Maradok tisztelettel....

2016.07.30 19:13

Kőbe vésve

Befalazzuk szívünket mások előtt,
S ki bántott minket bocsánat helyett eltemetjük,
Befalazzuk otthonunk a szeretet elől,
Titkainak kőbe véssük, majd tengerbe vetjük.

Befalazzuk a boldogságot, hogy velünk maradjon,
A Napot, Holdat hogy csak nekünk ragyogjon,
A múltunkat, hogy minket békén hagyjon.
Minden jót s rosszat, hogy elmúlni ne tudjon.

Hisszük a rossz nem jut át falakon,
S hogy a jót örökké őrzi ócska beton.
Befalazzuk, S mondjuk: "Mosom kezemet",
De bűnhődünk mint egykoron Kőműves Kelemen.

 

 

Nyári délután

Múltam mellett üldögélek,
Volt, elmúlt szép remények,
S te elsétálsz mögöttem.

Tán egy remény, mi nemet mondott,
De még éltetni tud egy hívő bolondot,
Mindenkié vagy köröttem.

Már csak néha látlak életre kelni,
Mikor lelkem időt kap megpihenni,
Te vagy, mi türelemre tanít.

Érzem szívem ürességét,
De érzek, s ez már dicsőség,
Mert minden szívet facsar a kín.

Nem kellenek új remények,
Melyek tüzében életem porig éget,
Maradok csak Magamnak s Neked.

S ha hideg éjjel szele jönne,
Majd írok egy letűnt Időnek
Mert a Remény, már nem olvas verseket.

 

Jutalom

Ki szívből szeretni vágyik,
Örökké, nem csupán halálig,
Az úgy fogadja s szeresse párját,
Mint élete útjának örök útitársát.

Kéz kezet fog, pillantás pillantást ölel,
Szív küldi szívnek, lélek léleknek üzen,
Közös útra lépő lábak,
Egy cél, egy díj, egyazon vágyak.

Jutalom, mit Atyádtól kaptál, 
Örökké tartó igaz szerelem,
Hármas kötelék mit szerettel fontál,
Összekötve Jehovát, társad szívét, s a Tiedet.

 

Szerelem ez?

 

szerelem ez?

szerelem e a fájdalom a szívben,

mikor tekinteted üres, kimért, rideg

válaszul egy kedves mosolyra?

 

szerelem ez?

egyszerre akarni átölelni s ellökni téged,

miközben tudom, hogy nem vagy más, csak kisértet

s árnyéka elmúlt szerelmeimnek?

 

szerelem ez?

magamat okolni a te hibádért,

bizonygatva, én vagyok a nap, te meg csak árnyék,

mely miattam változik?

 

szerelem ez?

szótlanul mondani, remélve, hogy hallod,

várni egy napsütéses napra, melyen bevallod,

s mutatsz egy másik szerelmet..

 

a hit, hogy nem ez a szerelem

csak az maradt nekem kedvesem

s mivel te már nem vagy velem,

e hit fogja kezem, keresztül egy életen.

 

 

 

Más

Tán más lélek él az íroban
Vadabb, pusztítòbb, érzékenyebb,
Mert élve álmodik ki tollat ragad,
S már máshogy vesz lélegzetet.

Mint síró  hegedű a háztezőn,
Vacog, de remél sírva, remegőn.
Hiszek, mert hinni akarok, 
Hogy látnak még szemeim százszor szebb napot.

...Én fűszáll voltam, mi remeg, mert közeleg a tél,
Te jöttél, megvédve tőle, hulló falevél.

 

Falak mögött

Zajlott az élet a házfalak között,
Meghalt, született, elköltözött,
Így üzent ez a táj, mióta a világ örök….

Falak mögött dúltak háborúk,
Majd ott köttetett a béke, 
Onnan indult útjára egy eszme,
s visszatérve nyugtázta, hogy vége

Falak, melyek messze látszanak,
Mögöttük bujkálnak emberek,
Életesdit komoly módon játszanának,
de így valódi életről beszélni, nem lehet.

Gondolt az ész, érzett a szív a falak mögött
Így lettek emberekből, állatok
Mert mit a falak engedtek, csupán az ösztön,
Élve a mának, nem várva más holnapot.

… Zajlik az élet a házfalak között,
Hogy én hol voltam, s vagyok?
Mentségem egyszerű kérem szépen,
csak önfeledt hintázom a játszó téren.

 

 

Ősz
Lelkem toporzékol zárkája előtt,
Érzi a szabadulást, mert jön az ősz,
A megváltás színes köntösben, mely élettel telít,
S egy holt szívet, még ha fel nem is támaszt,
De ravatalként elé, puha szőnyeget terít.

 

Nyári délután

Múltam mellett üldögélek,
Volt, elmúlt szép remények,
S te elsétálsz mögöttem.

Tán egy remény, mi nemet mondott,
De még éltetni tud egy hívő bolondot,
Mindenkié vagy köröttem.

Már csak néha látlak életre kelni,
Mikor lelkem időt kap megpihenni,
Te vagy, mi türelemre tanít.

Érzem szívem ürességét,
De érzek, s ez már dicsőség,
Mert minden szívet facsar a kín.

Nem kellenek új remények,
Melyek tüzében életem porig éget,
Maradok csak Magamnak s Neked.

S ha hideg éjjel szele jönne,
Majd írok egy letűnt Időnek
Mert a Remény, már nem olvas verseket.

 

 

Érzés, mely egy szóban nem leírható

Nem tudom, mit érzek amikor meglátlak. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, hogy meg akarlak ismerni, hogy Veled akarok lenni és melletted. Mintha egy másik világ szélén állnál, s mintha én is a saját világom szélén állnék..s kettőnk világa egyre többször súrolná egymást. Talán az emlékek generálnak érzelmeket, de talán az érzelmek generálnak terveket... Ahogy rádnézek, bár gyorsan elkapom tekintetem, egy olyan arcot látok magam előtt, akit mintha örökké óta ismernék, pedig csak néhányszor hallottam szavaidat.
Ha létezne tökéletes ember, talán olyan lenne, mint te. Talán...Nem tudni semmit valakiről s mégis különös módon szeretni rémisztő dolog. E rémületnél csupán a viszonzatlanság a rettenetesebb és fájdalmasabb. Aztán az idő..Hogy mennyi? Istentudja..Az idő, mely szövetről szövetre foltozza össze egy szív felszínét és mélyét, mert mélyről kellett kiszakítani Onnan valamit...de a tő, melyből kiindult, ott hagyta egy apró darbját...Egy darab, mely újra és újra életre kel, amikor meglátlak...de ez a tő, most bilincseket visel, egészen addig, míg egy nap majd megszűnnek létezni a világok, s minden szívben rejlő tő új életet hoz világra..talán gyümcstermő, gyönyörű áldás lesz belőle, de talán megmarad terméketlen szépnek. Szépnek, akár a mosolyod, amikor világaink üvegfalán keresztül, először megpillantottalak. S amikor először vágytam a magaménál másabb világba.

 

 

Jutalom

Ki szívből szeretni vágyik,
Örökké, nem csupán halálig,
Az úgy fogadja s szeresse párját,
Mint élete útjának örök útitársát.

Kéz kezet fog, pillantás pillantást ölel,
Szív küldi szívnek, lélek léleknek üzen,
Közös útra lépő lábak,
Egy cél, egy díj, egyazon vágyak.

Jutalom, mit Atyádtól kaptál,
Örökké tartó igaz szerelem,
Hármas kötelék mit szerettel fontál,
Összekötve Jehovát, társad szívét, s a Tiedet.

 

 

Az Idő hatalma

Volt fekete, de most már fehér
Gazdag volt, mostanra már szegény.

Szomorú volt, most már boldog,
Tiszta volt, de mostanra foltos.

Új volt, mi most régi
Hamis volt, de most valódi.

Borult volt, most derült,
Volt édes, mi most keserű.

Fiatal volt, most már öreg,
Buta volt, most már bölcs lett.

Csúnya volt, mi mostanra szép,
Épp volt, mi most már szerte szét.

Gyáva volt, de most már bátor,
Néma volt, most zeng a világ a hangjától.

Üres volt, de mára csodultig van,
Lassú volt valaha, a mostanra gyors iram.

Sok volt mi mára már kevés,
Könnyű volt, most már nehéz.

Tilos volt, most már szabad,
Sötét volt ott, ahol most világos van.

Forró volt egykoron, mi most fagyos,
Voltam egykor valaki, most egy másik én vagyok.

S ki tette mindezt, vajon ki volt s most ki lehet ő?
Nem tett ő semmit, csak elmúlt, az Idő!

 

Szeretetéhség

Árva sírkert délidőben,
néma igazság egy sirkőben,
ez áll rajta: Nem szerették!
Nem, a lelkét! Csak a testét.

Szállt százfelé gondolatja,
mert nem volt eszme, mi visszatartsa.
Rokona, barátja, ismerőse,
tán saját bűne került e sirkőre.

Néma sírkert alkonyatkor,
Tán csak néha látni,
Első hangunk szeretetért kiált,
s e vágy üldöz minket a halálig.

 

 

 

A halotti csók

Kiöltétek belőlem a jobbik részem,
Talán akaratlan, mégis észrevétlen.
Maradtam önmaga rosszabb fele,
Mint a halott és a csók. Mihez kezdjek Vele?

... Melyik lehet a nehezebbik feladat, 
Halottként csókot kapni, vagy csókolni a holtakat?...
Boldogan élni, most rosszabb felem tanítom,
Míg jobbik részem egy napon visszakapom.

 

Az élet esőnapja

Ha esik akkor napoljunk,
Istenem, ezt hányszor mondtuk,
Volt az égnek felettünk hatalma,
Kibúvót kerestünk, kellett egy "B" terv,
Hívja mindenki, ahogy akarja.

Túl sok volt a "ha" a létben,
Sötét felhők, az égszín kékben,
Mi vihart véltünk látni, s kerestünk
Okot, hogy feladjuk, kifogást,
Miközben ragyogott a nap feletünk.

Akartunk mindent, annyira nagyon,
Mint költő halni egy vörös pirkadaton,
Ha Ígéretünk s Fogadalmunk ember volna,
Árulásért, csalásért joggal ütne,
Miközben hozzánk Hűtlenhez semmit se szólna.

Esőnapra tervezzük az életünk,
Vihart kérve Istentől, mi elmossa premierünk,
De az esőnap mint mindig, most is elmarad, 
Mert emberi okokra hivatkozva, 
Megtagadta főhősét a színdarab.

Álmaimból raklak össze

Álmaimból raklak össze,
Törött lelkem, tökéletes másik felét
Egy kicsi minden ismerősből,
Ki megtalálta szívemben a helyét.

Kész voltam fogadni, hogy lényedet
örökké csak magam mellé képzelem,
Aztán egy napon
- egyszer csak-
szembejöttél velem.

Mert nem álom volt hanem emlék,
Miből Téged össze gyúrtalak,
S tán nem is én gyúrtalak össze,
Hanem Téged ajándékba kaptalak.

A halotti csók

Kiöltétek belőlem a jobbik részem,
Talán akaratlan, mégis észrevétlen.
Maradtam önmaga rosszabb fele,
Mint a halott és a csók. Mihez kezdjek Vele?

... Melyik lehet a nehezebbik feladat, 
Halottként csókot kapni, vagy csókolni a holtakat?...
Boldogan élni, most rosszabb felem tanítom,
Míg jobbik részem egy napon visszakapom.

Egy másik reggel

Hűvös volt a reggel, 
Istenemre mondon
Egy madár dalolt az ablakban,
S még aludtak a gondok.

Fényes volt a reggel,
Istenemre mondom,
Tisztább fényt, szebbet
Nem láttak a földi nyomoroncok.

Gyönyörű volt a reggel,
Istenemre mondom,
Tüdömben éreztem az életet,
S nem kellett levegőért kapkodnom.

Hirtelen volt a reggel,
Istenemre mondom,
Egy szempillantás alatt jött,
Megbékélt a világgal, mi tegnap forrongot.

Egy csoda volt a reggel,
Istenemre mondom,
Tán egy szebb világban ébredtem,
Hazatért szívem mi eddig bolyongott.

Örök áldás volt a reggel, 
Istenemre mondom,
Mert hívővé tett egy hitetlent,
Átölelve egy árva bolondok.

 

Egy világ romjai

 

Táncolj velem Világod romjain,

hogy meglásd mily erősek voltak a falak,

hogy értsd nincs nagyobb változás annál,

mint mit benned véghezvitt az akarat.

 

Táncolj Velem világod romjain,

gyerünk, hisz oly mindegy ki kit követ,

míg végül egy új világ alapjául

megtalálod azt a bizonyos alapkövet.

 

Táncolj Velem s add bocsánatod,

mert világodat én döntöttem romba,

Duhaj szárnyalásom romjai is ezek,

Világod után én hulltam a porrba.

 

Csak táncolj Velem, ne szólj, ne kérj, ne félj

Légy egy világ romjából éledő szenvedély.  

 

A hajnal vívódása

Tán a lenyugvó hajnal varázsa,
Mi átölel s el nem ereszt,
Köt oly szorosan gúsba s magányba,
Hogy egy percig nem veszek lélegzetet.

Tudnom kellene, hogy létezik valahol,
Egy szív, mely néma csendben nekem dalol,
Egy kéz, mely cselekszik szüntelen
Egy szív, mely harcol, hogy itt legyen.

Érdemre adják vagy csupán jutalom?
Már nincs erőm bárkitől választ várni,
De hinnem kell s hini akarom,
Hogy elég egy lét a másikat megtalálni.

Néha álmodom, hogy boldog vagyok,
S akkor mosolyogva ébredek,
Mert ott és akkor egy világ 
Értünk nem vesz lélegzetet.

Ezer világ múlik el felettünk,
S a hajnal mindannyiszor meghasad...
Álmodod még, hogy egyszer szerettünk?
Akkor te vagy e Földön a leggazdagabb.

Életbazár

Eladó egy olcsó tréfa,
Ősöktől kapott családi staféta,
Féláron most egy második esély,
Ajándékba bűnbánó arc, s egy kihült szenvedély.

Akcióban minden emlék,
Család, barát, idegen,
Vigye kinek van rá pénze,
Nem kell, hogy törzsutas legyen.

Bérbe adnám jutányos áron,
Minden földet, hol enyém a lábnyom.
Ugyanitt alig használt idegrendszer kapható, 
Kilóra most az emberi szív, gusztustalan de dobogó.

Kiárusít az Életpiac,
Akcióban szeretet, s vígasz
Értékcsökkent a boldog nevetés,
Szeméttelep lett az egész.

Aki kapja marja, avagy kérem szépen vigyék,
Mert rebesgetik, hogy odafent bevonják az engedélyt.

 

 

Életfilozófi(zs)ák

Emberek sétálnak zsákokkal a hátukon,
Egyikük zsákjában sincsen más csak fájdalom.
Két kézzel markolják pénzzel teli zsákuk, 
Mert útközben eladták minden emberségük s vágyuk.

Hírnév van a zsákokban,
De már csak néhány méteren,
Összecsuklik súlyja alatt
S meghal mind, ki megpihen.

Egy másiknak nincsen más,
Csak éltető karrierje hátán,
Hullott a zsakból a valódi érték,
Mikor mászott fel a rang létráján.

Pénz a zsákban, hírnév és karrier,
Nem tudja, hogy lépteivel meghalni siet. 
Zsákok tele rossz érzésekkel, 
Bocsátatlan bűnökkel, viszonzatlan szerelmekkel.

Cserélné mindenki a zsákot,
Mit magával cipel,
Egy sem áll meg mégsem,
Hiszi mind , hogy nem teheti le.

..Egy napon aztán megláttak egy vándort...

Zsák nélkül jött a vándor,
Boldogan fütyürészet,
Mert mikor már nem bírta a zsákot,

Letette és tovább lépett.

A mosolyról

Tán nem láttam soha szebbet,
Annál a huncut mosolynál amit
Volt idő, hogy elfeledtem, de te
Az első házunk előtt viragzó fával, mintha
Semmi sem történt volna visszaadtál. 
Zárt ajtót nyitottál ki szívemben s arcomon. 

Nevess

Nevetni át egy életen,
Nevetni, nevetni,
Nevetni mindenen.

Nevetni egy elolvad hóangyalon,
Még ha azt is jelenti, hogy mulandók vagyunk.

Nevetni egy régi beszélgetésen,
Belátni, hogy tévedtél s tévedtem,
Nevetni magunkon s egy veszekedésen.

Nevetni egy fájdalmas elváláson,
Egymás mellett menni még egy darabig,
Majd nevetni egy sosem akart búcsúzáson.

Nevetni egy elmaradt pillanaton, 
Ami volt, vagy nem, van vagy lesz magam sem tudom. 
Nevetni akkor is, ha nincs rá semmi okom.

Nevetni ha érzel, jót, rosszat, bármit
Nevetni, csak nevetni bolondulásig.

 
Állapot

Kínzó lázban ég a testem,
S lélegezni nincs erőm, 
Ó bárcsak nyugovóra térve,
Megjelennék az Égi ítélő előtt.

Már nem bánom mit osztanának,
Halált-e vagy életet,
Mert már oly rég volt szívem halála,
Éltem még mikor életemnek vége lett.

Mint lassan hulló vörös cseppek,
Tűnt el az élet lelkemből,
Egy csontváz miért a sír epedhet,
Vagyok most, leszek eljövendő.

Míg láz emészti csonjaim,
Lelkemet a magány szorítja,
Újra és újra a földre taszít,
Ajkam a port - melyből lettem - nyaldossa.

Tán jobb sora van a holtnak,
Kit elfeledett egy nemzedék,
Mint egy földre rogyott élő csontnak,
Ki könnyeiben fulldokolva porlad szerteszét.

Itt maradtak

 

Egy másik világból jöttem,

rendet tenni idegenek között,

gondoltam tán életet mentek,

ha én is magukfajtának öltözök.

 

Jöttem messzi földről, én a Béke,

harcosok közt, idegen voltam,

Én reménykedve a mában éltem,

míg mások jövendőben s múltban.

 

Láttam mindent, mit látni véltem,

Én a Jog, mégis semmit lényegében.

Világa ez millió álarccal palástolt tükörképnek,

csupán bábjai egy gyűlölet szülte ellenségnek.

 

Győztem én az Igazság, de milyen áron,

Most útlevelet kérnek megannyi határon,

Kimondták az igazságot,

s húztak egy vonalat, ez a ti hazátok.

 

Én a Béke jöttem büszkén egykoron,

Én a Jog, láttam mindent mégis semmit,

Én az Igazság győztem, ha ezt annak lehet nevezni,

Mind visszamennék, de a Szeretet nem enged visszamenni.  

 

Befejezetlen vers

 

ha ki tudnám mondani, hogy...

de nem tudom,

ha meg tudnám tenni azt, amit...

de nem tudom,

ha tudnék neked hinni akkor...

de nem tudok,

ha más lennék, mint...

de nem vagyok.

 

ha azt akarnám, hogy...

de nem akarom,

ha úgy éreznék, ahogy...

de nem tudok,

ha úgy viselkednék, hogy...

de az nem én vagyok,

ha úgy élnék, mint...

de én más vagyok,

 

ha azt írnám, amit...

de nem írom,

ha azt szeretném, aki...

de nem bírom,

ha mindenért sírnék, ami...

de nem sírok,

ha azt remélném, hogy...

de már nem tudom.

 

ha azt ígérném, hogy...

de nem hazudok,

ha azt látnám, amit...

de szemet húnyok,

ha azt kívánnám, hogy...

de nem kívánhatom,

egy befejezetlen vers, akárcsak...
így hát úgy folytatom...

Légy ember...

Légy az akarás a cselekvő erőben, 
Légy gyengédség a földre hulló könnyben. 
Légy állandó változás az időben, 
Légy levegő a saját tüdődben.

Légy az ártatlanság boldogsága a mocsokban, 
Légy a kitartó remény a fojtogató rosszban. 
Légy a bizalom egy másnak adott szóban,
Légy az elmúlás tudata a pillanatnyi jóban.

Légy féltve őrzött titok az őszinteségben, 
Légy az utóirat egy örök levélben, 
Légy egy halovány érzés sötétben, 
Légy ember, egy embertelen földi létben.

Ihlettöredék

Tiszteletlen házasságban csavarogni
Mit az élettel kötöttél,
Szerelemmel, szenvedéllyel; de tudod most,
Ott rontottad el, hogy a világra jöttél.

Magas, büszke, dérceg volt apád
Ki mindig átlépte az ellenség partvonát,
Anyád sem különbözött tőle,
Csak, hogy őt engedte a sírban előre.

Testvéreid, mint ócska játék,
Szerte széllyel valahol,
Felkapna ha tudná a szél,
Valamikor Neked dalolt.

 

 

Álomvilág

 

Álomtündér járt ma nálam,
Örülök, hogy megtaláltam,
Szívembe bújt és nevetett,...
De a hajnallal elsietett.

 

Hol volt eddig, kérdezném bizony
Túl annyi éven s át annyi napon.
Kutatva keresztül az életen,
Tündéremet nem lelem.

 

Olcsó játéka víg mesének,
A tündérek egy napig élnek,
Reményt adva rád találnak,
Esélyt hoznak a világnak.

 

Itt az ideje víg zenének,
Mert szívembe örökké élnek,
Annyi társam bent a révben.
Szólítsatok csak Tündérnek.

 

 

Csillagok között

 

Vagyok fa,
Ki egy kopár élet kellős közepén,
A csillagokat látja; ...
Átölelni nem tudja,
Se rokona, se barátja.

 

Míg e világ tart,
Ő alszik szépen, csendesen,
S engedi hogy neve helyett,
Neve Magányos legyen.

 

Nem dicső cédrus,
S nem is díszétésre vár
Csak egy egyszerű fa,
Kinek világa nem több, csak kopár.

 

Mégis vágyódva nézi a csillagot,
Kit annyi milliárd közt szeret,
S kinek egyszer megígérte:
Várj reám, megyek.

 

Tán néha naplemente után,
Találkozik föld és az ég,
S egy magányos fa megtalálja,
Csillagok közt a helyét.

Kivert kutya

Élek, mit kilökött kutya,
Anyám a föld, apám a hideg tél,
Mindenkihez szeretetért bújok oda,
- Mész innen! -
Mondja mind, majd nagyot rúg belém.

Tán feledik, hogy egykoron,
Mindenki egyenlő volt, s szabad,
Most kivert kutyaként keres otthonom.
Az út szélén alszom, gyomrom éhségtől dagad.

Ha olykor kegyes hozzám az élet,
Valaki megcirógat s kenyeret dob oda,
Felötlik bennem: Valamit tán én is érek!, 
Egy édes nap után jön annyi ezer mostoha.

Életem mégis el nem cserélném senkivel,
Tengődésem szépségét még keresem,
Ha kilökött, hát legyen jobb nékie,
Embernél vagy síromban az értelmét meglelem.

Arra már csak néha gondolok,
Hogy a szeretet s a boldogság Mindenkinek járna,
Tán csak akkor, mikor szépet álmodok...
...Akkor nem én vagyok a Föld legkivertebb kutyája.

Utazó

Utazó voltam ebben a világban,
Ki át meg át járja Budapestet,
Föld felett s alatt, csendes magányban,
Seholsem kiszállásban élet helyett.

Csak kinéztem mindig az ablakon,
Hangosan olvastam egy megálló táblát,
Mindenkinek nekiadtam életem s mosolyom,
Elhagytam a szerem, hit s erő állomását.

Kiszállni soha nem akartam
Tudtam odakint hideg a világ,
Választva a meleg magányt lankadatlan,
Mintsem egy társat, s éltem visszakapott mosolyát.

Most mégis fagyoskodom egy megállóban,
Egy helyben, feladva az utazás,
Mert mikor Téged megláttak tudtam,
Nekem te vagy a végállomás.

Nemsokára Veled együtt indulok,
S mostmár a nevünk kötelez,
Miként a megállót jelzik a táblák,
Fejünk fölött a szó: Szerelem.

 

Hajnal

Hajnal van odakint,
S én emlékei közül bogozom álmaim,
A holddal együtt nyugovóra tértem,
De álmomban ugyanúgy tovább éltem.

S én már nem tudom mit még, miért s hogyan,
Az álom az élet gyermeke, de ő is csak mostoha
Ahogy múlik az idő, elmém mindent helyre rak,
Mint a hit, egy ezer darabra tört poharat.

S maradnak szerelmek, pofonok s tettek,
Szívem szülte bolond, boldogságos percek,
Álomban is józanul élni lehetetlen harc,
De csak ott nem fáj a pofon, s csak ott nincsen hátra arc.

Tán' szakadt húr

Tán' ha kimondtam volna azelőtt,
Mit rólad gondolok,
Egy égi Isten s ember előtt,
Most együtt élnék egy más napot.

Tán' nem csak a vonó hibája,
Egy elszakadt húr a hegedűn,
Te voltál, aki játsza,
Ócska dallamát rendületlenül.

Tán' csak egy szakad húr az egész,
Egy hegedűn s a szívemen,
Most hallom jövőnk lépteinek neszét,
Odébb ált, miután szívemen megpihent.

Tán: több vagy, mint minek látlak,
Tán' jóval kevesebb,
Tán' más bolygón, életben s világban,
Tán' keserűbb lenne sorsunk, de tán' édesebb.

Hajnali szerelem

Csak hajnali szerelem az élet,
Felébreszt hirtelen,
S te aludnál még,
De ő melletted terem.

Csak hajnali szerelem az élet,
Te éhes vagy s inni vágysz,
De elindulni a meleg ágyból,
Nehezebb, mint annyi ifjúkori láz.

Csak hajnali szerelem az élet,
Hunyorgás, s aludni vágyás,
Üres has, szív és elme,
Mert későn jött a hajnalhasadás.

Csak hajnali szerelem az élet,
Csak a te titkod marad,
S az a néhány perc míg éled,
Szürke egérként továbbszalad.

Csak hajnali szerelem az élet,
Egy elmúlt tegnap s a ma között,
Te lehunyt szemmel azt reméled,
Te leszel, ki hajnali szerelmedből házasságot kötött.

Érted vagyok <3

Egy csodát vártam egész életemben,
Most napról-napra itt van mellettem,
Nem hős, nem herceg, nem színész, nem királyfi,
Nem tudós, nem költő, s nem is utazó, olyan nagyvilági.

Szimpla ember, sors mardosta szívvel,
Keresve a boldogsághoz vezető jó utat,
De mikor mosolyogva néz szemeimbe,
Tudom, segíthetek túlélni a kudarcokat.

Szürkék most a napok s hidegek az esték,
Ó én Csodám, bárcsak melletted lehetnék,
Hozzád bújva ölelnélek át,
Tavaszra cserélve egy téli éjszakát.

Talán csak mosolyod emléke marad,
Örökre, emlékül, ha létünk kétfelé szalad,
Egy mosoly, mit nem látott a világ,
Egy nem kért, megváltásként kapott Csodát.

 

Szürkék

Ha szürke a nap, és szürke az élet,
S te nem látsz mást csak egy szürke képet,
Nézzd meg jól, hogy egy szürke ember,
Miként szeret végtelen szeretettel.

 

Testközelben

Miközben várod, hogy történjen az élet, 
Az ablakban a te arcod látható,
A magány szele fúj át az utcán,
Mintha rideg keringőt táncolna veled,
Nem tudom mi fáj jobban,
Hogy kegyetlen vagy, hogy szenvedélytelen.

 

Nem csak egy nap emlékezem

Nem szedek le virágot mit neked adok,
Légy a legélőbb élő s a leghalottabb halott,
Mert tudom, hogy nem szeretnéd ha miattad,
Egy apró élet végleg megszakadna.

Itt hagyom hát otthonában e virágot,
Mi azt jelenti néki, mit jelentettél te nekem,
Igazából semmit, csak az egész világot.

 

Hajnal

Mily ócska történet ez, 
Hajnali három. 
Esik.
Alszik a világ,
Csak az én lelkem van ébren, 
már nem álmodik.

Nyikorgó parkettán osonok a sötétben 
ágyamig,
Nyikorgó parkettán suhannak
életem tovatűnő álmai.

Hajnali négy. Elállt. 
Néhány esőcsepptől
tiszta lett a világ.
Szemem csukódik.

 

Csendben, az életen merengve,
várom a felkelő nap első sugarát.
Örökre szívembe vésem,
A hulló eső cseppjeinek néma zaját.

 

Székely Sára: Könnyű szeretni

 

Könnyű szeretni este, ha hideg van,

A bajban, a rosszban, a nyomorban, a koszban,

Ha szomorú vagy, s melegségre vágysz,

Biztosan megszereted, ki melletted megáll.

De amikor minden jóra fordulni látszik,

Akkor tanuld meg szeretni azt, ki valóban a másik.

 

 

Tréfa, különleges embereknek

Ide s tova sok ezer éve,
Hányják-vetik a kérdést emberek,
Több kevesebb sikert elérve:
"Az élet vajon örökletes?"

Millió józanbolond tudós, egymás hegyén-hátán
Keresték a választ, de azt égen-földön nem találták
Pedig oda-vissza minden könyvet átrágtak,
Gondolkodva évekig csak fel-alá járkáltak. 
Most vagy soha mondta mind mérgében,
Egyszersmind legyen válasz a kérdésre.

Míg tőlük egyszer egy követ hanyatt-homlok menekült,
Büszkén, mint kinek Gordiusz csomóját megoldani sikerült.
Maholnap már ezer éve jött a válasz, levélben.
Bölcsesség, mit nem hallani úton-útfélen.

Egy ízig-vérig bolond népség,
S a világ nyolcadik csodája,
Akarva akaratlan, nem került fel listára.
Olvashatsz még e tudósokról hébe-hóba
Egyik másik létezett, mesékben is s a valóban.

Többé-kevésbé egyhangúlag, de megállapították, 
Majd feketén-fehéren nekünk leírták,
hogy e kérdést feleslegesen csűrték- csavarták.
Hisz az válasz nemigen áll másból, 
csak ellentétes szavak összerakásából.

Utóiratnak egy kivételt meghagytak: 
A kivétel próbálja a szabály!- ebben maradtak.

Boldog vagyok

Boldog vagyok.
Önmagam kicsi mása ugrándozik bensőmben,
Szívemben, gyomromban.
Lelkem boldog őszbe öltözött..

Szaladna ki belőlem az a boldog manó,
Ki most ébredt álmából,
Aki miatt örömömhöz most nincs fogható.

Bár tudom fogok még annál jobban sírni,
S meg lesz boldogságom böjtje,
De most úgy érzem, úgy akarom hinni,
Mosolyog majd lelkem örökre.

Saját magad

Ne lopd el az érzéseim, 
Érezz magadnak újakat,
Ne tedd fel a kérdéseim,
Kérdezd, mi tudásodon túlmutat.

Ne lopd el a harcaim,
Az élet Neked is tartogat,
Ne hangoztasd a mondásaim,
Tapasztalj magadnak másikat.

Ne lopd el szavaim Tőlem,
Csak most volt erőm magamtól hallani.
Ne vedd el múltamat, jövőm se,
Csak így tudsz mellettem maradni.

Ne lopd el emlékeim se,
Együtt teremtsünk kettőnknek,
Otthonomból se űz el,
Sőt, védj meg ha betörnek.

Ne akarj másolat lenni, ne tedd!
Ember vagy, bárki lehetsz!
Ne lopd el, mi én vagyok, Magam.
Egy valódi porszem, több mint a bolond arany.

 

A szív hangjai

Miért nem írható ki magamból az élet? 
Ahogy leírnék egy betűt, elmémből az emlékek úgy törlődnének.

K mint küzdelem, keservesen, 
R mint ragaszkodni, reménytelen,
Gy mint gyűlöl a gyáva,
F mint feladni, felírni a fejfára.

T mint tűz mi felemészt,
É mint élni akarni valamiért,
H mint hűtlenség, harag,
M mint megbocsát és marad.

Sz mint szívből szeretni s szenvedni,
V mint viszonzatlan vágyni, veszíteni,
B mint bűnhődni mert büszkén buktál,
T mint tisztelni a tudás titkát.

Ö mint ölelni, örökké, örömmel,
S mint semmit, senkit, sohatöbbet,
A mint adni s akarni, 
D mint dühöngni, s dugába dőlni.

H mint hit, harag s hűség
K mint könny, kitartás, keserűrég.
F mint fájdalom, félelem, folytatás,
E mint együtt, egység, elindulás.

J mint jövő, jóvátétel, s jó,
M mint minden mit megbánsz megbocsátható,
Í mint író s Í mint ígéret,
É mint érték, ész és élet.

Sz mint szabadnak születni, széllel szállni,
T mint távol tőled, társra találni
S mint "segíts !" sötétben súgni Neked,
Cs mint csodában csalódni csendesen.

G mint gúnyos, gőgös gondolat,
H mint hős, hitvány, hontalan.
M mint mától mindörökké,
Á mint álom, átváltozni s álszentség.

V mint valaha végbemenő változás,
M mint most, mi és a magány,
N mint név, s mint némaság. 
F mint a fény s F mint a feloldozás.

Az összes betű mi létezik e világon,
Mit valaha alkotott az ember,
Végtelen szót alkotva belőle sem elég,
Hogy leírja az emberi szív legkisebb üzenetét.

Vigyázz, csalok!

Legnagyobb kincsem létemben,
Egy írói toll szabadsága,
Mesét írok s oda bújok, 
Ha már nem bírom ebben a világban.

Vigyázz velem, csalok,
Mert már akkor tudom a végét,
Mikor őszintén szemedbe nézve,
Kezdem el egy történet mesélését.

Tán átírom a mese végét,
Hogy ne fájjon annyira,
S hogy magunkra ismerve egy mesében,
Ne ölje meg lelkünk a bűntudat.

Kérhetsz tőlem bármily' mesét, 
De rólad nem írok soha,
Mert mi emberként édes e világban,
Az íroként nem több, mint mostoha.

Tudok írni boldog véget,
Szomorút is, ha arra kérsz,
Írok addig, míg valaki, 
Életre nem kelti a mesém.

Történet a női hűség szobráról 

Emlékszem, egy hűvös őszi délután,
Különös történetet mesélt anyám,
Egy könnyes szemű nő szobráról, ki messze tekint,
S így minden női szívet, szerelmet óvatosságra int.

Mondják egyszer szeretett éltében,
De szerelméért nagy volt az ár, 
Mert az Idő bosszút állt mérgében,
S elválasztott egymástól egy ifjú párt.

Mondják, elment hűtlenül szerelme,
S érte könnyes két szeme,
Mindenét ellopta s elvitte messze,
Mert csaló volt, koszos kis hercege.
Mások tudni vélik, hogy a nő volt, ki csalt,
S szégyenében, hogy felszarvazták a férfi elinalt.

Találgatják él-e még s milyen honban a vágy, 
Hogy szoborrá vált érte egy szerelmes lány.
Talán az Idő vitte messze tőle párját,
Kővé dermesztve szeme könnyeit, s szíve királyságát.

Anyám mondta: „Ne légy bolond leányom!
Ha reád nézek, szemedben azt a szobrot látom.
Kővé mered mind, ki szívének szabadságot enged,
Szoborként intenek búcsút asszonyok, s szerelmek.”

Még mindig látom magam előtt,
A poros út másik oldalán,
Gyermekként sokszor csodáltam őt,
S próbáltam megfejteni éltét, mint egy talányt.

„Női szobor, mi a távolba mered...
Szeme könnyes...arca bánatos...”
Soroltam magamban iskolába menet, 
Míg egy nap elhittem a varázslatot.

Talán nem búcsúzóul nézett messze,
Hanem közeledő párját szerelmesen leste,
Tán szemeiben öröm könnyek, s nem is bánatos,
Csupán jövőjére gondolt, s szerelméért hálát adott.

Ma egész nap ez járt a fejembe,
Oly régen volt, az a bizonyos őszi este,
Elindultam múltamban megkeresni, azt a szobrot,
kerestem a régi helyén, de hűlt helye volt ott. 
Kérdezgettem mindenkit mit tud róla,
Kacagva mondták, látják itt sétálgatni hébe-hóba.

De én tudtam, én láttam, én reméltem,
A szobrot ki hűségesen, évek óta vár,
S mikor gyermekkorom poros útjára léptem,
Egy szobrot láttam életre kelni, mint csodát.

Egy női alak sétált felém,
Majd szólt csendesen: „Köszönöm! 
Te túlláttál azon a szobron, 
minek évek óta öltözöm.

Mi beszélgettünk mindenről, 
mígnem ütött az óra,
S ő elindult a poros úton, 
szoborként térni nyugovóra.

Már távol volt tőlem,
Mikor eszembe jutott,
A kérdés, amiért itt vagyok,
Gyorsan utána futok.

Vársz vagy búcsúzol?.- kérdeztem Tőle.
Válasz helyett üzenetet írt a talpkőre,
„Ne nézz vissza soha, mindig csak előre,
Mert a legnehezebb feladatot bízták a Nőre:
Tanulj meg búcsúzni úgy, hogy valamire vársz,
De mindig tudj úgy várni, hogy ismered a búcsú szavát.

 

A szerelemről...

...egy filozófus

Mi más lehetne az ember szerelme,
Mondotta a filozófus elme,
Mint érzelmetlen érzelme,
Mint értelmetlen értelme!

... egy tudós

Világos, mint egy tanyasi éjjel,
Sötét, miként az utolsó napsugár,
Keserű, mint a cukorkristály mézzel,
Édes, mint halál elleni orvosság,
Egyszerű akár a végtelen,
Bonyolult akár az egyszer egy,
Hideg, mint a kéz mely a világtól védve van,
S meleg mint egy antarktiszi éjszaka.

... egy író

Nem gyűlöl úgy senki téged mint én, 
De nem is szeret annyira,
Nincs a földön nálam bölcsebb,
De nincs is olyan ostoba.

...egy utazó

Nem érdekel már, csak egyetlen álmom, 
Nem érdekel más ezen a világon,
Csak, hogy nem álmodjak soha többé,
Szerethessek inkább valakit örökké.

...egy mesterember

Volt régen a szerelem, csupán tükör,
Mi csalfán mindenkinek tündökölt,
Mostanra más lett, maga a cél,
Feledve önmagad képét, élni egy másikért.

...egy álmodozó

Csak a szívem aludna át az életen,
Túl minden nappalon, keresztül annyi éjjelen,
Mert azt álmodom, hogy szeret,
S én bár ezerszer tört szívvel, de viszont szeretem.

...egy szuperhős

Ha már nem számít se az idő, se a tér,
Csupán, hogy megpróbáltad magadért s valakiért.
Jobb hellyé akartad tenni a világot,
S jobbá magadat, mert szerelmed legnagyobb bátorságod.

...egy Ember
Ha szerelem volt az életed, akkor az is lesz halálod.
Szerelmed jelenti sírodat, s a rajta növő gyönyörű virágot.

 

Egy emberöltő alatt 

Az anyaméh melegét hátrahagyva,
Mikor világod csendjét felváltja egy másik hangja,
Mikor tele torokból üvöltesz,
Mivé tett az élet?- kíváncsian kérded.

Első lépéseid mikor megteszed,
S otthonod kenyerét először eszed,
Mikor tiszta elméddel a világot nézed,
Mivé tett az élet?- bizakodón kérded.

Mikor megtanulod egy világ nyelvét,
Írni, olvasni, számolni az élet történelmét,
Hiszed, hogy te leszel, ki sohasem téved,
Mivé tett az élet?- kihívóan kérded.

Mikor annyi könyv után, az élet adja a leckét,
Kutatod célját, okát mindennek, őseid hiedelmét,
S mikor eszed, szíved vakon álomra szenderül,
Mivé tett az élet?- kérded hitetlenül.

Mikor látod, hogy születik, majd múlik el minden,
Vágyak, célok, álmok, emberi határon túl s innen,
Meggyötörten küzdesz, majd padlóra kerülsz
Mivé tett az élet?- kérded esztelenül.

Mikor lényed újra arra a csendességre vágy’,
Nyugalom, szeretet, az a rég nem látott világ,
Mikor tudásod végtelen, csak időd s erőd kevés
Mivé tett az élet?- kérded könnyedén.

Mikor egy választ kerestél egy, életen keresztül,
S, hogy ott lesz a következő sarkon- hitted szentül.
Mikor az első lapát föld koppan koporsód tetején
Fejfádat sírodra tűzik: „Nem az élet tette, hanem én!”

Egy szív gazdagsága 

Egy ősz öregúr állt előttem,
Valamit gyönge kezével keresgélt,
Majd remegő hangon szólt,
"Bocsánat, de a kenyeret mégse kérem."

Nem volt már egy árva fillérje sem,
Csupán fényképek tárcájában,
S boldog emberek minden képen,
Ő volt rajtuk fiatalabb korában.

Majd reám nézett s így szólt gyöngéden,
"Eltelt éveimért cserébe, csak emlékeket kértem.
S bár kezemnél nincs üresebb e világon, 
Szívem gazdagságát míg élek, meg nem bánom."

Tündérszerelem 

Nem hívásra érkezett, e Földre szíve hozta,
Sietve annyi világon keresztül.
Egykoron mikor e Földet magára hagyta,
Soha vissza nem tér, hitte szentül.

Most egy megtört embert látott,
Széttört álmokat s egy kártyavár világot,
Kezét fogva erőt adott és reményt,
Az idő telt, s az Ember újra kezdte életét.

Örök szabály Tündérhonban,
Embert meg nem szeretünk,
Mert csalatva lesz bármely szív,
Mely érzi, hogy szeret az Ember hűtlenül.

Éltét veszti a Tünde, ki valakit megszeret,
Kinek a földi világba segíteni sietett,
Mindent kérhet egy emberi lény,
Mit egy tünde meg tehet,
Csak szívét nem, s szerelmét, 
Mint nem formál az értelem.

Hibázott vagy sem, ítélje más,
Nem vagyok én több, 
Csak egyszerű krónikás,
Megszerette az Embert, 
Kinek küzdeni segített,
-s mikor már tündérként idegen volt e Földön-
Összetört szívvel haza ment.

De már nem találja a helyét
Végtelen s örök Tündérhazában,
Tündérnek túl emberi, 
Embernek túl más a földi világban. 
Ő maga bár tündér, szíve emberi lett,
Amikor egy földi halandót,
A maga valójában megszeretett.

Otthona most minden, hol van még szeretet.
Egyet szeretett mind helyett, most mindet egy helyett,
Tündérhon s a Föld között valakire vár,
Szíve vissza e Földre, lelke Tündérhonba vágy.

 

♥Árnyékszerelem <3 <3

Holdvilágos éjszaka volt,
Én csak álltam a lépcső tetején,
Érezni akartam, ahogy simogat a Hold,
Borzongatva, szeretőn úgy mint Kedves a Kedvesét.

Sokáig álltam, míg egy pillanat alatt,
Árnyékom tőlem hirtelen elszaladt,
Talán a Holdvilág művelt csodát,
Árnyékom útnak indult, s életre kelt egy másik világ.

Szaladt a lépcsőn lefelé,
Némán, sebesen,
Táncolt a fordulókban,
Majd, hogy kövessem, intett Nekem.

Keresztül az utcán,
Sok-sok sarkon át,
Árnyékom szökdécseld, ugrált,
-tanúm a Hold- fejére állt a világ.

Egy boldogan világgá ment árnyékot követtem,
Önmagam voltam egy éjjel, önfeledten,
Árnyékom élte, mit én szívembe temettem,
Szárnyalni engedtem hű tárasam, helyettem.

Játékosan magához intett,
Aztán újra elszaladt,
Mintha megszűnt volna körötte minden,
Izgágán topogott, mint kinek randevúja van.

Egy ház sötét aljában megálltam,
S csak néztem vajon kire vár,
Egy másik árnyék karjába szaladt,
-tied volt az árnyék-
S te voltál, ki mellettem áll.

Reád néztem -tanúm a Hold-
S te valódi, hús-vér voltál Kedvesem,
Két elszaladt árnyék, boldog és bolond,
Ez a mi szerelmünk, egy holdvilágos éjjelen.

 

 

Kirakatszerelem <3 <3 :)

Egy kirakatban árult szerelem
Minden este ellopja tekintetem,
Tán senkinek nem tűnik fel, csak nekem,
Kirakatok, éjjelek, "csak" szerelem.

Hosszasan nézem a furcsa kirakatot,
Lámpák fénye gyúl, hol eddig a nap ragyogott.
S bámulva ki önmagamból, a sok közül csak egy vagyok,
Kit a szerelem a kirakatban magával ragadott.

Mi jó is volna hűvös téli éjjelen,
Összebújni, álmodozni, nevetni az életen.
Őszintén szeretni, annyi átkon keresztül,
Kacsintgatni, játszadozni, s mindent hinni szentül.

Hogy melengethet szívet ennyire e földi csoda?
Hogy bocsáthat bárki is szerelmet áruba?
Miféle adománya ez az égnek?
S mily nagy árat kérnek érte cserébe?

Ki szeretett már tudja jól,
Szerető szív búst s vidámat egyformán dalol.
Miként melenget egy ölelés, tőled Kedvesem,
Fázva remegek utána e hideg világban keservesen.

Itt állok a kirakat előtt, reád várva,
Mely rég üres és elhagyott,
Önmagam tükrével szemben állva,
Kirakat szerelem...fejezd be a mondatom.

 

 

Egy vízesésről

Csak néztem hogyan omlik le,
Fenséges vízoszlop terhe alatt,
Míg tűnő csodában téged,
Utolsó vízcseppként megpillantottalak.

Lassan kúszott az égfelé e földi csoda,
Vízesés mely fátyolként tűnik tova,
Erőt ad annak, ki nézi csendesen,
Egy pillanatnyi létet, keserédesen.

Csupán néhány pillanat míg él egy vízesés,
Helyébe mindig valaki más költözik,
Először s utószor önmagad voltál,
Mikor vízcseppből örökre óceánná váltál.

Egy esős napon

Kezemben fogtalak mikor megérkeztünk,
Odakint az eső szakadt,
Ázottak voltunk s mindenünk fáradt,
Megtöröltem arcodat, mindened s megszárítottalak.

Vizes voltam, de belőled ömlött az ég,
Hozzám értél s vizes lettem mindenhol,
De engem már nem érdekelt rég,
Ázott emberről ki mit gondol.

Mások eldobtak Téged, mint ócska kacatot,
De én magam mellett tartottalak, 
Időbe telt míg száraz lett minden mozzanatod,
S én benned megláttam magamat.

Vizes, hideg, ázott egy eserőny vagyok,
Engedd, hogy veled várjam a szárító Napot!

 
Több mint én
 
Hová menjek, ahol megmondják Nekem
-hol keressem önmagam- őszintén, ne csupán kedvesen.
 
Több vagyok,
mint egy kép a tükör másik oldalán;
több, mint mit fel tud fogni az ész.;
több, mint a szó mit a szám elbeszél.
 
Több vagyok,
mint ócska szó, mit papírra írok;
több mint egy üzenek, mit egy másiknak hagyok;
több mint magam tegnap, remélem több vagyok.
 
Több vagyok,
mint puszta test s néhány szőke tincs,
több, mint a ruha mi rajtam van, több mint megannyi szövet ;
több, mint magam árnyéka mi bárhová követ.
 
Több vagyok,
mit szív s több, mint az elme,
több mint megannyi tudomány, több mint élet lexikon;
több, mint érzelem s több, mint tudás; tudom.
 
Több vagyok
mindennél e világon s tova;
több vagyok mint az élet íze s mosolya;
több vagyok, mert ezt hinni akarom; több mint ostoba.
 
Több vagyok,
mert ezt hinni akarom; több mint megannyi csoda.
 
 

A tűz hatalma

Mint szunnyadó vulkán élem napjaim,
Nem szólok már semmit, senkinek,
De a fagyos tengernek forrni fognak habjai,
Ha kitör a világra, mi van most idebenn.

Senki nem tudja, de belül is pusztít a láva,
Mar, éget, tajtékzik szüntelen,
Engem is megöl mielőtt rátör a világra,
S helyére kerül majd az üres végtelen.

Vidám, apró szikra volt kezdetben, majd meleget adó tűz,
Most forrón izzik, pusztít kegyetlenül,
Mi felemészt mindent mi másokhoz fűz,
Gyötör míg helyébe érzéketlen szikla nem kerül.

Belül fáj csak igazán a láva,
Megváltás a vulkán számára,
Ha egy napon kitör a világra...
...még ha szívét is szakítja szét!

 

Miért szeretsz?

Egy perce még szerettem élni,
Egy perce még akartam remélni,
De most már nincs erőm, hogy legyek,
Már nincs….de várj, kérdezhetek?
Csak had’ vegyek egy mély lélegzetet…

…Most jó! Most áruld el, miért szeretsz!

Szemeimért nem szerethetsz, mert szomorúan néznek,
Mosolyomért nem szerethetsz, mert elveszett már régen,
Kezeimért nem szerethetsz, mert gyengék ölelni Téged,
Külsőmért nem szerethetsz, mert nem teremtettek Szépnek.

Sikerekért nem szerethetsz ennyi kudarc után,
Gazdagságért nem szerethetsz, hisz tengődök az utcán,
Hírnevemért nem szerethetsz, mert a legkisebb vagyok,
Semmiért nem szerethetsz, mert semmit sem adok.

… Most felelj Nekem légy bár idegen vagy a Kedvesem,
Áruld el, miért szeretsz! Tudod az őszintét ne csak a kedveset!
Míg gondolkodsz, elárulom Neked, mivé tett az életem,
Mely miatt könnyű szerrel: Nem szeretlek! feleled.

Az élet sötét szobájában járva,
Érzem a létemet a bőrömön,
S reményem egy pislákoló lámpa,
Fényét látni egyetlen örömöm.

Sokszor buktam s jártam görnyedten, 
Sötétben ütött s bántott a félelem,
Fáradt vagyok s szemem nem lát semmit,
Csak patkányokat érzek lábam alatt járni s kelni.

Kezeim horzsoltak annyi keresgélés után,
Az élet hagyta fájó sebektől vérzek csupán,
Megégetett annyi csalfa remény s emberi lény…

…Most válaszolj: Mennyi szeretetet érdemlek Én?!

 

A mélység

Talán elmesélem egyszer milyen odalent,
Mikor életed magas égből lett ásott verem,
Némán zuhanni alá s keserves egyedül,
Míg lelked segítségért ordít ott legbelül.

Talán megérted majd egyszer milyen az a hely,
Hol napsugár helyett emésztő sötét ölel.
Mikor a veremnél csak saját lelked üresebb,
S kenyér helyett keserű könnyeid eszed.

Talán egyszer megérted mit jelent ha rideg,
Ha fájó, ha keserű, ha magányos a szíved,
Akkor érted meg, már későn, de igazán,
Mit jelent kapaszkodni egy verem oldalán.

Talán majd, talán egyszer, mily ócska szavak!
Ne próbálj megmenteni, mert magammal rántalak!

 

Ártatlan polihisztor

Polihisztor volt az apám, 
Magam is az akartam lenni, 
Hogy mit kell ehhez tudni s tenni,
Elindultam az első szembe jövőt megkérdezni.

Nem jött szembe, csupán ült egy padon,
Egy idős koldus, egy őszi hajnalon. 
Válaszát nem felejtem el soha,
Mosolya édes volt, mégis mostoha.

Egy polihisztor tud mindent, mi nem jó semmire,
Üres szavakat ír egy ócska fecnire.
Művészethez mindhez ért,
De lelke kemény s hideg mind a jég.

Beszél holt nyelveket, mit nem ért senki,
S nem tudják már mivel kellene kitüntetni.
Mindent átélt mégis semmit sem tanult,
Egyszerű embernek lenni neki túl bonyolult.

Mindig beszél, mert retteg ha hallgat,
Egy polihisztor a legnagyobb balga.
Azt hiszi tud élni, s ámítja magát lankadatlanul,
Mert egyet sosem értett meg: 
Ki e világra született, mindhalálig élni tanul.

Én ültem a padon s hallgattam egy bölcs öreget, 
Ki akkor és ott megmentett egy életet.
A nevét nem árulta el, magáról csak annyit mondhatott:
Embernek születtem s élet nevelte polihisztor vagyok.

 

És megállt a világ!

Sok ezer éve, az elején, megállt a világ,
Talán el sem kezdődött igazán. 
Most csak van, mozdulatlan áll,
mint téli gyermek az első tavaszán.

Megszűnt a világ létezni akkor,
Mikor a gonosz először hazudott,
Most hűséges, mozdulatlan áll,
Míg ezért jogos jussot nem kapott.

Megállt a világ, vele minden ember
Mert úgy alszik el, ahogy reggel felkel. 
Vele áll az élet s vele minden ígéret,
Míg ki vár végignézi, ahogy jön az ítélet.

Megállt a világ, vele minden pillanat,
Az idő mi mutatja, mi az örökkéből hátra van. 
Vele áll egy régi óra, a lelkiismeret,
Minek szíved, csak mozdulatlan mutatója lehet.

Megállt a világ, vele minden mi körötte van,
Milliárd csillag, s tanúként a Hold és a Nap. 
Vele áll, minden rajta kívül,
S ki mozdulni tud, adja boldogan hírül.

Te azért élhetsz, 
mert megállt a világ.
S talán te is végignézed, 
Milyen lesz az elindulás.

 

 

Egy szabály...örökké 
(One rule...forever)

Kerestem a térképen, de nem találtam,
Világom fenséges tetejét.
Életemben bárhol jártam,
Mindig Ő éltette bennem a reményt.

Egy holdvilágos éjszakán találtam rá,
Vagy talán ő akart végre engem látni,
Ki egész életet arra áldozta,
Hogy kész legyen egy napon rátalálni.

 

Sakk

Sétálunk ki s be egymás életéből,
Lépteink nyomán világ omlik s egy másik épül.
Fogalmunk sincs egyes lépésünk milyen ostoba, 
Mert nincs bátorságunk visszanézni, soha.

Akárcsak egy sakktáblán a játék hevében,
Leírunk mindent veszteségnek egymás életében.
Ahogy telik az idő, lassan megváltozunk,
Elfogadjuk, hogy csak egy ócska táblán játszhatunk.

Az élet fekete- fehér kockái között,
Vívjuk csatáink, s mindig másnak öltözünk.
Így lesz futó, király vagy bástya,
Az ki gyalogként érkezett erre a világra.

Kegyetlenül törünk, mindig csak előre,
Bástyaként mindent tiporunk, nem gondolva a jövőre.

Soha nem mérlegelve, hogy mindennek ára van.
Futóként rohanunk meghalni, de még koporsónk zárva van.

Erőnk teljében paripaként ugrálunk világról- világra,
Míg egy napon a földön ébredünk, szenvedő lókén kinek törött élete s a lába.

Királyként alázunk mindent e világon,
S ha az élet mattot ad, már nincs erőnk felállunk.

Ki királynőként akarja élni az életét,
Tíz körömmel kell szorítsa az erőt s a reményt
Egy nap ráébred majd, hogy feláldozható,
Bárki odaadja, mikor érzi, hogy sakk- matt várható.

Gyalognak maradni keresztül egy életen,
Játszmát kezdeni s nevetni a végzeten,
A küzdés maga ez, de kárpótol az élet,
Egy játszma alatt a gyalog bármely kockára léphet.

A sakkban talán a leszomorúbb dolog,
Kimondva hallani: " Ugyan csak egy gyalog!"
Hiszen ha a játszma véget ér, s az Élet álomra szenderül,
Sötét gyalog, fehér király ugyanoda kerül.

 

Egy sanzon után

 

Már játszottak a zenészek,

De te féltél énekelni.

Melléd kellett, hogy lépjek,

Kezed fogni s egy kezdő hangot adni.

 

Talán nem én kellettem melléd,

Csak az erő, mi bennem lakik.

Mert lélek facsarva egy sanzon után,

Éreztem kezed arrébb taszít.

 

Én némán kiléptem a fényből,

Szívedből s az egész életedből.

 

 

 

Életmadár

Színes madár, törékeny,
Repkedett az felhők között.
Célja, hogy néha emberek közé érjen,
Mint ha tornádó dobta volna,
Fáradtan, komikusan, szerencsétlen,
Úgy érkezett meg, s a földnek ütközött.

Port kavar és riadalmat, akaratlan.
Kérdőn pislogott míg egy emberi kéz,
Felemelte, rámosolygott, megnyugtatta,
Győzködte a madárt s önmagát, hogy nincsen semmi vész.

Teltek a napok s az órák
Madár s ember társak lettek,
Nem volt kettejük közt fájdalom s csalódás,
Letűnt múljukból lassan mindent elfeledtek.

Hogy miért találkozott egyszer,
Két oly különböző világ,
Ez volt a kérdés mit senki nem tett fel,
Míg egy napon indulni készült a madár...

Talán véletlen volt, talán maga a csoda,
Egy madár, ki embert élni tanított,
Talán nem tudjuk meg soha,
Mily kéz, mi egy gyönge madarat földhöz dobott..

Talán nem volt véletlen, hogy a madár,
Egyetlen mondatot hagyott nekem:
"Csak megvártam míg őszinte szívből mosolyogsz,
S most világgá megyek!"

Játsz még!

Az élet fényére lépni
A tudatlan, vak sötétből
Talán néha csak játék.
Valaki fél mégis,
megfeszített erővel,
Harcol az élet vágyért.

Kívülről könnyű nézni a másik.
Hogy bukik majd kezdi előlről,
De Ember, ki küzdesz önmagadért.
Harcolj, hogy szeress élni,
S erőt meríts a fényből

Tudd az élet értékes ajándék,
Árnyékból ember: Játsz még!

 

Zuhanó repülés

Hallottál már a pálforulásról,
Hogy kerek a Föld,
S a tamáskodásról?

Ismered- e az árulkodó Júdást,
Hallottál-e a teremtőről,
Ki semmire függesztette minden bolygóját?

Szól-e bölcs mondást a szád,
Mit meglelhetsz ha kutatod,
Legdrágább kincsünk Alkotónk Szavát.

Mert létezik ki többre tanított,
Engem s Téged, mint a föld vadjait,
Ki körülöttünk mindent megalkotott.

Túl bonyolult a világ ahhoz,
hogy csak véletlen legyen,
S szól az ember ha bajban van:
"Most segíts, Istenem!"

Talán egy nap észbe kap a világ,
S keresni Téged minden percében fog,
Míg örökké él, s míg a Föld forog.

Kiről eddig csak hírből hallottál,
Most magad is láthatod,
Állj meg! Ez az alkotott világ,
Érezd, ízleld, tapintsd de ne csak a látszatot!

Mostan világunk, viharban tébolyult repülő,
Néhány perc s zuhanni kezd, 
Egyre fogy az idő!

Bennem pedig megmarad örökké a tudat,
Hogy zuhanó repülőn, nincs ateista utas.

 

Csak a véletlenen múlt

Csak a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, 
S az is csak a véletlen, ha igen,
Ha lábadra léptem véletlen volt, 
S én csak egy véletlen idegen.

Csak véletlen volt, ha utunk egyszer találkozott,
S az is, ha híredet sem hallottam soha,
Véletlen csupán, hogy mindenem a tiéd lett,
S az is véletlen, hogy semmit nem adtam Neked oda.

Minden csak a véletlenen múlt,
Most nem tudom, élsz e, nem tudom hol,
S te nem tudod, hogy valamikor, valahol
Véletlenül egy költő neked dalol.

 

Én így hiszem

Csak létezni akarok,
keresztül megannyi évezreden,
a világot figyelni,
hogy változik keserűn majd édesen.

Csak hinni akarok,
hogy örökre semmi el nem vész,
mindennek adni egy holnapot,
tiszta lapként, új esélyt.

Csak remélni akarom,
hogy kiút a fájó haladás,
mely életben tartja a világot,
várni ami jön, az elment utáni vágy.

Hinni, hogy nem örök az elmúlás,
Létezni túl az ózon rétegen,
Remélni a jövőt, a múlt utáni vágy….
Nincs titok!- Legalábbis, én így hiszem!

 

Mert a Tudás lánya a Magány

Menekült a Magány,
Át három emeleten,
Kezében egy üres lap,
Előtte a végtelen.

Szemébe könny szökött, zokogott
Elvesztette édesanyját a Tudást,
Ki neki búcsúlevelet nem hagyott,
Így választotta inkább a futást.

Csak a Magánynak nem üzent semmit a Tudás,
Testvérei mind kaptak emlékül valamit,
Mégis édesanyja utolsó csengő szavait,
Visszhangozzák egy lépcsőház falai.

" Nem búcsúzom tőled gyermekem, Magány,
Egy boldog versnek hagyok csak egy üres lapot,
Mit elmondhatnék néked, tudom,
Te majd azt saját bőrödön tanulod.

Vedd hát- e lapot örök emlékül,
S tőlem a legtöbbet kapod,
Esélyt egy boldog versre,
Ez mindenem, mit adni tudok."

Hogy szerette -e gyermekét a Tudás,
Erő fivére, s Szenvedély nővére között,
Választ nem kapunk míg világ a világ,
S míg nem olvasunk a Magány boldog versének sorai mögött.

 

A táncoló szív

Egy elrejtett mosoly az arcodon,

mit nem mutatnak a fények a színpadon.

de látszik egy öltöző sötétjében,

s egy baráti szív szeretetében.

Te magad vagy a Mosoly!

 

Egy elkapott szívdobbanás miközben nézed,

táncosaid, hová jutnak kezeid óvó kötelékében.

S mikor újra hozzád és érted szól a zene,

mert lettél annyi év alatt a tánc szerelmese.

Te magad vagy a Szívdobbanás!

 

Egy ölelés mielőtt színpadra lépnél,

ha tehetnéd, a világot átölelnéd,

még ha téged csak oly kevés ki ismer.

Te élsz küzdve, reménnyel s hittel.

Te magad vagy az Ölelés!

 

Egy tánc, mit annyi év óta jársz.

Harcolsz, küzdessz, elbuksz, de felállsz.

Boldog, szomorú, keserédes dallamra járod,

miközben könny, fájdalom, emlék s remény a párod.

Te magad vagy a Tánc!

 

Egy meghajlás a színpadon, a világ előtt,

miközben érted szól a taps, visszaadva minden erőt.

Tudd, hogy különleges vagy, annyi milliárd között,

mert szívünkbe miattad az élet dallama költözött.

Te magad vagy a Meghajlás!

 

Egy élet, melyet élsz, annyi szenvedéllyel.

Őszintén, hittel, egy mindig táncoló szívvel,

mellyel annyi csodát adtál a világnak,

hogy miattad már odafönt is táncot járnak!

Te magad vagy az Élet!