Miért nyalogatják a kutyák a párnát? Itt ülök összetört élettel egy lavina alján sazt kívánom bárcsak eltűnnék mint a kámfor mégis ez a kérdés jut eszembe. Elértem a lejtő alját, ahonnan zuhanás követket s egy esés melybe minden tagon beleborzong s tied lesz a világ legkeyetlenebb fájdalma, mert életben maradtál. Elsodort az élet. Nem tudom mikor kezdődött de nem a betegség vagy bármi más, maga az élet s én nem voltam elég erős megállni a lábamon, túl büszke voltam segytséget kérni csak egyre sodródtam és sodródtam keresztül mindenen, volt hogy gyönyörű volt a hold, míg máskor tövigek között vergődtem, melyek hűscafatokat téptek ki belőlem. Véres lett a legtisztább dolog a világon, a hó. Emlékszem gyerekkoromban..de nem, már nem szabad emlékezni, mert elmúlt s soha semmi nem lesz olyan mint akkor volt. Mára csak az ablakból nézem és a könnyeimmel küszködök, hogy nem volt más választásom. Minél tovább sodort a lavina én annél jobban vesztettem el a remény. Talán látszólag dönthetünk úgy, hogy kiszállunk, de nem. Az első lépés, az az átkozott első lépés egy úton elsodor s vessze visz, ahonnan nincs már vissza út.
hallom az óra ketyegését, harminc éve ketyeg bennem szüntelen. S én azon gondolkodom, hogy bírt ki ennyi fájdalmat, szenvedés, s hogy tehetett velem ilyet. Egy olyan útra vitt, amely a halálba visz.S már nincs vissza út.
Néha azon gondolkodom, hogy mi lesz, ha elfelejtek majd írni. Ha nincs több ihlet és történet, amit el akarok mondani, vagy elfogy az erő a meséléshez. Mert a jó történetek egy jól előadott mese, ami velünk történik. És akkor unalmas leszek és olvashatatlan minden, amit írok, s már nem fogják érteni azt, ami bennem harcol csupán azt, ami sebhely mindezért ott marad a szívemben. Majd arról mesélek, hogyan szaladok a villamos után s ha szerencsém van felvesz, de néha ott maradok egyedül az állomáson, s elmesélem azt, hogy ezek a villamosok emberek? Múzsa nélküli írónak, nem marad más csak a magány, de egy idő után a költeményei lesznek azok mik körül veszik s múzsa helyett a költeményeivel éli meg a mindennapjait. Mert ha költeményt írok megformálok valamit. Arca lesz, és szíve, hogy dobogjon, tüdeje, hogy levegőt vegyen és észveszelytő pillantása, melyben benne van a múlt, a jelen és a jövő. Rajzoljak hát múzsákat színes ceruzával, mert a színes ceruza nem annyira komoly, mint egy sötét toll, így a múzsám sem lesz sötét és ilyesztő. Színes kacajoról fogok írni, szavakról, mely bennem ragadt, pillangókról a hasamban s egy kismadárról, aki nekem dalol. S akkor rájövök, hogy a múzsa mindenkiben ott lapul. Valahol mélyen, csak megretten ha valami fáj és elbújik. De ha szépre gondolok előjön s megölel. Olyan igazán, szorosan magához húz és azt mondja, hogy örökké. De még mindig azon gondolkodom, mi lesz ha elfelejtek írni(…)
Pszichiátria
Korház, korlap, kortörténet, korona.
A teremtés koronája az ember.
Sorstársak.
Sírva nevetés,
A megállt idő.
Szánakozó rokonok.
10 gramm vaj, párizsi, kenyér.
Halálszag.
Kiabálás segítségért.
Kirajzolt érzések.
Villanyoltás.
Ropogós ágynemű.
Gyors zuhany.
Cigarettafüst.
Szerelmek.
Ablakon beszűrődő meleg fény.
Kétségbeesett menekülés.
Feltépett sebek.
Előhívott démonok.
Osztassz netet?
Feliratok a falon.
S a leglassabb lift a világon.
Útvesztő
Én nyomom a féket, te nyomod a gázt,
Én odébb állok, ha mellém állsz,
Az élet nem parkoló pálya,
Hevesen száguldó, kegyetlen autó sztráda,
Te váltani akarsz, én kiszállni ebből végre,
Belezuhanni a vak sötét éjbe;
Rád nézek, a tükörben remélem látod,
Én más vagyok, nagyon nem a te világod,
Ha lámpát kapcsolnál attól félek,
Rájönnél autónk nem szerelmi fészek,
Én sivár útvesztők lelke vagyok,
Mikor hozzám érsz nem élvezem, csak hagyom,
Kezed kezemhez ér-váltunk-egy holnapért,
Kezem kezedhez ér-váljunk-egy jobb napért.
Néha elveszünk, nem nagyon csak egy kicsit. Akkor kezdjük el önmagunkat kergetni, mint az árnyék, s fordulunk úgy, hogy lássuk önmagunkat, de vajon tényleg önmagunkat látjuk, nem mást? A világ formál, átformál, megformál. S mind találkozunk a mi lett volna, ha énünkkel, akit kergetünk, mint a lámpa fénye az árnyékot. Azt hiszem még sosem találkoztam önmagammal úgy igazán. Talán csak ha egyedül vagyok s azon gondolkodom miért olyan jó a puha fűben járni, táncolni és bőrig ázni. Minden romantika nélkül csak létezni s része lenni valaminek, amit úgy hívunk a Világ. Mert belőle származunk, egy homokvárból megalkothatnánk az embert. De nincs teremtő hatalmunk így csak reméljük, hogy egy napon az ég és a föld egy lesz. S nem leszek annyira kirekesztett azzal a hittel, hogy el lehet veszni önmagunkban. S ott a szívünk, jaj dehogy felejthetem el a szívet, mely úgy vert, ahogy az óceán csapkodja a sziklákat. Minden szívdobbanás formál s ott van benne az örökkévalóság ígérete. Nemzedékek jönnek, mennek, de mindegyikben ott a vágy, hogy ne kelljen itt hagyni ezt a világot. De nem sikerült neki. Én ha találkozom önmagammal akkor a szememben látom a reményt, hogy lehet. Ahogyan a homokvár apró darabokra hullik, de a homok örök marad van valami, ami nem hagyja nyugodni az embert. A boldogság ígérete. Amikor felhagyunk önmagunk kergetésével s belátjuk, hogy az régen volt s ostobák voltunk, akkor a szürke köd felszáll s meglátjuk a fényt, melyet annyira kerestünk. Nem a múltat, mint a lámpák fényét, mely árnyékká tesz, hanem a napot a horizonton, mely ígéret az örökkévalóságra. Bizony néha elveszünk a gondolatainkban, érzéseinkben s összezavarodva bolyongunk a vak sötét éjben s várjuk az első sugarát a napnak, mert tudod, hogy bármi történjen is fel fog kellni s aznap próbáltál jó ember lenni a ma feladata azt túlszárnyalni, nem nagyon, csak egy kicsit.
Ajtó
Csak néztem az ajtót sokáig, vártalak,
Nem jöttél, de emlékeimben megtaláltalak.
Rád gondolok, ha nem jön szememre álom,
A szerelem összes tünetét produkálom.
A mosoly
Nem adtál nagy dolgokat, csak egy mosolyt,
egy szót, kacsintást, hogy ne legyek komor;
szép szavakat, vígaszt, s reményt;
egy felhőkbe írt, múló költeményt.
Nem adtál nagy dolgokat, de nem is kértem,
Nem kell önmagadtól mássá válnod értem,
S ha egy napon rád gondolok,
Rájövök miért voltam oly bolond.
Egy mosoly, egy szó egy kacsintás
Egy ölelés, összenézés, egy lángolás.
Nem vehettem meg, akárhogy akartam
s ezek nélkül boldogtalan maradtam.
De nem rúghatsz belém nem hagyom,
Nem kell a mosoly, ha már nincs bizalom,
Nem kell a szó, ha nincsen ereje,
Egy kacsintás, ha nem érzel vele.
Nem kell az ölelés, ha utána bántasz,
Se összenézés mert színjáték lenne a világnak,
Nem kell a lángolás, mert felperzseli szívemet,
Ezért hát maradok tisztelettel, s Isten veled,
de most, ha megbocsájtasz tovább megyek.
Pillangó
Vagyok pillangó a kezedben,
Gyenge, árva, de szép,
Ökölbe szorítod, s abban a percben,
Néma csendben roppanok szét.
Nem láttam csak egy kezet,
Mi felém nyúlt, s vezetett,
Egyszer próbáltam barát, hogy barát legyek,
De ez az üzenet érkezett:
Mert ki ember kezébe kerül,
Saját halálába menekül,
Akárhogy érzünk mind a ketten,
Egymást pusztítjuk képzeletben.
Rászántam magam és felkúsztam egy oldalra: www.poet.hu/szerzo/Szekely_Sara
Rám mosolygott. Nem volt semmi több csak egy mosoly. Évek óta nem csaltam mások arcára mosolyt, de az övé őszinte volt és tiszta. Gyermeki. Azt mondják a mosolynak értéke van, nekem az életbe vetett hitemet adta vissza, hogy van miért, van kiért küzdenem. Pedig egy szót se szólt hozzám, csak nevetett. Néha meglátunk embereket s önkéntelenül is mosolygunk, mert előjön minden, amit róla tudunk, tudtunk és tudni akarunk. Van úgy, hogy azt érezzük ezt a mosolyt szeretnénk látni örökké. Amikor felkelünk, amikor nehéz volt a nap, amikor aludni készülünk. Csak egy mosoly volt és én beleszerettem.
OK
Van Isten hiszem, tudom
De nem csak a magyaroké,
Nem várja el, mert már én is unom
hogy azt mondjam minden oké.
Nem álltam sorba a kegyelemért,
Pedig kérdezték, ugyan miért,
mert ember vagyok nem kell kegyelem,
csak, hogy valaki itt legyen velem.
Elhitetted velem
Elhitetted velem hogy az élet szép
Csak csodálja meg egy egyszerű lepkét
Csak nézzem a csillagot egy sötét estén
Csak simogassák arcomat a naplementék.
Elhitetted velem, hogy az élet szép,
Elhitetted aztán messzire mentél,
Lepkék, csillagok, naplementék,
Őrzik a hitet, hogy egy nap visszatérsz.
Mind komor erső legbátrabb virága,
Mint velnőttnek a gyermekkori világa,
Egy esőcseppben megtalállak,
Aludni vágyom, hajolj ide bátran.
Ez a szerelem.
Külön utakon
Csak egyszer nézz még hátra rám.
S én visszanézek, az lesz az a pillantás.
Amiben minden benne van s vagyunk..
Mindketten külön utakon (...)
Maradj még
Maradj még,
Ha összedől
Föld és az ég.
Maradj még,
Ha rájössz,
A világ nem csodaszép.
Maradj még,
Ha ellöknélek,
Maradj kettőnkért.
Így te maradsz,
Én megyek,
Áldjon meg az ég.
Kismadár
Szállj el madárka olyan tájra,
Hol nincs hatalma ennek a világnak,
Hol a szél simogatja arcod,
S nem kell többé önmagaddal harcolj.
Kalitkában lettél erős s védtelek,
Ha elrepülsz örökké féltelek.
De kint a világ szebb neked a bentnél,
Menj akkor is ha önmagadtól nem is mennél.
Repülni téged megtanított az Isten,
Rémítő mélység, rút magasság Neked nincsen,
Hát repülj s add hírül a világnak,
Kalitkád üres, helyedre békét várnak!
All in
Csak engedd magad érezni, ember!
Még ha "all in" is kavarog benned,
Akkor nem fogsz csodálkozni reggel,
Hogy még mindig áll ez a világ rendje.
Tavasz van
Nyitott ablaknál ébredek,
Lengedezik a függöny, olyan kecsesen,
Kezemmel próbálom utánozni.
A madarak csicseregnek, miről?
Nem értem, de boldognak tűnnek.
Szerelem érződik a levegőben.
Valahol messze, de érezni akarom így érzem,
Zuhanok belül, dobj egy kötelet,
húzz fel a mélyből lelkemet.
Lebeg felettem valami számodra ismeretlen,
Én tudom, halálnak becézik,
S a kötélből amit nekem dobtál hurkot készítek,
Fejemet némán s csendesen belehajtom,
Mint gyermek fejét anyja ölébe ha fél.
Ugrom.
Bocsásd ezt meg nekem.
Tavasz
De jó is tavasszal szerelmesnek lenni,
Egy fának virágában az illatát érezni,
A madárcsicsergésben hangját felfedezni.
De jó is tavasszal szerelmesnek lenni,
A nap melegében ölelését érezni,
Egy felhő formájában arcát felidézni.
De jó is tavasszal szerelmesnek lenni,
Nyílik a világ s a lelkét felfedezni,
Egy vihar záporában csókját megérezni.
De jó is tavasszal szerelmesnek lenni.
Ízleld, tapintsd, lásd és halld mit jelent szeretni.
S talán egyszer megkérded,
Nem kellene már tavasznak lenni?
A küszöb
Jatszol velem szép galambom
Boldogságosat?
Szemünk a nap ,szórja fényét
Utánunk a szellő halad.
Olyat játszunk, itt a küszöb,
S lépünk úgy, hogy a bánat bennmarad.
Kacagunk, mintha értenénk mit dalolnak a madarak,
S szaladunk nyomukban, míg a tavasz s a nyár velünk marad.
Bárki legyen azt kit nézel nevetni sose félj,
Boldogságot játszunk s játékban még csalni is ér.
S ha néha ugyan nagyon fáj is,
Ne cipeld csak a küszöbbfáig,
mert abban járni őrület.
Nem játék mint a boldogságos
Hanem valós mint a rémület.
Játszol velem szép galambom, boldogságosat?
Küszöbbfától- küszöbbfáig, míg az idő velünk marad.
Pokol
Mi a pokol, ha nem az az élet,
Amit látok, ha más szemébe nézek,
Hogy te és én mással vagyunk majdnem egészek!
Hibák
Vannak hibák, melyek könnyet csalnak a szemünkre. Amikor nem voltunk elég erősek ragaszkodni ahhoz, ami helyes, amikor bár minden porcikánk ellenezte baromságot csináltunk. Nem tudom mikor leszek elég erős igazat mondani önmagamnak s másoknak. Mert hazudni könnyű. Most gondold el hány mesét írtak meg a világon melyért milliárdok rajongtak. Na hazudni éppen ilyen egyszerű dolog. Az agyad csak kreál egy világot, melyben az amit teszel nem rossz. S belököd magad ezen az ajtón. Mikor bent vagy már úgy érzed ha már itt vagyok, akkor legalább élvezzem, ostoba érvelés, mert attól, hogy egy kis ideig ebben a világban boldog vagy csupán annak a jele, hogy nem voltál elég erős igazat mondani. S akkor elgondolkodsz. Kiért s miért is tettem? Akartam? Aki miatt tettem miért akarta? Mert nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. Mert azt akarja, hogy más legyek. Szeret? Nem. Ha szeretne nem akarna megváltoztatni. Szóval valaki miatt, aki nem szeret odadobtad önmagad. Ha valami, akkor ez az igazi veszteség(...)
Tökéletes
Nem vagyok tökéletes. Vannak hibáim nem csak kicsik, hanem olyanok is amiket évtizedekig bánni fogok. De nem vagyok más mint te. Csak nekem nehezebbek a szürke hétköznapok. Mondanám, hogy azért vagyok más , mert egy szinte láthatatlan méretű rész hiánycikk az agyamban, de igazából azért látsz másnak, mert annak akarsz látni. Ugyanazok az érzések vannak bennem mint benned csak ami a te lelkednek egy bolha az enyémnek egy elefánt. Másnak lenni nem menő dolog, hanem tanulás, mert mindent amit érzek, más nem érzi s nekem kell rájönnöm, hogyan kezeljem le úgy, hogy ne rokkanjak bele. Ha azt kérdeznéd, bánok e valamit az életemben elkezdenén felsorolni mi minden történhetett volna másképp, de akkor nem az lennék, aki. Nagyon kevés ember akar igazán megismerni. A legtöbbje felül egy szaftos pletykának, s elítél egy félig látott kép alapján. Sosem tudtam megfelelni senki személyes ízlésének. Én mindig "túl" voltam. Sok voltam. De talán egyszer valakinek elég leszek. Addig pedig az vagyok, akiről mindig hallani fogsz de sosem fogsz megérteni ha nem kezdjük el megtanulni egymás nyelvét. Mert mivel mindig más voltam, soha nem utasítottam el senki világának a megismerését, mert hittem, hogy a világok szubjektív emberi szempontból figyelve értem meg az igazi értelmét az egésznek. Ti alkottatok meg. Hát akkor milyen jogon ítélsz el? S felfogod-e, hogy magadat ítéled?
során, mígnem azt a marék port, ami marad belőlünk annyi veszteség után, szeretteink visszaadják majd a földnek. S virágot viszünk, mert akarjuk hinni, hogy a por melyből vagyunk életet adhat. Temetünk olykor valakit, akit szeretnünk kellett volna s szeretünk olyat, akit „temetnünk” kellene. Olyan felfoghatatlan, hogy ha megfelelő mennyiségben gyúrjuk össze a föld porának elemeit kaphatunk egy homokvárat, de egy érző embert is, aki jelenteni fog sok mindenkinek sokfélét de ember lesz, érezni fog és megtanít másokat is érezni aztán eltűnik szépen lassan, mint a tenyérből kicsusszanó homok, melynek utolsó szemeit messzire fújja a szél.
Nincsen holnap. Ez egy egyszerű tény, melyet csak az tud, aki itt marad. Nem elég az, hogy nem voltam rossz ember, minden egyes éjjel, amikor álomra hajtom a fejemet tudni akarom, hogy jó ember voltam, hogy őszintén beszéltem és tisztességgel éltem. Az életben van egy pont, nem tudom mikor de egyszer az ember megbékél mindennel, amit kapott az élettől, minden sebbel, fájdalommal, harccal és bukással és békét köt Istennel. A különbéke megkötése a legmegnyugatóbb dolog, mely arra emlékeztet, amikor egy viharos és hideg éjszakán betakarózva a melegben reméltük a szivárványt a vihar után. Idejét sem tudom mikor öleltek meg utoljára. Idejét se mikor mondták, hogy szeretlek és mikor tudtam őszintén nevetni. Azt hiszem amikor már idejét sem tudjuk mikor hűlt ki az élet a lelkünkben akkor következik el az, amitől mindannyian félünk, vagyis valaki fél valaki vágyik rá, mert elkövetkezik a nincsen holnap. Lezárunk minden beszélgetést, összegezzük életünket és szemünket becsukva egy halk zene kezdi belengeni elménket, egy dal, mi egykoron jelentett valamit, s mi szépen lassan újra és újra éljük mindazt, ami szép volt az életben, mindazt, ami szeretet, örömet és békét adott. Mert jutalmul az elménk megmutatja újra, és ott lesznek azok, akik már régen nincsenek, s azok is, akik búcsú nélkül osontak el az életünkből átadva szívünkben a helyüket a fájdalomnak és a bűntudatnak, mert ha tudtuk volna, hogy nincsen holnap mindent máshogy tettünk volna.
Annyi búcsút kell vennünk életünkben s közben el sem tudjuk képzelni, hogy mi legyünk a következők, akik búcsút vesznek, mert hiába fáj a szív, ha erősen pumpálja a vért, mert van egy részünk, mely élni akar, összetörten, meggyötörve, elhagyatottan, magányosan, minden szeretetet nélkülözve csak élni. Oxigént juttatni a tüdőnkbe és vért az ereinkbe. Nem tudom az emberek tudják vagy érzik- e, melyek életük utolsó pillanatai. Tudjuk-e majd ha nincs több holnap. Talán ezért mennek el a legtöbben a nap felkeltével, mert látni akarták, hogy van holnap. S a nap legszebb részével, a nap első sugaraival távoztak. S nekünk, akik itt maradtak nehéz elhinni, hogy valamikor is képes lesz a szívünk begyógyulni. Azt hiszem az emberek ezért akarnak ott lenni, amikor eltemetnek valakit. A végső búcsú az összetört szív első gyógyító hangja. S szívünk lassan egy végtelen temető lesz, újabb és újabb halottakkal.
Úgy élj, hogy tudd nincsen holnap. Ne maradjanak benned ki nem mondott szavak, meg nem élt érzések és súlyok, mely szívedet nem engedik örök nyugalomba. „Mindazt, amit megtehetsz, tedd meg teljes erődből, mert a sírban*, ahová mész, nincs munka, tervezés, ismeret vagy bölcsesség.”
A Hősökről
Azt mondják a cél szentesíti az eszközt. Bárcsak tudnák, hogy mekkorát tévednek. Láttam embereket, tanultam tőlük, akik elérték a céljaikat, de minden erkölcsi, morális és emberi szabályt áthágtak érte. Azt hittem ezek az emberek erősek, de rájöttem, hogy csak végtelen szeretet hiánnyal küzdenek. De nem erőszakolhatom rájuk a szeretetet, mint eszközt ha nem akarják, mert az én világomban az eszköz módja határozza meg a cél értékét. Láttam nagy embereket, ahogy mások hátán állva kapaszkodtak a hatalomban, de jött valamiféle Isteni igazságszolgáltatás s önnön szándékuk alapján tűntek el örökre a homályba. S én minduntalan azon gondolkodom, hogyha eléggé szerették volna őket, akkor tudták volna mekkora ereje van a szeretetnek. A szeretet soha nem vall kudarcot. S egyszer ha az út végére érek és vissza gondolok mindarra, amit magam mögött hagyok nem akarok arra emlékezni, hogy mások eltaposása által voltam egy báb valaki kezében, hanem a legkisebb akarok lenni. Az aki csendben jön s csendben távozik s a kettő között adni próbál nem ellopni, mosolyt fakasztani nem megsiratni és nem ordítani, hogy az egész világ hallja hanem csenben suttogni valaki fülébe, akit mindennél jobban tudtam volna szeretni.
A fuldokló
Ha fuldokolsz talán megmentenek, ha a szíved fuldoklik, akkor béka poraira. Nagyon régen voltam ennyire mélyen, mint a mai nap. Reggel telefoncsörgésre ébredtem s annyit éreztem, hogy legszívesebben ordítanék és zokogásba törnék ki. Aztán a szokásos hétvégi tevékenységek valahogy elvitték egy kis ideig a figyelmemet arról a mérhetetlen súlyól mely egy horoggal van a szívemre akasztva s mint egy fuldoklót húz lefelé a csendes, békés óceánba.
Van egy pont, amikor tükörbe nézel, majd egy szélesre tárt ablakon keresztül a világba és érzed, nem tudod tovább csinálni. Már nem megy a színészkedés és nem akarod tartani magadat remélve, hogy jó lesz minden. Üres lélek, érzéketlen szív. Ennyi maradt abból az érzelembombából, aki voltam.
Vannak még emlékeim, nem abból az időből, amikor normális voltam, mert sosem voltam az, de abból az időből, amikor elindultam és minden áron meg akartam találni a magyarázatot arra mi történik velem, miért vagyok ennyire szomorú és üres!? Ma már tudom, de nem érdekel, csak az, hogy az ágyam szélén sírva próbálom leírni azt az űrt, amely bennem lakik.
Te vagy
Te vagy a fény az éjszakában,
Az ölelés a végtelen magányban,
A hang az élet dallamába,
Reményem, egy reménytelen világban.
Te vagy a csillogás a szememben,
A bizalom a bizonytalan életben,
A vér a lüktető erekben,
A happy end a mesében, a mienkben.
Te vagy a remegés minden szavamban,
Az értelem minden gondolatban,
Az erő egy ősi zuhatagban,
A vágy minden pillanatban.
Te vagy a minden a semmiben,
A messzeség vagy abban, ami közel,
S a közelség vagy mi körül ölel,
Te vagy, kit kértem: Jöjjön el!
Karcolások
Te átkozott, gyötrő, szétmarcangolt szív,
Elég volt a reményből, elég volt a kín.
Ne érezzek, ne fájjon minden dobbanás,
Ne epedj Érte, nem kell újra s újra karcolás.
Epekedünk s szívünk mélyén ott a remény,
Életünk nem tragédia, hanem dicső költemény,
Mégis tépnélek ki puszta remegő kézzel,
Mert közömbös az, kire vágyakozva nézel.
Nincs erőm élni, nincsen akarat.
Fohászom, könnyeim: szívem megszakadj!
Nem kell mi volt jó, igaz nemes,
Eredj mellőlem, s vidd az életet.
Csalfa a szív, reményt ad s vezet,
Majd elveszi, s te fohászra hajtod térdedet.
Mit ér most gyűlölet, düh és harag?
A legvégén úgyis csak az üresség marad,
Mert áttörted másért, szíved körül a falat,
De ellöktek- s a romokból már nem építed fel magad!
Csak tánc
Egy pillanat az egész, semmi több
Szeretni s szeretve lenni a legfőbb
Boldogság.
Boldogságom vagy, s a végtelen űrben,
Mint a Hold, fény vagy a sötétben,
Remény vagy.
Minden pillantásod, érintésed,
Minden szavad s nevetésed,
Szívem töltője.
Egyformák vagyunk, menthetetlenek,
De egymást menteni meg,
Ezt akarom.
Oly kegyetlen a lét e világon,
Szíved dobbanása legyen dobbanásom,
Tökéletlenül.
Szerelem, szenvedély, vágy,
Kerestem találtalak, s talán te is megtalálsz.
A kutya rúgja meg.
Zene szól, hallgasd,
táncra szabad-e?
Színed előtt ó Isten (ünnep)
Bűnös! Éltében lopott, csalt, hazudott.
Társa földön feküdt s belerúgott,
Büszke volt, kapzsi, irigy,
Istenként imádta földi javait.
Bujaság, harag, jóra való restség
Bűnös, s bűneire nincsen mentség!
Bűnös, s ez ott van bele vésve,
Minden egyes emberi DNS-ébe.
Bűnös, s ez ott van bele vésve,
Egész tökéletlen emberi testébe.
Ezek vagyunk mi, csupán bűnösök!
De! "Ezek lennének ők?"- kérdezte valaki.
"Lemegyek közéjük, hogy bőrömön érezzem,
Emberként mennyi mindenen kell átmennem."
Lejött hát, közöttünk élt s így tanított:
"Mint Önmagad, úgy szeresd felebarátod.
Tökéletlen élted hirdesse minden napon,
Hogy hiszel egy Istenben, ki megalkotott."
Mondta: nincs nagyobb szeretet annál,
ha valaki meghal, azért ki barátja,
Kimondta, s feláldozta földi életét,
Váltságul tökéletlen, ismeretlen milliárdokért.
Álljon itt a tanúság, hogy értünk adta,
Legyőzve bűnt, halált, bemutatta
A váltságot, mint példát annyi nemzedéknek,
Hogy szeressék egymást s Istenük cserébe.
Bűntelen volt, jó, tiszta és szent,
Irgalmas, szelíd, mint ki békét teremt.
Szerette ezt a tökéletlen világot,
Milliók ezreit, kiket a bűn meggyalázott.
"Szólj Te bűnös: bűneid bánod-e?
Szólj s elmegyek Atyám elébe,
Tanúskodom rólad, az én szememmel látszik,
Rosszat teszel, de látom szíved jóra vágyik."
Bűnös, hitetlen nemzedékek sora,
Kelt életre s halt dicstelen, míg egy vacsora...
"Íme a pászka s a bor előttünk,
Kik dícsérni Krisztust eléd jöttünk."
"Bűnös vagyok, ó Istenem Jehova,
De te őt, a Bűntelent adtad oda,
Ki tanúskodik értem, s érzem ad erőt,
Hogy a keskeny úton esve-kelve, kövessem őt.
Íme a nap, melyen állunk mind te előtted,
Térdet hajtok, fejet, szívet, mert Jézust elküldted.
Hogy milliókat a bűn zsoldjától megváltson,
Legbűnösebb magam vagyok, de Ő a váltságom."