A cipőben ragadt kő avagy poétának születni kell

Van egy rossz csizmám. Már az ujjamal meg tudom vakarni a talpamat cipőm keresztül akkora a lyuk a sarkánál a talpon, de nem bánom.
Vallom, hogy írónak és költőnek születni kell. Ezért nincsen egyetemi poétaképzés. A költészet és az írás olyan dolgok, melyeket nem lehet tanulni. Egyszerűen valakinek vagy van ereje hozzá vagy nincs.
Esőben mindig alulról beázik a cipőm. Egy írót életében sok trauma és élmény ér, ha pedig csak néhány akkor egyszerűen mélyebben érintik mint az átlagembert. Egy művész belső világa, akármit is mutat a nagyközönségnek mindig mélyebb és érzékenyebb mint a többieké. De ez így van rendjén.
Napsütéses időszakban amikor lépek mindig valami furcsa hangra leszek figyelmes majd érzem, hogy valami csikizi de egyben nyomja is a lábamat. Ilyen az ihlet, akárcsak egy csizmában ragadt kavics. Hogy miért?
Mit tennél ha lefelé a lépcsőn hallanád, hogy csattog a cipőd sarkaban a kavics, vagy egy hosszú nap utan átjatszaná magát a talpad alá? A legtöbb "normalis" ember, egyszerűen kiszedi, kirázza a kavicsot. Így szabadulnak meg az emberek emberektől, érzésektől, élményektől, kapcsolatokról melyek annyi ihletet adhatnának. Az ihlet nem mondható sem rossz sem jó dolognak. Az ihletnek mindig van miértje, és az emberek nagy többsége eldobja ezt magától. Ahogyan kidobják a lyukas talpú cipőket, némelyek gyakran megtagadva önmagukat új emberré vállnak, csak azért, hogy megszabaduljak minden érzéstől amit ki tudnának magukból írni. Így esik meg, hogy nem tudják tanítani a költészetet. Az ihlet maga nem tanítható. Ha eldobtad a lyukastalpú csizmádat többé már nem lesz ugyanolyan a járásod.
Mindenki egyforma esélyjel születik arra, hogy költő legyen. Egyeseket kinevelnek ebből a "rossz szokásból", mások pedig egyszerűen eldobja.
Ha valaki kellő akaraterővel születik akkor egy egész életet leél egy lyukas talpú csizmában, mely néhol fájdalmas ugyan, de az övé.