról.

Visszatérve a múzeumra… Számomra minden ott dolgozó ember olyan, mint egy mestermunkás a művész mellett. Tanulnak a Művészektől, mégis minket oktatnak a Művészekről.

Azon a bizonyos éjszakán, apró lépésekkel kezdtem haladni a múzeum felé, ahogy közeledtem úgy szaporáztam a lépteimet és egyszer csak azon kaptam magam, hogy szaladok amíg egy kerítés meg nem állít. Percekig bámultam a hatalmas oszlopokat és a hatalmas épületeket, mikor egy bájos, csilingelő hang szólított meg.

  • Gyönyörű ugye, én is minden este, amikor látom, elgondolkodom, milyen parányiak vagyunk, mi emberek.

Nem tudtam, honnan jön a hang, amikor a sötétségből cipőkopogást hallottam, és egyszer csak meg is láttam a cipő tulajdonosát. Egy gyönyörű fiatal lány volt az, haját nem láthattam, mert egy lila kendővel rejtette el a világ elől.

Öltözete különleges volt számomra, finom anyagból készült ruhát viselt, ami egy régmúltban élt hölgy ruhájára emlékeztetett. De mégis egyvalami ragadott meg, egy különös és gyönyörű gyöngy fülbevaló díszítette a füleit. Néhány másodpercig csak bámultam, majd beszédbe elegyedtem vele. Mennyire lehet egy ember őszinte egy másikkal, akit csak néhány perce ismer? Nem tudom, de valahogy ez a lány annyira megnyerő volt a számomra, hogy mintha ezer éve ismertem volna, úgy beszélgettünk. Mesélt magáról. Feszülten figyeltem a szavaira. Nagy álmai voltak, akárcsak nekem., de szegény családból származott, és ezért szolgasorba került. Fiatal akárcsak én, de az élet megtörte. Még csak kisgyermek volt, mikor elszakítottál a családjától, hogy dolgozni tudjon, hogy ne halljanak éhen. Szeretett egy férfit, de ez nem számított. Gyönyörű volt, mégis naponta megalázták őt. Olyan férfihoz adták, aki az ő köreibe való volt. Ahogy mesélt, és ahogy néztem őt a finom úri hölgy képe egy rossz sorsú szolgálóleány képévé finomult. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a 21. században. Én amióta az eszemet tudom, szabadon szerethettem bárkit, nem kellet elszakadnom a családomtól azért, hogy egy olyan háznál szolgáljak ahol kutyaként bánnak velem, és érzékeltetik, hogy hol a helyem. De nem maradt már időm gondolkodni, mikor újabb cipőkopogást hallottam a lépcső felől, és egyre több és több kopogásra lettem figyelmes. Nem is nagyon értettem, hogy honnan jön ez a sok ember. De gondoltam, hogy biztos egy újabb kiállítást készítenek elő, és ezek az emberek a múzeum munkatársai. Amikor megláttam a felénk közeledő embereket egy valami szembetűnő volt nekem. Akárhányan jöttek mindenki más ruhában, más kinézettel volt. Mintha csak a különböző történelmi korok öltöttek volna testet és jöttek volna vissza hogy megnézzék, milyen lett az a jövő, amit ők el sem tudtak képzelni.

Először egy szakadtinges fiatal fiút pillantottam meg, haja sötét színű volt, amit még az arcán lévő kosz is sötétített egy kicsit. Álmosnak tűnt, ami abból látszott, hogy folyamatosan ásítozott. Mégis egy-egy gondolat erejéig odaszólt nekünk.

Én a kerítésen átugorva már a múzeum lépcsőjén ültem az újonnan szerzett ismerős hölggyel együtt. A fiatal álmos úr lekuporodott mellénk, ő is mesélt az életéről. Neki az volt az álma, hogy kitanulja azt a szakmát, amit a családjában minden férfi ember tanult. El is szegődött inasnak. Elmesélte nekünk, hogy hajnalban kelt és mindig késő estékig dolgoznia kellett, azért ásítozott ilyen sokat, örökké fáradt volt. Erről szólt az élete. Mesélte, hogy sokszor álmodott a gyermekkoráról, ilyenkor könnyebb volt reggel felkelnie, mert úgy érezte erő áramlik keresztül a testén. Zord, fagyos téli éjszakákon ez melegítette, mikor nem tellett neki tüzelőre.

Különös embernek tartottam. Életvidám volt valaha ez jól látszott rajta, de valami megtörte. Mégis kapaszkodott a reménybe, mely átsegítette a szörnyűségeken, mely keresztül ment. Még ma is élénken emlékszem azokra a különleges fülformákra.

Aztán valami furcsa meleget éreztem a lábamnál, olyan puha érzés volt. Egy aprócska pici négylábú élőlény volt az. Emlékeztetett az első barátom menyétjére, akit Szofinak hívtak, de mégsem menyét volt. Felvettem az ölembe, mire észrevette a gazdáját és oda is szaladt hozzá. Egy hölgy volt az. Hasonló ahhoz a lányhoz, akivel először beszélgettem, de mégis másfajta stílust képviselt.

  • Ne félj nem bánt, ő egy hermelin, és nagyon barátságos, úgy látom, kedvel téged.

Nyugtatott meg a hölgy. Mire közelebb ért láttam, hogy egy fiatal lány, alig lehet 16 éves. Ahogy ott ültünk sorban én, a gyöngyfülbevalós lány és az inas, egy a lány semmint hogy leült volna az inas mellé, inkább mellettem foglalt helyett, de csak miután egy kendővel letörölte a múzeum lépcsőjét. Ebből tudtam, hogy egy előkelő hölgyről van szó. Az akcentusából arra következtettem, hogy külföldi származású.

Másfajta életről kezdett beszélni. Mesélte, hogy egy herceg szeretője volt, és egy fiúgyermeket szült, és ennek köszönhetően nagy vagyonra tett szert. A hangjából valamiféle felsőbbrendűség sugárzott ki. Aztán mesélte, hogy négy gyermeket szült még a hercegi vérű fiú után, de valahogy ezekről az időkről, már nem olyan nagy tartással beszélt, mint ahogy mesélt a fényűző palotákról és a hatalmas vagyonáról.

- Már megint csak panaszkodtok, mint mindig- szólt egy hang, mire odanéztem egy fess fiatalember, aki mellesleg nagyon jóképű is volt, éppen folytatni akarta a mondanivalóját.

- Hadd mutatkozzam be hölgyem, mint ahogy az úriemberhez illik, koromnak leghíresebb festője vagyok, de szólítson csak Ádámnak. Én nem panaszkodom a világra. Szeretem a művészeteket, és nagyon szeretek festeni. Életem legnagyobb szerencséje, hogy azzal foglalatoskodhatok, amit igazán az életcélomnak tekinthettem. Felajánlotta, hogy szívesen fest nekem valamit, amit csak szeretnék, sőt még engem is lefestene. Megígértem, hogy gondolkodom az ajánlatán.

Mire körbenéztem egyre többen ültünk ott a lépcsőn. Egy fiatal pár jelent meg kézen fogva, mintha csak egy kellemes piknikről jöttek volna el. Mindkettejük fején kalap volt, ami kicsit mosolyt csalt az arcomra. A kisasszony egy piros pokrócot terítet le a lépcsőre, és arra ültek le, a fiú a lány ölébe hajtotta a fejét. Emlékeztetett arra az időre, amikor az én barátom tette ugyanezt, de az már régen volt.

Egy kislány szaladt le a lépcsőn néhány perccel később, ekkor már hajnali 2 is elmúlt. Édesanyja követte a kislányt, de neki már nem volt olyan sok ereje szaladni. A keze elhasználtnak tűnt.

Kemény fizikai munkát végezhetett. A kislány jól nevelt és tisztelettudó volt. Hangos köszönéssel jelezte, hogy megérkezett. A gyöngyfülbevalós lány egyből az ölébe vette, megsimogatta a fejét, és összefogta a kócos haját.

A fiatal pár csak sugdolózott, biztosan ők is szerettek volna majd egy gyermeket. A festő úr pedig méregette, hogy melyik szögből lenne a legalkalmasabb lefesteni.

  • Engem már lefestett, anyukám éppen a vajat köpülte, és pedig álltam és néztem őt, majd megmutatom neked a képet. - mondta halkan a kislány, miközben a festőre mutatott. Megkedvelt engem.

Az idő telt múlt, és beszélgettünk. Annyi közös témánk volt, de olyan kevés időnk. Időközben egy jó hangulatú parasztember csatlakozott a körünkbe. Mindenről egy nóta jutott eszébe, és égető vágyat érzett arra, hogy hangosan énekelje el nekünk ezeket. A többiek hamar lecsitították. Neki a zene volt a mindene. A tánc az éneklés és a föld. Nem panaszkodott, de éreztem, hogy többet szeretett volna tenni az életben.

Mikor a nap sugarai végigsuhantak a múzeum lépcsőin, mintha csak zavartak volna minket mindenki felállt, én leszaladtam a lépcsőn, és készítettem egy fényképet. Majd visszasétáltam és elköszöntem mindenkitől. Amilyen sorba jöttek, úgy tűntek el szépen sorban mellőlem a különböző emberek. Először a táncoló paraszt, majd a kislány és az édesanyja, utánuk a fiatal pár, őket követte a fiatal festő úr, a fiatal lány a hermelinjével. Miután a mindig fáradt inasfiú is felért a lépcsőre a leány gyöngyfülbevalóval, aki a szívemet is megérintette őszinteségével és kedvességével elém állva, ezt mondta:

  • Ígérd meg, hogy visszajössz.

- Megígérem!- válaszoltam halkan, hiszen még fel sem tudtam fogni, hogy kik ezek az emberek, és hogy tulajdonképpen honnan jöttek. Majd figyeltem, ahogyan szépen lassan mindenki bemegy azon a hatalmas ajtón, majd ahogyan az bezáródik.

Majd leszaladtam a lépcsőn és szaladtam egészen hazáig az én kis titkos szobámban, hogy a képeket, amiket készítettem előhívhassam és, hogy azt a bizonyos képet, amiket azokról az emberekről készítettem, akikkel életem legjobb és legmélyebb beszélgetését folytattam, ott legyen Nekem, mint egy emlék. Aztán aludni tértem, mert fárasztó volt a nap. 11 óra volt már, mikor felébredve egyből a fényképekhez rohantam. Ekkor valami nagyon furcsa történt. Pontosan tudom, hogy ilyen még soha nem fordult elő velem. Tudom, hogy ott voltak azok az emberek, nagyon is élők voltak és pontosan ugyanolyan hús-vér testük volt, mint nekem. Bárhogyan is volt a fényképen csupán a múzeum, lámpák által megvilágított üres lépcsője látszódott. Sehol egy ember. Nem tudtam felfogni, hogyan történhetett ez meg. A családomnak egy szót sem szóltam. Kerestem egy nagyítót, hogy jól megvizsgáljam a képet. Ez volt az a pillanat, amikor megnyugodtam, hogy nem arról van szó, hogy elment volna az eszem. Egy aprócska fehér pont volt a lépcsőn, pontosan tudtam mi volt az. A gyöngyfülbevaló volt a jel, hogy mi történt ott akkor este.

Nappal visszamentem a múzeumba. Éppen egy tárlatvezetésre érkeztem. Belépve az új kiállítás helyére azt hittem földbe gyökerezik a lábam. Mindenki ott volt. Ott a falakon. A festményeken, és egy szobron. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mint előző éjszaka. El sem hittem, hogy ez a valóság.

A fiatal párt, Szinyei Merse Pál Szerelmesek című képén pillantottam meg, és ott volt a piros lepedő is. Aztán itt volt Mányoki Ádám Önarcképe, valóban tehetséges festő, ezt megállapítottam. A híres Leonardo festmény, a Leány hermelinnel, külön jelzéssel, hogy kölcsönben van az országunkban. A táncoló parasztot is megismertem a tegnap estéről, egy szobrot készítettek róla . A kislányt és az édesanyját egy Munkácsi képen, a Köpülő asszonyon fedeztem fel, akárcsak az ásító inast. Aztán szépen sorba megnéztem minden festményt. El sem hittem, hogy mindez velem történik. Aztán a terem közepén, gyönyörű fényárban egy ismerős arcot pillantottam meg. Ő volt az a leány a gyöngy fülbevalóval. Percekig álltam és néztem őket. Rájöttem, hogy olyan élményben lehetett részem, mint soha senkinek. A múlt, akárcsak egy jó barát testet öltve bemutatkozott nekem. Hiszen a festményeken lévő arcok, érzések és jellemek testet öltve bemutatkoztak nekem. Egész nap csak sétáltam körbe és körbe. Gondolkodtam az életről, a sorsokról és az érzésekről. Ezek sokak számára csupán művészeti alkotások, de ezek mögött ott vannak az emberi sorsok, néhol tragédiák, valahol komédiák és valahol egy sikertörténet. Ezeket én is csak akkor értettem meg, amikor a testet öltött sorsokkal találkoztam.

Ahogy kifelé tartottam a múzeumból szembe jött egy ősz öregúr sétapálcával a kezében, ahogy elment mellettem ezt súgta fülembe.

  • Kedveském, megmondom neki, hogy visszajöttél.

Mire felfoghattam volna bármit is, már zárult az ajtó mögöttem, visszapillantottam, és az öregúr kedvesen rám mosolygott. Mintha ő is tudna a tegnap este történtekről, és arról, hogy a festmények életre keltek. Aztán a múzeum bezárult ajtaja pontot tett ennek a történetnek a végére. Röviden ennyi az én kis történetem.

Ma is hideg esténk van. Lassan készülődöm az éjszakai sétámra. Soha többé nem találkoztam azokkal az emberekkel, de még reménykedem. Ha egyszer testet öltött a múlt, ugye megteszi még egyszer?!