A csend hangja

A csend hangja

A csend hangja

Soha nem gondolkodtam kiskoromban azon, hogy milyen felnőtt leszek. Valahogy, úgy gondoltam, hogy ugyanaz a szőke mosolygós kislány maradok életem végéig, aki kicsit pimasz, mindig megnevettet másokat, ha bemegy valahová, egyből körülötte forog minden. Maradok az a kitűnő diák, a szerető családjával és a rengeteg macskával és befogadott kutyával. Talán nem merészség tőlem az a kijelentés, hogy tökéletes volt az életem. Számomra a tökéletes élet azt jelentette, hogy békében voltam másokkal, önmagammal és Istennel. Szeretve voltam és szerettem. 
Azt hiszem, ahogy nő az ember úgy lesz a fekete fehér világból egy hatalmas színskálájú káosz, ahol már nem számit hanyas voltál matematikából irodalomban vagy magatartásból. Már vagy ezer éve 21 éves vagyok. Van kit szeretnem és talán vannak olyanok is akik szeretnek mégis valamily hátborzongató képességemmé vált magányossá válni, miközben körülöttem forog a világom. 
Aki ismer, az tudja, hogy nem nagyképűségből, de ahova bemegyek ott néhány pillanat múlva röpködnek ide-oda a pofonok helyett a viccek (faviccek, szóviccek, tuskó viccek). Nagyon szeretem hallani mások nevetését, amit én szereztem. Talán a leggyakrabban a Sára te olyan vicces vagy mondatot hallottam életembe. Kedvemre szerethetem az embereket. Szeretek szeretni. Gyakran adok ajándékba, mindenféle Sárás dolgot. Mosolygófejes apróságokat, vicces verseket, plüssöket….. Aki kapott már tőlem valamit tudja, hogy csokit és virágot sosem adok ajándékba. Mindig valami jókedvre derítő meglepetéssel készülök, és nem kell nekem hozzá semmiféle különleges alkalom. Legtöbbször önmagamat adom ajándékba, humort, jókedvet és mosolyokat.

Mostanában felelősséget is tanulok. Vannak, akikre vigyázhatok, akikért van mit tennem, és akiknek egy kicsit segíteni tudok, azzal, hogy létezem. Na jó, mindenki életét rendbe akarom tenni, még ott is segíteni akarok néha, ahol nem kérnek segítséget. Azért van az életemben mostanság egy főnök és három tüneményes lurkó. A főnököm mellett felelősséget tanulok. Keményebb tanítómester a munka, mint bármelyik egyetem. A három lurkón pedig minden anyai ösztönömet kiélhetem. Aggódok értük ,ha velem vannak, ha utazunk, ha iskolába megyünk vagy jövünk, vagy ha szabadidőben együtt kapcsolódunk ki. 
Néha életem világai nagy ívben elkerülik egymást. Van egy kis világom, amikor a gyerekekre vigyázom, egy amikor dolgozom, mint divattervező asszisztens, egy amikor íróként szemlélem a világot, egy amikor csak létezem, egy amikor a barátaimmal vagyok, és egy amikor magával ragad a betegségem, pontosabban a szindrómám. Amióta az eszemet tudom ez mindig így volt. Volt egy Sára az iskolában, egy a hazafelé úton és egy otthon. Volt hétköznapi Sára, ünnepnapi Sára. Más helyszínek, más emberek, más érzések, más világok. Néha ezek a világok találkoznak és újakat hoznak létre. Néhány napja a lurkókat bevittem a bemutató terembe, hogy lássák, hol dolgozom. Furcsa érzés volt, azokat az embereket bemutatni a lurkóknak, akikkel a munkám során találkozom. Néha kicsit megrázó egyik világból a másikba menni. Minden nap végén, amikor végzek a munkámmal kicsit ez történik, az asszisztens Sárából a felnőtt Sárává válni. Még keresem magam. Annyi tudok, hogy korán fekvő típus vagyok, nem szeretek tv-t nézni, zenét is csak nagyon ritkán hallgatok, szeretek furcsán öltözködni, szeretem a színházat, a sok humort, melyről nem vagyok hajlandó leszokni, szeretek másoknak adni magamból, hamar a szívembe zárok embereket, gyűlölöm ha megérintenek, mégis egy ölelésre lenne a legnagyobb szükségem. 
Egyetlen dolgot várok…hogy mások megértsék, hogy amit velük teszek, azok engem a világ legboldogabb emberévé tennének, ha visszakapnám őket. Talán ezért vagyok annyira magányos….mert igenis lehet egy fiatal, humoros, jófej lány- aki ha belép valahová ott nyomot hagy- nyomorultul magányos. Egy ölelések, dicséretek, szerelmek, mosolyok, élet nélküli világban talán a legrosszabb a beletörődés. Az a csend, mely beköltözik egy fiatal szívbe, felfalva a szeretetet és a hitet.