Minden 1éb :)

Miért nyalogatják a kutyák a párnát? Itt ülök összetört élettel egy lavina alján sazt kívánom bárcsak eltűnnék mint a kámfor mégis ez a kérdés jut eszembe. Elértem a lejtő alját, ahonnan zuhanás követket s egy esés melybe minden tagon beleborzong s tied lesz a világ legkeyetlenebb fájdalma, mert életben maradtál. Elsodort az élet. Nem tudom mikor kezdődött de nem a betegség vagy bármi más, maga az élet s én nem voltam elég erős megállni a lábamon, túl büszke voltam segytséget kérni csak egyre sodródtam és sodródtam keresztül mindenen, volt hogy gyönyörű volt a hold, míg máskor tövigek között vergődtem, melyek hűscafatokat téptek ki belőlem. Véres lett a legtisztább dolog a világon, a hó. Emlékszem gyerekkoromban..de nem, már nem szabad emlékezni, mert elmúlt s soha semmi nem lesz olyan mint akkor volt. Mára csak az ablakból nézem és a könnyeimmel küszködök, hogy nem volt más választásom. Minél tovább sodort a lavina én annél jobban vesztettem el a remény. Talán látszólag dönthetünk úgy, hogy kiszállunk, de nem. Az első lépés, az az átkozott első lépés egy úton elsodor s vessze visz, ahonnan nincs már vissza út. 
hallom az óra ketyegését, harminc éve ketyeg bennem szüntelen. S én azon gondolkodom, hogy bírt ki ennyi fájdalmat, szenvedés, s hogy tehetett velem ilyet. Egy olyan útra vitt, amely a halálba visz.S már nincs vissza út. 

Néha azon gondolkodom, hogy mi lesz, ha elfelejtek majd írni. Ha nincs több ihlet és történet, amit el akarok mondani, vagy elfogy az erő a meséléshez.  Mert a jó történetek egy jól előadott mese, ami velünk történik. És akkor unalmas leszek és olvashatatlan minden, amit írok, s már nem fogják érteni azt, ami bennem harcol csupán azt, ami sebhely mindezért ott marad a szívemben. Majd arról mesélek, hogyan szaladok a villamos után s ha szerencsém van felvesz, de néha ott maradok egyedül az állomáson, s elmesélem azt, hogy ezek a villamosok emberek? Múzsa nélküli írónak, nem marad más csak a magány, de egy idő után a költeményei lesznek azok mik körül veszik s múzsa helyett a költeményeivel éli meg a mindennapjait. Mert ha költeményt írok megformálok valamit. Arca lesz, és szíve, hogy dobogjon, tüdeje, hogy levegőt vegyen és észveszelytő pillantása, melyben benne van a múlt, a jelen és a jövő. Rajzoljak hát múzsákat színes ceruzával, mert a színes ceruza nem annyira komoly, mint egy sötét toll, így a múzsám sem lesz sötét és ilyesztő. Színes kacajoról fogok írni, szavakról, mely bennem ragadt, pillangókról a hasamban s egy kismadárról, aki nekem dalol. S akkor rájövök, hogy a múzsa mindenkiben ott lapul. Valahol mélyen, csak megretten ha valami fáj és elbújik. De ha szépre gondolok előjön s megölel. Olyan igazán, szorosan magához húz és azt mondja, hogy örökké. De még mindig azon gondolkodom, mi lesz ha elfelejtek írni(…)

Pszichiátria

Korház, korlap, kortörténet, korona.
A teremtés koronája az ember.
Sorstársak.
Sírva nevetés, 
A megállt idő. 
Szánakozó rokonok.
10 gramm vaj, párizsi, kenyér. 
Halálszag.
Kiabálás segítségért. 
Kirajzolt érzések. 
Villanyoltás. 
Ropogós ágynemű.
Gyors zuhany. 
Cigarettafüst.
Szerelmek. 
Ablakon beszűrődő meleg fény. 
Kétségbeesett menekülés. 
Feltépett sebek.
Előhívott démonok.
Osztassz netet? 
Feliratok a falon.
S a leglassabb lift a világon.

Elmélkedés a gondolatokról..
Elég csak egy rossz gondolat, csak egyetlen egy rossz pillanat amikor túl gyenge vagy. S rossz útra lépsz. Lejtőre. S hiába kalimpálsz kézzel lábbal elnyel a víz s te mondanál valamit de csak kósza buborékok míg a víz megtölti a tüdődet. Vége van. Nem lehet boldog vég az, amit önként választottunk.
Csak egy nyugalmas vég. Csak az a néhány pillanat nehéz, amíg az agyad lepergeti a filmet, hogy mit hagysz hátra. Tennél egy lépést vissza de ezt a döntést nem lehet vissza vonni, a döntés, aki néha minden ember fejében ott van, akár be vallják akár nem, csak te védelmedbe vetted mert nem akartad hogy az legyen, ami. Csak egy kósza gondolat.
 

Útvesztő
Én nyomom a féket, te nyomod a gázt,
Én odébb állok, ha mellém állsz,
Az élet nem parkoló pálya,
Hevesen száguldó, kegyetlen autó sztráda,
Te váltani akarsz, én kiszállni ebből végre,
Belezuhanni a vak sötét éjbe;
Rád nézek, a tükörben remélem látod,
Én más vagyok, nagyon nem a te világod,
Ha lámpát kapcsolnál attól félek,
Rájönnél autónk nem szerelmi fészek,
Én sivár útvesztők lelke vagyok,
Mikor hozzám érsz nem élvezem, csak hagyom,
Kezed kezemhez ér-váltunk-egy holnapért,
Kezem kezedhez ér-váljunk-egy jobb napért.

Néha elveszünk, nem nagyon csak egy kicsit. Akkor kezdjük el önmagunkat kergetni, mint az árnyék, s fordulunk úgy, hogy lássuk önmagunkat, de vajon tényleg önmagunkat látjuk, nem mást? A világ formál, átformál, megformál. S mind találkozunk a mi lett volna, ha énünkkel, akit kergetünk, mint a lámpa fénye az árnyékot. Azt hiszem még sosem találkoztam önmagammal úgy igazán. Talán csak ha egyedül vagyok s azon gondolkodom miért olyan jó a puha fűben járni, táncolni és bőrig ázni. Minden romantika nélkül csak létezni s része lenni valaminek, amit úgy hívunk a Világ. Mert belőle származunk, egy homokvárból megalkothatnánk az embert. De nincs teremtő hatalmunk így csak reméljük, hogy egy napon az ég és a föld egy lesz. S nem leszek annyira kirekesztett azzal a hittel, hogy el lehet veszni önmagunkban. S ott a szívünk, jaj dehogy felejthetem el a szívet, mely úgy vert, ahogy az óceán csapkodja a sziklákat. Minden szívdobbanás formál s ott van benne az örökkévalóság ígérete. Nemzedékek jönnek, mennek, de mindegyikben ott a vágy, hogy ne kelljen itt hagyni ezt a világot. De nem sikerült neki. Én ha találkozom önmagammal akkor a szememben látom a reményt, hogy lehet. Ahogyan a homokvár apró darabokra hullik, de a homok örök marad van valami, ami nem hagyja nyugodni az embert. A boldogság ígérete. Amikor felhagyunk önmagunk kergetésével s belátjuk, hogy az régen volt s ostobák voltunk, akkor a szürke köd felszáll s meglátjuk a fényt, melyet annyira kerestünk. Nem a múltat, mint a lámpák fényét, mely árnyékká tesz, hanem a napot a horizonton, mely ígéret az örökkévalóságra. Bizony néha elveszünk a gondolatainkban, érzéseinkben s összezavarodva bolyongunk a vak sötét éjben s várjuk az első sugarát a napnak, mert tudod, hogy bármi történjen is fel fog kellni s aznap próbáltál jó ember lenni a ma feladata azt túlszárnyalni, nem nagyon, csak egy kicsit.

Ajtó

Csak néztem az ajtót sokáig, vártalak, 
Nem jöttél, de emlékeimben megtaláltalak.
Rád gondolok, ha nem jön szememre álom, 
A szerelem összes tünetét produkálom.

A mosoly


Nem adtál nagy dolgokat, csak egy mosolyt,
egy szót, kacsintást, hogy ne legyek komor;
szép szavakat, vígaszt, s reményt;
egy felhőkbe írt, múló költeményt.

Nem adtál nagy dolgokat, de nem is kértem,
Nem kell önmagadtól mássá válnod értem,
S ha egy napon rád gondolok,
Rájövök miért voltam oly bolond.

Egy mosoly, egy szó egy kacsintás
Egy ölelés, összenézés, egy lángolás.
Nem vehettem meg, akárhogy akartam
s ezek nélkül boldogtalan maradtam.

De nem rúghatsz belém nem hagyom,
Nem kell a mosoly, ha már nincs bizalom,
Nem kell a szó, ha nincsen ereje,
Egy kacsintás, ha nem érzel vele.

Nem kell az ölelés, ha utána bántasz,
Se összenézés mert színjáték lenne a világnak,
Nem kell a lángolás, mert felperzseli szívemet,
Ezért hát maradok tisztelettel, s Isten veled,
de most, ha megbocsájtasz tovább megyek.
 

Pillangó

Vagyok pillangó a kezedben,
Gyenge, árva, de szép,
Ökölbe szorítod, s abban a percben,
Néma csendben roppanok szét.

Nem láttam csak egy kezet,
Mi felém nyúlt, s vezetett,
Egyszer próbáltam barát, hogy barát legyek,
De ez az üzenet érkezett:

Mert ki ember kezébe kerül,
Saját halálába menekül,
Akárhogy érzünk mind a ketten,
Egymást pusztítjuk képzeletben.

 Rászántam magam és felkúsztam egy oldalra:  www.poet.hu/szerzo/Szekely_Sara

 

 

Rám mosolygott. Nem volt semmi több csak egy mosoly. Évek óta nem csaltam mások arcára mosolyt, de az övé őszinte volt és tiszta. Gyermeki. Azt mondják a mosolynak értéke van, nekem az életbe vetett hitemet adta vissza, hogy van miért, van kiért küzdenem. Pedig egy szót se szólt hozzám, csak nevetett. Néha meglátunk embereket s önkéntelenül is mosolygunk, mert előjön minden, amit róla tudunk, tudtunk és tudni akarunk. Van úgy, hogy azt érezzük ezt a mosolyt szeretnénk látni örökké. Amikor felkelünk, amikor nehéz volt a nap, amikor aludni készülünk. Csak egy mosoly volt és én beleszerettem.

OK

Van Isten hiszem, tudom
De nem csak a magyaroké, 
Nem várja el, mert már én is unom
hogy azt mondjam minden oké. 

Nem álltam sorba a kegyelemért,
Pedig kérdezték, ugyan miért,
mert ember vagyok nem kell kegyelem,
csak, hogy valaki itt legyen velem.

Elhitetted velem

Elhitetted velem hogy az élet szép
Csak csodálja meg egy egyszerű lepkét
Csak nézzem a csillagot egy sötét estén
Csak simogassák arcomat a naplementék.

Elhitetted velem, hogy az élet szép,
Elhitetted aztán messzire mentél, 
Lepkék, csillagok, naplementék,
Őrzik a hitet, hogy egy nap visszatérsz.

4soros
S helyre állt a világ rendje,
Nézzük egymást szemtől szembe,
Állunk csak oly' szótlanul
Csak a csend, 'mi köztünk lapul.
 
Te nézel engem. Reggelente felkelek valamiért s elindulok a napomra. Rácsodálkozok a madarakra, szeretem hallgatni ahogy reggelente fel-alá repkednek és csiripelnek. Beszívom a friss levegőt érzem ahogy a nap első sugarai a panelházak között utat törnek maguknak s megsimogatják az arcom. Jól esik a simogatás. Aztán bekerülök a városi forgatagba, mindenki rohan csak nem tudom miért. Hadd rohanjanak, bár kívánnám, hogy álljanak meg egy percre, s hagyják magukat megsimogatni, a lelküket egy jó szóval, a testüket egy napsugár csókjával. De nem lehet mert rohannak. Én nem rohanok élvezek minden egyes levegővételt, mert amíg van vér az ereimben s levegő a tüdőmben addig még élek. Napközben csak létezem, mert nem nekem való ez a munkásélet. Úton hazafelé látom hazarepülni a madarakat, aludni menni a süniket s boldogan szaladgáló kutyákat, akik örülnek az életnek. Ha bármi lehetnék akkor madár lennék de ha az nem, akkor kutya. Szeretném látni a világok a kutyám szemével, aki boldogan szaglássza napközben melyik kutya járt azon az úton, amin mi megyünk haza. Szeretem az utat hazafelé. Sokszor hangosan felnevetek, mert eszembe jut valami jó ami velem történt. Látom ugrándozni a kutyámat és meghemperegni a füvön s közben vidáman morogni, amira csak ő képes. De lehet a horkantás jobb szó lenne rá. Szemlélem a világot s nézem a felhőket és próbálom kitalálni milyen alakra hasonlítanak. Azt mondjákaddig vagyunk gyermekek, amíg felismerünk valami alakot a felhőkben. Én még gyerek vagyok, néha komor napokon nagyon nehéz, de ha sokáig töröm a fejem, akkor eszembe jut valami amire hasonlít a felleg. De nagyon-nagyon kell erőlködnöm. S akkor nagyon-nagyon kell erőlködnöm azért is, hogy értékelje, hogy van levegő a tüdőmben s vér az ereimben. Mert akármennyire is gyermeklelkű valaki az élet nagyon kemény. Nagyon! De napfény nélkül nincsen árnyék. Akkor vagyok igazán boldog, amikor szomorú napokon találok valamit, valamit amire nem gondoltam, hogy vágyom mégis megkaptam. Egy sünit, egy madarat vagy szárnyakat, hogy repülhessek. Tudom, hogy nézel. S látod, hogy túl közel repültem a naphoz viaszszárnyaimmal, hogy mélyrepülésben vagyok, mégis rád mosolygok. Ha becsukom a szemem még végig tudom járni gondolatban az utat melyet annyira szeretek. S ha egyszer megmutatom a világot, rádöbbensz arra, hogy lehet, hogy nézel engem, de nem látsz!
Veszteség
 
Hiányzol, mint fának a letört ága,
Mind komor erső legbátrabb virága,
Mint velnőttnek a gyermekkori világa,
Mint szerelmes ifjnak a mátkája,
Mint a pókháló mindenr összetartó szála.
Hiányzik a szívnek, hogy a agy valamit mondjon,
De az nem akarja, mert nem akarja, hogy az fájjon.
 
 
 
Ötsoros
Egy felhőt nézek téged látlak,
Egy esőcseppben megtalállak,
Aludni vágyom, hajolj ide bátran.
A válladon a fejem,
Ez a szerelem.
 

Külön utakon 

Csak egyszer nézz még hátra rám.
S én visszanézek, az lesz az a pillantás.
Amiben minden benne van s vagyunk.. 
Mindketten külön utakon (...)

 

Maradj még

Maradj még,
Ha összedől
Föld és az ég.

Maradj még,
Ha rájössz,
A világ nem csodaszép.

Maradj még,
Ha ellöknélek,
Maradj kettőnkért.

Így te maradsz,
Én megyek,
Áldjon meg az ég. 

Kismadár

Szállj el madárka olyan tájra,
Hol nincs hatalma ennek a világnak,
Hol a szél simogatja arcod,
S nem kell többé önmagaddal harcolj.

Kalitkában lettél erős s védtelek,
Ha elrepülsz örökké féltelek.
De kint a világ szebb neked a bentnél,
Menj akkor is ha önmagadtól nem is mennél.

Repülni téged megtanított az Isten,
Rémítő mélység, rút magasság Neked nincsen,
Hát repülj s add hírül a világnak,
Kalitkád üres, helyedre békét várnak!

All in

Csak engedd magad érezni, ember! 
Még ha  "all in"  is kavarog benned,
Akkor nem fogsz csodálkozni reggel,
Hogy még mindig áll ez a világ rendje.

Tavasz van  

Nyitott ablaknál ébredek,
Lengedezik a függöny, olyan kecsesen,
Kezemmel próbálom utánozni. 
A madarak csicseregnek, miről? 
Nem értem, de boldognak tűnnek.

Szerelem érződik a levegőben.
Valahol messze, de érezni akarom így érzem,
Zuhanok belül, dobj egy kötelet, 
húzz fel a mélyből lelkemet.
Lebeg felettem valami számodra ismeretlen,
Én tudom, halálnak becézik,
S a kötélből amit nekem dobtál hurkot készítek, 
Fejemet némán s csendesen belehajtom,
Mint gyermek fejét anyja ölébe ha fél. 
Ugrom.
Bocsásd ezt meg nekem.

Tavasz

 De jó is tavasszal szerelmesnek lenni,
Egy fának virágában az illatát érezni,
A madárcsicsergésben hangját felfedezni. 

De jó is tavasszal szerelmesnek lenni,
A nap melegében ölelését érezni,
Egy felhő formájában arcát felidézni. 

De jó is tavasszal szerelmesnek lenni,
Nyílik a világ s a lelkét felfedezni,
Egy vihar záporában csókját megérezni.

De jó is tavasszal szerelmesnek lenni.
Ízleld, tapintsd, lásd és halld mit jelent szeretni. 
S talán egyszer megkérded,
Nem kellene már tavasznak lenni? 

 

A küszöb

Jatszol velem szép galambom
Boldogságosat? 
Szemünk a nap ,szórja fényét
Utánunk a szellő halad. 
Olyat játszunk, itt a küszöb, 
S lépünk úgy, hogy a bánat bennmarad. 

Kacagunk, mintha értenénk mit dalolnak a madarak, 
S szaladunk nyomukban, míg a tavasz s a nyár velünk marad.
Bárki legyen azt kit nézel nevetni sose félj,
Boldogságot játszunk s játékban még csalni is ér.
S ha néha ugyan nagyon fáj is,
Ne cipeld csak a küszöbbfáig, 
mert abban járni őrület. 
Nem játék mint a boldogságos
Hanem valós mint a rémület. 
Játszol velem szép galambom, boldogságosat?
Küszöbbfától- küszöbbfáig, míg az idő velünk marad. 

 

Pokol

 Mi a pokol, ha nem az az élet,
Amit látok, ha más szemébe nézek,
Hogy te és én mással vagyunk majdnem egészek!

Akárhányszor becsukom a szememet téged látlak. Békésen alszol az ágyon s én betakartalak. Ha tudtam volna, hogy akkor látlak utoljára akkor még ma is ott állnék a szobád küszöbén s figyelnélek. Hallgatnám a szuszogásod s arra gondolnék mennyire békés vagy ha alszol. A világ rosszabb hely nélküled. Sokkal rosszabb. Amikor meglátok egy apró madarat arra gondolok, hogy vajon tudja-e, hogy már nem vagy. Hogy vajon, amikor csicsereg van-e benne fájdalom, mint az én hangomban, ha rólad beszélek.
Ha tehetném melléd bújnék s szorosan átölelnélek, hogy tudd mennyire szeretlek. S hogy értsd mennyire nagy egy életnyi űr, amit magad után hagytál. Ó ha tudnád milyen mérges vagyok rád ezért az űrért, mert pontosan tudtad mit csinálsz. Te békésen elaludtál s mi azóta nem találjuk a békét.
Valahol a világ legcsendesebb helyén van egy fejfa s a te neved áll rajta. Akkor olvastam el utoljára, mikor eltemettünk. Gyűlölök minden egyes betűt mely téged takar. S gyűlölök minden marék földet, mellyel eltemettünk. De nézd hoztam virágot, mert utoljára akartam valamit még mondani, de úgy, hogy más ne értse.
Tudod, amikor ott álltam s néztelek azt akartam, hogy örökké tartson, de nem tudtalak megmenteni. Mindig te vigyáztál rám. S ezért mindig hálás leszek. Tudom minden egyes nap halványul a képed bennem. Elfelejtem a hangod, a mosolyod s minden baromságodat. S ez fáj talán a legjobban. Ahhoz, hogy túl tudjak élni fognom kell ezt az emléket s eltenni a múlt sötét tárházába, mert ha nem teszem elvesztem önmagam.
Szeretek az lenni, aki melletted voltam, de már nem lehetek. Még nem.

 

Hibák

Vannak hibák, melyek könnyet csalnak a szemünkre. Amikor nem voltunk elég erősek ragaszkodni ahhoz, ami helyes, amikor bár minden porcikánk ellenezte baromságot csináltunk. Nem tudom mikor leszek elég erős igazat mondani önmagamnak s másoknak. Mert hazudni könnyű. Most gondold el hány mesét írtak meg a világon melyért milliárdok rajongtak. Na hazudni éppen ilyen egyszerű dolog. Az agyad csak kreál egy világot, melyben az amit teszel nem rossz. S belököd magad ezen az ajtón. Mikor bent vagy már úgy érzed ha már itt vagyok, akkor legalább élvezzem, ostoba érvelés, mert attól, hogy egy kis ideig ebben a világban boldog vagy csupán annak a jele, hogy nem voltál elég erős igazat mondani. S akkor elgondolkodsz. Kiért s miért is tettem? Akartam? Aki miatt tettem miért akarta? Mert nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. Mert azt akarja, hogy más legyek. Szeret? Nem. Ha szeretne nem akarna megváltoztatni. Szóval valaki miatt, aki nem szeret odadobtad önmagad. Ha valami, akkor ez az igazi veszteség(...)

Tökéletes

Nem vagyok tökéletes. Vannak hibáim nem csak kicsik, hanem olyanok is amiket évtizedekig bánni fogok. De nem vagyok más mint te. Csak nekem nehezebbek a szürke hétköznapok. Mondanám, hogy azért vagyok más , mert egy szinte láthatatlan méretű rész hiánycikk az agyamban, de igazából azért látsz másnak, mert annak akarsz látni. Ugyanazok az érzések vannak bennem mint benned csak ami a te lelkednek egy bolha az enyémnek egy elefánt. Másnak lenni nem menő dolog, hanem tanulás, mert mindent amit érzek, más nem érzi s nekem kell rájönnöm, hogyan kezeljem le úgy, hogy ne rokkanjak bele. Ha azt kérdeznéd, bánok e valamit az életemben elkezdenén felsorolni mi minden történhetett volna másképp, de akkor nem az lennék, aki. Nagyon kevés ember akar igazán megismerni. A legtöbbje felül egy szaftos pletykának, s elítél egy félig látott kép alapján. Sosem tudtam megfelelni senki személyes ízlésének. Én mindig "túl" voltam. Sok voltam. De talán egyszer valakinek elég leszek. Addig pedig az vagyok, akiről mindig hallani fogsz de sosem fogsz megérteni ha nem kezdjük el megtanulni egymás nyelvét. Mert mivel mindig más voltam, soha nem utasítottam el senki világának a megismerését, mert hittem, hogy a világok szubjektív emberi szempontból figyelve értem meg az igazi értelmét az egésznek. Ti alkottatok meg. Hát akkor milyen jogon ítélsz el? S felfogod-e, hogy magadat ítéled?

Nagy levegő
A víz mélyén csend van. Végtelen és átkozottul nyugtató csend. Amikor egy lélegzetet vettem, hogy veled a víz alá bukjak, akkor azt hittem a víz alatt ilyesztő, aztán kinyitottam a szememet s téged láttalak, önmagad valójában. Míg a víz felszínén ott lebegett az összes hibánk, tévedésünk, fájdalmunk, csalódásunk, minden harcunk a világgal vagy önmagunkkal s minden álarcunk, amit magunkra erőltetünk. Ott lebegtek mind. S kívántam sodorja el a víz olyan messzire mindet, amennyire csak tudja, s maradjunk mi ketten, egymáshoz érve a csendben, a víz oltalma alatt.
S egy pillanatra arra gondoltam, hogy akkor voltam utoljára ennyire békés, mikor megfogantam s emberré fejlődtem. Bárcsak visszamehetnék ahhoz a pillanathoz, hogy eldönthessem akarom e a harcot, ami a víz másik oldalán vár. Mert fel kell jönni a víz alól, s akkor mint ha reánk öntenék visszakapunk minden démonunkat.
Még gyakran merülök a víz alá. Már nem félek tőle. Ha becsukom a szemem még olyan, mintha ott lennél, de már nem vagy ott. S vagyok csak én és a néma csend. Nehéz napokon, bát egyre ritkábban még elmegyek a tóhoz s lemerülök. S akkor annyira boldog vagyok. Ó bárcsak láthatnád s érezhetnéd, amit akkor érzek. Néha azt érzem, hogy titkon elviszel magaddal néhányat a démonjaim közül. Azt mondták gyújtsak gyertyát érted, de az egyetlen helyen, ahol békében voltunk ott nincs a tűznek hatalma. Olykor szépen lassan, az életemre gondolva gondosan összehajtogatom a ruháimat, s odakészítek egy törölközőt, hogy ne fázzon annyira a lelkem ha kijövök a vízből, de legtöbbször annyira fáj, hogy egyszerűen belevetem magam a hullámok közé, s újra érezlek téged.
A legtöbb ember fél a víz alá kerülni, de ők nem tudják azt, amit te tanítottál meg. A víz alatt a világ a legbékésebb hely, míg felette minden bizonytalan és félelmetes. Nem, nem a víz alatt lenni félelmetes, s ezt fogom megtanítani a gyerekeimnek is. Ha vágynak majd egy helyre, ahol megváltásra találnak, akkor csak vegyenek egy nagy levegőt.
-------------------------------------------------------------------
Vannak emberek, akik csak egyszer tudnak szeretni. Én ilyen vagyok. Hosszú hónapok magánya majd egy másik emberhez való kötődés s annak elmúlása ráébresztett, hogy egyetlen egyszer tudtam szeretni. Azt hiszem az nap, amikor eltemettük nem fogtam még fel, hogy minden férfiben őt fogom keresni s mivel nem találom majd menekülni fogok mindenki elől, aki szeretni akar. Nem tudom romantikus vagy végtelenül szomorú egyetlen embert szeretni egy életen keresztül. Talán ha élne azt mondanák romantikus, de akkor miért várják, hogy tovább lépjek. Csak azért mert meghalt? Mert már nem létezik? De létezik s él. Az emlékeimben, az érzéseimben s a döntésben, hogy nem kell senki más. Nekem megadatott, hogy szeressek s viszont szeressenek. Nem hosszú ideig. Egy életöltőhöz képest csupán egy szempillantás volt. S talán egy napon már nem arra ébredek, hogy fáj a hiánya, de akkor is tudom, hogy nekem ő rendeltetett s ezerszer inkább élek magányosan egy emlékkel mint bárki mellett, aki nem Ő.
 
Tudjátok srácok az Univerzum néha nagy paraszt tud leni. Emlékszem a Keleti mellett laktunk s minden nap, amikor hazafelé tartottam és éppen az életen, a világmindenségen és mindenen gondolkodtam, amikor is ott volt egy régi zöld fogalmam sincs milyen márkájú kocsi azzal a bizonyos rendszámmal. NEM-356 Pontosan az elmémbe vésődött, mert minden egyes alkalommal, amikor nagyban gondolkodtam felemeltem a fejemet és megláttam az Univerzum válaszát rá. NEM! Aztán eltelt sok év. Amikor elköltöztünk máshová már nem találkoztam ezzel a szörnyeteggel, de azért még néha meg tudott törtni a nagy ötletelések közepette, mert bár pontosan ugyan ott állt mindig, én minden egyes alkalommal, ha a Bethlen GÁbor és az István sarkára értem kaptam egy pofont az Univerzumtól. (...) Atzán sok évig nem találkoztunk míg ma újra előjött az élet nagy kérdése s éppen vidám terveimet szövögettem, amikor is a zebránál állva mosolyogva látom, hogy egy gyönyörű királykék kocsi suhan át előttem NEM-268 rendszámmal. Ez már jobban tetszett, mert van logikai kapcsolat a számok között 2+6=8, de már megint megjelent a csupa nagybetűs NEM. Aztán azon kezdtem el filózni, melyik kérdésemre jött a válasz. Aztán meg szomorú lettem, mert napok óta egy kérdésen rugózok. De aztán arra gondoltam, milyen igazságtalan, hogy a NEM sokkal gyakrabban előforduló rendszám mint az IGEN vagy a DE. Pechemre a magyar nyelv pesszimista nyelv. Szóval battyogok hazafelé és eszembe jut, már mint régi kedves ismerős az a lepukkant kis zöld kocsi, aki mindig ott volt ha szükségem volt rá, hogy valaki nemet mondjon. S azon filózok még mindig, hogy mekkora paraszt tud lenni az Univerzum...NEM?
 
Ő és Én
❤
Kicsivel több mint 3 éve élünk együtt s fél éve már együtt is dolgozunk. Munkamániás. Bármilyen korán kelek is fel ő már ébren van s várja, hogy elinduljunk dolgozni, viszont ahogy hazaérünk eszünk s már kis is purcan s alszik reggelig. Közben egyikünk nagyobbakat sóhajtotik mint a másikunk, mert nehezek a mindennapjaink. Talán ő az egyetlen, aki megérti mennyire fáradt vagyok néha. Nem szól, csak odajön, hozzám bújik és együtt alszunk. Mindig elzsibbad tőle a kezem, de őt ezt nem érdekli.
 
Kapcsolatunk akkor vállt teljesen bizalmassá, amikor már mertünk szellenteni egymás társaságában. Az is megerősített, hogy 4 kismacskát neveltünk fel együtt, bár akkoriban én dolgoztam ő volt velük otthon, de jó volt látni mennyire szereti őket.
 
Nem veszekszünk gyakran, viszont ha összekapunk akkor sokáig elkerüljük egymást. Aztán úgy teszünk mintha mi se történt volna.
 
Néha már terhesnek érzem, hogy mindent együtt csinálunk, de akkor rájövök, milyen szerencsés vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Ezt érzem akkor is, amikor nagy boci szemekkel néz rám és mosolyog.
 
Azt mondják minden kapcsolatban jobban szeret az egyik fél, nálunk ő szeret jobban, de ő ezt abszolút nem bánja. S akármi történik is ő kezdményezi a békülést. Azt hiszem benne több az alázat.
 
Tudom, hogy a múltja tele van fájdalommal, ami néha még felötlik benne, de igyekszünk az együtt töltött időre koncentrálni. Vannak idegesítő dolgai is. Mindig megeszi a kajám felét, mert az jár neki. Szerinte.
 
Legkedvesebb emlékem vele, amikor mindketten bőrig ázunk az esőben. De szeretem a közvetlenségét is. Akárhányszor utazunk mindig megismerkedik valakivel, aki odáig meg vissza van a kedvességétől. Ilyenkor érzem, hogy szerencsés vagyok, hogy mellettem van. S nem kérdés, hogy mellettem lesz míg a halál el nem választ. Néha ilyesztő ez a kötelezettség, de fel kell nőni egy komoly kapcsolathoz.
 
Ja igen.. ő egy kutya :)
 
Porból- porrá
Millió darabból alkottatott az ember, a föld porának darabjaiból. S e millió darabot temetjük el éveink
során, mígnem azt a marék port, ami marad belőlünk annyi veszteség után, szeretteink visszaadják majd a földnek. S virágot viszünk, mert akarjuk hinni, hogy a por melyből vagyunk életet adhat. Temetünk olykor valakit, akit szeretnünk kellett volna s szeretünk olyat, akit „temetnünk” kellene. Olyan felfoghatatlan, hogy ha megfelelő mennyiségben gyúrjuk össze a föld porának elemeit kaphatunk egy homokvárat, de egy érző embert is, aki jelenteni fog sok mindenkinek sokfélét de ember lesz, érezni fog és megtanít másokat is érezni aztán eltűnik szépen lassan, mint a tenyérből kicsusszanó homok, melynek utolsó szemeit messzire fújja a szél.
 

Nincsen holnap. Ez egy egyszerű tény, melyet csak az tud, aki itt marad. Nem elég az, hogy nem voltam rossz ember, minden egyes éjjel, amikor álomra hajtom a fejemet tudni akarom, hogy jó ember voltam, hogy őszintén beszéltem és tisztességgel éltem. Az életben van egy pont, nem tudom mikor de egyszer az ember megbékél mindennel, amit kapott az élettől, minden sebbel, fájdalommal, harccal és bukással és békét köt Istennel. A különbéke megkötése a legmegnyugatóbb dolog, mely arra emlékeztet, amikor egy viharos és hideg éjszakán betakarózva a melegben reméltük a szivárványt a vihar után. Idejét sem tudom mikor öleltek meg utoljára. Idejét se mikor mondták, hogy szeretlek és mikor tudtam őszintén nevetni. Azt hiszem amikor már idejét sem tudjuk mikor hűlt ki az élet a lelkünkben akkor következik el az, amitől mindannyian félünk, vagyis valaki fél valaki vágyik rá, mert elkövetkezik a nincsen holnap. Lezárunk minden beszélgetést, összegezzük életünket és szemünket becsukva egy halk zene kezdi belengeni elménket, egy dal, mi egykoron jelentett valamit, s mi szépen lassan újra és újra éljük mindazt, ami szép volt az életben, mindazt, ami szeretet, örömet és békét adott. Mert jutalmul az elménk megmutatja újra, és ott lesznek azok, akik már régen nincsenek, s azok is, akik búcsú nélkül osontak el az életünkből átadva szívünkben a helyüket a fájdalomnak és a bűntudatnak, mert ha tudtuk volna, hogy nincsen holnap mindent máshogy tettünk volna.

Annyi búcsút kell vennünk életünkben s közben el sem tudjuk képzelni, hogy mi legyünk a következők, akik búcsút vesznek, mert hiába fáj a szív, ha erősen pumpálja a vért, mert van egy részünk, mely élni akar, összetörten, meggyötörve, elhagyatottan, magányosan, minden szeretetet nélkülözve csak élni. Oxigént juttatni a tüdőnkbe és vért az ereinkbe. Nem tudom az emberek tudják vagy érzik- e, melyek életük utolsó pillanatai. Tudjuk-e majd ha nincs több holnap. Talán ezért mennek el a legtöbben a nap felkeltével, mert látni akarták, hogy van holnap. S a nap legszebb részével, a nap első sugaraival távoztak. S nekünk, akik itt maradtak nehéz elhinni, hogy valamikor is képes lesz a szívünk begyógyulni. Azt hiszem az emberek ezért akarnak ott lenni, amikor eltemetnek valakit. A végső búcsú az összetört szív első gyógyító hangja. S szívünk lassan egy végtelen temető lesz, újabb és újabb halottakkal.

Úgy élj, hogy tudd nincsen holnap. Ne maradjanak benned ki nem mondott szavak, meg nem élt érzések és súlyok, mely szívedet nem engedik örök nyugalomba. „Mindazt, amit megtehetsz, tedd meg teljes erődből, mert a sírban*, ahová mész, nincs munka, tervezés, ismeret vagy bölcsesség.”

 

A Hősökről

Azt mondják a cél szentesíti az eszközt. Bárcsak tudnák, hogy mekkorát tévednek. Láttam embereket, tanultam tőlük, akik elérték a céljaikat, de minden erkölcsi, morális és emberi szabályt áthágtak érte. Azt hittem ezek az emberek erősek, de rájöttem, hogy csak végtelen szeretet hiánnyal küzdenek. De nem erőszakolhatom rájuk a szeretetet, mint eszközt ha nem akarják, mert az én világomban az eszköz módja határozza meg a cél értékét. Láttam nagy embereket, ahogy mások hátán állva kapaszkodtak a hatalomban, de jött valamiféle Isteni igazságszolgáltatás s önnön szándékuk alapján tűntek el örökre a homályba. S én minduntalan azon gondolkodom, hogyha eléggé szerették volna őket, akkor tudták volna mekkora ereje van a szeretetnek. A szeretet soha nem vall kudarcot. S egyszer ha az út végére érek és vissza gondolok mindarra, amit magam mögött hagyok nem akarok arra emlékezni, hogy mások eltaposása által voltam egy báb valaki kezében, hanem a legkisebb akarok lenni. Az aki csendben jön s csendben távozik s a kettő között adni próbál nem ellopni, mosolyt fakasztani nem megsiratni és nem ordítani, hogy az egész világ hallja hanem  csenben suttogni valaki fülébe, akit mindennél jobban tudtam volna szeretni.

A  fuldokló

Ha fuldokolsz talán megmentenek, ha a szíved fuldoklik, akkor béka poraira. Nagyon régen voltam ennyire mélyen, mint a mai nap. Reggel telefoncsörgésre ébredtem s annyit éreztem, hogy legszívesebben ordítanék és zokogásba törnék ki. Aztán a szokásos hétvégi tevékenységek valahogy elvitték egy kis ideig a figyelmemet arról a mérhetetlen súlyól mely egy horoggal van a szívemre akasztva s mint egy fuldoklót húz lefelé a csendes, békés óceánba.

Van egy pont, amikor tükörbe nézel, majd egy szélesre tárt ablakon keresztül a világba és érzed, nem tudod tovább csinálni. Már nem megy a színészkedés és nem akarod tartani magadat remélve, hogy jó lesz minden. Üres lélek, érzéketlen szív. Ennyi maradt abból az érzelembombából, aki voltam.

Vannak még emlékeim, nem abból az időből, amikor normális voltam, mert sosem voltam az, de abból az időből, amikor elindultam és minden áron meg akartam találni a magyarázatot arra mi történik velem, miért vagyok ennyire szomorú és üres!? Ma már tudom, de nem érdekel, csak az, hogy az ágyam szélén sírva próbálom leírni azt az űrt, amely bennem lakik.

 

 

Te vagy 

Te vagy a fény az éjszakában,
Az ölelés a végtelen magányban,
A hang az élet dallamába,
Reményem, egy reménytelen világban.

Te vagy a csillogás a szememben,
A bizalom a bizonytalan életben,
A vér a lüktető erekben,
A happy end  a mesében, a mienkben. 

Te vagy a remegés minden szavamban,
Az értelem minden gondolatban,
Az erő egy ősi zuhatagban,
A vágy minden pillanatban. 

Te vagy a minden a semmiben,
A messzeség vagy abban, ami közel,
S a közelség vagy mi körül ölel,
Te vagy, kit kértem: Jöjjön el!

Karcolások

Te átkozott, gyötrő, szétmarcangolt szív,
Elég volt a reményből, elég volt a kín.
Ne érezzek, ne fájjon minden dobbanás,
Ne epedj Érte, nem kell újra s újra karcolás.

Epekedünk s szívünk mélyén ott a remény,
Életünk nem tragédia, hanem dicső költemény,
Mégis tépnélek ki puszta remegő kézzel,
Mert közömbös az, kire vágyakozva nézel.

Nincs erőm élni, nincsen akarat.
Fohászom,  könnyeim: szívem megszakadj!
Nem kell mi volt jó, igaz nemes,
Eredj mellőlem, s vidd az életet.

Csalfa a szív, reményt ad s vezet,
Majd elveszi, s te fohászra hajtod térdedet. 
Mit ér most gyűlölet, düh és harag?
A legvégén úgyis csak az üresség marad,
Mert áttörted másért, szíved körül a falat,
De ellöktek- s a romokból már nem építed fel magad! 

Csak tánc

Egy pillanat az egész, semmi több
Szeretni s szeretve lenni a legfőbb
Boldogság. 

Boldogságom vagy, s a végtelen űrben,
Mint a Hold, fény vagy a sötétben,
Remény vagy.

Minden pillantásod, érintésed,
Minden szavad s nevetésed,
Szívem töltője.

Egyformák vagyunk, menthetetlenek,
De egymást menteni meg,
Ezt akarom. 

Oly kegyetlen a lét e világon,
Szíved dobbanása legyen dobbanásom,
Tökéletlenül.

Szerelem, szenvedély, vágy,
Kerestem találtalak, s talán te is megtalálsz.
A kutya rúgja meg.
Zene szól, hallgasd,
táncra szabad-e?

Színed előtt ó Isten (ünnep) 

Bűnös! Éltében lopott, csalt, hazudott.
Társa földön feküdt s belerúgott,
Büszke volt, kapzsi, irigy,
Istenként imádta földi javait. 
Bujaság, harag, jóra való restség
Bűnös, s bűneire nincsen mentség!

Bűnös, s ez ott van bele vésve,
Minden egyes emberi DNS-ébe.
Bűnös, s ez ott van bele vésve,
Egész tökéletlen emberi testébe.

Ezek vagyunk mi, csupán bűnösök! 
De! "Ezek lennének ők?"- kérdezte valaki.
"Lemegyek közéjük, hogy bőrömön érezzem,
Emberként mennyi mindenen kell átmennem."

Lejött hát, közöttünk élt s így tanított:
"Mint Önmagad, úgy szeresd felebarátod.
Tökéletlen élted hirdesse minden napon,
Hogy hiszel egy Istenben, ki megalkotott."

Mondta: nincs nagyobb szeretet annál, 
ha valaki meghal, azért ki barátja, 
Kimondta, s feláldozta földi életét,
Váltságul  tökéletlen, ismeretlen milliárdokért.

Álljon itt a tanúság, hogy értünk adta,
Legyőzve bűnt, halált, bemutatta
A váltságot, mint példát annyi nemzedéknek,
Hogy szeressék egymást s Istenük cserébe.

Bűntelen volt, jó, tiszta és szent,
Irgalmas, szelíd, mint ki békét teremt.
Szerette ezt a tökéletlen világot,
Milliók ezreit, kiket a bűn meggyalázott.

"Szólj Te bűnös: bűneid bánod-e?
Szólj s elmegyek Atyám elébe,
Tanúskodom rólad, az én szememmel látszik,
Rosszat teszel, de látom szíved jóra vágyik."

Bűnös, hitetlen nemzedékek sora,
Kelt életre s halt dicstelen, míg egy vacsora...
"Íme a pászka s a bor előttünk,
Kik dícsérni Krisztust eléd jöttünk."

"Bűnös vagyok, ó Istenem Jehova,
De te őt, a Bűntelent adtad oda,
Ki tanúskodik értem, s érzem ad erőt,
Hogy a keskeny úton esve-kelve, kövessem őt.

Íme a nap, melyen állunk mind te előtted,
Térdet hajtok, fejet, szívet, mert Jézust elküldted.
Hogy milliókat a bűn zsoldjától megváltson,
Legbűnösebb magam vagyok, de Ő a váltságom."

 

 

 

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com