A humorista felesége

2022.12.30 12:09

 

A humorista felesége

 

A humorista felesége

…néhol igaz történet alapján.
 Szeretettel, D-nek.

 

2020

Underground Kiadó Kft.

 

 

Epilógus

Szerelem volt első látásra. De meddig élnek az ilyen szerelmek? Történet egy humoristáról, aki élete társául választ egy lányt, aki más, mint bárki ezen a világon. Az orvosok azt mondják, hogy beteg; de számára különleges. Történet egy lányról, aki soha nem érzi elég felnőttnek magát ahhoz, hogy a nő szóval illessék, s aki elhagyja biztonságot adó otthonát keresve egy új kalandot. Történet az újra szeretésről, a megbocsátásról, a jóvátételtől, s az élet leckéiről. Történet, néhol igaz történet alapján.

 

 

2018. január 1. hétfő, este

Jen naplója

Ma újra láttam őt. Még mindig ugyanolyan varázserővel hat rám, mint tíz évvel ezelőtt. Mégis megváltozott, mintha aggodalom ült volna ki az arcára, amit persze leplezett a mosollyal, amit megtanítottam neki. Az agyam megint csődöt mondott, így rossz időpontra érkeztem. Tudtam, hogy a borderline szépen lassan felemészti majd az agykapacitásom de mindig felzaklat, amikor ezzel szembesülök. Pedig minden héten hétkor kezdődik a kocsmai fellépés, de ma valamiért nyolcra emlékeztem. Lekéstem igazából az egész fellépést. Mindenki ott volt, az egész város, s mindenki a viccein nevetett. Én már tíz éve ugyanazokat a vicceket hallottam tőle. Szörnyen unalmasak, de valahogy ő mégis olyan,...nem is tudom. Még tud rám hatni. Amikor rám nézett (mert megint megbotlottam a szék lábába, s majd beestem az útépítő banda ölébe) akkor újra azt a mosolyt láttam a szemében, mint amikor először rám nézett abban a kiskocsmában. Talán írnom kellene neki.

Témaváltás: Majd leszakad a vesém, mert megint favágással indult a nap. Valaki megint eltévesztette a kaput és hozzám jött be a tejcsarnok helyett. Először még nagyon vicces volt, de mára már idegesítő, hogy mennyire nem figyelnek oda az emberek, hogy melyik kapunk mennek be. Bár én is hibás vagyok, mert Morcost megint kiengedtem szaladgálni s ezért volt nyitva a kapu. De illedelmes fickó volt, vagy nő, nem is tudom, azt hiszem oda se néztem, csak mondtam, hogy a másik kapu, s hogy palackot vigyen. El is felejtettem mennyivel más itt az életem, mint a nagyvárosban. A csapból tej folyik. És minden kocsmai fellépő úgy van beharangozva, mintha legalábbis az angol királynő jönne ide hozzánk. Ez az ember is azzal zargatott. Biztos voltam benne, hogy elmegyek, mert szerettem volna őt újra látni, de ehhez mi köze bárkinek is? Ez vidék. Nem tudom, hogy jobb-e vagy rosszabb, csak más.

 

Most indulunk sétálni Morcossal. Szeretem éjjel a folyópartot. Talán írnom kellene neki.

ui.: Morcosnak még gyakorolni kell a házőrzést, ma sem ugatott, amikor bejött az a fickó, vagy nő.

 

Mark naplója

Mintha a történelem megismételte volna önmagát. Tudtam, hogy itt van valahol a városban, de nem hittem, hogy a harag amit iránta éreztem, mert elhagyott, egyetlen pillanat alatt szerelemmé változik, ha újra találkozom vele. Úgy érzem magam, mint egy kamasz. Rá sem ismertem. Levágatta a haját és egy kötött sapkába és bőrkabátban állt neki fát vágni. De még mindig lusta átöltözni reggeli előtt. Fogadni mernék, hogy pizsamában volt, bár nagyon szemembe sütött a nap. Majdnem eltalálta a lábát. Erre ideges lett, de aztán egyetlen mozdulattal kettévágta a legnagyobb rönköt. Azt hiszem sokat gyakorolta. Mondott valamit, nem figyeltem igazából, mert csak őt néztem. De a szomszédra mutatott. Aztán Morcos letámadott. Még mindig nagyon játékos. Megsimogattam aztán ő elszaladt Jenhez. Kérdeztem, hogy jön e a humorestre, mire a szokásos szarkasztikus hangján megkérdezte, hogy a kocsmába-e? Nem válaszoltam, csak visszaszálltam a lakókocsiba, s elhajtottam. Este azt hittem, hogy nem jön el... Mondjuk megértettem volna, tíz éve ugyanazokat a vicceket hallja tőlem, s minden jó poénomat ő ihlette. De reméltem, hogy jelentett neki valamit az elmúlt tíz év. Végül is megjött, de nagyon feldúlt volt. Nem tudom mi történhetett vele. Köszöntem neki, de elhúzódott, amikor meg akartam puszilni. Szerettem volna beszélgetni vele, de azt mondta sietnie kell mert dolga van. Mindig is voltak fura dolgai, de egy korom sötét téli este, egy ilyen kisvárosban mégis mi dolga lehetne egy nőnek? Talán...várjunk csak...mintha egy folyópartot láttam volna…

 

A találkozás

 

- Még mindig beszélsz a kutyádhoz?- kérdezte Mark, amint meglátta Jent amint Morcossal sétál a folyóparton, s valamit annyira magyaráz, hogy annyit hadonászik a kezével, mintha egy olasz család veszekedne éppen.

- Még mindig idegen nőket szólítasz meg korom sötétben?- válaszolta Jen.

- Én kérdeztem hamarabb.

- Jogos.

- Szóval?

- Mi szóval? Tudod, hogy Morcos a kedvenc hallgatóságom, mert együtt…

-...együttérzés csillog a szemében, nem szól vissza mégis rájössz a válaszra. Igen ezt legalább vagy százszor vágtad a fejemhez az utóbbi hónapokban.

- A házasságunk utolsó hónapjaiban. Ne feledd, hogy hónapok óta eljöttem tőled.

- Ez ennyire számít neked?

- És neked?

- Én kérdeztem hamarabb. Még mindig ragaszkodsz a zárt világodhoz, amiben te és Morcos olyanok vagytok mint a hegylakó.

- Ne légy lekezelő. Beengedtelek ebbe a világba, s akkor nagyon is tetszett neked a hegylakósíi.

- De ki is zártál belőle azzal, hogy eljöttél otthonról.

- Az nem az én otthonom. Csak a tied. Nekem már új otthonom van.

- A mienk volt, érted, a mienk.

- Most veszekedni jöttél? Akkor igazán el is mehetnél. Úgysincs már itt keresnivalód, vége a fellépésnek indulhatsz haza.

- Ne kezd megint. Akárhányszor próbáltam megérteni az érzéseidet, azt mondtad, hogy veszekedni akarok.

- Miért nem azt akartál?

- Most nem húzol be megint a csőbe, ha erre válaszolok, akkor megint veszekedni kezdünk…

- Na ugye, hogy azt akartál, veszekedni.

- Fogd már be egy kicsit, légy szíves.- Mark ekkorra felemelte a hangját, s magához húzta Jent.

- Engedj el vagy sikítok.-jött a válasz.

De Mark nem engedte el. Tudta, hogy akárhányszor elengedte Jent, azt hitte, hogy jót tesz vele, de Jennek csak egy szoros, meleg ölelésre volt szüksége. Semmi többre nem vágyott, mert bár a külvilág felé a fizikai kontaktust igyekezett a nullára csökkenteni, Markkal kettesben, mindig bújós fajta volt. Szerette ha Mark átöleli az erős karjával, biztonságot nyújtott neki.

- Sikíts ha akarsz.

- Nem akarok.- szólt Jen, s némán hullani kezdtek a könnyei mert tudta, hogy élete legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy elhagyta Markot.

Talán a betegsége volt, aki meggyőzte, hogy az a mókuskerék, melyben élnek megfojtja majd. Talán csak a kaland hiányzott neki, hogy újraélhesse a gyerekkorát, mert a kisváros, melybe menekült, pontosan ugyanolyan volt, mint az ahol felnőtt, s amit életében a legbiztonságosabbnak érzett, Mark karjain kívül.

- Nézd csak mi van ott?- szólt Mark percek múlva, amikor is úgy érezte, hogy első ölelésnek pont megfelelő ideig szorította kedvesét.

- Hol?

- Morcos éppen most pisili le a kerekét. Nem a legjobb a világon, de ez az egy volt a kölcsönzőbe.

Jen hangos nevetésbe tört ki.

- Valami kisebbet nem tudtak adni?- kérdezte.

- Igazából, amikor megláttam te jutottál eszembe. Emlékszem, mindig azt mondtad, hogy olyan férfihoz akarsz hozzámenni, aki hajlandó veled bejárni az egész világot egy lakókocsival. Hát itt vagyok. S nem is olyan rossz. Igaz a jobb tükröt letörtem parkolásnál, de itt vagyok. Szóval?

- Mi szóval?

- Hajlandó vagy elszökni velem s egy lakókocsival végigjárni az egész világot?

- Tudod, hogy szeretnék, de Morcosnak még mindig nincsen útlevele.

- Gondoltam. Bár meg se merem kérdezni, hogy hoztad át a határon.

- Igazából vettem neki jegyet és mellettem ült a buszon. A baseball sapka és a napszemcsi igazán jól állt neki. Minden simán ment, amíg le nem szállítottak minket.

- Mégis mit gondoltál? Őrült vagy, határtalanul őrült. De akkor hogy kerülsz ide?

- A rendőrök engedték, hogy telefonáljak egyet.

- Ne, nem mondod, hogy felhívtad Őt.- kérdezte mosolyogva Mark.

- Dehogynem, sokkal tartozik nekem és a testvérem.

- Ma én is Őt hívtam. Amikor megláttalak, mert én voltam az aki ma meglátogatott, tudtam, hogy nem megyek sehova nélküled és nélküle.- mutatott Morcosra.

- Mit kért érte cserébe?

- Honnan tudod, hogy kért valamit?

- Ugyan mindketten ismerjük. Semmit nem tesz ok nélkül.

- Nagyon hasonlít rád. - nevetett fel Mark.

- Na ezt bóknak veszem.- mondta Jen.

- Szóval!

- Mi szóval!

- Várom a válaszod.

- Mire?

- Jöttök e velem világot látni egy lakókocsival? - kérdezte Mark, miközben egy Morcos fényképével ellátott útlevelet vett elő.

 

Jen Morcosra nézett, majd biccentett a fejével a lakókocsi felé. Morcos erre egy ugatással válaszolt s rohanni kezdett a lakókocsi kanapéja felé. Marknak ismerős volt a helyzet, mert mindig ez történt az utolsó hónapokban. Jen elviharzott aludni s Morcos vidáman követte, mert tudta, hogy megint övé az ágy másik fele. Néha szomorúan nézte Markot, amint egy paplannal s párnával kivonul a kanapéra, de aztán elégedetten és boldogan ugrott az ágyra s bújt oda Jenhez.

 

- Azt hiszem Morcos melletted szavazott. Így én nem szólhatok. - mondta Jen.

Mark ekkor megfogta a kezét, a szemébe nézett s szomorú hangon ezt mondta.

- Én ezt akarom tudni Te mit szeretnél. Nem Morcos érdekel. Az érdekel te mit akarsz, akarod e még kettőnket, vagyis hármunkat, mint a régi szép időben.

- Én téged akarlak. De lehet, hogy te nem akarsz minket. Gyere velem mutatok valamit- válaszolt Jen.

Korom sötétben kézen fogta férjét s szaladni kezdett. Morcos utánuk. Marknak fogalma sem volt róla merre mennek, csak amikor egy ismerős kapuhoz értek. Jen lakása volt az. Amikor kinyitotta az ajtót négy aprócska kiscica szaladt felé. Mark meglepődött, de Morcos olyan hirtelenséggel lökte arrébb, hogy egyből feleszmélt. Jen négy kiscicát nevelt Morcossal. Meglehetősen fura látvány volt Mark számára, amint Morcos elfekszik a kempingágyon s négy kiscica ugrándozik rajta. Jen elővett egy cumisüveget s kérdőn Markra nézett.

- Akkor végül is vettél tejet, mert kellene a kicsiknek?

Mark nem értette miért is kellett volna tejet vennie órákkal korábban négy kiscicának akikről most szerzett tudomást. De megtanulta, hogy ilyen az ő felesége. Érthetetlen logikájú és kiszámíthatatlan. S amikor ezzel e kérdéssel szembesült eszébe jutott megannyi álmatlan éjszaka, amikor is a felesége némán sírt, de nem akarta már elmondani, hogy mi is a baj. Félt Jen kiszámíthatatlanságától, s most kezdett újra erőt venni rajta ez az érzés.

- Nyugi csak vicceltem, nem tudtam, hogy te vagy az, amikor a tejcsarnokba küldtelek, így nem haragszom, amiért nem vettél tejet...Sajnálom.- tette még hozzá Jen.

- Mit?

- Ezt az egészet.

- Ugyan, tudtam, hogy ki vagy amikor feleségül kértelek. És így szerettelek…

Jen már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, hogy csak a múltban szerette, de a férje már ismerte a gondolatmenetét, legalábbis akkor, amikor Jen vidám és kiegyensúlyozott volt.

- És most is szeretlek és örökké szeretni foglak, ezt megígérem.- fejezte be Mark.

- Örökké és két év még belefér?

- Na jó, legyen.

- És akkor most mihez kezdünk?- kérdezte Jen. Telefonálunk a bátyámnak? És mit mondjak? „Szia! Itt a húgod, most nem kapcsoltak le a kollégáid, csak kellene négy útlevél négy macskának? És ezért hívlak éjjel? Ja és amúgy, hogy van a család?”

- Nem is rossz!- kacagott fel Mark.- De már megint túlaggódód a dolgokat. Nekem még van egy kis dolgom itt a városban holnap, szóval elintézhetjük az útleveleket, ha már így alakult, és…

- És? -nézett kérdőn Jen a férjére.

- És megleckéztethetünk valakit.- válaszolt Mark.- Én hívom a bátyádat! Ja és kelleni fog egy kis betadin.

 

 

2018. január 2. kedd, este

Tom gondolatai

Vesszek meg ha értem ezt a majmot. Hogy lehet egy ilyen ember a felettesem? Ő mint kapitány, s itt egy ügy és leállít róla? Ezt nem hagyom annyiban. Elvégre én vagyok az őrs legsikeresebb nyomozója, és a legjóképűbb is, ezt tegyük hozzá. Eltűnt egy humorista Szerbiában, eltűnt nyolc hónapja a felesége is. Itt bűzlik valami. És ez a majom, meg azt monda, hogy bízzuk az ottani kollégákra, még mit nem. Lássuk mit tudunk. Tegnap éjjel érkezett egy névtelen bejelentés, miszerint Mark Miller nem érkezett haza egy Szerbia fellépés után. Reggel a kapitány azt mondta, hogy hagyjam az ügyet s keressek mást. Majd egy kolléga szól, hogy neki ismerős a Miller név s megmutat egy jegyzőkönyvet, melyet a kapitány készített, hogy Jen Miller nyolc hónappal ezelőtt ismeretlen helyre távozott. Feljelentés azonban nem történt az esetben. Hova tűnt a felesége? Miért tűnik nekem gyanúsnak, hogy a kapitány vette fel azt a jegyzőkönyvet s most ő állított le az ügyről s azóta egész nap telefonál az irodájában. Már majdnem éjfél és még mindig bent van. Utána kell járnom a dolgoknak. Nekem ne mondja meg senki, főleg egy ilyen Ben Calm fajta undorítóan tökéletes mintarendőr, hogy mit tegyek. A legjobb nyomozója vagyok, nélkülem nem ér semmit. Majd én kezembe veszem az irányítást. Irány Szerbia.

 

Ben gondolatai

Annyi éven keresztül nem tudtam megérteni a húgomat. Emlékszem mennyit játszottunk együtt s mennyi rosszaságba belehúztam. Bárcsak még gyerekek maradhattunk volna. Bárcsak még olyanok lennénk, mint akkor voltunk. Önfeledten játszanánk a hóviharban s én meg tudnám védeni az egész világtól őt. Miket beszélek, saját magától sem tudtam őt megvédeni, s magamtól sem. Olyan távol vagyunk már egymástól. De talán most. Talán már nem haragszik annyira rám, talán Mark segít neki megbocsátani.

 

 

2018. január 3. szerda, délelőtt

Bent telefoncsörgés riasztotta. A képernyőre nézett: Sógor. Vett egy mély lélegzetet s felvette a telefont.

- Na végre- szólt izgatottan Mark.-Megérkezett a csomag.

- Milyen csomag?- kérdezte Ben.

- Jaj, segítek. Nagyképű nyomozó, aki reggel nyolctól itt szaglászik utánam. Mindenkinek egy fényképet mutogat. Honnan szerezte?

- Volt az aktában egy közös képetek Jen-el. Tudod amikor nyolc hónapja voltál bent, mert elment.

- De akkor nem vittem be képet.

- Tudom, én tettem bele a fiatalkori képünket. Azt hiszi te vagy rajta. Sosem jár utána az aktáknak. Amúgy ő a legjobb nyomozóm, de csak akkor ha valódi adatok alapján tud dolgozni. S mivel nem hiszem, hogy bárki is felismerné a fiatalkori énemet, mint aki előző este humorestet tartott majd eltűnt, így még pár óráig szaglászni fog, de remélem te azért majd felismered.

- Apám, most már értem miért lettél te a kapitány.- kacagott Mark.

- Ez családi vonás, csak én őrölt vagyok a család szerint ő meg a büszkesége anyánknak.- vágott közbe Jen.

- Szia Jen!- köszönt Ben. Örülök, hogy most nem a sittről hívsz.

- Veszekedni akarsz?- kérdezte indulatosan Jen.

- Nyugi srácok!- vágott közbe Mark.

 

* Mindig is villámhárító szerepet játszott a felesége és annak bátyja között. Nem sokat mesélt Jen a családjáról s nem is sokat látogatta őket. Benről néha mesélt történeteket, amit Mark felhasznált a humorestjeiben, de amikor Jen mesélte mindig elkomorult az arca a történet végére, mert ráeszmélt, hogy régen nem olyan a kapcsolata a testvérével, mint azelőtt. Ben sohasem értette meg Jen betegségét. Azt mondta szimulál, csak lusta és nem akar dolgozni. Aztán Jen elment otthonról, Ben pedig egyre fentebb jutott a ranglétrán s végül kapitány lett. Édesanyjuk szidta mindig Jent, a Bennel való viselkedése miatt, de amikor külföldre szökött nyolc hónapja teljesen elvágta magát a múltjától. Új életet akart kezdeni, csak Morcost nem akarta elhagyni. Így felült az első buszra, ami külföldre ment, vett két jegyet és elindult.

 

 

- Szóval a terv a következő. Szeretném megtanítani neki, hogy senki sem tökéletes, és ha hibázik akkor el kell ismernie s vállalni a felelősséget. Az őrsön a kollégák egyetértettek velem. Jerry segített is, amikor Jenről beszélt neki. Azóta nem fér a bőrébe. De beképzelt és azt gondolja tévedhetetlen. - kezdte mesélni Ben.

- Nahát Ben, hihetetlen, hogy az alkalmazottaid mennyire hasonlítanak rád.- vágott oda Jen a bátyjának.

- Igazad van. - válaszolt Ben. De engem te tanítottál meg erre annyi év után. Most őt is meg kell tanítsd.

 

* Jen nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Ben igazat adott neki. Amióta az orvosok diagnosztizálták a borderline szindrómát nála, azóta csak veszekedés volt a családjában, ahonnan Mark karjaiba menekült. Elhallgattatták ezek a szavak. Pedig, mindig mindenre tudott mondani valami okosat és szellemeset. A férje tőle tanulta a nevettetés minden titkát, hiszen Jen egész életében azon dolgozott, hogy megnevettessen másokat, hogy ne legyenek olyan szomorúak mint ő.

 

- Ne aggódj kap egy jó alapos leckét az élettől.- szólt Jen.

- Ha az élet adja az elmegy, de ha te adod akkor légy vele kíméletes.- mondta Ben.

- Majd vigyázok rá! - vágott közbe Mark.

- Úgy mint nyolc hónapja? -kérdezte Ben. Tényleg végigolvastad már a vicces könyvet, amit a húgom adott neked, hogy ne legyél annyira unalmas?

- Na elég lesz fiúk! Mi Morcossal elmegyünk sétálni s véletlenül belebotlunk majd a mi kis oknyomozónkba. Ben. Melyik képünket raktad abba az aktába? - kérdezte Jen.

- A kedvencedet.

- Ne...kitekerem a nyakadat, ha körbemutogatja a városban azt a képet rólam. Itt mindenki ismer.

- Nyugi, cuki vagy azon a képen. Csak nem tudom melyik volt rosszabb, a sárgarépa színű hajad, vagy benne a dauer. - nevetett Ben.

Ebben a pillanatban Jen telefonja csipogott. Anna, a barátnője írt a kávézóból, hogy járt ott a nyomozó, akiről beszélt neki tegnap, hogy jönni fog. Hozzájuk irányította, ahogy kérte, így nincs sok idejük. Valamint megemlítette, hogy milyen fantasztikus hajviselete volt azon a képen. Tom sohasem látta azt a képet, mert Jen a saját szobájában tartotta, ahova Morcoson kívül senki nem léphetett be. De most amint meglátta az üzenetet s a képet eszébe jutott az a lány akit tíz éve megszeretett. Ennek ellenére nevetni kezdett.

- Jó páros voltatok ti ketten!- nyugtázta a telefonba Mark. Mire ezt kimondta, Jen bezárta maga mögött a lakókocsi ajtaját és Morcossal útnak indult. Ben hallotta az ajtót így tudván, hogy ketten vannak bizalmasabb kérdést tett fel Marknak.- Hogy van?

- Megváltozott. Képzeld igazi gazda lett. Fát vág, kertészkedik, kiscicát nevel. Mosolyog sokat. Néha még elkomorodik az arca, de olyankor csak annyit mond, hogy szeret.

- Nem akart még elhagyni?- faggatózott tovább Ben.

- Az elmúlt 36 órában, mióta együtt vagyunk, nem. Legalábbis lehet, hogy gondolt rá, de nem tette.

- És te? Nem akartál még lelépni?

- Viccelsz?

- Emlékszem még arra az estére, amikor bejöttél hozzám az őrsre. Tudom mit láttam rajtad aznap este. Megkönnyebbültél. Tudom, hogy nehéz mellette élni, néha elviselhetetlen. A mi családunk nem tudja ezt jól kezelni. Te vagy az egyetlen aki annyi időt kibírt mellette. Öregem, mindenki csodál, aki csak ismeri Jent.

- Szeretem. Vannak néha nehéz percei. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy helyesen cselekszem e, de amikor a szemébe nézek s rám mosolyog, akkor nem érdekel, hogy helyesen cselekszem e vagy sem, vele akarok lenni.-

- Te nagyon beleestél a húgomba.

- Viccelsz, végül is a feleségem.

Mindketten felnevettek. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Jen volt az.

- A kicsik itt maradtak.- szólt, majd elköszönt Bentől s Mark homlokára nyomott egy puszit.

- Milyen kicsik?- kérdezte Ben.

- Jen szerint, ha valaki eltűnik s a lakásában találnak egy vélhetően véres állatot, akkor azt mint bizonyítékot kell kezelni. Így van ez? -kérdezte Mark.

- Igen, pontosan így. Miért?

- Jen szerint ennek a te bunkó nyomozónak szeretetre van szüksége. S miután tegnap lecsekkolta a neten megállapított, hogy macskás típusnak tűnik. Én eredetileg a szőnyegre akartam csöpögtetni néhány csepp betadint, de a húgos a fejébe vette, hogy ha a kiscicákra tesz néhány cseppet, akkor mint vélhetően vérnyomos bizonyítékokat a te szuper nyomozódnak vizsgálatra kell nálatok küldenie. S mire hazaér majd velük, addigra annyira megszereti őket, hogy mire a labor jelenti, hogy csupán betadin nem vér van rajtuk, addigra meg akarja majd tartani.

- Zseniális húgom van. Nem is értem miért nem ő lett kapitány.

- Tudom, hogy zseniális, ezért vettem feleségül.

- Na jó van öregem leteszlek és megeszem a burekot amit vettem. Itt Szerbiában nagyon finom burekot lehet kapni.

- Tudom. Én is ettem ott.

- Hogyhogy? Mikor jártál te Szerbiában?

- Jen nem mesélte?

- Mit? Ne csináld már, én egy telefonról tudok, amikor lekapcsolták Morcos miatt. Te idejöttél?- kíváncsiskodott Mark.

- Ha akarja majd elmondja. Jó étvágyat!

 

A hívás véget ért. Ebben a pillanatban valaki kopogtatott a folyóparton álló lakókocsi ajtaján. Mark kinyitotta az ajtót s egy napszemüveges, zselés hajú, szűk nadrágos, rágógumis fickó állt ott. Meg sem tudott szólalni, mikor is az orra elé nyomott egy rendőrigazolványt és egy képet.

 

Felismeri valamelyikőjüket?- kérdezte Tom.

- Igen az a pasas, tegnap ő volt a kocsmában a díszvendég.- válaszolta, jobban mondva hazudta Mark.

- Remek, nem hazudik. Értesüléseim szerint zárás után jött el a kocsmából így maga látta legutoljára Mark Millert az eltűnése előtt. Lenne néhány kérdésem, ha szabad…

 

Tom egy hirtelen mozdulattal már szélesre is tárta a lakókocsi ajtaját s leült a kényelmes kanapára, ahol előző este Morcos aludt. Elővette a saját jegyzeteit, a Jen eltűnéséről szóló jegyzőkönyvet és a névtelen bejelentésről tett rendőrségi papírt. Szétdobta a lábait, ahogy mindig is szokta és rágózás közben a következőket mondta:

- Remélem nincs mára programja, mert innen addig el nem megyünk míg meg nem találom ezt a fickót és a feleségét. Én vagyok az körzet legjobb nyomozója, nem fognak kibabrálni velem.

- Bocsánat megnézhetném azt a papírt?- mutatott a Jen eltűnéséről szóló jegyzőkönyvre.

-Ja, úgyis kajás vagyok. De abban semmit nem talál. Én megeszem ezt a pofás kis burekot addig, amíg maga olvasgat s utána a tárgyra térünk. Szóljon ha talál valamit, én az elejét olvastam csak de szerintem egyértelmű, hogy egy másik palival lépett le. Tíz évig senki nem tud hűséges maradni. Legalábbis én egy lányt ismertem, de tuti nem ennek a bohócnak a felesége.

 

Jegyzőkönyv Jenifer Scarlett Miller eltűnéséről

Dátum: 2017. június 1. csütörtök, este 23:10

Kihallgatást vezető tiszt: Benjamin Samuel Calm

Bejelentést tevő: Mark Daniel Miller

 

- Milyen kapcsolatba áll ön Jenifer Scarlett Millerrel?

- Ő a feleségem.

- Mikor házasodta össze?

- Tíz éve, szeptember elsején.

- Mikor észlelte a felesége eltűnését?

- Ma amikor hazaértem a munkából.

- Az mikor volt?

- Olyan tíz óra körül.

- Nem zavarta a feleségét, hogy ilyen későn ér haza? Esetleg nem panaszkodott Önnek arról, hogy magányosnak érzi magát?

- Nem, soha. A tegnapi fellépésemet ő szervezte le.

- Mit dolgozik?

- Egyetemi tanár vagyok, hétvégente pedig humorista.

- S hol volt ma fellépésen?

- Egy színházban a belvárosban.

- Tudja ezt igazolni valaki?

- A portás látta, amikor eljöttem. Mégis mire célzol ezzel? Nem én tüntettem el, én szeretem őt.

- Kérem tartsa meg a kihallgató tiszttel a magázódó viszonyt. Meséljen egy kicsit a házasságukról, tíz év azért hosszú idő. Előfordulhat, hogy esetleg valaki máshoz ment a felesége?

- Nem, az kizárt. Ismerem őt, soha nem csalna meg.

- Talán túl magányosnak érezte magát. Milyen volt a kapcsolatuk az házasságuk idején?

- Az elején minden olyan jól ment, szerettük egymást. De az utóbbi egy évben valami megváltozott. Gyakran volt szomorú, és magába zárkózott, s úgy viselkedett velem, mintha ezért én lennék a felelős.

- Mit gondol az, hogy éjjel esik haza vajon nem indok arra, hogy a felesége így érezze magát?

- Megvan az okom arra, hogy ne vágyjak haza. Már nem az a nő, akit megismertem, de még mindig nagyon szeretem és igyekszem a kedvében járni, de olyan borzasztóan nehéz vele.

- Meséljen arról, hogy ismerték meg egymást!

- Azt istenit Ben, hiszen ott voltál. Te voltál a tanúja az esküvőjén. A húgodról van szó…

- Igen az én zűrös húgomról, aki minden egyes hónapban új munkába fog, aki nem bírja, ha parancsolgatnak neki, és aki kiszámíthatatlan évek óta. Nézd, nem gyanúsítalak semmivel, biztos vagyok benne, hogy ő ment el. Ismerem őt, néhány hét és vissza jön. Majd szánja- bánja, hogy elment de visszajön. Morcos miatt mindenképpen.

 

- Elvitte őt is, és a bőröndjét is és mindenét a kuckójából. Ezt az üzenetet hagyta:

„Keress olyat, akit érdemelsz, de én már más vagyok, mint amikor megismertél. Már csak szenvedünk egymás mellett, s lassan megfulladok. Tovább kell mennem. Neked pedig ideje új poénokat tanulnod. Bocsáss meg. Jen.”

 

- Te bementél a kuckójába?- normális vagy. Még otthon, anyánál, egyetlen egyszer véletlenül benyitottam s hetekig nem szólt hozzám, pedig semmit nem láttam.

- Engem néha beengedett, attól függ milyen kedve volt. Ja és ezt hagyta az üzenet mellé.- Mark egy könyvet tett le az asztalra. Viccek, melyeket soha ne mondj, mert már mindenki ismer címmel.

- Azért a humora még megvan. Nem is értem miért nem ő a humorista kettőtök közül. Figyelj sógor, már ha nem baj, hogy így szólítalak, tudod mit vállaltál vele, soha senki nem bírta irányítani és minden emberi kapcsolatát darabokra szedte. Azt hittem, hogy téged értékel majd, sajnálom, hogy nem így lett. De biztosan szeretett a maga módján, akár mondta, akár nem.

- Az utóbbi hónapok maga volt a pokol, rengeteget kiabált velem, aztán éjjeleken át zokogott. Nem engedett közel magához, csak az a nyavalyás kutya kellett neki. Egyre szótlanabb lett. Már nem tudtam mit csinálni, csak a munkába menekülni. Nekem is vannak érzéseim. Én is ember vagyok, de úgy beszélt velem, mintha én lennék a világ leggonoszabb embere. Aztán hirtelen megváltozott és egész nap hívogatott, egyszerűen nem tudtam a munkára koncentrálni, volt, hogy direkt kikapcsoltam a telefont. De annyira bántott a lelkiismeret, hogy miért bánok így vele, hogy hazarohantam hozzá,de akkor csak megint kezdődött a veszekedés, hogy én nem szeretem őt, biztos van valakim, és el fogom hagyni. Odáig ment a dolog, hogy már én is zokogva aludtam el.

 

* Itt véget ér a jegyzőkönyv gépelt része. Ha szabad szemmel nézzük a papír akkor ennyi áll rajta csupán. De ha közelebbről megnézzük a sárgás papírt, halvány szürke grafittal írva.

 

 

2017. június 2. péntek

J.S. Miller életjelet ad magáról. Megerősítette, hogy önszántából hagyta el otthonát, családi okokra hivatkozva. Feljelentést a kapitányság nem tesz az ügyben. Az ügyet lezártnak tekinti a kapitányság.”

 

 

2007. nyár

Bár gyűlölte bevallani magának is Jen, de ismerte Tomot, és nem csak onnan, hogy előző este a neten kutakodott utána. Maga sem értette, s mivel nem hitt a sorsban így a véletlennek tudta be, hogy egykor élete két legfontosabb férfija egy helyen dolgozik, de ki nem állhatják egymást.

 

Úgy tizenhat körül lehetett, amikor egy nyáron a család inkább táborba küldte semmint, hogy otthon harcoljanak vele és az elveivel, amik soha nem egyeztek a normális ember életfelfogásával. Az elején tetszett neki az írótábor, de egy napon, pontosabban a második napon, rájött, hogy már nincs mit írnia, s élményeket kell szereznie ahhoz, hogy újra a szenvedélyének tudjon hódolni. Mivel egy forintja sem volt, így stoppal indult neki a nagyvilágnak. Senki nem akarta felvenni. Egészen addig, míg egyszer egy luxusautó állt meg mellette s a sofőr lehúzta az ablakot. Jen odasétált. Megszokta már, hogy a férfiak mindenféle ajánlatokat tesznek, s ezért jól tudta visszautasítani, de ami akkor történt arra nem számított. A kormánynál egy fiatal srác ült, s rákacsintva csak annyit kérdezett:

- Lázadunk?

 

Tom volt az. Szőke hajú, kék szemű, de bátortalan srác. Éppen az apja kocsiját kötötte el, aki bankár volt, s éppen az aktuális barátnőjével nyaralt valahol a Karib-tengeren.

 

Jen beszállt az autóba. Miután közölte a feltételeit, s már az elején leszögezte, hogy semmit nem akar a fiútól s ő se akarjon tőle, kezet ráztak s elindultak együtt lázadni a világ ellen.

 

- Én Tom vagyok. Téged hogy hívnak?- kérdezte a fiú.

-Én, én, én….-hebegte Jen.

- Nem tudod a nevedet?- kacagott Tom. Na jó tudod mit, ne mondd meg ha nem akarod, legyél Sumer, mint ott a táblán. Igen, ez illik hozzád és a mosolyodhoz.

 

Oldalra nézve Jen egy rozsdás táblát pillantott meg Summer Állatmenhely felirattal. Hátranézve pedig látta, hogy a kocsi tele van étellel és játékokkal állatok számára. Hevert ott egy sátor is valahol a csomagok alatt. Jen kikapcsolta a bömbölő zenét. Ekkor több tucat kutya ugatásának hangja hallatszott. Tom, mintha kicserélték volna, iszonyatos erővel bekiáltott a rácsos kerítésen. Ott kezdődött az ő nyári kalandjuk. Bár soha nem kérdeztek rá az ott dolgozók, de tudták, hogy Tom túl fiatal ahhoz, hogy ez a saját kocsija legyen. Erre igazából rá is jöttek amikor azt elvontatták, s Tom annyit mondott, hogy majd néz hazafelé buszt. Lovagiasságból Tom felajánlotta a sátrát Summernek. Mert ezen a nyáron Jen otthon maradt minden emlékével, élményével és betegségével, csak Summer volt. Miután minden nap keményen dolgoztak megnézték együtt a naplementét és órákig beszélgettek a világ nagy dolgairól. Azon a nyáron döntötte el Tom, hogy rendőr lesz. Summer rengeteget mesélt neki arról, hogy milyen dolgok történnek a világban. Tom tenni akart ez ellen valamit. De tulajdonképpen a minden este játszott igaz-e történet játék emléke volt az, amit Tom megőrzött és hasznosított munkája során. Summer bátyja akkor már rendőrként dolgozott, s ugyanazokat a történeteket mesélte el Tomnak is, amit a bátyjának. Ben kivételes tehetséggel bíró nyomozó lett. Soha nem értették miért, de azért, mert kiskoruk óta Summer furfangos történeteket eszelt ki, melyet meg kellett oldania a bátyjának. Jen volt az, aki megtanította mindkettejüket nyomozni. S bár ő maga is elgondolkozott a rendőri pályán, egy nehezebb utat választott. A betegsége miatt, amúgy sem vették volna állományba. Tom élvezett minden estét amit a lánnyal tölthetett, s Summer végre annyi történetet talált ki amennyit akart, mindig volt valaki, aki meg akarta fejteni a karakterei indítékait, tetteit és a szavak mögött megbújó hazugságokat. Ezek a történetek voltak azok, ahol Summer elengedhette a fantáziáját. Gyakran kreált magában történeteket de amikor lebukott, hogy kitalációt mesél az édesanyja egyből leállította, hogy hagyja békén a badarságokkal, s inkább legyen olyan mint a többi jól nevelt lány. Bár Summer azon a nyáron érezte először, hogy mi az a szerelem tudta, hogy ennek vége lesz. Soha nem mondta Tomnak, hogy szereti s Tom sem mondta ki, pedig kölcsönös volt.

 

 

2007. augusztus 19. vasárnap

Együtt élték át a születés csodáját és az elmúlás fájdalmát is egyszerre. Egy vasárnap éppen a menhely egyik lépcsőjén nézték a madarakat, mikor is Summer egyik kedvenc kutyájának, akit Havernak nevezett el, a hatalmas hasa mozogni kezdett.

 

- Tedd csak ide gyorsan a kezedet! - szólt Summer Tomnak.-Érzed a kicsi lábakat? Nézd, látni is lehet.- még ekkor sem tudatosult Summerben, hogy a Haver nevű kutyája tulajdonképpen nőstény és anyuka lesz. Valahogy ezen az apró tényen átsiklott a mindig élesen vágó esze.

 

Tom bár látta és érezte, hogy rugdos a kiskutya az anyukája hasában, mégis csak arra tudott figyelni, hogy milyen szép is Summer, amikor nevet. Másnap hajnalban Summer megint felriadt egy rossz álom miatt. Mikor visszafelé tartott a sátorba beengedte magához Havert. Még mesélt is neki. Tom odakint jókat nevetett azon, hogy beszélget valaki egy kutyához úgy, hogy néha úgy tűnik választ is vár.

 

 

2007. augusztus 20. hétfő

Mikor reggel felébredt Summer egy apró kiskutya morgott mellette. Bár Haver belehalt a szülésbe, mert a kiskutya túl nagy volt és ő pedig már túl idős, de egy gyönyörű kiskutyának adott életet. Élete első tizenegy napjában Summer lett a kiskutya anyukája. Nevet nem adott neki, mert úgy tartotta, hogy ha valaminek nevet adunk, akkor az hozzánk tartozik így csak morcosnak nevezte a kiskutyát. Igazából a kiskutya szokványos kölyök volt, csak Summer látta mindig bele a saját érzéseit a kutya szemeibe.

 

Bár sose vallotta volna be, Summer igyekezett meggyőzni magát arról, hogy neki nem való senki és semmi szeretete, hanem egy egész életet magányos farkasként kell leélnie és pont. Azt mondta Tomnak, hogy Morcos normális családot érdemel, s ezt majd elrendezik odafent, neki csak az volt a feladata, hogy életben tartsa. Tom nem vitatkozott vele, mert tudta, hogy jobb ráhagyni.

 

Életében nem tanult annyit a női lélek hullámairól, mint azon a nyáron. Zseniális nyomozó lett belőle, de mégis hideg ember. Summer volt az egyetlen lány, akit nem kapott meg s akit tisztelni tudott ezért. Talán Tom soha nem tudta feldolgozni, hogy a tanára, aki elindította a nagybetűs életbe egyszerűen csak haza ment. Akkor fogalmazódott meg benne a tudat, hogy értékes ember. Mivel az iskolában kivételes tehetség volt tanárai órákon kívül is sok időt töltöttek vele.

Meséltek neki Benről, a híres elődjéről, aki már tanulmányai alatt megoldott egy olyan bűnesetet, melyet példaként hoztak fel a megoldatlan esetek közül. Tulajdonképpen Ben soha nem mondta el, de úgy érezte mintha jól ismerte volna a tettest. Nem akarta megbántani a húgát, akit annyira szeretett, de akivel egyre több gond volt a viselkedése miatt. Egy borderline szindrómás nő követett el gyilkosságot. Bár megpróbálta eltitkolni Jen éppen akkor újságkihordóként dolgozott s a címlapsztorikat mindig elolvasta, így találkozott az esettel. S miután nagy visszhangja volt az esetnek, egy este kilopózott, hogy megnézze moziban a gyilkosságot és a gyilkos életét feldolgozó dokumentumfilmet. Zokogva ért haza azon az éjjelen. Hazaérve Benbe botlott, aki, mert félt megkérdezni mi történt, inkább falazott a húgának, amikor arról kérdezték, hogy látta e este Jen-t.

 

Summer elmesélte ezt a történetet Tomnak, így már nem volt ismeretlen előtte. De soha nem említette, hogy az ő bátyja volt az, aki rájött a gyilkos kilétére, s azt meg a legfájdalmasabb lett volna kimondania, hogy azért, mert hihetetlen módon hasonlított a gyilkos személyisége és észjárása a húgáéhoz.

 

 

2007. augusztus 31. péntek, este

Az utolsó estéjükön miután a menhely főnöket bevitte őket a legközelebbi városba Summer elvitte a moziba Tomot erre a dokumentumfilmre. Csak néhány percet látott a filmből, mire rájött Tom, hogy meg kell védenie Summert, attól a gondolattól, hogy ő is ilyen. Bár Summer tanította meg nyomozni, mindabból, amit a lányról tudott, s amennyit sírni hallotta Tom rájött, hogy a szeretett Summerje borderline szindrómás. Az anyja önsegítő könyveiben olvasott néhány dolgot. Egyet azért könyvek nélkül is tudott, az ő legjobb barátja nem olyan, mint az a nő, aki a filmben megjelenik. Alig telt el pár perc, mikor is kézen fogta a lány és kihozta a moziból.

 

- Mutatok egy szebb filmet!- súgta a lány fülébe, majd felszöktek egy irodaház tetejére s a csillagokat bámulták egy kávézóból elcsent, majd hajnalban visszatett pokrócon.

 

Akkor és ott érezte Summer, hogy életében először végre felhőtlenül boldog, mert valaki megmentette önmagától. Amikor legközelebb ezt érezte, akkor egy kocsmában ült, szétázva, egy fiatal humoristát hallgatva, akin annyira nevetett, hogy majd bepisilt. Ő lett a férje. Igazából a kettő között csak egy fél nap telt el, s éppen Tommal reggelizett, amikor majdnem megfulladt egy olyan poénon, amin csak ő nevetett. Furcsa egy pillanat volt.

 

 

2007. szeptember 1. szombat, reggel

Olyan tíz körül járhatott az idő. Egy szedett-vedett társaság gyűlt össze a kocsmában, ahol aznap Fogadjunk, hogy nem mered napot tartottak. Mint a nevéből is kiderült, olyan emberek álltak a színpadra, akik fogadást kötöttek más emberekkel, hogy meg mernek e tenni egy bizonyos dolgot. Marknak akkor és ott fogalma sem volt, hogy ki volt az a srác, aki mögé lépett s fogadást kötött vele. Nem fordult hátra, csak nyugodtan itta a kávéját. Lépéseket hallott, majd valaki letett egy bankjegyet a pultra mellé, s csupán ennyit mondott: Fogadjunk, hogy nem mered feleségül venni!

 

Mire Mark hátrafordult, már senki nem volt ott, de szinte mindegyik asztalnál ült egy fiatal, csinos és mosolygós lány, köszönhetően annak, hogy egy helyi járat éppen a kocsma előtt robbant le, s a leleményes pultos kikiabált, hogy friss reggeli kapható. Tekintve, hogy szakadt az eső a járat minden utasa a kocsmába tódult, még a sofőr is, akinek a szállítót kellett volna várnia az esőben.

 

Markot megzavarta a férfi. Éppen egy fiatal lányt nézett, aki körbe-körbe forgott az esőben és nem lehetett róla eldönteni, hogy sír-e vagy nevet. Mire Mark észbe kapott, addigra eltűnt ez a lány, mert a barátja berángatta az esőről s leültek ők is egy asztalhoz. Mark a bankjegyre pillantott, zsebre tette s megvárta míg egy másik srác beégeti magát mindenki előtt a Titanic betétdalának éneklésével. Majd az osztatlan sikert arató dalos pacsirta után felment a színpadra s azt csinálta amihez értett, nevettetett. Legalábbis próbálkozott vele.

 

Mire befejezte az előadást, az eső elállt s elfogytak a reggelik. Mindenki elindult a saját dolgára. Summer és Tom is elindultak a buszpályaudvar felé, ahonnan ellenkező irányba indultak. Egy hosszú öleléssel búcsúztak egymástól. Summer mindig azt mondogatta, hogy nem szeret búcsúzkodni, és ez így is volt. A világ talán legtöbbet jelentő és legjobban eső ölelése után intett egyet és felszállt a hazafelé tartó buszra. Nem tudta, hogy látja e még Tomot, de azt igen, hogy ha odafent azt akarják akkor keresztezik még egymást az útjaik.

 

 

2007. szeptember 1. szombat, dél

Mark a kocsikulcsát kereste, mikor is egy szakadt bankjegyet talált a zsebében. Ez volt az, amit egy ismeretlen adott neki. Az járt a fejében, vajon ki és miért fogad egy vadidegennel, hogy feleségül vesz-e egy ismeretlen lányt, akiről igazából azt se tudja, hogy kicsoda. Talán egész nap ezen gondolkodott volna, ha meg nem látja a bankó másik oldalán levő feliratot.

 

„Summer Állatmenhely, keresd Morcost.”

 

Bár soha nem volt egy kalandkereső alkat, s lassan harminc felé már nem is nagyon akart megváltozni de egyre jobban kezdte érdekelni a dolog. Kicsit úgy érezte magát mintha egy film főhőse lenne, akinek meg kell találnia és kiszabadítania élete szerelmét a gonosz karmai közül. Na jó talán ez túlzás, de miután nyugtázta egy mosollyal a bankót s megtalálta a kulcsát elindult megkeresni azt a helyet, ahova a sors vagyis az ismeretlen srác küldte.

 

Ebédidő volt, s a kutyák nagyon ugattak, mert éhesek voltak, s tekintve, hogy Tom és Summer haza mentek még nem kapott mindegyikük enni. Nem a legjobb pillanat volt. Tom a maga szokványos nyugodtságával elindult a kutyaházak között. Mikor végre meglátott valakit megragadta az alkalmat, hogy rákérdezzen arra, miért is lehet ő itt.

 

- Bocsánat, egy eladót keresnék.-mondta kicsit bizonytalanul.

- Ez egy állatmenhely ember, nem egy bolt.- jött az egyértelmű válasz.

 

* Mark mindig is utálta azt a szokást, hogy az emberek anélkül válaszolnak, hogy a másikra néznének. Ő állította, hogy a hatásos kommunikáció titka nem más, mint mások szemébe nézni. De valahogy mostanában csak olyan emberekkel hozza össze az élet, akik e nélkül kommunikálnak. Reggel az ismeretlen pasas, most meg ez a férfi.

 

- Bocsánat, de itt azt írják nekem, hogy keressek valakit aki morcos.- folytatta tovább a gondolatmenetét szigorúan tartva a szemkontaktust.

- Most szívat? Akarja, hogy morcos legyek?- tette le a kezéből az etetőtálat, majd fordult hátra haragosan a nagydarab férfi.

 

Mark ekkor átnyújtotta neki a bankót. A férfi mosolyogni kezdett. Bár Mark pszichiáter volt ebben a helyzetben nem értette ezt a mosolyt. Ez volt az első a sok közül, melyet az utána lévő tíz évben bármennyi tudása is volt, soha nem tudott analizálni és értelmezni.

 

-Ember, maga nem valakit keres, aki morcos, hanem maga Morcost keresi.- kezdte magyarázni már barátságosabb hangon a gondozó.

- Jöjjön velem megmutatom. Kicsit szomorkás, mert tegnap este elment a gondozója, s ma reggel elindult utána, de csak a gyorsforgalmiig jutott, ahol egy biciklis elcsapta. Sajnos a küllő odakapta a farkát, s azt nem tudtuk már megmenteni. Elláttuk, s kapott fájdalom csillapítót. Kölyök még, holnapra kutya baja sem lesz. Remélem maga jobb kedvre tudja majd deríteni.

 

Miközben a gondozó azon nevetgélt, hogy milyen jól hangzik, hogy a kutyának kutya baja sem lesz Mark a kennelhez lépett, ahol egy hatalmas párna szétmarcangolt közepén egy apró kutyuska aludt.

 

- Az anyja belehalt a szülésbe, de kapott kecsketejet s a gondozója jobban törődött vele, mint akármelyik pót-kutyamami tette volna. Ha szeretné akár már ma elviheti. Csak meg kell várni az etetés végét s a kollégát, aki éppen kutyát ment menteni.

 

Mondanom se kell a gondozó a menteni ment szókapcsolaton is nagyot nevetett.

 

-Ráérek, azt hiszem egész nap, bár nem terveztem, hogy… Mark nem tudta befejezni a mondatát, mert a gondozó közbeszólt.

-Remek, akkor ha már itt van akkor segíthetne is. A kolléga messze ment és sok a munka.

 

Egy laza mozdulattal a kezébe nyomta az etetőtálat s intett a gondozó, hogy menjen utána. Olyan este hat lehetett amikor is Mark kifelé tartott a menhelyről kezében egy dobozzal, melyben Morcos aludt. Nem tudta, hogy jót jelent-e de mind a négy lábát az ég felé dobta és hangosan horkolt, néha még pukizott is. Éppen ezen gondolkodott, amikor is majdnem felbukott valamiben. Jobban mondva felbukott valakiben. Mindketten elestek. Repült a doboz kutyástól, s egy apró csillogó tárgy.

 

- Úristen jól vagy?- kérdezte kétségbe esetten egy fiatal női hang.

- Jól vagyok azt hiszem.- felelte Mark.

- Nem kellett volna magadra hagyjalak.- mivel Mark nem értette ezt a mondatot jobbnak látta, ha felnéz, hogy ki az aki kérdez.

 

Mikor is ezt megtette egy fiatal lányt látott, aki a doboz mellett a kiskutyát szorongatta. Akkor rájött Mark, hogy a kérdés nem neki, hanem a kutyának szólt, bármennyire furcsának is tűnik, hogy valaki beszél az állatokhoz, méghozzá úgy, hogy választ is vár. Ekkor egy gondolat villant át a fejében. Valahonnan nagyon ismerős neki ez a lány.

 

 

2007. szeptember 1. szombat, délután

Hazaérve Summer összeszedte minden holmiját egyetlen bőröndbe és elköltözött. Rövid és tárgyilagos módon közölte a döntését a szüleivel s nem mellesleg egy post it-re ragasztva a hűtőn, amit az éppen látogatóba érkező bátyja letépve azt hangosan felolvasta.

 

„Elköltöztem. Ne aggódjatok, megleszek. A rendőrséggel visszahozathattok, ha megtaláltok, de azt ti sem akarjátok, hogy újra itthon legyek. Lássuk be, csak a baj van velem. Néha jövök látogatóba. Puszi, Jen.”

 

Tom is nagy döntést hozott. Annyi kalandos este után másnap az apja elé állt, s közölte vele, hogy ő lesz a világ legjobb rendőr nyomozója. Pontosabban felolvasta az a levélrészletet, amit Summer rejtett a táskájába, amíg ő a mosdóban volt a kocsmában. Maga a levél egy papíralátétre volt írva.

 

Ezt mondd apádnak: „Apa, rendőr leszek. Ma beadom a jelentkezésemet. Te úgy szúrod el az életedet, ahogy akarod, de az enyémet értelmesen akarom élni. Életed legnagyobb hibája volt, hogy hagytad anyát elmenni. De te tudod. Ja és a kocsidat elvontatták, bocs.”

 

- Most komolyan beszélsz?- kérdezte az apja, miközben nyugodtan letette a kávéscsészét, s a fiára nézett.

Tom folytatta az olvasást: „Tudom, hogy apád megkérdezi majd, hogy komolyan beszélsz-e, arra már csak te tudod a választ. Ne szúrd el! Ja és ne olvasd fel szó szerint amit írtam. Puszi, S”

 

Miközben a válaszon gondolkodott, Tomnak eszébe jutott az utolsó Summerrel töltött este. Azon az estén érezte, hogy életében először valami iszonyatosan szorongatja a szívét s már a lázadás nem ér ellene semmit, csak a kemény munka, hogy uralni tudja a gondolatait, tetteit és érzéseit. S rendet tudjon tartani magában és a világban, ahol él. Ez utóbbit elmondta az apjának válaszként.

 

Akkor kezdett azzá válni, aki lett. Jégszívű és érinthetetlen mégis zseniális rendőr, aki egyszer szeretett életében, de neki az örökre elég volt, legalábbis ő így gondolta. Soha nem mesélt senkinek arról a lányról, aki megváltoztatta az életét, egészen addig a napig, amíg újra nem találkozott vele.

 

 

2007. szeptember 1. szombat, este

Miután egyetlen bőrönddel a kezében kiállt a házuk elé Jen úgy döntött követi azt az utat, melyet az élet mutat. Nem volt nála túl sok dolga csak egy füzete, melybe érzéseit írta le és egy toll. Stoppolni kezdett. Pontosan tudta, hogy várják haza.

Summer Állatmenhenhely

Csupán ennyi állt a tábláján. Vívódott, hogy helyesen cselekszik e, de a családjában tilos volt az állattartás. Pedig az orvosok annyiszor elmondták a szüleinek, hogy terápiás célzattal szüksége van valakire akit szerethet és aki szereti. Mégis a szülei hajthatatlanok voltak. Így az első dolog, amit felnőtt életében először tett, hogy választott magának egy társat az útra. Pontosan tudta, hogy az ő betegségével bármiféle kapcsolatra alkalmatlan, így borítékolható, hogy egyedül kell leélnie a küzdelmekkel teli életét. De talán mégsem annyira egyedül. Morcosra gondolt. Minden porcikája hozzá vezetett. Talán véletlen, de régi jó kollégája a menhelyről éppen arra járt és felvette.

 

- Jó újra látni Summer.- hiányoztál.

- Hiszen alig két nap telt el.- válaszolta a lány meglepődve.

-Tudod kislány fogalmad sincs, hogy te ahova egyszer beteszed a lábad, ott örökre nyomot hagysz az emberekben. S a világon nagyon kevés embernek adatik ilyen lehetőség. Formálni tudsz másokat. Mint azt a kis ficsúr Tomot. A végére egész emberi lett a gondolkodása. - nyugtázta a menhelyi kollégája.

- Teddy szerint valaki el akarja Morcost vinni. Elvileg kicsit lökött az ürge s egy összefirkált bankót mutogat amin annyi áll, hogy Keresd a morcost.. s a nagy tudású szó szerint vette. Nagyon kiakadt szerencsétlen Ted, de azt mondja a végén már egész jó arcnak tűnt és Morcos is megszerette.

 

Ezek a szavak késszúrásként hatottak Jenre, aki zokogásba tört ki. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A családja kirekesztése, Tom elvesztése, a betegsége és most még Morcos is..túl sok volt ez ilyen fiatalon neki. Amikor kiszállt a kocsiból egyből Morcoshoz sietett. A sofőr pedig bement a papírokat rendezni. Azt ígérte szól majd ha oda kell adnia a kutyust. Azonban a kennelhez érve nem talált mást csak Morcos szétmarcangolt párnáját, amit idegességében elkezdett összetakarítani. Igen. Néha olyan ideges lett az évek alatt, hogy takarítani kezdett, mert az megnyugtatta. Amikor a párnába már minden szivacsdarabot visszapakolt egy apró csillogó tárgyat vett észre. Morcos nyakörve volt és egy tábla rajta Morcos nevével az egyik oldalán. Jen nem értette, mert ő sohasem csináltatott Morcosnak ilyet. De a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor megfordítva a táblát egy gyűrűt pillantott meg és a feliratot a másik oldalon. Házasodjunk össze! -állt rajta. Jen már abszolút nem értett semmit, csak rohant a bejárat felé, mert sejtette, hogy Ted nem akar neki fájdalmat okozni a búcsúzással. S annyira szerették ott őt, hogy senki nem akarta sírni látni.

Ahogy szalad a bejárat felé kezében a nyakörvvel és a gyűrűvel, amit akkor vágtak le Morcosról, amikor a biciklis elütötte, hirtelen egy nagy koppanást érzett. Ez volt az első találkozása Márkkal. Ő Morcost pátyolgatta míg Márk azon gondolkodott, hogy honnan ismeri ezt a lányt. Mikor is szakadni kezdett az eső. Jen soha nem érezte magát ennyire szabadnak, azon a napon kétszer ázott bőrig, de cseppet sem bánta és Morcos sem, aki örömében ugrált körös- körül Jenen s próbálgatta a hangját. Marknak kezdett összeállni a kép. Ő volt az a lány, aki reggel az esőben táncolt, ő volt az egyetlen aki nevetett a legrosszabb poénján, és remélte, hogy az idegen fickó szerint ő az, aki élete párja lesz. Miközben ezen gondolkodott, lehajolt a földre s felvette a csillogó tárgyat.

 

-Azt hiszem ez a tied.- mondta, miközben a lány szemébe nézett. Mark ekkor csak az első oldalt látta, s mivel meséltek neki arról a lányról, aki mindenkinél jobban szereti Morcost.

- Biztosan ezt akarod? -kérdezte Jen.

- Egy kicsit sajnálom, de túl sok kezd lenni ez a mai nap. Több furcsa dolog történt velem ma, mint egész életemben. Azt hiszem ideje visszatérnem a valóságba.- jött a válasz.

 

Miután Mark elmesélte mindazt ami történt vele ezen a furcsa szombaton Jen azt hitte, hogy tudja, hogy ki volt az a valaki, aki fogadást kötött Markkal. Tudta kinek ennyire rossz a helyesírása, és ki volt az egyetlen aki jól tudta, hogy milyen ember tud majd rá vigyázni. Hálás volt Tomnak mindezért. Tudta, hogy a világon a legnagyobb szeretet elengedni valakit, hogy boldog lehessen. S ekkor támadt élete legőrültebb ötlete. Tekintve, hogy nem volt hova mennie megfordított a nyakörvet és Mark kezébe nyomta.

 

- Ha az első oldal az enyém, akkor a másodikat te kapod. - mondta huncut mosollyal.

 

Mark elolvasta magában egyszer, aztán még egyszer, aztán a lányra nézett. Elolvasta harmadszor is, majd megkérdezte.

 

Ez most komoly?-kérdezte Mark

 

- Jaj ti férfiak mindig ezt kérdezitek, hát itt vagy te és én, mindketten szeretnénk ezt a kutyát talán nevelhetnénk együtt. Én úgyis most szabadultam- itt Jen hatásszünetet tartott, hogy lássa Mark, hogy reagál, majd folytatta, -otthonról. Néha őrült vagyok, határtalanul őrült és borderline szindrómás, de van egy hihetetlenül csodálatos világom, amit szeretnék neked megmutatni, mert te vagy az, aki meg tud igazán nevettetni engem.

 

Mark több mint tíz évvel volt idősebb a lánynál. Tetszett neki, hogy felvállalja önmagát és az érzéseit. Vonzotta az a tűz ami a lányban égett és az az őrültség, ami az ő életéből mindig is hiányzott.

 

- Rendben.- mondta határozottan.

- Mi van? Rendben?- kérdezte Jen, aki fel volt készülve, hogy az ismeretlen ismerős nemsokára kiakad és elviharzik, csak remélni tudta, hogy nem Morcossal, mert neki szüksége van rá.

- Házasodjunk össze.

- Akár itt és most? Kérdezte Jen, mert nem volt hova mennie éjszakára, de azt tudta, hogy nem fog olyannal együtt tölteni egy éjszakát aki nem a férje. Kellett neki a biztonságérzet, hogy ha odaadja magát valakinek, az a valaki megvédi majd és hozzá fog tartozni Isten és az ember előtt is.

- Akár.

- Teddy, ugye te valamilyen jegyzőféle vagy civilben?- kérdezte Jen, az akkorra már percek óta tátott szájjal ott álldogáló kollégáját.

- Igen, én vagyok itt a polgármester és szabadon összeadhatok bárkit, amennyiben elmúltak 18 évesek.

- És ha még csak tízen hat?- kérdezte Jen.

- Sajnálom, akkor szülői beleegyezés kell. Vagy egy nagykorúsító végzés- válaszolta Teddy.

- Ne aggódjon az is megvan. Szólt egy Jen számára ismerős hang. Ben volt az egy papírral a kezében.

- Te hogy kerülsz ide?-kérdezte Jen, miközben mindenki bemutatkozott mindenkinek.

- Csak nem gondolod, hogy nem telefonáltak haza, hogy meglógtál a táborból? Akkor bukkantam rátok, amikor egy autót behoztak a rendőrségre s a jegyzőkönyv szerint vélhetően két kiskorú utazott vele, akik az állatmenhelyen dolgoztak, még akkor is, amikor a kocsit elvontatták. Akkor kijöttem ide. Azóta tudom, hogy itt vagytok. S amikor haza indultatok láttam Ben, milyen ragyogó szemekkel nézett rád, amikor az esőben táncoltál, akkor tudtam, hogy ő az, akire rá merlek bízni.- fejezte be a gondolatmenetet Ben.

 

- Akkor te fogadtál velem?

- Mondjuk úgy csak próbára tettem a húgomat, hogy ő mennyire tudna téged szeretni, de nevetett a legrosszabb vicceiden is, és őszinte volt a nevetése. Tudod milyen régóta nem hallottam ilyen önfeledten kacagni, csak zokogni éjszakákon át a szobájában, miközben azt hitte, hogy senki ne hallja.

- Héka, én semmilyen fogadás tárgya nem akarok lenni. S nem is vagyok pénzen megvehető.-fakadt ki Jen.

- Nyugalom leányka, tudom, hogy nagyon akarod ezt a dolgot s itt vagyok, szereztem neked papírt, hogy újra kezdhesd. Tudom, hogy egy ideje eltávolodtunk, s nem tudom, hogyan lesz tovább, de azt szeretném, hogy boldog legyél. S ha téged egy ilyen fickó tesz boldoggá, akkor áldásom rátok. - zárta szavait Ben.

 

Akkor és ott Jenifer Scarlett Calm és Mark Daniel Miller örök hűséget fogadtak legalább kétszáz kutya és két tanú előtt. Csupán egyetlen kép készült az esküvőjükön, amikor is egymás kezét fogják s az összekulcsolt kezeken egy aprócska kutyus alszik. Így lettek ők egy csapat. Jen, Mark és Morcos.

 

 

2007. szeptember 2. vasárnap

Mark huszonnyolc éves volt és egyetemi professzor. Pszichológiát oktatott valamint a rendőrségnek dolgozott igazságügyi orvosszakértőként. Zárt világa volt. Sármos megjelenése elbűvölte a diáklányokat, de ők nem érdekelték, mert minden nőt túl felszínesnek tartott. Amikor nem professzor vagy szakértő volt, akkor életének ezen részeit humorba öltöztetve mondta el másoknak. Először csak egyetemi konferenciákon viccelődött, majd minden egyes átvett szakmában elért sikerét elismerő díj átadóján. Azon a bizonyos szombat reggelen teljesen véletlenül került abba a belvárosi kocsmába. Szerette a terepmunkát s a egy olyan helyen szerette volna tanulmányozni az embereket, ahova mindenki felejteni jár. Kereste a miérteket azokra a kérdésekre, melyekre a diákjai választ várnak majd, hogy sikeresen tudjanak segíteni a mentális betegségeken. Szóval csak a véletlenen múlt, hogy aznap ő oda betévedt. Nem hasonlított senkire, aki ott töltötte a legtöbb szabadidejét. Sikeres volt, ambiciózus, sármos, titokzatos, megközelíthetetlen mégis szórakoztató. Kiskora óta úriembernek nevelték, jómódú szülei ügyvédi pályára szánták, de mivel egyetlen gyermekük volt, meg kellett, hogy békéljenek azzal, hogy igazságügyi orvosszakértő akart lenni. Mikor már mindet elért, amit az ő szakmájában lehetett akkor életében először keménykötésű édesapja azt mondta, hogy nem is rossz amit csinál. Voltak tervei családról de soha nem talált olyan nőt aki megfelelt volna az elvárásainak. Bárkivel is találkozott abban a körben, amiben mozgott, vagyis híres és elismert emberek között, mindegyik az anyjára emlékeztette, akiről csupa rossz emléke maradt meg. A belváros közepén egy emeletes hát felső két emeletében lakott. Külön könyvtárszobája volt, mert bár nem szeretett olvasni, szerette a könyvek illatát. Állatot soha nem tartott, mert sem ideje sem kedve nem volt gondoskodni róla. Kivéve egy akváriumot, amit az apjától kapott, hogy végre ideje megtanulnia gondoskodni valakiről.

 

Jen tizenhat éves volt, és egy őrült világban élt. Számára sosem az volt a kérdés, hogy miért? Hanem az, hogy miért ne? Nem voltak világmegváltó tervei. Legtöbb idejét a természetben töltötte. Szerette a vízpartot, s bár ő maga soha nem tudott úszni, mindig szerette a veszélyt, s belemerészkedett a legnagyobb sodrású vízbe is. Soha nem tudott társaságban viselkedni. Gyerekkorát mélyszegénységben töltötte, egészen addig, míg édesanyja férjhez nem ment egy milliomos üzletemberhez. Legtöbb idejét olvasással töltötte. Rajongott az irodalomért, a történelemért és a matematikáért. Tizenhat éves korára, mivel már két éve diagnosztizálták a borderlinenal, magántanuló lett s leérettségizett. Nem szándékozott tovább tanulni, mert meg volt róla győződve, hogy mindaz amit az egyetemen tanítanak felesleges, s az életet kell tanítómesternek tekinteni, nem valaki olyat, aki inkább tanítja, mintsem csinálja a szakmáját. Polgárpukkasztó stílusáról volt ismert a társaságban, így a családi ebédek mindig feszültséggel töltötték el, amit egyszerűen lereagált egy két csípős megjegyzéssel, ami után a család úgy gondolta, hogy ideje befejezni az ebédet. Jen soha nem volt kedves azokkal, akik anélkül ítélték el őt, hogy bármit is tudtak volna róla. Egyszerűen az emberek nagy többsége leírta az alapján, amit pletykáltak róla. Jen filozófiája az volt, hogy ha azt akarják, hogy olyan legyen, akkor ő nem áll az útjukba. Sokszor vetette anyja szemére, hogy amíg szegények voltak akkor sokkal boldogabb volt az élet. Ott rengeteg időt töltött a háziállataival, akit persze az anyja rühellt, de Ben mindig a húga oldalára állt, s mivel Ben volt az anyuka szeme fénye, így amit ő kért, azt megkapta. Jen az egész helyzete elől az alvásba, a könyvekbe és a természetbe menekült.

 

Két teljesen más személyiség, más múlttal és más életfelfogással ébredt ugyanabban az ágyban, két egymáshoz tartozó gyűrűvel az ujjukon. Mivel előző este Mark ragaszkodott hozzá, hogy pezsgőt igyanak, s nem ismerte még annyira a feleségét, hogy tudja, gyűlöli az alkoholt az apja és nagyapja alkoholizmusa, a rossz íze és az emberekre gyakorolt hatása miatt; és azt sem tudta, hogy Jen gyógyszereire szigorúan tilos innia, így Jen szörnyű fejfájásra ébredt és arra, hogy fogalma sincs, hogy hol van és mi történt. Korábban is érezte így magát, de az a betegségének a testidegen érzésnek nevezett tünete volt. Nem merte kinyitni a szemét. De ekkor hirtelen valaki elhúzta a sötétítőt s egyszerre erős fény sütött a szemébe. Majd Morcos ugrott fel az ágyra s jelezve, hogy ideje felkelni lehúzta róla a takarót. Jen megnyugodva látta, hogy még van rajta ruha. Megvolt a tornacipője, a farmernadrágja és a kapucnis pulcsija is, amit legalább vagy ezer éve hordott, de a világ a legbiztonságosabb hely volt a számára abban a pulcsiban.

 

- Jó reggelt! Kérsz egy kávét?- szólt egy ismerős hang.

- Jaj Ben tudod, hogy utálom a kávénak még a szagát is!-válaszolt Jen.

- Nem Ben vagyok és nem tudtam.- jött a válasz.

 

Erre Jen hirtelen felpattant s ijedten körbenézett, nem volt neki ismerős a hely. S mivel olyan régen nem tudta megkülönböztetni, hogy valamit álmodott vagy tényleg megtörtént, ezért fogalma sem volt, hogy hol is lehet. De kíváncsi volt rá. Így elindult körben a házon. Először egy akváriumon akadt meg a szeme, melynek a víz tetején lebegett néhány hal s levegőért kapkodott. Majd egy félig nyitott ajtó ragadta el a figyelmét, amin a nap sugarai halványan beszűrődtek a szobába. Amint lassan óvatosan benyitott egy hatalmas könyvtár tárult a szeme elé. Lassan végighúzta a kezét a könyveken. A legnagyobb klasszikusokkal, a számára legértékesebb és legérdekesebb könyvekkel találkozott. Amint megpillantott egy Shakespeare szonettes könyvet levette a helyéről és a kedvencéhez lapozott. Mindig megnyugodott, amikor ezt olvasta.

 

- Az az első eredeti kiadás.- szólt valaki a háta mögül.

 

Jennek fogalma sem volt ki lehet, annyit tudott, hogy nem Ben. A hang ismerős volt. Ekkor valaki átölelte hátulról. Egy karikagyűrűt pillantott meg egy férfi kézen, minek láttán egyből a saját kezére nézett, s egy ugyanolyan gyűrűt látott. Ekkor önkéntelenül is kitépte magát a férfi karjaiból s visszarohant oda, ahol Morcost látta legutoljára. Fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett. Mikor is egy fényképet nyomott a kezébe a férfi, aki mellette állt. Jen végre a szemébe nézett. Olyan furcsa érzés töltötte el, mintha már ezer éve ismerné azt, akit lát. A fényképen ő volt és Morcos, és a férfi akinek a kezén ugyanolyan gyűrű volt mint az övé. Kellett néhány hosszú perc, míg Jen szorosan Morcoshoz bújva előkotorta az emlékeit s rájött, hogy férjhez ment.Mindeközben Mark türelmesen hallgatott és papírokat rendezgetett. Egyszer csak Jen felállt és leült szembe Markkal, akit addig nézett míg az észre nem vette, s letéve a tollat rá nézett.

 

- Nyugi, mély levegő... játszunk igaz vagy hamist?-szólt Jen. -Tegnap hozzád mentem feleségül?

- Igaz!- jött a válasz

- Önszántamból tettem?

- Igaz!-jött megint a válasz.

- De neked csak egy fogadás volt!

- Hamis!- jött a válasz, ugyanolyan határozottsággal.

- Hazudsz!- folytatta Jen

- Hamis!- válaszolt ugyanolyan nyugodtan Mark.

- Komolyan gondoltad?- kérdezte Jen.

- A lehető legkomolyabban. Életemben először nem az eszemre hallgattam.-Most te jössz. Igaz vagy hamis? Komolyan gondoltad?

 

Jen hosszú percekig gondolkodott. Elvette Mark elől a frissen főzött kávét s megkereste a hűtőszekrényt és felhígította jó sok tejjel.

 

-Hé az én kávém volt.- csattant fel Mark.

- Hamis! Csak a fele a tied.

 

Jen megivott annyi tejeskávét amennyi jól esett s kellett ahhoz, hogy össze tudja magát szedni, visszatette a poharat a maradékkal Mark elé.

 

- Ja a másik pedig, Igaz! De azt hiszem vennünk kell egy levegőztetőt az akváriumba. Ja és még valami, ha már házasok vagyunk, akkor tudod...tegnap volt a nászéjszakánk! Bocsi, de nem emlékszem, hogy akkor mi...tudod. Azt csináltuk?-próbálta kinyögni Jen azt, ami érdekelte.

- Ennyire felejthető voltam?- kérdezte Mark.

- Ne haragudj. Azt hiszem tegnap ittam, de azt soha többé ne engedd, nem szabad a borderline miatt.

- Tudom.- válaszolta Mark.

- Honnan?- kérdezte Jen, mert az emberek általában a borderline hallatán egy pszichopatára gondolnak. S akkor miért akartad, hogy igyak? Tudtad, hogy ez lesz a vége?

- Pszichiáter vagyok. Egyetemen tanítok és néha besegítek a rendőrségnek igazságügyi orvosszakértőként. - válaszolt Mark.

- De azt hittem humorista vagy.- szörnyülködött Jen.

 

Nem tudott rosszabbat elképzelni annál, mint, hogy olyan emberrel kösse össze az életét, akinek a borderline csak egy szakkifejezés amit a munkája során használ. Nem akarta úgy érezni, hogy egész életében figyelik, mint egy kísérleti állatot, hogy majd tananyag legyen belőle.

 

- Ne aggódj, nem a páciensem vagy hanem a feleségem.- próbálta nyugtatni Mark, kevés sikerrel.

- Szóval akkor igaz vagy hamis, hogy mi ketten ...?- terelte vissza a szót Jen. Nagyon bánta volna, ha nem emlékszik arra az északára, amikor először volt férfival.

- Hamis! Megnyugodhatsz. - válaszolt Mark.- De ha most megbocsátasz koncentrálnom kell, mert holnap kezdődik az egyetem.

- Kizárt! Mondtam, hogy vennünk kell egy levegőztetőt mert fuldokolnak a halak.- szólt vissza Jen.

- Ne aggódj majd veszek újakat, mint mindig.- próbálta lezárni Mark a veszekedést, mert nem szokta meg, hogy valaki ellent mond neki.

- Hol a kocsi kulcsod, már ha van egyáltalán kocsid.?-kérdezte Jen.

- A farmerom bal zsebében mint mindig, és a jobban a pénztárca van.- jött a válasz.

- Jó és hol a farmerod?

- Rajtam.

 

Ekkor Jen odament és Mark fölé hajolt, majd belenyúlt először a jobb majd a bal zsebébe. Mark észbe sem tudott kapni, mert élvezte, hogy a lány, aki tegnap annyira elvarázsolta azzal, hogy az esőben táncolt, s hogy nevetett a rossz poénján olyan közel került hozzá, mint amilyen közel az utóbbi években nem engedett nőt. Mire észbe kapott Jen biccentett Morcosnak, hogy induljanak.

 

- Hova mentek?- ocsúdott fel Mark.

- Levegőztetőt venni a halaknak, vagy új halakat, attól függ meddig akarsz még feltartani.

- De mondtam, hogy most nem megyünk.

- Értettem, elmegyek Morcossal. Nálam a kocsikulcs és a pénztárcád is, szóval ne aggódj, fél óra és itt vagyok.- mire ezt kimondta Jen már behúzta maga mögött az ajtót. Már a motort indította be, mikor is Mark utána rohant.

- Normális vagy? Nem is tudsz vezetni.- fakadt ki Mark.

- De ahogy látom, te azért vagy most itt, mert meggondoltad magad.- mosolygott rá azzal a huncut mosollyal amivel tegnap is, mikor a kezébe nyomta a házasodjunk össze feliratot.

- Ez manipuláció.- mondta Mark.

- Nahát zseni vagy. Most már értem miért te vagy a tanár.- gúnyolódott Jen. - Szokj hozzá, feleségül vettél. Örökké és még két év.

-Ilyet én nem hallottam. - pedig Teddy mondta, mert megkértem rá direkt.

- Most az egyszer beadtam derekam, de ebből nem csinálunk rendszert- zárta le a témát Mark.

Nem volt hozzászokva, hogy ellent mondjanak neki és olyanra vegyék rá, amire ő nemet mondott, pedig a végén mindig nagyon élvezte. Elkövetkezendő élete tíz éve erről szólt.

 

Hosszú napok teletek el, rengeteg beszélgetés és együtt töltött idő. Jen mégsem érezte még elég közel magához Markot, ahhoz, hogy fizikailag is közelebb engedje magához. Napi huszonegy másodperc ölelést azért kért, mert tudta, hogy tudósok szerint ennyire szüksége van a szervezetnek. S bár Mark egyre jobban megszerette a világot amit Jen mutatott meg neki, ami meglátszott a tanítási módszerein is, nem akarta elszúrni a dolgot kettejük között. Éjjelente rengeteget kutatott a felesége betegségéről. Próbálta megfejteni az ő kis világát, amiben élt. Teljesen más volt, mint a korabeli lányok. Bár Jen minden éjjel felébredt s látta, hogy Mark a számítógépen kutat soha nem kérdezett rá, hogy mi az ami ennyire foglalkoztatja.

 

 

2007. szeptember 24. hétfő

Egyik reggel Jen szokatlan dologra ébredt. Morcos, aki mindig közte és Mark között aludt a lábánál feküdt őt pedig Mark kezei ölelték át szorosan. S ekkor valami olyanra vágyott, mint azelőtt soha. Mark közelségére. Miután a férje tanítani indult leült a gép elé és végiggörgette a böngészési előzményeket. Rengeteg cikket talált a borderlineról. Akkor rájött, hogy a férje aki türelmesen várt, hogy közel engedje magához minden éjjelt azzal töltött, hogy megismerje az ő legnagyobb ellenségét, hogy segíteni tudjon neki. A vágyhoz, amit reggel érzett most egy érzés is társult. Felkapta a kapucnis pulcsiját, a farmerét és a tornacipőjét és berohant az egyetemre egyenesen abba az előadóba, ahol Mark órát tartott. Leült észrevétlenül a hátsó sor legszélső székére. Mark nem volt bent, pedig nem volt szünet kiírva, s még volt tíz perc hátra az órából. Jen mellett egy furcsa kinézetű, raszta hajú srác ült, aki tele volt tetoválva....ami nem Jen stílusa volt, de meg kellett tudnia mi történt az órán.

- A prof kicsit kiakadt, soha nem láttuk még ilyennek. Amióta megnősült, szinte a fellegekben járt de ma olyan szomorú volt végig, s egy barom megkérdezte, hogy tényleg igaz e, hogy egy borderlineos lányt vett feleségül, akit még nem tudott megdönteni. A prof leordította, hogy mi köze a magánéletéhez és azt mondta, hogy takarodjon ki, s hogy garantálja, hogy soha nem fog lediplomázni. Én mondom, nagyon csípem a proffot, de valami nagyon nincs ma rendben vele.- jött a válasz.

 

Mark ebben a pillanatban vissza jött. Jen egy papírt vett elő, s egy kérdést írt fel rá. Majd odaadta a fiúnak, hogy kérdezze meg.

 

- Bocsi de én le akarok diplomázni. - s ha ezt megkérdem, akkor tuti kizavar.

- Ne aggódj ismerem a proffot, nem fog. Lehiggadt, látom rajta.

- Van valakinek kérdése a borderlineos feleségemről? Mert igen, valóban borderlineos, és akármennyire is azt hiszik, hogy én vagyok itt a legnagyobb tudású ember, én is kudarcot kezdek vallani ezzel a betegséggel szemben, mert nem enged közel magához.- mondta Mark határozott hangon.

 

Akárhogy győzködte a tetkós srácot nem akarta megkérdezni, amit Jen a papírra írt. A teremben néma csend, mert mindenki pontosan tudta mit jelent a borderline szindróma és milyen nehéz valakivel úgy élni, hogy látja a szenvedését de nem tud rajta segíteni.

 

- Remek, akkor ha nincs kérdés, akkor kezdjük az ajánlott irodalmakkal.- folytatta Mark. S ezzel hátat fordított a több száz diáknak, akik feszült figyelemmel hallgatták a professzort. Mind felnéztek rá, mert ismerték a szakmai múltját. A lányok nyálcsorgatása ebben a pár percben sajnálattá változott.

 

- Gondolt már arra, hogy a felesége nem vágyik másra, mint hogy magához húzza, megcsókolja és aztán tudja...?- kérdezte Jen.

 

A teremben vágni lehetett a feszültséget. Mark megállt az írásban. Nem nézett hátra csak felkacagott.

 

- Maga nem ismeri a feleségemet.- válaszolt. Mark

- Pedig szerintem csak erre vágyik.

 

Ekkor Mark megfordult s meglátta Jent a legutolsó sorban. Ránézett és megkérdezte tőle:

 

- Miből gondolja ezt?

- Honnan tudjam, a maga felesége. Magának kellene ismernie. De ha én lennék, akkor biztos erre vágynék.- folytatta Jen a gondolatmenetet.

 

A teremben hangos nevetés tört ki.

 

- Nem te vagy az egyetlen, aki szeretne prof felesége lenni.- szólt a tetkós srác.

- Tudja mit lehet, hogy igaza van... S tudják mit, menjenek. Majd folytatjuk jövő órán.- zárta a gondolatmenetet Mark.

- Egy perc alatt kiürült az előadó. A raszta hajú srác visszanézett Jen-re.

-Te nem jössz?- kérdezte.

- Bocsi, van még egy kis dolgom.- válaszolt Jen.

- Ahogy gondolod. Örültem. Egy élmény volt.

 

Mark a lépcső alján állt. Megvárta míg tisztán kivehető lesz a felesége alakja s mindenki kimegy a teremből.

 

-Nocsak nocsak, magát nem ismerem kisasszony. -mondta, miközben lassan elindult felfelé a lépcsőn Jen felé.

- Pedig minden órán itt voltam.

- Tényleg? Hogy is hívják magát?

- Jenifer Scarlett Miller

- Nem, magára biztosan emlékeznék, de megyek megnézem a jelenléti íveket.

- Pedig itt voltam..- monda Jen. Ekkorra már a férje mellett állt s olyan közel húzódott hozzá, amennyire csak lehetett. Itt ni. - tette a kezét Mark szívére, ami érezte, hogy egyre hevesebben dobog.

- Valaki nagyon biztos a dolgában. Talán meg kellene fogadnom a tanácsát, amit adott.- suttogta Mark a felesége fülébe.- Bár ha jobban meggondolom talán önző cél vezérelte. S az önzés nem jó tanácsadó.

- Akkor felejtse el. Én is tévedhetek.- fordult sarkon Jen, de ekkor érezte, hogy Mark erős karjaival átöleli a derekát, s magához húzza.

- Szóval egyszerűen csak, hogy is mondta mit kellene tennem.- kérdezte

- Tudja szerintem a felesége nagyon hálás azért, mert mérhetetlen türelemmel és kedvességgel bánik vele, csak fél egy kicsit, hogy bárkit is közel engedjen magához, de talán ma reggel úgy ébredt, hogy a világ legbiztonságosabb helyének érezte a karjait s szerette volna ha nem megy el mellőle. Talán szerette volna ha annyira közel húzza, amennyire csak tudja, megcsókolja és tudja...- válaszolta Jen.

- Biztos benne? Az én feleségem nagyon különleges egy nő. Néha az őrületbe kerget, de amióta először megláttam azóta szeretem.

- Nem tudom, de az én férjem se könnyű eset, folyton próbál megfejteni, mintha egy keresztrejtvény lennék, de örülnék, ha ő ezt tenné.

 

Mark ekkor elengedte Jent s az előadó ajtajához rohant. Jen azt hitte valamit elrontott. De Mark nem ment ki az ajtón, csupán a benne lévő kulcsot fordította el. Visszarohant Jenhez kézen fogta s a tábla melletti tanári szobáig szaladt vele.

 

- Nem tudom, hogy elég kényelmes lesz e, de azt megígérem, hogy nagyon fogok rád vigyázni.- mondta a feleségének, aki ekkor egy mosollyal kísérve a férje fülébe fújt.

 

Ez volt ez első együtt töltött „éjszakájuk”. Akkor jött rá Mark, hogy bár a felesége kifelé a világ legvagányabb, legmagabiztosabb és legpimaszabb nője, mégis a legnagyobb szüksége a férje közelségére és gyengédségére van, és arra az örömre, tiszteletre, szeretetre és biztonságra, melyet az együttléteik során érzett. A legjobb beszélgetéseiket ezek után az együttlétek után folytatták, bár azon mindig jót nevettek, hogy Jen nem merte soha kimondani sem a szeretkezni szót sem annak bármilyen szinonimáját. Mégis egyre jobban szerette a férjét, aki a világon mindennél jobban vigyázott a törékeny feleségére.

 

- Nyissák ki!- dörömbölt valaki hangosan az előadó ajtaján.

- Upsz, azt hiszem bajban vagyunk!- mondta Mark ijedten s igyekezett magán rendbe hozni a ruhát.

- Csak te, hivatalosan én itt se vagyok!- nevetett Jen. De ki a csoda veri az ajtót?

- A dékán, nem igazán csíp engem.- válaszolt Mark.

- Nocsak, nocsak professzor úr, létezik ember, aki magát nem tartja a világ legjobb partijának?- szemtelenkedett Jen.

- Ez komoly. Én tanítom a fiát, aki inkább az én óráimra ült be, mint az övéire. Egyszer ide jött balhézni, mire megmutattam neki, hogy az egyetem szabályzata szerint nem taníthat hozzá közel álló személyt. - akkor dühösen elviharzott és azóta nem én vagyok a kedvence, s az idióta másik kretén gyerekét is benyomta az én órámra. De ma kizavartam. Lehet szaladt apucihoz.

- Nyugi majd én elintézem.- mondta Jen, miközben próbálta megtalálni a tornacipője párját. - Tudok bánni az emberekkel.

- Na azt megnézem.- válaszolta Mark, miközben egy cipőt lobogtatott a kezében. - De erre szükséged lehet.-mondta.

 

Jen a cipőért hajolt de Mark elhúzta előle, közölve, hogy a cipőnek ára van. Tetszett ez a Mark Jennek pimasz és laza. Jen közelebb hajolt és belefújt Mark fülébe. Aki éppen szólni akart, hogy ő nem erre gondolt, de addigra már Jen a cipőfűzőt kötötte. S a lépcsőn szalad felfelé, hogy kinyissa az előadó ajtaját. Mielőtt elfordította volna a kulcsot Markra nézett s ennyit mondott:

 

- Örülj, hogy nem perellek be szexuális zaklatásért. - majd kinyitotta az ajtót amin a dékán vágódott be.

- Már hogy perelnél, hiszen a feleségem vagy.- ez volt a végszó amire a dékán sem számított. S szokásához híven hosszú monológba kezdett.

- Lám, lám, már megint maga Miller. Magával csak a baj van…

- Én is mindig ezt mondom neki!- szakította félbe a dékánt Jen és a kezét nyújtva bemutatkozott. Bocs a zárért, tudja kicsit túl van az agyam terhelve, borderlineos vagyok, így mindig memorizálom, hogy a kilincs után a kulcs jön. Otthon mindig nyitva hagyom az ajtót s kiszökik a kutyánk.

 

A dékán nem túl sok mindent tudott erre mondani, csak ő is bemutatkozott. Mielőtt megszólalt volna Jen folytatta tovább a mondandóját.

 

- Éppen arról beszélgettünk a professzor úrral, mert ugye itt az egyetemen szigorúan professzor úr nekem, s csak otthon hívom Nyuszinak, hogy mivel már megszereztem az érettségit szeretnék itt ezen a jó hírű egyetemen pszichológiát tanulni. S a professzor úr, éppen a beiratkozás folyamatát és a diplomaszerzés feltételeit magyarázta a tanári szobában.

 

Erre Mark felhördült, mert egyrészt Jen soha nem becézgette Nyuszinak csak a kutyát. És soha nem mondta Jen, hogy pszichológiát akar tanulni. Az a furcsa raszta hajú srác is felnevetett, aki mint kiderült a dékán azon fia volt, aki önként választotta Miller óráit a saját apjáéi helyet. S ő volt az öccse annak a tahónak, aki ma bekérdezett Miller óráján.

 

- Maga!-mutatott Jenre- És te fiam, kifelé. Beszédem van a professzorral.

 

Miután bezárult az előadó ajtaja az első ránézésre kicsit sem szimpatikus srác fülig érő szájjal nyújtotta a kezét.

 

- Max vagyok. A karót nyelt dékán fia, s annak a suttyónak az öccse aki ma kiakasztotta a proffot.

- Jen.- mutatkozott be a lány.

- Öregem nem vagy semmi. Te vagy a prof felesége? Tudom, hogy apám nem kajálta be a sztorit, de nem tudott belekötni.

- Igen mondták már, és igen, lassan egy hónapja. De én komolyan beszéltem. Nagyjából már mindent kiolvastam a betegségem miatt, amit ti itt hosszú évek alatt elemezni fogtok, és ha valaki, akkor egy borderlineos ember megérti a mentális betegségek minden apró részletét. Amúgy honnan tudta a tesód, hogy én és Mark még nem...tudod.?-kérdezte Jen.

 

- Anyánké a kisállat kereskedés ahol voltatok, és azt mondta, hogy bár látta, hogy házasok vagytok, de semmi kémiát nem látott köztetek szóval tuti, hogy még nem..tudod!- válaszolt Max aki hihetetlenül mulatságosnak tartotta, hogy Jen a legvagányabb lány, akivel valaha találkozott mégis belepirul ha a szexről kell beszélnie.

 

- Bölcs asszony az édesanyád!- mondta Jen.

- Ha az lenne már rég otthagyta volna apánkat, aki fűvel fával csalja és köztudottan egy zsarnok.- vágta rá Max.

- Nyugi, anyukád tudja mit csinál, és ha jól gondolom, akkor most hosszú évekig én is megfigyelhetem és akár meg is leckéztethetem apádat.-mosolygott Jen, miközben nyílt az ajtó.

 

Mark próbált bűnbánó fejet vágni, de amikor Jenre nézett hihetetlenül mosolygott.

 

- Menjünk fiam, szólt a testvérednek is. Az irodában elintézem a kisasszony papírjait a felvételhez s aztán indulunk anyátokért - adta ki a parancsot Adam dékán.

- Kisasszony!-nézett szigorúan Jenre. Magát pedig várom az órámon.

- Igenis kapitány.-válaszolt Jen és tisztelgett a dékán előtt, mire Mark bokán rúgta. Erre a dékán odahajolt Jenhez mintha valamit mondani akarna, de csak belenyomott valamit a kezébe.- Azt hiszem ez az öné.

 

Jen nem merte megnézni mit adott neki a dékán, csak amikor az elindult a fiával. Mark már hamarabb meglátta.

 

-Úristen!- kiáltott fel. Mikor Jen a kezébe nézett a bugyiját pillantotta meg.

- Hallgass már, ez csak egy bugyi. - tette a férje szájára a kezét.

- De nem érted, lebuktunk?- suttogta Mark.

- Jaj, ugye nem gondolod, hogy a dékán hülye? Pontosan tudja, hogy a kulcsos sztori igaz, de azt is, hogy az akkorra vonatkozik ha bemegyek valahova, nem pedig akkorra, amikor óra után indulok ki.

- Igazad lehet- nyugtázta Mark. S ne aggódj majd holnap elintézem, hogy töröljenek a rendszerből.

- Eszedbe ne jusson, a dékánra ráfér egy lecke engem pedig érdekel a pszichológia.- mosolygott férjére Jen. Majd elindult vissza az előadóba.

- Most hová mész?- kérdezte Mark. Nem megyünk haza?

- A professzorhoz, azt hiszem újra el kellene magyaráznia ezt az egész rendszert- mosolygott Jen Markra majd a fülébe fújt s becsukta az előadó ajtaját. Néhány másodperc múlva kinyitotta s kikukucskált majd Markra nézett?

- Na mi az professzor úr, nem jön?

 

 

2007. december

Az első komoly vitájuk olyan három hónappal az esküvőjük után zajlott. Jen szólt, hogy aznap nem tud ott lenni Mark óráján, csak késve, mert dokihoz kell mennie receptért. Mark még nem beszélt a feleségével arról, hogy ki és hogyan kezeli. Élvezte a házaséletet. Jen szorgalmasan járt a dékán óráira s ügyesen vette az akadályokat. Soha nem panaszkodott, bár a dékán rendesen megnehezítette az életét. A saját órái után mindig beült Mark óráira is arra a székre, ahová legelőször ült. Szerette azt a helyet, s Max is mindig ott volt mellette. Marknak sokat jelentett, hogy ott van Jen, mert legalább nem aggódott amiatt, hogy mit csinál és nem e keveredik bajba éppen. És meglehetősen élezte Jen szokását, hogy minden óra után magukra zárta a tanári ajtaját. Jen sokszor felkelt hajnalban s ilyenkor kilopózott a hálószobából s a könyvtárszobába ment. Mark azt hitte olvasni, de csak nem tudta, hogy a könyvtárszobából nyílik a padlásfeljáró. Mark sosem járt a padláson. Jen viszont egy külön kuckót alakított ki magának az éjszakák folyamán, amikor is a betegsége nem hagyta aludni. A legszebb dolog amit valaha látott azok a napfelkelték voltak, amit a padlás hatalmas ablakán keresztül nézett. Tulajdonképpen nem is ablaka volt a padlásnak, hanem a keletre néző fala üvegből volt. Jen minden éjjel, amikor felébredt ide menekült. Morcos persze mindig a nyomában járt, így a kuckóban Morcosnak is lett egy külön kuckója. Ide kerültek azok a dolgok, amiket Ben hozott át egy dobozban Jen régi szobájából. Jen rajongott a fényképekért így a falak tele voltak az általa készített tájképekkel. Egy kopott íróasztal állt a kuckó közepén mely fiókjában rengetek tele írt papír hevert. Amikor már nem bírt az ürességgel akkor elővett egy tollat és egy papírt s kiírta magából. Az asztal tetején az egyetlen esküvői kép volt, mellette pedig a dugi édesség, ami javarészt savanyú gumicukorból állt, mellette pedig rengeteg papírzsepi, mert Jen akkor is idejött, ha már nem bírt a könnyeivel. Bár a gyógyszereknek nem lett volna szabad sírni engedni, s ha mégis megtörtént akkor iszonyat fejfájást okozott neki, de mégis szükség volt neki arra a zsepicsomagra.

 

Jennek a téli sötétség beköszöntével mindig rosszabbodott az állapota. Egy rettentően nehéz éjszaka után mondta el Jen Marknak, hogy aznap dokihoz kell mennie. Mark nem értette miért tűnik el a felesége éjjel mellőle, s miért az ő tanári szobája lett a legmeghittebb hely kettejük számára. Azt mondta, hogy szeretné elkísérni az orvoshoz Jent, aki ezt nem szerette volna. Soha senki nem kísérhette el. Már a gondolattól is kiborult, hogy az orvosa, akinek Markon kívül a legtöbbet mesélte magáról, bármelyik névhez is arcot tudjon kötni. Néhány havonta összeszedte az erejét, s bemerészkedett egy közkórház várótermébe, ahol hosszú órákon át nézte, hogyan hullik szét darabjaira az emberi elme. A legnehezebb napjai azok voltak, amikor receptért ment, mert szembesült vele, hogy másoknál, hogyan hat a betegség. Ez más volt, mint amikor az iskolában kellett elméleti síkon beszélni, mert akkor tudta, hogy ő profi a témában, de amikor látott embereket hasonló betegséggel sokkal mélyebb helyzetben, mindig rájött, hogy a mélységben, melyben él sokkal lentebb is lehet kerülni. Ezt soha nem akarta senkinek megmutatni. Egy hosszú veszekedés lett belőle, minek a kellős közepén, amikorra Jen legszívesebben odarohant volna s átölelte volna a férjét olyan szorosan, ahogy csak tudja; Mark elmondta, hogy nem csak el akarja kísérni, hanem át akarja venni a kezelését. Ezzel egy világ dőlt össze Jenben, mert először érezte úgy, hogy Mark nem nőként, hanem klinikai esetként tekint rá. Soha nem látta Mark olyan ingerültnek a feleségét mint akkor. Végtelenül sértő, megalázó és durva dolgokat vágott a férje fejéhez, melyekről maga is tudta, hogy teljesen kiforgatottak. De be akarta fejezni a vitát amit elkezdett nem pedig feladni. Bár sokat szelídült Mark mellett, még mindig úgy érezte néha, hogy magányos farkasként kell küzdenie az egész világgal. Így felhúzta a tornacipőjét és elment. Morcos természetesen utána rohant. Mark a sarkon érte utol, ahová legörnyedve zokogott. Bár az ország egyik legképzettebb pszichiátere volt nem tudott mit kezdeni az utcán zokogó feleségével. Morcos igyekezett Jen arcához, hozzáférni s úgy nyalogatni ahogy csak tudta.

 

- Eljöhetsz velem, de nem veheted át a kezelésemet.- szipogta Jen.

- Miért nem? -kérdezte Mark, aki megkönnyebbült, hogy véget ért élete legnehezebb pillanat.

- Mert én nem szeretném, az akarom, hogy a feleségedként tekints rám nem a páciensedként- indokolt Jen.

- De tudod, hogy jó szakember vagyok. Ismerlek téged, nekem bármit elmondhatsz ami bánt.- mondta Mark elcsukló hangon.

- És ha egy napon te leszel az?- mondta ki Jen ennek a veszekedésnek az utolsó mondatát.

 

Felállt s megfogta a férje kezét és elindult, hogy megmutassa neki a helyet, melyet soha senkinek nem akart megmutatni, de a férjének joga volt hozzá, hogy lásson. Megegyeztek, hogy most először és utoljára Mark ott lehet a kezelésen, de miután elhagyták a kórházat nem beszélnek arról, ami ott történt. Mark nem értett egyet maradéktalanul egyet ezzel, de mikorra véget ért a terápia megértette miért kérte ezt tőle Jen, s annyi év házasság alatt tiszteletben tudta ezt tartani. Bár folyamatosan tartotta a kapcsolatot Jen orvosával, s ő vitte el és hozta haza a feleségét a terápiás alkalmakra ő maga nem ment be többet. Bár felesége mindig kisírt szemekkel jött ki az orvosi szoba ajtaján mire hazaértek már nyoma sem volt az egésznek. Mark csak annyit érzékelt ezekből az alkalmakból, hogy Jen amikor felébredt éjjel nem osont ki a kuckójába, hogy visszaosonhasson, hanem felébresztette őt s arra kérte, hogy olyan szorosan ölelje át ahogyan csak tudja. Az első ilyen alkalom azon a napon volt.

Beérve a kórházba Jen határozott léptekkel egy ajtó felé vette az irányt, ahol furcsa kinézetű emberek ültek. Néhány perc múlva egy mosolygós idős néni nyitotta ki az ajtót s Jenre nézve így szólt:

 

- Már nagyon vártunk. Anyád telefonált. Sietsz?- kérdezte Jentől. S ő itt ki?- kérdezgette tovább.

- Szabadnapos vagyok, szóval nyugodtan tegyél be utolsónak. Gondoltam, hogy anyám nem bírja ki. Ő itt Mark a férjem, de gondolom anyám ezt is említette. S ha nem gond a Dokinak ma ő is bejönne velem.

 

Hosszú várakozás következett. Jen már megszokta, de Marknak merőben más volt, mint az a környezet amihez hozzá volt szokva. Élőben láthatta azokat az embereket, akik olyan betegségtől szenvednek, melyek ő mindent tud, amit kívülállóként tudni lehet.

 

Mark gondolatai

Elképesztő volt ott ülni. Ahogy telt az idő, s Jen a vállamra hajtotta a fejét egyre nehezebben viseltem a körülöttem történő dolgokat. Jött egy nő, kétségbeesetten kereste az iratait, tőlem is kérdezte, hogy nem láttuk e. Egy másik nő megkérdezte tőle, hogy nem e a toxikológián van, mert bár nem emlékezett semmire az ott ülők látták, amikor behozták, de amikor mondták neki, hogy minden irata az osztályos nővérnél volt nem akarta elhinni. Ez egy csoportos beszélgetést indított el. Én is voltam már itt egyszer-kétszer, onnan tudom, hogy a nővérnél van- mondta a semmibe mégis mindenkinek az egyik nő, egy fiatal férfi csatlakozott hozzá és még néhányan, akik ugyanarra az orvosra vártak mint Jen. Majd kezdtek közös ismerősöket keresni, tekintve, hogy egymáshoz közel lakó betegekről volt szó. Kiderült, hogy többen ismertek egy Alex nevű fickót, aki miután megpróbált kirabolni néhány rossz fiút,akik alaposan helybenhagyták, kicsit túladagolt magát egy újfajta droggal, s kiszaladt a gyorsforgalmira, ahol elütötte a kocsi, de abba az ütközésbe nem halt bele, hanem amikor próbált felállni és visszatalálni akkor egy másik kocsi frontálisan elütötte. Jen ekkor megszorította a kezemet. Attól tartok ismerte Alexet. Aztán valami haloperidolról kezdtek beszélni, amit ha beadnak valakinek úgy érzi magát mintha halott lenne. Valaki mesélte, hogy kipróbálta, hogy befeküdt a kocsi alá hogy bizonyítsa, hogy nem él már, de a férje még idejében elrángatta. Meséltek börtönben és elvonón lévő családtagokról és barátokról, vagy ottani élményekről melyek maguk szereztek, s olyan nyíltan beszéltek a legújabb drogokról, mintha a föld legtermészetesebb dolga lenne függőnek lenni. Ahogy hallgattam a beszélgetésüket úgy értettem meg egyre jobban, miért nem akarta Jen megmutatni nekem ezt a helyet. Egy fiatal srác jött ki egy másik dokitól. Jen akkor közelebb hajolt és elmondta, hogy ismeri ezt a srácot, de nem akarja, hogy felismerje, mert már a lezárt múltjához tartozik. Annyit mondott, hogy addig fenyegetőzik késsel és ordibál, amíg, hogy elhallgasson a szülei pénzt adnak neki drogra, pedig most jött az elvonóról. Itt mindenki függő volt, nem segítségért jöttek csak a szokásos nyugtatóadagért amelyet vagy eladtak, s utána azt hazudva, hogy elveszett a recept jöttek újra és újra; vagy pedig megszokásból mert mindent erős fájdalomcsillapítókkal akartak elintézni, mint az a fickó, aki büszkén mesélte, hogy tíz éve már nem heroinozik és lejött a kemény cuccról s most már csak a kifordult bokájára kellene valami erős cucc. Ahogy telt az idő szépen lassan mindenki megkapta a receptet. Legszívesebben berohantam volna és elmondtam volna, mit hallottam odakint, de Jen annyira szorította a kezem, hogy sehova nem tudtam elmenni, legalábbis nélküle nem. Nagyon felzaklatta őt is és engem is amit ott láttam. Már nem embereket láttam hanem roncsokat, akik gyógyszerektől függnek s egyre többet és egyre erősebbet akarnak, hogy hasson és repülhessenek egy kicsit, akármi is az ára. Jen nem ilyen volt, abszolút nem. Éppen az járt az eszemben, hogy mennyire szeretetéhes, mikor is egy fiatal mosolygós férfi jelent meg fehér köpenyben. Jen felállt és rámosolygott. Megszorította a kezemet.

 

-Készen állsz? - kérdezte könnyes szemmel nézve rám. Akkor vettem észre, hogy patakokban folytak a könnyei.

- Azt hiszem, igen.- válaszoltam.

- Gyertek be. Már nagyon vártalak titeket.- szólt a meglehetősen helyes doki.

 

Azt hiszem a nők úgy mondanák, hogy cuki. S nekem az motoszkált a fejemben, hogy biztos, csak orvos- beteg kapcsolat van közte és Jen között. Talán másért nem akarta Jen, hogy eljöjjek vele, mint amit elmondott. De erre már nem volt időm gondolni, máris ott ültem egy kanapén Jen kezét fogva. Ő elnyújtózott és egy párnát tett az ölembe s a fejét oda hajtotta.

 

- Úgy látom megtaláltad a legideálisabb párnát.- nevetett Jenre nézve.

- Ne nehezítsd meg Doki.- tudod mit gondolok a családtagok beavatásáról, de ő a férjem.

- Ne magyarázkodj. Azt hittem valami baj van azért nem jössz edzésre, de amikor anyád telefonált mindent megértettem. Nagyon kiakadt, szóval biztos voltam benne, hogy csípni fogom a figurát.- folytatta a doki majd kezet nyújtott nekem.

- Nem is tudod milyen szerencsés vagy haver. Folytatta, majd Jenre nézett.

- Készen állsz a gyors kérdésekre?- nem, de tudom, hogy muszáj.

- Akkor kezdjünk. - szólt a doki.

 

* Minden alkalommal Jen ugyanazokat a kérdéseket kapta, hogy tudják melyik szakaszában van éppen a betegsége. Minden beszélgetésük három részből állt. Először is a borderlineos tünetek megléték egy igennel vagy nemmel kell megerősítenie vagy cáfolnia a legutóbbi találkozás óta eltelt idő teljességét figyelembe vége, majd a második szakaszban az aktuális állapota alapján két érzés közül kellett választani, majd harmadik részként kiemelni egyetlen legutóbbi beszélgetés óta nemről igenről vagy igenről nemre történő legmeghatározóbb változást az első részből s arról kell beszélje a páciens. Bár volt esélye arra, hogy középkorára csillapodnak a tünetei, de neki addig még legalább tizenöt éve volt hátra így fel kellett venni a kesztyűt. Bár néha a válaszok Jennek sem tetszettek, ez a rendelő volt az egyetlen hely, ahol őszintén válaszolt minden kérdésre, mert tudta, hogy a Doki jót akar neki. Mellesleg a beszélgetés mellé a Doki sportot javasolt, amit Jen nagyon utált, így a Doki a saját baseballcsapatába tette be csapatépítőnek. Jen szerette ezt a munkáját, de amióta hozzá ment Markhoz nem ment le egyetlen edzésre sem. Nem akarta bajba keverni a Dokit, mert az anyja megfenyegette, hogy a kamaránál bevonatja az engedélyét, mert viszonyt akar egy pácienssel kezdeni, ami soha nem derült ki, hogy igaz volt e, mert Jen csak a baseballért járt le az edzésekre, mint csapaépítő s nem a Dokiért aki akkor éppen edzőként dolgozott. Ezek is Jen fejében jártak, amikor is jöttek a kérdések.

 

Első rész: Igen vagy nem. Az utolsó néhány hónapot átlagosságban véve.

Kávé?

Nem.

Cigi?

Nem.

Alkohol?

Nem.

Drog?

Nem.

Hazudsz nekem?

Nem.

Öngyilkossági kísérlet?

Nem.

Öngyilkossági gondolatok?

Igen.

Lelkiismeret furdalás a gondolat miatt?

Igen.

Lopási kísérlet?

Nem.

Kényszergondolat lopásra?

Igen.

Lelkiismeret furdalás a gondolat miatt?

Nem.

Öncsonkítás, falcolás?

Nem és nem.

Kényszergondolat önmagad bántására?

Igen.

Lelkifurdalás a kényszergondolat miatt?

Igen.

Félelem a gondolat miatt?

Igen.

Mások bántása?

Nem.

Kényszergondolat mások bántására?

Igen.

Lelkifurdalás a kényszergondolat miatt?

Igen.

Félelem a kényszergondolat miatt?

Igen.

Falánkság?

Igen.

Rosszullét falási rohamok után?

Igen.

Valóság és álom határának gyakori elmosódása?

Igen.

Az elmosódás pozitív irányú?

Nem.

Az elmosódás negatív irányú?

Igen.

Kicsapongó életmód?

Nem.

Késztetés kicsapongásra?

Igen.

Üresség érzet?

Igen.

Szomorúság?

Igen.

Periódusok váltakozási ideje?

Óra.

Testidegen érzés?

Nem.

Felelőtlen költekezés?

Nem.

Paranoia?

Igen.

Veszélyérzet?

Igen.

Dühkitörés?

Igen.

Alkotási vágy?

Nem.

Erős nemi vágyak?

Igen.

Rendszeres nemi élet?

Igen.

Terápiás állat?

Igen.

 

Ügyes vagy Jen. Lássuk a második részt. Válassz két lehetőség közül a jelenlegi állapotod szerint- szólt a Doki.

 

Üresség vagy pörgés?

Pörgés.

Magány vagy boldogság?

Boldogság?

Egyedüllét vagy központban lenni?

Egyedüllét.

Biztonság vagy kalandvágy.

Biztonság.

Nehéz szív vagy felszabadultság?

Nehéz szív.

Büszkeség vagy megbánás.

Büszkeség.

 

- Köszönöm, ügyes voltál. Ezek alapján a betegséged nem súlyosbodott csak néhány területen billent a mérleg. S ahogy látom két lényeges változás van az életedben. Rendszeres nemi élet és terápiás állat. Jelen esetben fent tartom a lehetőséget, hogy kivételesen én válasszak. Tekintve, hogy a biztonságiaknál van egy aranyos kiskutya így nem róla akarok kérdezni, csak ne felejtsétek itt, ha mentek hazafelé. Az előző terápiákon sokszor előkerült a téma, amiben neked nagyon határozott véleményed, melyhez ragaszkodtál még akkor is ha ezzel elszalasztottad az állapotodon való javítás lehetőségét.- mondta a Doki.

 

Erre a mondatra Jen a tőle már megszokott elpirulás helyett szomorú arcot vágott. Mark szeretett volna megszólalni, mert sokszor gondolkodott ezen a témán tudván, hogy egy borderlineos személynek erőteljesek a szexuális vágyai, melynek kielégítésére minden lehetőséget megragadhat egy gyenge pillanatban. De Jennek kellett erre a kérdésre válaszolnia, aki megszorította Mark kezét, vett egy hatalmas levegőt s igyekezett hamar elmondani mindent ami a fejében jár.

 

- Tudod, doki nagyon féltem az első alkalomtól, de soha nem éreztem olyan jól magam mint utána. De azt hiszem kezdek függő lenni. Amikor Markot nézem, ahogy órát tart a szexi kinézetével egyre csak az jár az eszembe, hogy ha vége az órának akkor magunkra zárom a tanárit és újra és újra szeretkezem vele. De otthon nagyon nehezemre esik közeledni hozzá. Úgy érzem kihasználom őt. Több időt töltök vele légyottokon mint amennyit beszélgetünk s ezt nem akarom.

 

- Szex vagy szex Markkal?- kérdezte a Doki, s mintha gondolat olvasó lenne, mert Mark is erre volt kíváncsi.

- Szex Markkal.- jött zsigerből a válasz.

- Mark maga mit gondol erről?- jött a kérdés, ami elég váratlanul érte Markot, mert ő is rengeteget kattogott ezen.

- Tudja fura ezek után bármit is mondanom. Szeretem Jent, és szeretem ezt kimutatni, de már a tanáriban töltött pásztorórák miatt néha inkább érzem magunkat szeretőknek mint házaspárnak. Néha egy fárasztó tanóra után csak beszélgetni szeretnék Jennel a napomról, de mire észreveszem hagytam magam elcsábítani s a tanáriban szerelmeskedünk. S igazából odahaza a hálószobában még sosem szerelmeskedtünk. Mintha csak a kalandot keresné velem Jen. Ez rosszul esik, de félek ha visszautasítom, akkor nem akar majd többet közeledni felém, ezért inkább én engedek, hogy neki jó legyen. - zárta a gondolatait Mark.

 

Ekkora Jen felkelt már Mark öléből, megtörölte a szemeit s megigazította az összekócolt haját.

 

- Jen, szeretnél valamit mondani erre?- kérdezte a Doki.

- Igazad van.- nézett Markra.

- Talán keressünk együtt megoldást vagy ezt már megoldjátok ketten?- kérdezte a doki. De a lényeg, hogy beszélgetés és intim közelség mindig legyen meg, úgy, hogy mindkettőtöknek jó legyen. -érthető Jen? kérdezte a Doki s a szokásos receptet a kezébe nyomta. Ha rosszabbul vagy feltétlen jelentkezz és várunk az edzésen de csak ha veletek minden rendben lesz.

- Kitalálunk valamit.-válaszolt Jen, s kisétált az ajtón.

- Egy pillanatra Mark. - szólt a Doki.- Régóta kezelem Jent. A világ legérdekesebb teremtménye, és a legerősebb. Talán emlékszik, hogy amikor fiatal volt mennyire vágyott egy kis női közelségre. Jennél ez sokkalta erősebb volt, de ő várni akart. Gyakran zokogott ezen a kanapén, hogy nem tudja lesz e ereje uralkodni magán, de azt akarta, hogy a férje legyen neki az első és utolsó. Ne szúrja el. Lehet, hogy most nem tudja féken tartani a vágyait, de legyen vele türelmes. - köszönöm Doki, mosolygott rá Mark s a felesége után ment.

 

Azon az estén hazaérve Jen Mark mellé bújt és mesélt minden érzéséről ami az utóbbi három hónapban kavargott benne. Elmondta mennyire élvezi az együttléteit, mert gyakran undorodik magától, de a férje közeledése sokat jelent neki. Marknak jól estek a szavai, mert őszintén felvállalta magát és az érzéseit a felesége. Olyan hajnali kettő lehetett amikorra is Jen mesélt a legnagyobb ellenségéről. Amint Mark hallgatta csak azon járt az esze, hogy egyre közelebb kell húznia magához a feleségét, míg végül már olyan közel volt hozzá, hogy csak a szemeire tudott koncentrálni. Erre Jen megcsókolta a férjét.

  

-Szeretnéd, hogy itt is...tudod?-kérdezte Jen.

- Mit tudok?- pimaszkodott Mark, aki érezte, hogy Jen keze a pólója alatt jár.

 

Bár tudta, hogy Jennek nehéz napja volt, de értékelte, hogy próbál a kedvére tenni, s miután egész éjjel a betegségéről beszélt utána szeretné kimutatni mennyire szereti a férjét. Mark belement. Reggel egymás karjaiban ébredtek egy kicsit elkésve. Mindketten rohantak be az egyetemi előadóba, ahol mindenki le tudta olvasni a professzor arcáról, hogy mivel is töltötte az éjszakát. Jen minden igyekezetével arra koncentrált, hogy megértse az anyagot így nem mert Markra nézni, mert olyankor mindig másra terelődtek a gondolatai. Amikor is véget ért az óra, miután Jen mindig bezárt a tanári ajtaját, ezúttal felvette a kabátját s megállva az ajtóban várta a férjét, aki nem tudta mire vélni a felesége megváltozott viselkedését. Bement a tanári szobába s lopva felhívta a Dokit. Amikor elmesélte neki a tegnap éjszakáját s az az napi furcsa eseményeket a Doki nevetve annyit mondott.

 

-Öregem van egy elbűvölő feleséged, aki lemondott az izgalmat jelentő légyottról, csak azért, hogy ne érezd magad egy ócska szeretőnek. Adj hálát az égnek, hogy annyi bajod van, hogy a feleséged állandóan szerelmeskedni akar veled. Tegnap este nehéz volt neki. Terápia után általában teljesen össze van törve. Minden erejére szüksége volt, hogy közeledjen hozzád. Hosszú évekig uralkodott magán, s most azt érzi, hogy valami olyan, ami neki örömet szerez bánt téged és inkább lemond róla. Ne hagyd. De ezt mint a barátja mondom, nem mint az orvosa.- Mark letette a telefont.

- Mark gyere már, éhen halok.

- Máris megyek csak keresek valami fontosat, csak nem találom. Tudnál segíteni.

- Jaj te legényke, mi lenne velem nélküled.

Belépve a tanári szobába Jen letette a táskáját s megkérdezte mi az amit keresnek. Mark ekkor már mögötte állt s szorosan átkarolta hátulról. Majd Jen elé tette mindkét kezét, hogy válasszon. Jen a jobb kezét választotta, melyben egy cetli volt. „A másik kezet választom.”

- Na jó legyen, s kinyitotta a bal kezét, melyben egy másik felirat volt: „Köszönöm, hogy vártál rám, s nem adtad magad másnak. Most én adom magam neked. Itt és most.”

- Nem, ezt nem kérhetem tőled. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy kihasznállak, hogy enyhítsem a tüneteimet.

- A férjed vagyok amit csak tudok megteszek, hogy jobban legyél. S hidd el én is nagyon élvezem ha együtt vagyunk.- mikor ezt kimondta Mark kulcsra fordította az ajtót s gyöngéden magához húzta a feleségét.

 

Akkor először tanulták meg mit jelent a másik kedvére tenni. Bár Márk úgy érezte, hogy Jen egy vágytól túlfűtött kamasz, engedett neki. S összebújva a kopott kis kanapén, ami a legkedvesebb helyükké vált, még órákig beszélgettek talán a semmiről, talán mindenről. Jen elmondta mennyi mindent szeret a férjében és a felsorolás leges legvégére hagyta a fizikai kontaktust, hogy érezze Mark, hogy tényleg szereti mint embert és nem csak mint férfit, aki ki tudja elégíteni a vágyait, amelyekkel rengeteget harcolt. Talán furcsán hangzik de ezután olyan könnyedén tudtak egymás fülébe sugdosva beszélgetni a közöttük fennálló fizikai kapcsolatról, mint a bevásárló listáról. Jen elmondta, hogy bárhogy is legyen jó Marknak azt ő szeretné tudni s igyekszik majd mindig figyelembe venni azt akkor is ha nehéz.

 

Amikor Jen riadtan ébredt Mark mellett s ő magához húzta akkor Jen tudta, hogy a férje közeledni szeretne hozzá. Amikor egy tanóra végén Jen nem kifelé az előadóból hanem a férje felé indult, akkor Mar tudta, hogy a feleségének szüksége van az együttlétre. De egyben biztosak voltak. Ezek az alkalmak nem egy gyorsan lezavart, érzelemmentes dolog volt, hanem a szerelem kimutatásának legszebb módja. Így soha senki nem ugrott fel hirtelen, hogy mennie kell, hanem hosszú ideig beszélgettek arról, mit szeretnek a másikban. Ez az, ami annyi éven keresztül sikeressé tette a házasságukat. Mark lett Jen hőse aki miután kimentette a gonosz ellenség karmai közül megadta azt a közelséget, amire mindig is vágyott tőle.

 

 

2012. egy nehéz nap

Amint Doki a rendelés végén haza indulva kinyitotta a rendelő ajtaját Mark és Jen állt előtte. Néhány napja volt ott Jen a gyógyszerekért így nem értette miért vannak ott. Jen Pizsamában volt, Mark pedig majd felrobbant. A doki letette a hátizsákját az ajtó mellé.

 

- Ki kezdi?- kérdezte, mert látta, hogy valami nagyon nincs rendbe kettejük között.

- Kezd nyugodtan kisasszony.- parancsolt rá Mark Jenre.

- Nyugodj már meg Mark. Majd ha akarja akkor kezdi. Ha nem akkor nem erőltetjük.

- El is felejtettem, hogy ő a kis hímes tojás- vetette oda Mark flegmán.

- Na ülj le és hallgass. És ne beszélj így sem a feleségedről sem a feleségeddel mert orrba nyomlak a kerítésen kívül, ha anyád nem tanított meg a nők iránti tiszteletre.- válaszolta a Doki.

- Hagyjátok már abba.- fakadt ki Jen. Nem történt semmi különös, csak Mark ma egy kicsit érzékenyebb rám.

-Egy kicsit érzékenyebb? Napok óta kimaradsz éjjelre, Morcost se viszed magaddal, aki ezért egész éjjel engem ugat, mintha azt akarná, hogy megkeresselek. Reggel pedig nem vagy hajlandó válaszolni. Mert hajnalban annyira fáradt vagy, hogy csak pizsamát veszel és egyből elalszol, ami miatt állandóan elkésünk miattad.

- Így van Jen?- kérdezte a Doki, aki maga is meglepődött ezen. Jól ismerte Jent, aki ekkor lassan már közeli barátja is lett.

- Ha csak tényeket nézünk akkor igen. De akkor ő megverte a kutyát.

- Nem megvertem, csak kapott egyet a fenekére, mert szétrágta az új cipőmet. S te nem voltál ott, hogy rászólj. Erre te megsértődsz és beülsz pizsamában a kocsiba, az órára mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Te meg erre flörtölsz, mint valami óvodás egész óra alatt nyilvánosan flörtölsz egy lánnyal, miközben ott ülök a hátsó padban, és ezt mindenki tudja. Tudod milyen megalázó ez?

- Pizsamában voltál! Szerinted az nem tűnt fel senkinek, csak az én flörtölésem?

 

Mire idáig eljutottak már zengett tőlük a kórház. Doki leült nyugodtan a székébe s csak ide oda kapkodta a fejét.

 

- Ácsi, ácsi. Pár részlet kimaradt. De talán jó lenne ha mindenki magáról beszélne nem a másikról. Fussunk neki még egyszer így. Ki akarja kezdeni? Ordítozás és vita nélkül, valamint úgy, hogy a cél a kibékülés lenne.- mondta Doki

 

- Majd én kezdem. - mondta Mark s ő is leült.

- Már azt hittem egész jól ismerem Jent, tudom, hogy ha rosszul van, akkor felébred éjjel s ilyenkor ha felkel akkor a kuckójába vonul vagy Morcossal sütit esznek a konyhában. Úgy egy hete arra ébredtem, hogy záródik az ajtó. Akkor vettem észre, hogy Jen nincs a kuckójában s Morcos mellettem alszik és szuszog. Aztán láttam, hogy a sarkon elkanyarodik Jen. Fogalmam sem volt mit tegyek, nagyon fáradt voltam, így visszaaludtam, s mire reggel felébredtem Jen már mellettem aludt békésen. De nem túl sokat aludhatott, mert alig tudtam kirángatni reggel az ágyból. Azt hittem egyszeri alkalom, de minden nappal egyre korábban ment el és egyre később ért haza. Tegnap éjfél körül ment el és olyan ötre ért haza. Amikor nyolckor keltettem, hogy a kutyája szétrágta a cipőmet nem reagált, csak amikor Morcost fenékbe vágtam a cipőmmel és nem megvertem, akkor azt mondta, hogy egy állat vagyok. Kiviharzott pizsamában a kocsihoz és beült, hogy felőle indulhatunk. Aztán az óra első felében végig Maxnak sugdosott a fülébe valamit. Annyira idegesített, hogy szünetet kellett tartanom. Beszélni akartam vele, de ő és Max elmentek valahova. De odajött egy diákom, aki mindig flörtölni akar velem. Már ezerszer beszéltem vele, de nem adja fel. Aztán az óra alatt is folytatta. Jen a padra fekve aludt, legalábbis azt hittem s belementem a játékba. Csak pár ártatlan megjegyzés volt, semmi több. Óra után Jen odajött és annyit mondott, hogy ha megcsalom akkor visszacsal majd elválik. Max pedig, aki a legjobb tanítványom lebunkózott. Most ezt, hogy lehetne szépen lereagálni?

 

- Értem. Sóhajtott a Doki. Jen, valóban nem jellemző rád ez a viselkedés. Akármilyen rossz passzban legyél is azért tudsz általában uralkodni magadon. Mi történik veled? Elmondod?- folytatta a Doki Jenre nézve, akinek már patakokban folytak a könnyei.

Mark meg akarta ugyan fogni a kezét, de Jen elhúzta s egy a fotelben lévő kispárnát kezdett ölelgetni. Hosszú percekig csak hallgattak. Jen rengeteget beszélt mindig. Ha hallgatott akkor nagy volt a baj. Körbe-körbe forgatta a gyűrűjét, mintha le akarná venni majd kirohanni a kórházból és eltűnni valahol a nagyvilágban.

 

- Már nem hatnak a gyógyszerek. Már nem segít a kuckóm és Morcos törődése sem esik jól. Nem tudom ki vagyok, mennyit érek Én egyedül. Úgy két hete kezdődött, de az első hétben tudtam magamon uralkodni, de úgy egy hete nem megy. Akárhogy is próbálom nem tudom az ürességet kitépni a szívemből s az agyamon is néha azt érzem kezd összeomlani. Nem jutnak eszembe szavak, nevek és olyan információk, amit használok minden nap. Úgy érzem napról napra csak rosszabb lesz és a végén meg fogok bolondulni.

 

Jen ekkor zokogásban tört ki. Mark felállt, hogy odamenjen, de a Doki intette, hogy üljön vissza, mert Jennek most egyedül kell megharcolnia ezzel a helyzettel. És a Doki tudta, hogy még itt nincs vége.

 

- Éjjelente nem csinálok semmit, csak sétálok órákon keresztül a városon és nézem az embereket. Aztán kifekszem a folyópartra és bámulom a csillagokat. Szeretem őket nézni. Valahogy megnyugszom tőle s kikapcsol az agyam, de jó értelemben. De mint tudjuk egy normális ember nem csinál így nem kelthetem fel Markot, hogy jöjjön már ki velem csillagokat bámulni hajnali kettőkor. És szerintem John sem szeretné.

 

- Ki az a John?- kérdezte egyszerre a Jen mellett ülő két férfi.

- A folyóparton, ahol Morcossal minden nap sétálunk, még amikor egészen pici kutyus volt találkoztunk egy férfival. Nagyon szereti Morcost és ez kölcsönös. Mindig ad neki enni és játszik vele. Amikor először nem bírtam aludni csak sétáltam a városban a folyóparton kötöttem ki azon a stégen fekve, ahonnan Morcos mindig úszni megy. Nagyon megijedtem, mert valaki mögém állt s egy pokrócot nyújtott felém, mondván, hogy ez jól jön. John volt az. Soha nem kérdeztem merre lakik és mit csinál, mindig csak élveztem, hogy játszik Morcossal, amíg én fényképezek. Ja igen, újra fotózok. De Johnra visszatérve elvesztette az otthonát. Jobban mondva a fia idősek otthonába küldte, de ő nem akar ott élni, így kiköltözött a folyópartra a szabad ég alá. A fia egy idióta, aki elvette az apjától a házát, bedugta egy idősek otthonába a vagyonáért és még csak meg sem látogatta soha. Vele töltöttem az elmúlt egy hetet. Mesélt az életéről, ami hihetetlenül izgalmas. Aztán úgy döntöttem, hogy megírom a történetét és elküldöm egy újságnak, mert hiányzik az írás is. Ja igen, azt is újra kezdtem. Ma hajnalban vittem be a cikket a szerkesztőségbe. Aztán hazamentem aludni. Aztán rémlik, hogy Mark próbál kelteni, de nem volt erőm kinyitni a szememet. Arra ébredtem végül, hogy Morcos nyüszít, s láttam Markot a cipővel a kezében. Soha nem értettem, hogy lehet, hogy emberek egy tárgyat többre értékelnek mint egy élőlényt. Amikor azt hallottam, hogy Mark kiabál Morcossal úgy éreztem velem kiabál s nem a kutyára mérges hanem rám. Olyan volt, mint azok az emberek, akiket a menhelyen láttam, akik behozták az állataikat mert nem tudtak velük mit kezdeni. Ostoba és szánalmas volt a ma reggeli jelent. A pizsama nem zavart, egy pólóban s egy melegítőben alszom így senkinek fel sem tűnt, amikor beértünk megmutattam a cikket Maxnak és amikor meglátta a fényképet azt mondta, hogy ő ismeri valahonnan ezt a férfit. Aztán amikor Mark szünetet tartott felmentünk a dékánhoz Mark apjához, aki nagy nehezen elmondta, hogy a képen az ő apja s Max nagyapja volt, akiről azt mondta a családnak, hogy vidéken gazdálkodik. Mindketten nagyon dühösek lettünk a dékánra. Nem volt könnyű így visszamenni órára. Nem tudom, hogy mérgesebb vagy fáradtabb voltam, de a fejemet biztosan nem tudtam tartani, de érdekelt amit Mark mond így hallgattam, s egyszerre arra lettem figyelmes, hogy flörtöl egy szőke kis csajjal, akiről mindig is mondta, hogy rá van szállva. Max nem értette mi folyik itt és én sem. Ekkor átszaladt az agyamon, hogy talán én is úgy végzem majd mind John. Szeretett valakit, aki elárulta. Ezért mondtam neki azt amit, de nem csalnám meg soha. De a gondolat, hogy ő igen az olyan, mintha elárult volna. Most elégedettek vagytok?- kérdezte Jen.

 

- Most hogyan tovább?- kérdezte vissza a doki?

- Max óra után elindult Johnhoz a folyópartra s azt mondta, hogy hazaviszi akármit is mondjon az apja s már az édesanyja beleegyezett, hogy az állatkereskedésben dolgozzon. Azt hiszem valamit végre jól csináltam az életben.

 

Mark némám hallgatta végig amint Jen mesélt. Bánta, hogy Morcost megütötte s azt is, hogy a flörtöléssel megbántotta a feleségét.

 

- Ja és Doki, te most menj haza szépen. Anna már vár. Mi pedig majd megoldjuk.- mondta Jen felállva a székből.

- Ki az az Anna?-kérdezte Mark.

- A húgom, aki szintén borderlineos. Holnap indul külföldre. Azt tervezi, hogy nyit egy kis kávézót. Ma van az utolsó esténk. Szóval ha nem bánjátok akkor élek az ajánlattal és lelépnék, de bízom benne, hogy meg tudjátok majd oldani.- pattant fel Doki is a foteljéből.

 

Mark felállva megfogta a felesége kezét, és megölelte.

 

- Gyerekek, ne már. Sietnék.-szólt a doki.

- Jó jó, úgyis nekünk is dolgunk van. - válaszolt Jen, miközben kifelé tartott az ajtón.

- Tényleg?- kérdezte Mark.

- Neked kell egy új cipő, Morcosnak pedig valami, amivel ki tudod engesztelni!- válaszolt Jen.

- És téged, mivel tudnálak kiengesztelni? Igaza volt Maxnak egy barom vagyok- kérdezte Mark. Jen ez után mondott szavaiból kiderült, hogy nem neheztel. Bár soha nem haragudott senkire mégis voltak dolgok, amik fájdalmat okoztak neki.

- Hogy mondtad, nem hallottam?- kérdezte Jen

- Egy barom vagyok!- mondta hangosabban Mark.

- Nem értettem jól, meg tudnád ismételni?- kérdezte ismét Jen.

- Egy barom vagyok!- ordította Mark a kezeit hangszóróként a szája elé téve.

- Na jó, azt hiszem mindenki hallotta az egész kerületben. S nekem ez a beismerés elég. Mert tényleg nagy barom vagy, de az én barmom.

 

 

2017. június 2.

Akkor délelőtt Ben nem ment be dolgozni. Jen elmondta, hogy régóta szenved már s nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Újabb és újabb félelmek és kényszergondolatok gyötrik. Mindig megijedt ilyenkor, mert azt hitte már mindent tud kezelni, de nem így volt. Bezárkózott az utóbbi hónapokban s ellökte magától Markot. Amikor jobban lett azt látta megoldásnak ha lezárja élete ezen fejezetét és újat kezd. Beszélt erről a Dokival is, aki mivel tudta, hogy lebeszélni nem tudja így segített neki. Doki húga Anna már öt éve külföldre ment. Ugyanezzel a betegséggel. Mióta megnyitotta a kávézóját azóta jobban van. Doki tudta, hogy az egyetlen, aki meg tud teljesen érteni egy borderlineos beteget ha az orvosok csődöt mondanak, egy másik borderlineos beteg. Igaza volt. Jen kezében egy papírcetlire felírt cím volt. Amikor Ben beültette a kocsiba Morcossal együtt haza akarta vinni, de Jen azt mondta, hogy akkor inkább visszamegy s kiszállt a kocsiból és elindult vissza a határőrség felé. Ben pár másodpercnyi mérlegelés után kiszállt a kocsiból s beleegyezett, hogy oda viszi Jent ahova csak szeretné. Az elején nem beszélgettek, de egyszer csak Jen megtörte a csendet.

 

- Most fejezetem be egy cikket a dékánnak az egyetemen. Érdekel?- kérdezte izgatottan Bent.

 

Bár Bent az érdekelte volna, hogy a húga miért hozott ilyen döntést és mit akar most kezdeni magával és a házasságával, de tudta, hogy ha Jen nem hozza szóba, akkor nem akar és nem is fog beszélni róla. Jen mindig csak arról beszélt amiről akart, soha nem lehetett kierőltetni belőle valamit, amit nem akart elmondani. Bár sokat megtudott róla, amikor néha a rendőrségen egy két ügyben a segítségét kérte, mint konzulens mentális betegséggel küszködő tettesek, áldozatok szemtanúk kezeléséhez, voltak dolgok amikről Jen sohasem beszélt. Bár sokan hitték azt, hogy ismerik, igazából csak annyit láttak, amit megengedett. Soha senki nem látta róla a teljes képet. Mark közel járt hozzá, de még ő sem tudott mindent. A cikk amit írt, talán egy önvallomásnak is mondható arra a kérdésre, ami a legtöbb konfliktust okozta köztük, méghozzá Jen Morcoshoz fűződő kapcsolatáról. A dékán arra kérte Jent írjon a mentális betegségek kezeléséhez nagyban hozzájáruló állatokról. Jen frappánsan a Négy lábon járó lelki társ címmel kezdett.

 

A nevem Jenifer Scarlett Miller. A barátaimnak csak Jen, igazából mindenki így hív. Soha nem kérdezik meg, hogy szólíthatnak e így, egyszerűen csak azt hiszik, hogy ismernek annyira, hogy joguk van hozzá, hogy becézzenek, de igazából ezt csak a rossz napokon kérem ki magamnak. Van egy tíz éves kiskutyám Morcos. A világon mindenkinél jobban szeretem, majdnem mindenkinél. Van egy férjem, akinél nem tudom jobban szeretni, de ezt ő mégsem így gondolja. Emiatt sokat veszekszünk. Morcos volt az, aki összehozott minket. Volt egy fiú, az első szerelmem, aki meg akarta kérni a kezemet, de az élet úgy hozta, hogy a gyűrűt, amit ő vett nekem, más húzta fel az ujjamra. Nem ismert milyen vagyok, csak egy furcsa és különleges lány voltam neki, akinek van kisugárzása és nevet a viccein, ja és ami a legfontosabb, hogy meg tudtam nevettetni. Ég és a föld voltunk, most sem vagyunk mások, csak már nem különlegesek vagyunk egymásnak, hanem taszítóak. Emlékszem, amikor először megláttam a kocsmában öltönyben volt, mint egy eltévedt politikus, én akkoriban kapucnis felsőben és tornacipőben jártam s örökké a kedvenc farmerom volt rajtam. Mindenki furcsán nézett ránk. Az én családom sajnálta Markot, mert szerintük nem tudja mire vállalkozott. Egyedük a bátyám állt mellettünk, de úgy érzem ő is inkább tovább akarta passzolni a felelősséget értem és a feladatot, hogy vigyázzon rám, megvédjen engem önmagamtól s néha a világot tőlem. Amikor Mark családjával voltunk mindig éreztették, hogy rangon aluli vagyok hozzájuk képest. Az elején még nyíltan kiálltam velük szemben, de egy idő múlva az vettem észre, hogy Mark egyre kevesebbszer akar átmenni hozzájuk. Talán engem szégyellt s úgy gondolta, hogy igazuk van a szüleinek, akik bár nagyon utálták egymást az én utálatomban egyetértettek. De talán Mark csak védeni akart tőlük. Már mindegy. Morcos mindig velünk jött. A két család abban megegyezett, hogy abnormális az, amilyen kapcsolatban vagyok vele. Mindig össze hozta az embereket a rosszindulat. De a legfájóbb az volt, hogy Mark is melléjük állt a házasságunk utolsó hónapjaiban. Amikor Morcost kitiltották mindkét családunk házából már nem mentem a közös ebédekre, társas összejövetelekre. Mark persze mindig elment. Én addig Morcossal hatalmas sétákat tettem a városban és fotóztam. Rengeteg verset és novellát írtam a folyóparton. Sokat találkoztam Maxszal és a nagypapájával, akiknek teljesen megváltozott az életük, amióta egymásra találtak. Jól éreztem magukat velük. John nagyon szerette Morcost. És én is. Ő volt az egyetlen, aki nem szekált amiatt ha Morcos arcon nyalt vagy beugrott az ölembe teljesen összesározva ezzel a ruhámat. Azt hiszem mindennél jobban szeretem azokat az embereket, akik Morcost szeretik, s ahogy valaki szemében a megvetést látom Morcos iránt akkor lezárom felé a világomat. Markkal is ez történt.

 

De hadd meséljek egy kicsit Morcosról. Nagy fülei vannak, amit aranyosan az égnek tud emelni, ha valami kíváncsisággal tölti el. Barna bociszemei vannak. A farkát kiskorában egy bicikli balesetben elvesztette, de egy apró szőrpamacs ott maradt, amit nagyon gyorsan csóvált, amikor örült. Hosszú nyaka és viszonylag nagy feje van, de a hosszú testéhez képest nagyon aprók a lábai, így a két hátsó lábát mindig egyszerre mozgatja nem külön külön, így ha nagyon gyorsan szalad pont úgy néz ki mint egy nyuszi lebegő fülekkel. Kiskorától kezdve velem van, s bármi is történik velem ő az aki ott van. Amikor éjjelente felkeltem mindig felkelt ő is, pedig láttam rajta, hogy nagyon kifáradt a hosszú sétáinkban amit tettünk, mégsem érdekelte csak követett. Sokszor aludt el a mellkasomon, s mindig böködte a kezem, hogy simogassam. Még a telefonomhoz sem tudtam nyúlni, mert azt is mindig kilökte a kezemből. Néhányat így össze is tört, amiért Mark mindig mérges volt, mert azt mondta, hogy én ejtettem el. Féltem, hogy Morcos kikapna s nem akartam, hogy bántsa.

 

Morcos különb mint bármelyik ember. Nem ítélkezik, nem dorgál és nem utasítgat és kényszerít semmire, csupán ott van ha kell. Még ha indulatosan zavarom is el akkor bocsánatkérően jön oda hozzám, mintha ő lenne a hibás nem pedig én, mert kijöttem a sodromból. Akárhányszor megbántottam mindig megbocsátott nekem. Az emberekre ez nem igaz. Ők tűrnek egy darabig, ki rövidebb, ki hosszabb ideig, de egyszer mindenkinél betelik a pohár. Morcosnál soha. Amikor vele vagyok fontosnak érzem magam, mert gondoskodhatok valakiről. S amikor együtt sétálunk, akkor mindig megnevettet mintha csak tudná, hogy mikor van nagyon rossz napon. Ennek a cikknek a megírás előtt fél év kísérleti fázist kaptam, mikor is Morcos mindenhova velem jöhetett és figyelhettem, hogyan reagál, amikor bizonyos emberek közelednek hozzám. Sokféle oldalát megismertem. Sokszor találkoztam kapuzárási pánikkal rendelkező fószerekkel, akik mind telefonszámot akartak, de amikor Morcos érzékelte, hogy feszült kezdek lenni, felugrott az ölemben s hevesen ugatni kezdte őket. Akárcsak Markot, amikor is kiabált valami miatt. Egyetlen egyszer vesztette el az uralmát teljesen Mark, akkor kezet emelt rám. Morcos erre vicsorgás után megharapta s amikor elvittük a kórházba Morcos nem volt hajlandó velünk jönni. Hazaérve szomorúan ott feküdt a kedvenc takaróján, amit mindig az ágyamon hagytam, úgy érezte rosszat tett, de amikor beértem megcirógat s megpusziltam. Mark aznap éjjeltől aludt a kanapén. Morcos sokszor bámulta őt, de valahogy az idő múlásával, ahogy Mark próbált közeledni Morcoshoz ő mindig vicsorgott rá. A kutyák nem felejtenek. Ezt kedves olvasó ne felejtse el. Egy mentálisan sérült ember mellett lévő állat a legközelebbi bizalmas de mivel csak állat szükség van valakire aki válaszol a kis kedvencnek feltett kérdésekre, de ha ez a valaki egy olyan, aki a szeme láttára bántani akarta azt, akit ő a gazdijának választott míg a világ a világ, akkor olyan hosszú idő kell, hogy újra megbízzon az illetőben, amilyen hosszú időt a legtöbben nem tudnak átvészelni.

 

Ha rosszul bánsz egy terápiás állattal, akkor azt a gazdája úgy érzi, hogy őt bántod. Morcos szemében ott van a a múltam. Ő volt ott, amikor zokogtam éjjelente, amikor nevettem napközben, s amikor felkelni sem volt erőm. A családom s a férjem egy ideig megértőek próbáltak lenni, de sokszor bántottak amiatt, mert sokszor visszaesett az állapotomban. Nem tudták elfogadni, hogy a bordi egy hullámvasút, melyből nincs kiszállás, akármilyen erős is az ember, mindig lesznek újabb és újabb félelmek, melyekkel amíg megtanul a páciens együtt élni, nagyon zaklatott, ingerlékeny és magába forduló tud lenni. Azok az emberek, akik megtiltják a mentális betegségekben szenvedő embereknek, hogy legyen egy házi kedvencük számoljak azzal, hogy első számú ellenségek lesznek. Egy kisállat azért van, hogy nevettessen és felelősséget tanítson. Ha ezt elvesszük valakitől, aki néha a poklot poklát éli át, akkor elvágjuk a mentőkötelet, amivel egy szakadékba való zuhanáshoz vezet, s onnan kijutni segítő kezet nem fogad el valakitől a beteg, aki oda lökte, talán jó szándékból, talán tudatlanságból. S lehet, hogy piszkosul fáj, amikor azt látod családtagként, hogy kizárt a világából valaki akinek nagyon segíteni akarsz, míg egy kutya, macska, hörcsög, tengerimalac vagy akár egy pók a falon központ helyet tölt be, de ahhoz, hogy tényleg segíts akkor ne azt tedd, amit te jónak látsz, hanem kérdezd meg és ne akadj ki ha a válasz inkább őszinte semmint kedves. Ha segíteni akarsz segíts úgy, ahogy arra szüksége van a betegnek, ne pedig úgy, ahogy te akarsz. Ő szenved a betegségétől, nem te. Ő a legnagyobb áldozat, nem te. S az egyetlen aki soha nem vág semmit a fejéhez csak szeretet ad, amire a leginkább szüksége van egy ilyen embernek az nem te vagy, aki rá akar erőltetni valamit, amit éppen olvastál vagy egy előadáson hallottál, hanem az én esetember egy szőrös kis gombóc, Morcos, akinek örök hűséget fogadtam. S míg nekem a legnagyobb fájdalmam az, hogy az az ember akinek örök hűséget fogadtam nem képes ezt megérteni, addig Morcos minden nap azon dolgozik, hogy meggyógyítsa a sebeimet, amit ezzel a férjem okozott nekem.

 

- Ennyi!- szólt Jen. Mit gondolsz?

- Azt, hogy ezzel rengeteg embert megbántasz!- válaszolt Ben.

- Miért? Melyik része nem igaz?-

- Mindegyik az, de nem mindig jó az igazságot elmondani.

- Na látod ebben sohasem értettünk egyet. Az egyetlen ami ebben a nyomorult az életben a legnagyobb szerencse, ha olyan valaki mellett élsz, aki őszinte veled. Talán elsőre nagyon fáj az igazság, de legalább vette a bátorságot, hogy eléd álljon, mert azt akarj, hogy jobb legyél.

- Ebben igazad van. S a dékán is szereti a cikkeidet. Mindig megosztja az egyetem honlapján.

- Tényleg?

- Nem szoktak nézni? Rengetegen olvassák az írásaidat.

- Nem szeretem visszaolvasni amiket írtam. Kiírom az érzéseket magamból, és elengedem. Visszaolvasva mindig pocséknak érzem s legszívesebben kitörölném, mert néhány perc alatt is meg tud változni a hangulatom. Így amint leírtam az utolsó pontot elküldöm a dékánnak s részemről lezártnak tekintem a dolgot.

- Kár, pedig büszke lennél rá. Az őrsön mindenki olvassa. Tomot kivéve. Ő azt mondja, hogy pontosan ismeri a női lelket, neki már újat nem tud mondani senki. Azt mondja megismerte a világ legkülönlegesebb és legbonyolultabb lányát aki miatt rendőr lett.- mondta Ben s előkapta a telefonját, egy képet akart mutatni de a telefon tönkrement. Már vagy ezer éves volt.

- Itt az enyém, fogd.- mondta Jen. Itt úgysincs szükségem rá. A te számodat fejből tudom s itt majd szerzek másik számot.

- És Mark és a Doki, anyáék és a többiek akik mind várnak vissza? Az őrsön a srácok? Az egyetem? Hogyan fognak elérni.- aggódott Ben.

- Ne aggódj! Most egy kis időre magányra van szükségem, ha változás lesz akkor szólok. Te leszel az első aki tudni fogja. - nyugtatta meg Jen a bátyját.

- És mi lesz velünk?- kérdezte Ben

- Hogy értve? Te hazamész a kedves feleségedhez és a cuki unokaöcsémhez és bemész az őrsre, hogy ne tűnjön fel, hogy ma nem mentél melózni. Én pedig itt kiszállok. Mutatott egy kedves kis romkocsma beütésű kávézóra Jen.

 

Megérkeztek. Anna állt a bejáratnál, majd amikor Jen odaért hosszasan megölelte.

 

-Készen állsz egy új kalandra? -kérdezte tőle a lány.

 

Jen mindig is szerette a kihívásokat és a kalandokat, de eddig mindig volt mellette valaki. Tom, Mark, a Doki, a dékán, Max és John, Ben és a nyomozók az őrsön. Most először egyedül maradt.

 

- Egyedül egy ismeretlen városban lakás és munka nélkül? Jó kis kaland- mondta Jen.

- Nálam fogsz dolgozni, kell egy pincérnő, bár általában az tanácsadást jelent, s ha egy kicsi is igaz abból amit a bátyám a Doki mesélt rólad, akkor hihetetlenül élvezni fogod, s van egy barátom, Tony, ő itt a polgármester. A tejcsarnok mögött áll a háza. Neki jutott eszébe, amikor mondtam, hogy mindenre elszánt nő vagy, hogy az önkormányzat, cserébe ha rendbe hozod és rendben tartod kiadja neked a szellemkastélyt, ami régen egy galéria volt, csak a festő meghalt és bezárták. Mondtam neki, hogy te fényképész vagy s beleegyezett, hogy ha szeretnéd akkor megnyithatod újra a galéria rész s a hátsó részben, ami nem túl nagy berendezheted a saját kis otthonodat.

 

Jennek hosszú idő óta először mosolyra húzódott a szája. Anna egy hatalmas kulcsot tett rá, ami egy három méter magad kaput nyitott. Tessék a lakáskulcsod. A bejáratot szabaddá tettem, de lesz vele munkád bőven, s reméljük, hogy addigra, mikorra ez a kaland véget ért az az idióta is rájön, hogy mit veszített és érted jön. Ja igen, nagyjából mindent tudok, és megértelek csajszi. A helyedben én is ezt tettem volna, de a kutyát nem mertem volna a határon elhozni. Tényleg mindent el kell mesélned. A bátyám csak annyit írt hogy jössz egy kutyával, és hogy nagyon csípni foglak. - márpedig ő sohasem téved.

 

Ebben a pillanatban Morcos berohant a kávézóba majd Ben utána ment s letette azt az egyetlen bőröndöt amit Jen hozott.

 

- Azt hiszem vásárolnunk kell menni.- jegyezte meg Anna.

- Így igaz!- mondta Ben majd egy bankkártyát adott oda Jennek. Ha már itt hagylak legalább hadd segítsek. Jóvátétel!

 

Anna látta Jenen, hogy az utolsó mondta kicsit felzaklatta, így hamar kikapta Ben kezéből a kártyát és megköszönte s egyben el is köszönt a kapitánytól. Ben ekkor elindult hazafelé.

 

- Ne aggódj, amit te árulásnak érzel az felkelti őt minden éjjel és bocsánatért fohászkodik. Egy napon majd nem fog annyira fájni az, hogy mások, hogy viselkednek veled a bordi miatt. Ja igen itt csak a bordi becenevet használjuk a borderlinera. Igazából olyan mintha egy ismeretlen ismerősöd lenne, így az emberek nem kérdezősködnek feleslegesen. Meglátod csajszi, minden rendbe jön. De máris kezdődik a műszak. Szóval gyerünk dolgozni, ebédszünetben meg megmutatom álmaid otthonának romjait, amit neked kell felépítened. Na jó nem ennyire vészes, csak a szellemkastély név mégis csak izgalmasabban hangzik, mint az, hogy egy lelakott galéria.- fogta hosszúra a mondandóját Anna.

 

Jennek esélye sem volt válaszolni, Anna máris egy kávékiöntőt és egy kötényt nyomott a kezébe.

 

-Ott jön az öregúr, akinek dupla kávé lesz tejjel, cukor nélkül és éppen tanácstalan az udvarlás dolgában. Hajrá csajszi!-mondta Anna, majd irányba állította Jent a nyolcas asztal felé.

- Egy dupla kávét kérek tejjel!-mondta az öregúr. Ja és kisasszony lehetne egy kérdésem magához?

 

 

2017. november 8.

Végtelennek tűntek a napok Jen számára. Odakint hideg volt és zuhogott. Délután volt, de olyan sötét mintha éjjel lenne. Morcos a meleg kályha mellett aludt Jen egyedül maradt a gondolataival. Míg az ideje nagy részében lekötötte magát a munkával s azzal, hogy egyre otthonosabbá tegye azt a hatalmas, öreg és omladozó épületet, amit mielőtt ideérkezett senki nem akart kivenni. Szellemkastélynak tartották. Éppen ezért érezte Jen úgy, hogy fel akarja fedezni ezt a helyet. Azóta nem hallott Benről és Markról, amióta júniusban Ben kihozta a határőrségről Morcossal együtt.

 

Egy levél a piszkozat mappában Jen levelezéséből

 

Hiányzol, jobban mint bárki s bármi valaha. Fél év telt el azóta, hogy eljöttem otthonról, de nem tudlak kiverni a fejemből. Néha azt álmodom, hogy melletted ébredek, de akkor Morcos lehúzza a takarót rólam s arra kelek, hogy rettentően fázom. Bárcsak itt lennél, hogy ne fázzak. Fázok a világtól. Éjjelente amikor felkelek a tüzet bámulom s arra gondolok mit csinálhatsz vajon. Csak reménykedni tudok, hogy én is hiányzom neked. De nem jöttél utánam...nem jöttél utánam!

 

 

2017. december 13. egy másik nehéz nap

Jen szokatlan érzésre ébredt. Megszokott volt nála, hogy üresnek vagy szomorúnak érzi magát ébredés után, de az, hogy dühös legyen nem fordult még elő. Felkelés után azt hitte csak biztos megint olyat álmodott, ami dühre ad okot, de sehogy sem akart elmúlni. Aznap Jen nem tudott magán uralkodni. Amikor beért dolgozni a kávézóba, szembesült vele, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy aznap egyedül kell vinnie az egész kócerájt, mert Anna haza utazott Dokihoz, a bátyjához. Minden rendben volt de ennek ellenére Jen mindenbe belekötött. Szegény Clara, aki csak néhány hete dolgozott ott sírva rohant ki, hogy ő nem bírja tovább és inkább felmond. Egyenesen Tony karjaiba rohant, aminek a férfi örült, mert odáig volt a lányért, aki ebből semmit nem vett észre. Anna és Jen folyamatosan azzal ugratták Tony-t, hogy polgármester létére elég tunya s az, hogy hebeg-habog amikor Clara csak a rendelését akarja felvenni nem igazán nevezhető udvarlásnak. Szóval Jen nehéz napja kapóra jött Tonynak, aki a kávézó előtti padra leültette a lányt s megkérte, hogy mondja el mi történt. Tony, mondanunk se kell, hogy gy kukkot sem jegyzett meg, mert csak a lányra tudott koncentrálni, s arra, hogy keressen egy zsebkendőt a kabátjában, amit oda tud adni, de folyamatosan csak használtakat talált, amit azért mégsem adhatott oda a szíve hölgyének.

 

A kávézó tele volt. Mióta Jen ott dolgozott s tanácsokat adott, az emberek mindig oda mentek az ügyes bajos dolgaikkal, hogy segítsen nekik megoldani. Jen ezt nagyon élvezte, úgy érezte, hogy hasznos részét alkotja a társadalomnak, s örült a szíve mélyén, hogy ha egy tanácsa bevált s boldog embereket látott visszajönni, hogy köszönetet mondjanak. Utána persze megint összevesztek valamin, de Jen folytatta tovább a tanácsadást s így a békítés soha nem ért véget. Gyakran gondolkodott el azon, hogy a saját életét miért nem tudja ilyen egyszerű módon megoldani. S nem csak ő gondolkodott, de Anna és Tony is állandóan ezt kérdezték tőle. Mindig azt mondta, hogy az teljesen más téma, pedig egyáltalán nem volt az.

 

Mire Clara megnyugodott Tony felajánlotta, hogy karoljon belé s együtt visszamennek a kávézóba és beszélnek Jennel. Csakhogy eközben Jennek sikerült olyannyira felidegesítenie magát, hogy mire Tony és Clara beértek ő a pult tetején állt és éppen egy monológ kellős közepén tartott. Minden szem rá szegeződött. Vágni lehetett a csöndet, még a légy sem zümmögött, igaz Morcos megette az előbb az egyetlenegy legyet, amit találni lehetett az egész városban. Morcos amikor meglátta Tonyt odaszaladt hozzá. Addig ott kuporgott a bárpult alatt s nagy füleivel eltakarta a szemét, mancsaival pedig a fülét. Ismerte a gazdáját, s egyértelműen jelezte, hogy semmi jó nem fog történni.

 

Jenben rengeteg dolog felgyülemlett az elmúlt hónapokban. Rettenetesen hiányzott neki Mark, hiába tagadta; rengeteget dolgozott míg az éjszakái nagy részét nyugtalanul töltötte, még alvás közben is. Bár szerette a munkáját, s minden este, mikor hazaért mindent papírra vetett, ami aznap történt mégis egy dolgot soha nem tudott maradéktalanul elnyomni magában s ez az egy dolog, ami azon a napon kijött belőle a kávézó pultjának tetején.

 

- Emberek, az élet néha szar. Ezt el kell fogadni. Nem fog mindig minden összejönni, az csak a mesékben van. Gyökerek vagyunk, szerencsétlen és otromba jellemmel. Arra nem vagyunk képesek, hogy eldöntsük, mit kérünk ebédre. Másoktól várjuk, hogy döntsenek helyettünk aztán vagy jó döntés lesz vagy másokat hibáztatunk, mert rosszul alakul az életünk. Minden nap bejönnek ide hozzám és tanácsot kérnek. De miért? Az én házasságom és életem romokban. Az egyetlen amit fel tudok mutatni, hogy életben tudtam tartani egy kutyát tizenegy éven keresztül. Én elmenekültem a problémáim elől s maguk tőlem várnak tanácsot? Hát itt a tanácsom: az élet szar! Ez fogadják el és azt is, hogy másokat teljesen hidegen hagy a maguk problémája. Oldják meg maguknak. Ha mindenki kezébe venné az életét, akkor gyorsabban haladnék a rendelésfelvétellel, mert miután egy fél órát gondolkodtak az étlap felett mindig megrendelik pontosan ugyan azt, amit minden nap. Úristen! Nézzenek már magukba és szedjék magukat össze. Nézzenek tükörbe és maguk döntsék el, hogy mit akarnak az életben kezdeni s ha az még nem megy, legalább azt döntsék el, hogy aznap mit akarnak csinálni s ha az sem megy, akkor legalább abban legyenek biztosak, hogy mit akarnak rendelni. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy megállapítsam mi esne jól maguknak, s én sem adok mindig jó tanácsokat, amiket pedig adok azt úgy tudom adni, hogy megismertem magukat és ezer másik olyan szerencsétlent akik ugyanolyanok mint maguk és ugyanazokat a hibákat követik el, aztán meg csodálkoznak, hogy miért jutott az életük gödörbe. Én is szerencsétlen vagyok, de nekem nincs egy pincérnőm a kávézóba, hogy tanácsot adjon és megoldja az életem, így az én életem is a gödör mélyén van, de ennek ellenére felkelek és csinálom, és senki nem kérdezi meg, hogy akarom e csinálni, vagy, hogy egyáltalán ezt az egész életet akartam e. Nem várt gyerek vagyok, anyám azt hitte terhes pedig nem volt az, s ezért leállt a fogamzásgátlóval és az lett. Ja és utána egyből elvált az alkoholista apámtól. Na tessék, nem egy romantikus történet és nem is szerelemgyerek vagyok na és? Kit érdekel? Lehet jobb lenne azzal a tudattal élni, de ezt dobta a gép és még sok más rohadtul nehéz dolgot. Csak azért tudok kedves lenni, mert minden este beveszem a gyógyszert, amit nevezzünk csak bunkóság elleni pirulának. Na tessék most már tudják, hogy milyen álszent is vagyok. És mit gondolok magukról. Ha nem szedik gyorsan össze magukat akkor úgy végzik mint én, arról szónokolnak, hogy az élet szar, pedig nagyon nem annak kellene lennie. Ja és ki kér kávét- Jen befejezte a mondókáját majd lemászott és a kávékiöntőhöz ment, hogy folytassa tovább a munkáját.

 

Emma néni, aki rendszeresen bejárt kávézni, tapsolni kezdett. Mindenki megilletődve nézett rá emiatt, de aztán Tony is tapsolni kezdett majd Clara is. Végül a egész kávézó tapsolt. Bár azt hitték Emma néni megint kikapcsolva felejtette a hallókészülékét, így azt hitte valami köszöntőt mond Jen, az idős asszony minden szavát hallotta ennek a dühös és elkeseredett fiatal lánynak. Miután Jen végigért a kávékiosztással Emma néni odament hozzá s így szólt.

- Tudod kislány a mi időnkben nem volt olyan, hogy elszöksz a problémák elől. Ha lett volna én most valahol a tengerparton süttetném a hasam egy vaskos bankszámlával a zsebemben. Nálunk össze voltál zárva azzal, aki szívedből gyűlöltél, mert azt hitted, hogy a házassággal tönkre tette mindkettőtök életét. S próbálj meg haragudni valakire sokáig, akivel össze vagy zárva. Hidd el, nem megy. Szóval ha majd úgy érzed, hogy elég életet hoztál rendben, akkor menj vissza az otthonodba, s nem arra a galériára gondolok, hanem oda, ahol a férjed van, mert ott a helyed. Még ha gyűlölöd is menj vissza s figyeld meg, hogyan dolgozik majd a szíved ha hagyod.

 

A nap folyamán Tony ott maradt és segített amiben csak tudott. De mivel ügyetlen volt s pár vendéget leöntött kávéval így az asztalok leszedése lett az ő feladata, amit nagyon élvezett mert Clara lett a főnöke egy napra. Zárás után Jen bocsánatot kért Claratól és megköszönte neki és Tonynak a segítséget, majd megkereste Morcost, akit egész nap nem látott, mert annyira megijedt Jentől, hogy bujkált előle. Jen a pult alatt talált rá de ekkor már aludt. Mivel nem volt szíve felkelteni ezért az ölébe vette és hazavitte. Mikor is letette a kempingágy szélére, ahol mindig is aludni szokott észre vett egy apró fehér gyógyszert. Mielőtt bevette a gyógyszereit mindig megszámolta, hogy hat darab legyen, e nem emlékezett rá, hogy előző este ötöt vagy hatot számolt. Jen rájött, miért volt annyira dühös egész nap. Csak egy aprócska pirula volt az ok, a hatodik, ami kicsúszott a tenyeréből, miközben egy laza mozdulattal a szájába dobta, mintha csak egy cukorka lenne. De nem bánta, mert gyógyszerek nélkül minden érzelme felszabadult s aznap ki is tudta adni magából. Miután gondosan leellenőrizte az aznapi tabletták számát és bevette, olyan mélyen aludt, mint soha mióta megérkezett. Másnap olyan tíz órakor Anna keltette. Egy mobilt tartott a kezében, melyről egy videót kezdett lejátszani.

 

- Jó reggelt szupersztár. Látom vigyáztál a boltra és minden rendben ment, ahogy megígérted. - nevetett Anna.

- Ne haragudj csak szó szerint elgurult a gyógyszerem. - mondta Jen félálomba.

- Viccelsz, azért jöttem, mert a kávézó előtt kígyózik a sor és mindenki ezzel a pincérnővel akar beszélni. Szóval ha nem bánod a szabadnapodat visszavonom és be kell jönnöd dolgozni. Clara már nem bírja, szóval szólunk Tonynak is, mert úgy látszik beindult az üzlet.- mondta vidáman Anna, majd kiment.

 

Jen az oldalára fordult volna de Morcos aki felébredt, ráugrott és ugatott majd lehúzta róla a paplant. Így történt, hogy a kávézó lett az első hely, ahol az első kiakadása után nem kirúgták, hanem a szabadnapján is behívták dolgozni.

 

 

2018. január 3. szerda, délután

Jen élete legnehezebb percei előtt áll. Miután visszavitte a lakásába a bizonyítéknak szánt kiscicákat most visszaért a lakókocsihoz Morcossal, aki szokatlanul izgatottan viselkedik. Jen tudja, hogy mennyire örült mindig Tomnak kiskorában Morcos. De azt is tudja, hogy most a férje elé kell állnia s elmondani neki, hogy a nyomozó, akit meg kell leckéztetnie élete első szerelme, akivel azon a napon váltak el útjaik, melyen az övék találkozott. Jen minden erejét összeszedve belép az ajtón. Látja, hogy Mark szélsebesen teszi el azt, amit olvasott s Tom úgy vizslatja őt, mint valami árucikket. Nem tudja, hogy megvárja-e míg Tom rájön, vagy egyszerűen boruljon a nyakába, mintha tegnap lett volna, hogy elváltak. Jen szerette a dramatikus helyzeteket, de most két szívet fog összetörni. Kinyitja az ajtót. Morcos félrelöki és egyenesen Tom ölébe ugrik, aki azonnal feláll, s kiabálni kezd a kutyával. Tom megváltozott s ezt Jen is látja. Az első mondat, ami felindulásból kicsúszik a száján mindkét férfi előtt leleplezi őt.

 

- Ha ezt Teddy látná, most jól ellátná a bajodat.

 

Néma csönd áll be. Tom nem érti, honnan tud ez a lány Teddy-ről s hogy ő valaha ott volt. Mark pedig nem érti, honnan tudja Jen, hogy Tom dolgozott ott ahol ő, hacsak nem ő volt az a bizonyos fiú, akivel Jen ott volt a kocsmában azon a szombat reggelen. A csöndet Tom felismerése törte meg.

 

- Morcos?- kérdezte a kutyára nézve.

- Ő mint mindig amikor a nevét hallja, csóválta azt az icipici farkát és ugrált körbe körbe.

- Summer? -kérdezgetett tovább Tom.

- Zseniális az észjárásod. El sem hiszem, hogy egyszer én tanítottalak téged.- válaszolja Jen.

- Ti ismeritek egymást? - kérdezi megrökönyödve Mark.

- Tudod Mark azon a nyáron amikor találkoztunk a kocsmában, Tom volt ott velem. Vele lógtam el a táborból és dolgoztunk egész nyáron a menhelyen. Ő rángatott be az esőről. S Tom, akkor rájöttél, hogy ő volt az a srác, aki majdnem megölt az egyik poénjával.

- És ti? -kérdezte Tom

- Összeházasodtunk.

- El sem hiszem, hogy Summer férjes asszony lett. Szerencsés ember vagy. Nem úgy mint ők itt... Igazából azért jöttem, mert elvileg Tom te láttad ezt a fickót utoljára. Őt is Tomnak hívják, csak máshogy néz ki. S ő itt a felesége Jenifer Scarlett. Mindketten eltűntek itt Szerbiában.

- Ezt a lányt ismerem.- vágott közbe Jen, miközben próbálta Tom logikáját ellenkező irányba terelni, nehogy megkérdezze, hogy mi is a valódi neve, mert akkor mindketten lebuknak.

- Nagyszerű, mit tudsz róla?

- Olyan kicsivel több mint fél éve jött ide. A tejcsarnok mellett lakik. Szimpatikus egy nő, mosolygós és barátságos.- fejezte be Jen.

- Nehogy azt hidd Summer, mind ilyennek tűnnek, de ahogy olvastam csak egy hűtlen, megkeseredett hiéna, aki ha megunja a jómódot, akkor tovább áll. - ecseteli Tom az elképzelését a történtekről.

 

Mark látta, hogy Jenben kezd felmenni a pumpa, s felveti Tomnak, hogy miért nem néz körül a nő lakásában. Még a segítségét is felajánlja, mert tudja, hogy Tom soha nem engedne civileket a nyomozása közelébe. És igaza volt.

 

- Köszönöm, de innentől az én munkám. Bár sajnálom, hogy az én kis tanárom nem lehet mellettem a nyomozásban, de hát ilyen az élet. Talán később összefuthatnánk egy józsaru-rossz zsaru párbajra - kacsintott Summerre nézve.

 

Most először érezte Jen azt, hogy tényleg ráfér egy alapos lecke, mert az alázatnak, amit azon a nyáron tanított neki, már nyoma sincs benne. Egész délután azon dolgozott, hogy hamis nyomokat hagyjon a lakásában. A számára fontos dolgokat átvitte a kávézóba Annához, hogy majd beugranak érte, a többit pedig úgy rendezte el, hogy tökéletesen félre vezesse, egy utolsó nagy tesztként a nyomozót, akit ő tanított a szakmára.

 

Míg a szívében egy kicsit boldog volt, amikor Markra nézett tudta, hogy magyarázattal tartozik. Ekkor Márk a kanapén ült, s egy Shakespeare kötetet olvasott, vagyis úgy tett mintha olvasna, mert fejjel lefelé tartotta a könyvet. Jen szorosan odabújt mellé, a szemébe nézett és elmesélt mindent, arról a nyárról, ami a házasságkötésüket előzte meg. Egész éjjel beszélgettek. Házasságuk tíz éve alatt rengeteg témájuk volt, de az elmúlt három napban egymásról tanultak. Bár már régóta házasok voltak az elmúlt napokban Mark nem közeledett Jenhez fizikailag néhány ölelésen és puszin kívül. Várt arra a pillanatra amikor a felesége készen áll arra, hogy újra együtt legyen vele. Azon az éjszakán Jen még nem állt készen, de rengeteget nevettek és elcsattant az első csók. Amit Morcos néhány pillanat után megint megvétózott, mert hűséges testőrként védi az ő egyetlen gazdáját. S megítélése szerint Jen még nincs olyan jól, még nincs annyira közel újra Markhoz, hogy olyan történjen ami miatt ő kizárásra kerül az ágyból. S bármilyen viccesnek tűnik is Morcos ismerte Jent legjobban a világon. Felismerte, hogy még megremeg, ha Mark hirtelen hozzáér és kényelmetlenül érzi magát, amikor a férje közeledni próbál hozzá s ilyenkor mindig hangos ugatásba kezdett Mark felé, hogy hagyja békén a gazdáját. Mark látta, hogy Jen nem szól Morcosra, így tudta, hogy még várnia kell, hogy kimutassa mennyire szereti a feleségét.

 

 

2017. január 3. szerda, este

Tom be se lépett a kapun máris négy aranyos kismacska szaladt felé. Nem is érkezett bezárni, szóval egyből kis is rohantak az utcára. Tom eldobta a jegyzetfüzetét, a fényképezőt, melyet a nyomok rögzítésére használt és mindent ami a kezében volt s elkezdte összeszedni a szökevényeket, akik a megállni szóra nem nagyon engedelmeskedtek. Kettőt hamar összeszedett és berakta a kapun belülre, de mire a másik kettőt is begyűjtötte, addigra a már biztonságban lévőknek hűlt helye volt. Mire Tom az utcára nézett az egyik macska az út közepén állt s egy sportkocsi nem megengedett sebességgel hajtott át a feje felet. Tom rettenetesen megrémült, de koránt sem annyira, mint a kismacska. Miután érte szaladt s a másik is előkerült elindult befelé velük a házba. Ekkor jött Anna a kedves mosolyával. Tom a zseniális észjárásának köszönhetően nyugtázta, hogy vele már találkozott a kávézóban.

 

Anna türelmesen várakozott míg Tom az összes macskát összegyűjtötte, s jobb híján, mivel a fényképezőt sikeresen összetörte, a telefonja pedig le volt merülve Anna telefonját kérte el, mert meg volt róla győződve, hogy vérnyomok vannak a macskákon, így mindent rögzíteni kell, mert nem tudhatják mi várja őket odabent. Anna kezében egy levéllel követte Tomot, aki lefényképezett mindent, ami szerinte nem illik egy normálisnak számító húszas évai végén járó nő lakásába, remélve, hogy ez elvezeti őt az eltűnt személyekhez. Mondjuk semmi nem volt megszokott Jen lakásában. Tom hosszú perceket állt a darts tábla előtt mire rájött, hogy mi nem stimmel vele.

 

-Két piros és egy kék nyíl van.- mondta komolyan Annának. Talán a másik piros nyíl valaki szívében végezte? S ezért véresek a bizonyítékok?-Váltott rejtélyes stílusra Tom.

- Bizonyítékok?- kérdezte Anna, miközben a kiscicákat simogatta.

- Azonnal hagyja abba amit csinál, még megsérülnek a bizonyítékok mielőtt ellenőrizni tudnánk őket.- kiáltott Tom

- Aha, szóval a macskák a bizonyítékok. De mire?-Anna jót mosolygott Tom elméletén.

-Kislány, sohasem tudhatja mi lapul e ház falai között. Talán gyilkosság, talán emberrablás!

- Igaza lehet, de ezt magának küldik, nyújtotta át a levelet Anna, ami a kezében volt.

-Nekem? De ki?

- Olvassa el és azt hiszem megért majd mindent.

- Rendben, de most menjen.

- Jó, de a telefonomat esetleg visszakaphatnám?- kérdezte Anna.

- Nem, azt lefoglalom, mert bizonyítékok vannak rajta, vagyis fényképek a bizonyítékokról. Majd ha már nem lesz rá szükségem, akkor visszakapja. Tudom hol találom. Elmehet!

- Oké, maga a főnök.- mondta Anna

 

Egy utolsó simogatás a cicáknak és magára hagyta Tomot a levéllel, aki ekkorra egy fényképalbumot fedezett fel a szekrény tetején. Nem tudta melyikkel kezdje, így kinyitotta a fényképalbumot, melynek az első képén ő és Summer volt rajta. Meglepődött, honnan van ez a kép és hogyan kerül ide. Megfordította. Olvasd el a levelet felirat volt a hátoldalán. Mivel minden egyre kezdett zavarosabb lenni Tom leült a kényelmetlen kempingágyra s kibontotta a levelet és olvasni kezdte.

 

Drága Tom!

Az első amit, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és különleges helyen vagy a szívemben.

A második, hogy én Summer vagyok Jen Scarlett Miller, felesége annak a Mark Daniel Millernek akivel nemrégiben a lakókocsiban beszélgettél. Bocsáss meg, hogy hazudtunk neked. Mondjuk mivel nem kérdeztél rá a teljes nevünkre így nem is volt hazugság de most elmondom az igazat.

Talán nem tudod, de a leánykori nevem Jen Scarlett Calm, a te főnököd Ben Calm az én bátyám. Rengetegszer jártam abban az irodában, ahol most te dolgozol. Én voltam az, aki a gépre ezer vicces videót és képet töltött le, amiért te dühöngtél, Ben elmondása szerint. Miután elváltak az útjaink én visszamentem a menhelyre, ahol Morcost valaki el akarta vinni. Nem hagyhattam, hogy elvegyék tőlem, s mivel az a vicces fickó volt a kávézóból, így hozzámentem. Tudom kicsit kevés indok ez egy házassághoz, de a gyűrűt amit te vettél nekem, és a házasodjunk össze feliratot ő adta oda nekem. Tudom morbid, hogy a te gyűrűddel és ötleteddel kért meg, de velem mindig ilyen dolgok történnek.

Visszatérve, tíz hosszú év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. A házasságom tönkre ment, legalábbis én úgy gondoltam és leléptem, mint mindig ha érzem a vesztemet. Akkor ment be Mark Benhez. Akkor készült a jegyzőkönyv. Aztán mivel Bennél jelentkeztem lezárta az ügyet. Néhány napja Tom utánam jött, vagyis itt lépett fel és úgy döntöttünk megpróbáljuk újra. De nekem itt volt ez a négy kiscica és Morcos. Útlevelet kellett szereznünk, amihez Ben segítsége kellett. Ő segített is, de cserébe meg kellett téged leckéztetnünk. Ahogy téged ismerlek azonnal elküldted a labornak a fényképeket amit a kicsikről csináltál, s ők vissza is jeleztek, hogy várnak vissza téged és a macskákat egy vizsgálatra minél hamarabb, de ha szakvélemény kell, akkor a macskákon csak betadin van, ahogy a szőnyegen is. A névtelen bejelentést Ben tette, de gondolom annak sem jártál utána, ahogy a kép eredetiségének sem, mert azért nem ismerte fel senki a te Mark Milleredet, mert azon a képen amit mutogattál én vagyok és Ben fiatal korában. Ha jobban megnézed te is rájöttél volna. Ne haragudj, hogy nem leszünk neked az a sztori aminek a megoldásáért kitüntetést kapsz. Én tanítottalak, hogy hallgass mindig a megérzéseidre és, hogy soha ne legyen semmi elképzelhetetlen senkiről. Te most is ez alapján nyomoztál, mint mindig, s eddig bejött. Most azonban elszálltál magadtól, s Ben és az őrs ezért akart megleckéztetni. Te rendőrnyomozó vagy, a szakmádban nagyon jó, de nem tévedhetetlen. Istenem Tom, a betadint és a vért összekeverni? Nem erre tanítottalak. Tanuld meg, hogy ne azt lásd a dolgokba amit látni akarsz. Ennyit a nyomozásról. Ben egyébként nagyon várja a hívásodat és a beszámolódat a nagy fogásról. Lezárta az aktákat, de a laborosok mégis szeretnék, hogy bevidd a macskákat vizsgálatra, hogy jót röhöghessenek rajtad. Ben azt mondta, ha bocsánatot kérsz, akkor a labort is elintézi.

 

Drága Tom, nem tudom elmondani hányszor gondoltam kettőnkre azon a nyáron. Azt hittem égi jel vagy, egy társ, támasz és segítő, hogy ne egyedül kelljen harcolnom. Aztán megismertelek s rájöttem, hogy nekem kell segíteni téged. Nagyon megszerettelek, de nem akartam szánalomból vagy sajnálatból összekötni valakivel az életemet, hogy megmentsem önmagától. Olyan embert kellett keresnem, aki elég erős lesz elviselni engem és szeretni is tud majd. Nem akartam tönkretenni az életedet, ezért nem szóltam egy szót sem az utolsó napunkon s ezért fogadtam el Marktól a gyűrűt, ami egyébként nagyon nem az én ízlésem. Viszont ismerek valakit, akinek hihetetlenül tetszene ha kapna egy ugyanilyet. Vele küldtem el a levelet. Gondolom megint nyersen elküldted, de ő más mint a többi lány, akikkel gondolom eddig dolgod volt. Ő mentalitásra olyan mint én de sokkal jobb, szerethetőbb és kedvesebb nálam. Na ő a neked való. Találj ki valamit, hogy jobban megismerhesd és ne szúrd el. A többit majd személyesen.

Ölellek, Jen Scarlett „Summer” Miller- Calm

 

ui.: Úristen, ennyire hosszú a nevem!?

 

 

 

Happy End?

 

2018. január 5. péntek, délután

 

Jane naplója

Zaklatottan ébredtem fel. Egész nap valami szorongatta a szívemet. Pontosan tudom, hogy mi, a betegség. A doki azt mondja, hogy vigyázzak magamra. Egyek és pihenjek eleget és kerüljem a stresszt. Kicsit hosszú volt ez a hét. Mark ma hozott almás pitét reggelire. Az a kedvencem. Anna olyan finoman tudta készíteni. Sajnálom, hogy ott kellett hagyni. De reggel írt üzenetet. Tom besétált hozzá a kicsikkel és megkérdezte, hogy segítene e macskát fürdetni. Anna nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg, hogy nem lesz e baj, hogy lemossák a vérnyomokat s így talán soha nem találnak meg minket. Azt mondta mosolygott, ami nála nagy szó. Jó páros lennének. Vagyis lesznek, csak tennem kéne valamit. Talán elég lesz az a bankó amit zsebébe tettem Anna telefonszámával.

 

Bennel is beszéltem. Elmondtam neki Tomot. Azt mondta, hogy ha hazaér, akkor elhívja inni valahova, s kérte, hogy tudok-e egy jó helyet valahol a városban. Elküldtem neki a kocsma címét, ahol először találkoztam Markkal. Nekem az egy jó hely. Apropó Mark, nem tudom mi járhat a fejében, de azt hiszem elhozta a fénykép albumot, amit a tizedik házassági évfordulónkra kapott tőlem. Nem tudom merre megyünk, mert nem hajlandó elmondani. Kicsit ijesztő, hogy mennyire határozott lett, de tetszik. Belefáradtam már, hogy mindenben én döntsek. Ben azt mondta, hogy ad normális munkát, de csak ha elfogadom, hogy ő lesz a főnököm. Tipikus ő, szerinte csak az normális, amit ő kerít nekem, mert én csak nem normális munkákat tudok magamnak szerezni. Segítséget kért, az egyetem, ahol tanult azt szeretné, ha oktatna a mentális betegségben szenvedő gyilkosságot elkövető emberek kezeléséről. Nem egy vidám téma, de ez az egyetlen, amiben verhetetlen vagyok. Megírtam neki pár történetet, ami kicsit kiborított. Most először dolgozunk együtt Markkal. Megkértem, hogy azokat a történeteket, amiket ő is átélt írja le saját szemszögből. Ben pedig arra kérte, hogy pszichológusi szemszögből is értékelje a helyzeteket. S ha elég erős leszek, akkor írjon Mark pszichológusi jellemzéseket, melyekhez én találjak ki történeteket. Azért még mindig kiborít ha a betegségemről kell írnom. Így bár tudom, hogy nem szabad, de aludtam egy kicsit ebéd után, mert aludni azt nagyon szeretek. Főleg ha arra ébredek, amire ma is, hogy Mark Morcossal beszélget. Soha nem csinált ilyet. Azt hiszem van olyan oldala, amit még nem ismerek. Nem akartam hallgatózni, de Mark erőteljesen próbálta elmagyarázni Morcosnak, hogy ma kivételesen a fürdőben kellene aludnia, mert szeretne ma ő velem aludni. Aztán mikor Morcosra nézett, mintha egy kisgyereknek kezdett volna magyarázni, hogy mit szeretne ma este csinálni. Szegény Morcost sajnáltam, de Marknak örültem, hiányzik már, hogy együtt legyünk, úgy mint régen. Bár félek, mert nagyon régen nem voltunk együtt, de vágyok rá.

 

Mark naplója

Jane megint felriadt az éjjel. Azt hiszem nem akart felébreszteni, de mellette kellene lennem ilyenkor is. Bár fogalmam sincs mit tudnék csinálni azon kívül, hogy megölelem. Jó kis pszichológus vagyok. Nem tudom jót tesz e neki a munka amit Ben adott. Ma is kiborult tőle, még sírni is láttam, ahogy írt, de azt mondta, hogy ha ezzel segít más embereken akkor bevállalja. Azt hiszem túl keveset beszélgettem vele arról, hogy ki is ő valójában a betegség mögött. Túl sokszor próbáltam meg analizálni minden szavát ahelyett, hogy megláttam volna mögötte azt a lányt, akibe én bele szerettem. De az almás pite az bevált. Azt hiszem örült neki. Fogalmam sincs merre megyek csak vezetek arra, amerre szépnek tűnik a táj. Arra gondoltam, hogy leviszem a tengerre, mert sohasem látta még, aztán elviszem, hogy lássa a sarki fényt. Felírtam még pár ötletet, s magam sem hiszem el, de felolvastam morcosnak, hogy mit tervezek. Azt hiszem értem Jen miért mondja, hogy nagyon jól lehet vele beszélgetni. Ránéztem és a legtöbb dolgot kihúztam a listáról, de mintha a szeméből ki tudtam volna olvasni rengeteg dolgot, amire soha nem is gondoltam, hogy kipróbálhatnánk Jennel, de ma igen. Én hülye leálltam tárgyalni a kutyával az erőviszonyokról, hogy megértse végre, hogy az én helyemen alszik. Utána olvastam a neten, hogy a kutyák olyanok mint a gyerekek így próbáltam elmagyarázni, hogy mi az intim együttlét, miért fontos, és hogy miért zavaró tényező, hogy ő ott van. De utána arra gondoltam, hogy Jen tartja ott mindig maga mellett, így biztosan nem akar velem együtt lenni.

 

 

2018. január 5. péntek, este

- Szívem elmegyünk vásárolni? Morcosnak kellene néhány dolog és nekem is pár női holmi.- kérdezte Jen.

- Úgy érted, hogy tampon meg ilyenek?- válaszolt Mark

- Valami olyasmi.

- Szükséged van rájuk mostanában?- kérdezte csalódottan Mark, levonva a következtetést, hogy még hosszú napokat kell várni, hogy újra közel kerülhessen a feleségéhez.

- Igen. De ha nem akarsz jönni nem baj, elmegyek Morcossal. - válaszolt Jen.

 

Ezerszer hallotta ezt a mondatot az együtt töltött idejük utolsó hónapjaiban, s mindig engedte, hogy Morcos és Jen ketten menjenek vásárolni. De most másképp akarta csinálni. Türelmes akart lenni a feleségéhez.

 

- Szívesen megyek.- mondta olyan hangsúllyal mintha a fogát húzták volna.

 

Jen ránézett, egyenesen abba a két gyönyörű barna szemébe, s elmosolyodott.- hidd el megéri.

 

Mark kézen fogta feleségét s hosszan sétáltak a hóesésben végig a város főutcáján. Morcos ide-oda ugrándozva élvezte a havat. Hempergett benne és ette közben. Jen rengeteget nevetett rajta. Már megszokta, hogy minden évben kimegy Morcossal és hógolyóznak. A házasságuk legelején még Markot is hívták, de valahogy elmaradt tőlük. Jen lehúzta a kesztyűjét, gyúrt egy jó kemény hógolyót s Morcosra célzott. Biccentett a fejével Mark felé, ezzel kiadva a parancsot. Mark figyelte az események alakulását s eszébe jutott a sok ablakban töltött idő, amikor is azt nézte, hogy a felesége önfeledten játszik a kutyával, miközben neki a szíve szakad meg, hogy nem akarja élete párja megosztani vele a pillanatot. A nosztalgiának valami hideg vetett véget, ami egyenes szemen találta. Majd egy hatalmas lökést érzett és jó sok havat. Jen odaszaladt hozzá.

 

- Ne haragudj, csak gondoltam te is szeretnél hógolyózni. Annyi éven át kihagytunk belőle.- magyarázkodott.

- És akkor azt láttad a legjobb megoldásnak, hogy kiütöd a szememet egy hógolyóval és belelöketsz Morcossal a hóba?- kérdezte Mark.

- Hát így kimondva rosszabbul hangzik, mint a fejemben elképzelve. Ott olyan romantikus volt.- válaszolta Jen.

- Jaj asszony, add a kezed hadd álljak fel.- s nyújtotta a kezét Jen felé. Morcos ekkor éppen a hóban fetrengett. Jen nyújtotta a kezét, de hirtelen csak annyit érzett, hogy valaki megrántja, s mire észbe kapott már Markon feküdt elterülve.

- Na így már jó- nyugtázta Mark.

Jen nem bírta ki nevetés nélkül. Megcsókolta a férjét ott az utca közepén fekve.

- Na így már még jobb- helyesbített Mark.

 

A boltba belépve minden szem rájuk szegeződött. Vizesek voltak és nagyon boldogok. Ezek közül egyik sem volt szokványos a városban. Morcos szaladt utánuk, Morcos után meg a biztonsági őr. Mark megállt s elővette az igazolványát. Igazságügyi orvosszakértő vagyok és ez egy terápiás kutya. Ugye nincs semmi kifogása ellene, hogy velünk jöjjön. A biztonsági őr hosszasan nézte Markot. Biztos volt benne, hogy ismerte valahonnan.

- Mondja csak előfordulhat, hogy tíz éve egy belvárosi kocsmában maga humordélelőttöt tartott?- kérdezte Markot. Mert akkoriban buszsofőr voltam és maga miatt rúgtak ki. Nem voltam kint, amikor jött a trailer, mert annyira tetszett az előadása.

- Sajnálom nem szándékos volt.- szabadkozott Mark, mert úgy érezte, hogy rosszul áll a szénájuk.

- Ne tegye, azután kerültem ide és itt ismertem meg életem szerelmét, nézzék csak ő az ott.- mutatott egy mosolygós hölgyre a kasszában. Azt mondja azért szeretett belém, mert megnevettettem. Emlékszem volt ott egy lány, aki hangosan nevetett azon a viccen, amin senki más nem. Bevallom én sem értettem, de amikor elmondtam az én drága kasszás kisasszonyomnak az első randevúnkon azt mondta, hogy azt akarja, hogy én nevettessem egész életében. Köszönöm magának. - hálálkodott a biztonsági őr. Sajnálom, hogy már nem nevettet, nagyon jól csinálta.

- Már csak egyvalaki mosolyát szeretném látni. Emlékszik arra a lányra? Itt áll mellettem.- válaszolt Jenre nézve Mark. De akkor esetleg mehetnénk vásárolni?

- Természetesen. Szívesen elkísérem Önöket.- jött a lelkes biztonsági őr válasza.

- Úgy látom egy lelkes rajongóddal kell versenyeznem- súgta férje fülébe Jen, miközben finoman belefújt.

 

Jennél a fülbe fújás mindig egyet jelentett. Csak a férje fülét fújkálta és csak akkor ha akart tőle valamit, amit csakis vele és senki mással nem csinált életében. Szerelmeskedni. Markot ez annyira elvarázsolta és idegesítette egyszerre, hogy hamar ketté is osztotta a csapatot, hogy tudjon magán uralkodni. Ő és Morcos elmentek fagyasztott zöldségért, Jen pedig ahogy Marknak mondta elment női dolgokért. A biztonsági őrt elküldte egy beltéri kutyaházért. Néhány perc múlva a kasszánál találkoztak. Mark oda se nézett inkább, mert a tamponok, betétek és intim törlőkendők mindig is az ellenségei voltak, egyrészt mert nem bírta a vért másrészt, mert Jennek mindig jó kifogást szolgáltattak, amikor nem akarta, hogy közeledjen felé. Jen egy apró dobozt gyorsan a zsebébe csúsztatott, a fagyasztott zöldséget pedig a hátizsákjába tette. A kutyaházat, amit végképp nem tudott Mark mire vélni, de már ez csak hab volt a tortán, az ő kezébe adta.Mark nem túl sokat beszélt a hazaúton. Amennyire tudta magához szorította a feleségét, de legszívesebben elmondta volna, mi jár a fejében és, hogy mennyire szeretne együtt lenni vele. Jen sem szólt semmit egészen addig, míg haza nem értek. Tudta, hogy Morcos elég fáradt lesz ahhoz, hogy azonnal elaludjon, így gyorsan betette a kis házba amit vettek neki, majd a kis házat a fürdőbe tette és bezárta. Mindebből Mark semmit nem vett észre, csak azt, hogy valahogy sokat késik a mirelit zöldség a szemére. Nem kellett sokat várnia Jen megjelent. Odabújt hozzá úgy, ahogy mindig is szokott és ismét a fülébe fújt, olyan lassan és finoman, ahogy azt sohasem tette. Ekkor Mark nem bírt tovább hallgatni.

 

-Kérlek ne csináld ezt. Én próbálok nagyon uralkodni magamon, de tudod mennyire szeretlek. És megnehezíted a dolgomat. Először elrángatsz a boltba, majd megcsókolsz s a fülembe fújsz úgy mint régen, majd mintha neked csak játék lenne elmész női dolgokat vásárolni, hogy tudjam esélyem sincs nálad még egy darabig. Fejezd be ezt kérlek szépen.- fakard ki Mark. Erre Jen még közelebb bújt hozzá és megint a fülébe fújt.

- Mit akarsz tőlem?- kérdezte Mark.

- Elcsábítani, te mamlasz.- s miközben ezt mondta a zsebébe nyúlt s megmutatta mit vett a boltban.

Mark hangosan felnevetett.

- Ugye most szórakozol velem?

- Vissza is vihetem akár s kiengedhetem Morcost is ha szeretnéd.- mondta Jen.

 

Mark ekkor rájött, hogy mi az amire igazán vágyik a felesége. Összerakta a képet, hogy miért zárta be Morcost a fürdőbe és miért suttyomban vett óvszert, mint egy kamasz. Mire fölnézett a felesége szemébe ugyanazt látta, mint azon a napon, amikor először voltak együtt. Minden porcikája remegett. Hiába telt el tíz év, a felesége még mindig vágyott a közelségére. Mark érezte rajta, hogy fél, így megkérdezte, hogy biztos szeretné e.

  

- Soha nem akartam jobban semmit.- válaszolta Jen. Bár mindig is irtózott a szexista humortól, s undorítónak tartotta, hogy ez a világ mennyire lealacsonyodott, Jen a legmeghittebb éjszakákat azzal töltötte, hogy kifejezze mennyire szereti a férjét. Ez volt az ő nagy közös titkuk.

 

 

2018. január 6. szombat, reggel

Jen lassan nyitotta ki a szemét. Nem tudta pontosan, hogy álmodta a tegnap estét vagy tényleg újra együtt volt a férjével. Mikor felkelt láttam, hogy a férje inge van rajta, az ő ruhái pedig szerte hevernek az ágy körül. Lassan kezdte elhinni, hogy nem álmodta a tegnap estét. Ekkor hirtelen Morcos ugrott fel az ágyra s ahol érte ott nyalta a gazdáját. De ekkor valami furcsa dolog történt. Mark valami iszonyatosan furcsa mosollyal ránézett Jenre, mintha ezentúl cinkostársak lennének,

majd határozottan rászól Morcosra, hogy szálljon la az ágyról. Jen azon gondolkodott, hogy most mitévő legyen. Ha visszahívja Morcost, akkor ellent mond Marknak s az megint csak feszültséget szülne. Így hát nem szólt semmit. Markhoz fordult s kimondta azt ami a szívében volt.

 

- Töröld le a vigyort a képedről. Mindig belepirulok.

Mark fölé hajolt a szemébe nézett és halkan a fülébe suttogta. -Miattad mosolygok, töröld le te ha szeretnéd.

 

Jen fogta magát és a paplan alá bújt, s próbálta megtalálni a bugyiját. Mire egy hang szólt a paplanon kívülről.

 

- Csak nem ezt keresed? - Mark a kezében tartotta a kedvenc panda macis bugyiját. Erre a látványra, újra elszégyellte magát és a paplan alá bújt. Néhány lépés után érezte, hogy valaki a paplan alá akar bújni.

- Morcos hagyj békén.- szólt.

 

Ám amint közelebb jött, érezte, hogy nem Morcos az. Mark volt, szorosan mellé bújt és átölelte élete szerelmét. Jen úgy érezte magát, mintha menten elsüllyedne. Sose mondta ezt el Marknak de mindig így érzett. Valahogy szégyellősebb volt ebben a témában, mint más emberek. De újra kezdték. Most már kimondhatja őszintén amit érzett:

 

- Mark visszakaphatnám esetleg a bugyimat, annyira cikinek érzem ezt az egész helyzetet.

- De hát miért, a férjed vagyok. A bugyid fele az enyém.

- Jó de akkor is kérem vissza, mert nem mászkálhatok bugyi nélkül.

- Engem nem zavarna.

- Lökött vagy. Na kérem vissza.

 

Mark szorosan magához húzta a feleségét. Majd hangosan felnevetett.

 

- Kössünk üzletet, te visszaadod az ingemet én pedig a bugyidat.

- Ez zsarolás. De legyen, hozz nekem egy másik felsőt.

- Kizárt, csere a paplan alatt. Senki nem megy sehova.

 

Jen hangos kacagásban tört ki. Jaj te legény, hányszor mondtam neked, hogy az őszinteség a legfontosabb a házasságban. Tudom mit akarsz, én is akarom, de amíg nem mondod ki addig nem kapod meg.

 

- Én mondtam, hogy az ingemet akarom.- válaszolt Mark.

- Jó akkor rajtam marad.- mondta Jen, s szorosan befészkelte magát Mark kezei közé majd ránézett és a fülébe fújt.

- Héka, nem ér csalni és ingerelni a másikat.

- Nincsenek szabályok. Ez paplan alatti terület.

- Tényleg?- kérdezte Mark.-Akkor szabad csiklandozni a kis feleségemet. -A csiklandozás az egyetlen amit soha nem bírt Jen. Akármit is akart elérni Mark, ha megcsiklandozta Jent akkor biztos sikere volt. Ezúttal is, Jen megadta magát.

- Na jó, akkor megyek a pizsamámért.- indult ki a paplan alól Jen.

- Ekkor Mark bevetve minden férfiúi erejét felemelte és visszatette az ágyra s a paplan alatt magához húzta. Mélyen a szemébe nézett és csak annyit mondott neki: Szeretlek!

 

 

2018. január 6. szombat, délelőtt

- Mondd csak, szeretted őt?- kérdezte Mark

- Kit?- kérdezte Jen, miközben pontosan tudta, kire gondol a férje, de nem akarta elrontani a pillanatot.

- Na vajon kit? Aki józsaru-rossz zsarusat akar veled játszani.- válaszolt kicsit ingerültebben Mark.

 

Érdekes, Jen soha nem érezte, hogy Mark féltékeny lenne rá, pedig lett volna oka. Házasságuk első tíz évében Jen rengeteg helyen megfordult s mindig akadt valaki, aki csak barát akart lenni. Jen mindig elmesélte ezeket a férfiakat Marknak. Bár nem mondta ki, szerette volna ha egyetlen egyszer látná a férjén, hogy féltékeny, de soha nem látta. Mark tudta pontosan, hogy a felesége soha nem csalná meg őt ezért nem is izgatta ez a téma. Sokszor voltak társaságban, ahol Mark hosszú percekig nézte, amint a felesége gyerekekkel játszik, s próbálta elképzelni, hogy milyen lenne ha nekik kettejüknek lenne egy babájuk, de amikor egy tökéletes este után Jen arra készült, hogy Mark fülébe fújjon, az szóba hozta a baba témát, amit a felesége a legjobban gyűlölt. Jen tudta, hogy a betegsége genetikai is egyben, így annyi szenvedés után megfogadta, hogy neki, bármennyire is szeretne, nem lesz saját babája. Ott volt neki Morcos és a férje. Így volt boldog. Jen ezeken az estéken elhúzódott Marktól és maga mellé hívta Morcost, akinek a kedvenc helye volt Jen karjaiban aludni. Talán Morcos az, akire féltékeny volt Mark, mert ő akkor is odabújhatott a feleségéhez, amikor tőle elhúzódott, s aki jobban védelmezte, mint egy testőr.

Egyszer Mark még Bent is felhívta emiatt. Akkoriban született Ben első gyermeke. Pér hetes lehetett a pici, amikor is Ben éppen altatta. Mark elmondta, hogy egyszerűen nem tud Morcossal mit kezdeni, mert a kutya féltékeny Jen-re, s mire ő hazaér addigra a felesége már a kedvenc pizsamájában, egy bögre kakaóval a kezében egy könyvet olvas a saját kis kuckójában, ahova Mark nem léphetett be soha. Márpedig ha Jen már pizsamában van egy pokróc alatt, akkor onnan nem fog kijönni az egészen biztos, akárhogy is szeretné a férje. Ben már a beszélgetés elején tiltakozott, hogy ő nem szeretne belefolyni a húga házaséletébe, de Markot ez nem zavarta csak mondta tovább. Észre sem vette, hogy Ben elaludt a vonal másik végén babával a vállán. S mire halózni kezdett egy kedvesen csilingelő női hang válaszolt neki. -Szia, itt Jen sógornője- Mark zavarában azt se tudta mit mondjon, de a vonal másik oldaláról tovább mondta a női hang. - Dugd el a pizsamáját és vedd le a fűtést, akkor kénytelen lesz hozzád bújni, ja és menj be a kuckójába. Néha mi nők csak azért vonulunk el, hogy megnézzük utánunk jöttök e. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszed, hogy Morcosnak hagyja nyitva az ajtót, akkor az neked szól. Keresd meg, ragadd magadhoz és súgd a fülébe, hogy szereted. Ja és hagyj nyomot a kuckójában. Néha tényleg kell a külön tér de emlékeztesd rá, hogy várod, odakint. Most mennem kell. Szia.- Mark csak hallgatott és azon gondolkozott vajon igaza lehet e Jen sógornőjének. Az egyetemen sok mindent tanult hormonokról, érzelmekről, az agyról, de arról nem, hogyan vegye rá a feleségét, hogy együtt legyen vele. Végül is Morcos győzött, mert amikor Jen külföldre ment ő tartott vele nem pedig Mark. S bár napok óta próbálta tanítgatni nem hallgatott rá, pedig csak a marad parancsot akarta, hogy működjön, hogy bezárhassa a fürdőbe. Jen rengeteget nevetett rajta, mert mikor Mark nem figyelt akkor ő irányította Morcost a háta mögül, miközben úgy tett, mintha a kakaóját szürcsölgetné. Jen jót mulatott azon, hogy Morcos bal majd jobb lábbal akar pacsit adni, lefekszik, pitizik, és puszit ad Marknak, miközben ő egyre csak a Marad parancsot ismételgeti. Bár néhányszor Mark hátra nézett, mert valahogy érezte, hogy a kutya nem őt, hanem valakit mögötte néz, de Jen mindig lehajtotta a fejét mintha a meleg miatt fújná a kakaóját.

 

- Igen.- jött a válasz Jentől, elég határozottan.

- Nem túl sokat gondolkodtál rajta. - szólt Mark miközben elhúzódott a feleségétől.

- A magam módján, ahogyan téged is a magam módján szeretlek.- húzódott Mark után Jen.

- És vele is?- folytatta Mark a faggatózást

- Mit vele is?-értetlenkedett Jen.

- Tudod, hogy te és ő...ti?- hebegett Mark.

 

Jen erre a mondatra kiakadt. Felugrott Mark mellől az ágyból és heves kézmozdulatokkal okfejtésbe kezdett, még az sem zavarta, hogy még mindig a férje ingjében volt, és még mindig nem volt rajta bugyi. Szerencsére az ing elég hosszú volt rá, hogy takarja azt amit nem akart nyilvánosan mutogatni, még a férjének sem.

 

- Az istenit neki Mark, elegem van belőled. Hihetetlen, hogy vagy képes tönkretenni egy romantikus pillanatot. - Morcos erre ugatni kezdett, de Jen rá is rászólt s erre az beszaladt az új kuckójába.- Elegem van belőled. Pontosan tudod, hogy az első pillanattól kezdve szeretlek. Soha nem volt senki más az életemben rajtad kívül, akit ennyire szerettem volna. Ezerszer hallottam a barátainktól, hogy milyen szerelmesen nézel még rám annyi év után is, s szerencsésnek éreztem magam, de egyre csak távolodtál valójában. Aztán ide jöttem újrakezdeni, s már annyira jól ment amikor megint jöttél és felborítottál mindent. Most, hogy megint sínen vagyunk jössz a hülye kérdéseiddel. Ne hidd, hogy nem hallottam amikor Morcossal arról beszéltél, hogy ki alszik velem. Mégis ha rád várok akkor még mindig a kutyával alszok, te meg a bátyámat hívogatnád, hogy mit tegyél, hogy összebújjak veled. Arról is tudok, Ben elmesélt mindent amikor itt volt.-

- Elmondod végre mikor volt itt Ben.- szakította félbe a felbőszült feleségét Mark.

- Ja és azt se hidd, hogy nem akarom ugyanannyira mint te a dolgokat, de én félek. Lehet, hogy te nem félsz de én igen, mert emlékszem milyen volt, amikor már régen nem aludtunk együtt, amikor már nem beszélgettünk, nem sugdolóztunk s nem vágytunk egymás társaságára.- Jen úgy folytatta mintha semmit nem kérdezett volna tőle a férje. Mire Mark ezt megelégelve felállt, s magához szorította a feleségét. Jen ekkorra elhallgatott. Szerette amikor a férje használja az erejét és magához szorítja. Jól esett neki. Szerette ha szeretik. Vagyis csak Marktól fogadt el a gyengédséget s csak neki adott. Arra gondolt, hogy ideje lenne kimondani azt amit igazán szeretne. De Mark megelőzte.

- Add vissza az ingemet, mert Morcost sétálni akarom vinni.

- Az én kutyámat?- kérdezte Jen. Nem ezt a mondatot várta, mert a szemeivel nem ezt próbálta lekommunikálni a férjének.

- A mi kutyánkat, igen. Csak még van egy kis dolgom előtte.- jött a válasz. Jen végképp feladta, hogy megpróbálja a nézésével elárulni, hogy mire vágyik megint.

- Jó oda adom, ha ennyire sürgős.- szólt dühösen, s már gombolta volna ki az inget mikor Mark újra magához szorította s a fülébe fújt. Jan erre felnevetett.

- Miért? Nem így szokás csinálni?- kérdezte Mark.

- De igen, de azt hittem neked dolgod van.. válaszolt Jen.

- Miután visszaadtad az ingemet egy határtalanul őrült nőnek vissza kell ezt adnom.- mondta, miközben felemelte felesége bugyiját, ami még mindig nála volt.

- Talán miután visszaadtam az ingedet, visszakérem magam a bugyimat.- pimaszkodott Jen.

Mark a füléhez hajolt, belefújt és belesúgott: - Annak kisasszony bizony megvan az ára.

Erre mindketten felnevettek, mert ugyanarra gondoltak, de mindketten féltek kimondani.

 

 

2018.január 6. szombat, délután

- Valamiről beszélnünk kell.- szólt Mark Jenhez, aki Morcost simogatva épp Anyegint olvasta újra, mint minden év első hónapjának kötelező programja. Mark odament a táskájához és egy halom papírt vett elő. Majd miután elejtette, amin Jen jót mosolygott, de végül is összeszedte, letette az asztalra, ahova Morcos egyből ugrott. Jen megpróbálta Morcos alól kivadászni a legfelső papírt.

 

Az Élet, mint jó zsaru- rossz zsaru játék. Szakdolgozat. Írta:Jane Scarlett Miller-Calm. Lektorálta: Adam Scott professzor.

 

- Igen és?- nézett Jen Markra, mint aki nem érti mit szeretne tudni. Az igen és mondat volt Jen kedvence, mert szerinte a kommunikációt mindig az ölte meg, hogy a másik gondolatát nem építjük, amikor reagálunk rá, mert mindig egy de -vel kezdjük, így meg kell tanulnia mindenkinek igen s-sel kezdeni a mondatát, miután meghallgatott valakit, ezzel érzékeltetve, hogy értékes a véleménye.

- Ez mi?- kérdezte Mark.

- Ha jól értelmezem amit a szavak jelentenek egy szakdolgozat. Vagy diplomamunka. Attól függ meg kapta e az illető a diplomáját.

- Megkapta. Nézd az utolsó oldalt.- válaszolt Mark.

 

Jen diplomájának a másolata volt akkorra dátumozva, mikor is ő úgy döntött, hogy külföldre megy. Azon a napon tanítás után Markot a Scott dékán az irodájába hívatta, hogy megmutassa neki felesége szakdolgozatát és diplomáját. Mark nem ért haza a fellépése előtt, melyet Jen szervezett le neki, mert szerette volna ha a sok pszichiátria eset mellett egy kicsit visszatér a humor világába.

 

- Elolvastad?- kérdezte Jen.

- Nem mertem. Féltem mi áll benne. De nagyon dühített, mikor is Tom ugyan ezt emlegette. Ő tudja mit jelent nálad a jó zsaru rossz zsaru játék, de én a férjed nem. - válaszolt kicsit ingerültebben Mark, s ráparancsolt Morcosra, hogy szálljon le az asztalról. A kutya egyből beszaladt az új kuckójába s valamit rágni kezdett.

- Hagyd, biztos csak egy zacskó. Gyere bújj ide!-szólt Jen. S felemelte a takarót. Mark habozott, mert még kicsit mérges volt.

- Na gyere már, ne kéresd magad!- parancsolt rá Jen. Erre Mark beadta a derekát s a felesége mellé feküdt.

- Közelebb!- szólt rá Jen. Még közelebb!

 

- Ekkor Mark olyan szorosan átölelte a feleségét, ahogy tudta. Addigra Jen sorba tette a papírokat és olvasni kezdte. Mark a cím felolvasása után megkérdezte Jent, hogy biztos el akarja e neki olvasni. Jen nem válaszolt csak hangosan olvasott tovább.

 

„Azt mondják az életben kétfajta ember létezik, vannak a jó zsaru típusú, kedves, nyitott és aranyos emberek és vannak a rossz zsaru típusú, a kemény, harcias, rideg egyének. A borderline szindróma azt jelenti, hogy te magad vagy mindkettő...”

 

 

2018. március 8.péntek, délután

Alig fél órája érkeztek meg a tengerpartra. Morcos vidáman kergette a sirályokat és a hullámokat a parton. Jen és Mark kézen fogva sétáltak a parton s Morcoson nevettek. Várták a naplementét. Idilli kép volt, mikor is Jennek pittyegett a telefonja. Morcos egyből odarohant, mert ha Jen nem volt a közelben, s csörgött a telefonja akkor az volt a kedvenc játéka, hogy azokat mozgó valamiket elkapja. Párszor sikerült neki felvennie a telefont s amikor hallotta, hogy valamiféle hang jött ki a telefonból beleugatott egyet és elindult Jent megkeresni.

 

- Nyugi Morcos csak egy e-mail. - mondta Jen. Szaladj vissza játszani.

 

Mintha csak értett volna emberi nyelven Morcos úgy rohant vissza s kergette tovább az éppen leszálló sirályokat.

 

- Nézd meg nyugodtan.- mondta Mark.

- Nem fontos, ráér később is.- válaszolta kicsit bizonytalanul Jen. Mark érezte, hogy valami nem stimmel.

- De, nyugodtan nézd meg.- erősködött Mark.

- Mondom, hogy nem akarom. - válaszolt határozottabban Jen. Most a naplementét nézzük. Rendben? Utána ígérem megnézem. De csak Adam az.

- A dékán Adam? Mióta vagytok ti tegezőviszonyban?

- Sok mindenről lemaradtál. Itt Szerbiában csak úgy zajlik az élet minden kisvárosban, nem úgy mint odahaza a fővárosban. - viccelődött Jen.

 

Egyikük sem tudta nyugodtan nézni a naplementét. Kivéve persze Morcost, aki olyan hűségesen bámulta a lemenő napot, mintha neki kellene őriznie.Jen elolvasta az emailt majd eltette a telefonját.

 

- Nem is válaszolsz?-kérdezte Mark. Nagyon izgatott voltál e miatt az email miatt.

- De kíváncsi itt valaki. Tudod a nem válasz is válasz. Bár nálunk bordisoknál ez mindig furcsa lesz, de a normiknál így van. Ha jól tudom. De javíts ki ha tévedek.

- Igazad van.

- Mindig igazam van, ezt már megszoktam. Na ha nem bánod nagyon elfáradtam ma és nem is érzem magam igazán jól, szóval elmennék aludni. Jössz?- zárta rövidre a beszélgetést Jen.

-Menj csak nyugodtan én még olvasni akarok.- válaszolta Mark s felmutatta Jen szakdolgozatát, amit legalább vagy ezerszer olvasott el.

- Gyere Morcos akkor menjünk aludni, amíg ébren vagyok addig hozzám bújhatsz és simogatlak.- mondta Jen Morcosnak de Markra nézve. Vagy cserélhetünk- folytatta a gondolatmenetét. Esetleg én bújhatnék Markhoz és ő simogathatná a fejemet. Úgyis mindig azon jár az esze mi jár az én fejemben. Most megsimogathatja azt az okos kis buksimat.

- Jól van, jövök. Pedig az elején megfogadtam, hogy az aranyhalas volt az első és az utolsó eset, hogy engedtem magamat manipulálni. Erre most tessék, megint beadom a derekam.- nevetett Mark.

- Úgy látszik öregszel.- mondta Jen, majd befészkelte magát Mark ölébe s próbált elaludni.

 

* Mark is iszonyat fáradt volt, de nem hagyta nyugodni az e-mail, amire Jen nem válaszolt. Halkan átnyúlt Jen feje fölött s megkereste a telefonját s benne az emailt, ami a dékántól jött. Amikor végigolvasta csendben visszatette és elaludt. Jen hajnalban arra ébredt, hogy nagyon hányingere van s éppen csak, hogy ki tudott szaladni a wc-ig, ahol is Morcos aludt. Felkeltette a hangos hányással, bár nem akarta, s próbált nagyon halk lenni. Majd úgy érezte, hogy friss levegőre vágyik így elindult sétálni. Elsétált a legközelebbi kisboltig, ahol mivel nagyon éhes volt, megvette a frissen sütött almás pitéket, az összeset és megette. Egyet azért hagyott Marknak. Mire visszaért a lakókocsihoz kezdett felkelni a nap. A férjével akarta nézni ezért berohant s felébresztette Markot.

Talán a legromantikusabb élményük közé tartozik a közös napfelkelte nézés a tengernél. Miután odaadta az almás pitét Jen nagyot nyelt és megszólalt.

 

- Emlékszel azt mondtam, hogy szeretném beutazni egy lakókocsival az egész világot?

- Igen.

- Na már nem akarom. Meggondoltam magam.

- Rendben mondta Mark.- teljes nyugodtsággal. Jen nem értette miért nem firtatja a dolgot a férje, akinek nagy erő kellett, hogy vegyen egy lakókocsit s nekivágjon a bizonytalannak.

- Rendben?- kérdezett vissza Jen. Ennyit tudsz mondani, hogy rendben?

- Sejtem mi az oka és megértelek, a helyedben én is ezt tenném. De ha megbocsátasz egy kicsit még visszadőlnék, mert nagyon fáradt vagyok. Mark szomorú, komótos léptekkel ment a lakókocsi felé, miközben Jen még mindig a rendben szót ismételgette. Majd Mark után ment, elővette a telefonját s megírt egy emailt.

 

Mark gondolatai

Itt a vége. Tudtam, hogy valami közbe jön, túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Elmegy. Nem tudom mióta tudja, hogy kihasználta e az utolsó pár hónapját vagy csak most kellett döntenie de nem engem választott. Nem tudom miért nem akarta elmondani nekem s miért titkolja. Az email valóban a dékántól jött, aki gondolom még biztatja is, hogy fogadja el a munkát s majd úgy állítja be, mint aki az ő ügyes tanítványa. Mindig is bosszúálló egy személyiség volt. Csak kapjam egyszer a kezeim közé….Bár addigra már Jen éppen lehet, hogy az álmait fogja megvalósítani. Mindig szeretett volna segíteni borderlineos fiatalokon, de hogy egy kísérletet vezethessen egy neves egyetemen és tovább kutathassa a betegségét, ez szerintem neki a csúcs. Bár nem tudom, az utóbbi hetekben nem nagyon beszélt munkáról. Nem is említette, hogy lenne valami érdemleges. A diplomáján kívül nem is tudom igazán mit csinált az elmúlt nyolc évben. Rengeteget gépelt és kutatott, de sosem tudtam, hogy hol tart. Lehet nem mondta el nekem, hogy már a doktoriját is megírta. Végül is az ímélben azt írták, hogy olyan orvosokat keresnek akik maguk is borderline szindrómában szenvednek és szívesen segítenének egy terápia kidolgozásában. Annyira büszke vagyok rá. De nem értem miért akar egyedül menni. Engem miért nem akar magával vinni? Bár habozott válaszolni ma délután, pedig csak egyszerűen meg kellett volna erősíteni, hogy egy személyre kér ellátást. Nem értem. Annyira idegesítő, hogy nem látok bele a gondolataiba. Talán ha vége a kutatásnak kiadják az eredményeket s elolvashatom majd, hogyan áldozta fel a házasságát egy magasabb cél elérése érdekében. Bár azt hittem, hogy neki a legmagasabb cél a mi házasságunk és Morcos.

 

Jen gondolatai

Itt a vége. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, de azt hittem lélekben több időm lesz felkészülni. Nem tudom készen állok-e. Vagyis tudom, hogy nem, de most már nincs mit tenni. Csak Markot nem értem. Nem is érdekli talán ez az egész s nem is akarja. Ma végtelenül közömbös volt, amikor el akarta neki mondani. Mondjuk nem tudom ilyen hírt, hogy kell elmondani. Megváltozik mindkettőnk élete. Csak tudnám, hogy történhetett. Ki kell derítenem, hogy történt ez.

 

-Morcos!- kiáltott fel hangosan Jen. Olyan hangosan, hogy Morcos az anyósülésre ugrott, ami miatt Mark annyira megijedt, hogy beletaposott a fékbe. Jen aki ekkor a fürdőben állt egyik kezében a fogkeféjével.

- Te jól vagy?- kérdezte Mark. A szívbajt hozod rám.

Jen kirohant az egyik kezében egy összerágott tasakkal, másikban pedig a fogkeféjével.

- Hányszor kell még neked elmondanom, hogy ne rágj szét mindent! Most nézd meg mit csináltál.

- Nyugi az csak egy fogkefe.- mondta Mark, aki nem értette Jen miért akadt ki azon, hogy Morcos megrágta a fogkeféjét. Még azt sem mondhatta, hogy ez a kedvence, mert két hónapja vették a boltban a kutyaházzal együtt.

- Nem érted miről van szó.- mondta Marknak, majd tovább szidta Morcost ekkor már az anyósülés fölött állva.

-Tönkre vágtad a terveimet. Érted? Csak ezért mert te mindent szét akarsz rágni. Most mihez kezdek? Hm? Válaszolj!

- Mark finoman félre húzódott, mert nem értette a helyzetet. A túldramatizáláshoz értett, mert Jen abban nagyon profi volt, de ez a túldramatizált dráma túldramatizálása volt, amit Jen művelt, ráadásul most tényleg választ várt a kutyától, aki pontosan tudta, hogy bűnös, ezért hátára fordítva a lábait égnek emelte, mint mindig, amikor sáros volt valamiben.

- Ülj fel ha neked beszélek!- parancsolt rá Jen. Ekkor Morcos felült s elővette a lehető legaranyosabb nézését. Jen nem tudott mit mondani csak zokogni kezdett.

 

Mark kivette a fogkefét Jen kezéből s ekkorra már végképp nem értette a dolgokat. A fogkefén nyoma sem volt harapásnak, de mivel tudta, hogy ha ezt felhozza akkor abból baj lehet így megnyugtatta, hogy a következő benzinkútnál megveszi neki azt a fogkefét amelyiket csak akarja. Jent kicsit elragadták az indulatai. Inkább tűnt kétségbe esettnek, mint idegesnek. Mark, ahogy ígérte megállt a benzinkút előtt. A fogkefét a kukába dobta, ahol meglepetésére Jen összes gyógyszere is volt. Nem értette mi történik, arra gondolt Jen szeretné, a kutatás alatt teljesen szabadjára engedni a betegségét, amivel hatékonyabban tudja vizsgálni mik a hasznos terápiás eljárások. De igazából nem túl sok ideje volt ezzel foglalkozni, ugyanis Jen már a benzinkút sorai között bolyongott. Mark kézen fogta és megkeresték a fogkeféket. Jen először a gyerekfogkeféket pillantotta meg, ami miatt megint kitört belőle a sírás. Mark elkapott gyorsan egy fogkefét a polcról majd a kasszához mentek. A benzinkutas egy kedves fiatal srác volt.

 

- Még valamit?- kérdezte.

- Nem köszönjük felelte Mark.

- Akkor az összesen egy mosoly lesz a kis hölgytől- válaszolt a benzinkutas.

Jen mindig is szerette az ilyen barátságos embereket és a fiúra mosolygott, majd fiú mögé pillantva újra rájött a sírás.

- Szabad kérdeznem mi a gond? Egy ilyen fiatal lánynak mi oka lehet sírni?

- A kutyája szétrágta a fogkeféjét.- válaszolt komoly arccal Mark.

- Na ne szórakozzanak. Ha ez történt akkor örüljön, hogy van egy kutyája és vannak még fogai amiket meg tud mosni. Ezzel a kontinens 85%-nál jobb helyzetben van.

 

Jen a kezét nyújtotta mint aki, kezet akar fogni, majd hirtelen megfordította a kezét s kinyitotta a tenyerét. A benzinkutas felnevetett.

 

- Ezt rágta meg, jobban mondva ki a kutyám.- mondta Jen.

Mark hosszú ideig nézte az apró csomagolást s próbálta felidézni, hogy mi lehet az, de mivel általában csak sötétben látta fogalma sem volt róla.

- Adhatok helyette esetleg újakat?- kérdezte a benzinkutas.

- Az remek lenne, a feleségemnek nagyon sokat jelentett bármi is volt az.- válaszolt Mark.

-A benzinkutas teljes nyugodtsággal maga mögé nyúlt s leemelt egy doboz óvszert.- Mark ekkor elsápadt és összeesett. Arra ébredt, hogy Morcos nyalogatja és a benzinkutas próbálja élesztgetni.

-Hol van Jen?- kérdezte.

- Azt hiszem rókázik a budiban, de ha fülel egy kicsit maga is hallani fogja. -válaszolta a benzinkutas.

 

Néhány perc múlva és sok sok pohár hideg víz legurítása után Mark és Jen csendben ballagtak a lakókocsi felé. Morcos utánuk. Mintha mi sem történt volna elnyújtózott a kanapén. Jen arrébb tuszkolta, hogy le tudjon ülni, majd Mark is. Végül keresztül feküdt mindkettejük ölében.

Néha csend állt be. Csupán Morcos horkolása és pukizása törte azt meg. Mark sosem bírta.

 

- Szokj hozzá, leszünk ennél büdösebb helyzetben is.- nevetett fel Jen.

- Jen? Játszunk igaz hamist.- mondta Mark.

- Morcos olyan óvszert rágott szét, amit használtunk?

- Igaz.

- Ezért lehet, hogy terhes vagy?

- Hamis.

- De akkor nincs semmi gond.

- Hamis. Nem lehet, biztos, hogy az vagyok. Tegnap csináltam egy tesztet mielőtt arra kértelek, hogy induljunk inkább vissza. Aztán ma a benzinkútnál legalább vagy ezret, amíg magadhoz nem tértél.

- Akkor nekünk kisbabánk lesz?

-Igaz.

-Ezért dobtad ki a gyógyszereidet?

- Igaz. Tegnap írtam a Dokinak, azt mondta azonnal álljak le velük.

 

- Jó akkor most felelet választós jön.-folytatta mark.

- Öröm vagy szomorúság?

- Öröm?

- Nem ér visszakérdezni!- mondta Mark.

- Fogalmam sincs. A gyógyszerek hatása elmúlik lassan. Tizenkét éve szedem folyamatosan és így is katasztrófa az életem, most fogalmam sincs mi lesz. S azt sem tudom, hogy te akarod e. Nekem más terveim voltak. De most már ez van.

- Tudom a kutatás, de szerintem nem akadály egy baba.

- Miről beszélsz, miféle kutatás?

- Amit Adam küldött neked.

- Már megint beleolvastál a levelezésembe?

- Mi az, hogy már megint, most az egyszer mert gyanúsan viselkedtél.

- Az az ő kutatása. Ő akart egyedül menni.

- De hisz ő nem is…

- De igen. Gondolj csak bele, minden tünete stimmel. A doktorimat közösen hoztuk össze Egy betegség két vége címmel.

- Szóval doktor is vagy, és akkor nem akarsz elhagyni, és elmenni kutatni, hogy gyógymódot találj a betegségedre?

 

A dékán

- Már leírtam mindent ami segíthet, az alapján kezdték el a kutatást szervezni s nekem kellett ajánlanom egy vezető orvost. Csak Adam tépelődik még, hogy a feleségét magával vigye e. De nem írtál vissza neki. Igen, mert van egy egyességünk, ha egyetértünk, akkor saját tapasztalattal alátámasztjuk, ha nem akkor nem támogatjuk saját véleménnyel s nem küldünk választ. Ő sem küldött, amikor azt írtam, hogy elhagylak, mert ezt látom a legjobbnak. Ebből tudtam, hogy nem ért egyet velem.

- Nahát Adam dékán, mint borderline szindrómás beteg. Mióta tudod?

- Mindig is túlságosan szélsőséges volt. Láttam magamat benne, amikor nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Aztán minden esszében nekem ellen kellett érvelnem annak az állításnak, amit ő egész órán alátámasztott. Akkor tudtam, hogy érdekli a másik oldal.

- Ja és egy napon leöntötte a zakóját kávéval s a hosszú ujjú inget feltűrve vágások forradásait láttam a karján. Amint észre vette, hogy megláttam, először lehúzta majd mikor rámosolyogtam akkor visszahúzta. Mindent tőlem kért beadandók, zárthelyik, és a diplomamunkám alatt is, hogy pontos és részletes leírásokat készítsek a betegségemről. Érdekelte milyen lehetett volna. S talán ha nem mond le magáról, akkor milyen lesz. Amikor leadtam neki a diplomamunkámat, akkor elém tette egy zárójelentést. Tizennyolc éves volt s akkor vették fel az orvosira. Egy nap összeroppant és öngyilkos akart lenni. Akkor egy évet halasztott és orvosról orvosra járt addig, amíg magyarázatot nem kapott a narcisztikus viselkedésére. Sosem felejtem el, hogy könny csillogott a szemében amikor felnéztem az olvasásból. Akkor jöttem rá, milyen kegyetlenül írnak a normálisnak számító emberek egy mentálisan sérült embertársukról.

- Ennyiből hogy lehet rájönni?

- Vannak jelek, melyek a zárójelentés tartalmazott, de te is pontosan ismered. Nála nagyjából mind megvolt de nagyszerűen rejtegette, kivéve amikor én meséltem neki a betegségről ő meg egy közeli barátja tapasztalatait mesélte, de mindenki tudja, hogy neki nincsenek mert a bordiból kifolyólag mindet elüldözte vagy elmenekültek.

 

Valahogy így hangzott a zárójelentése: A beteg kétségbeesett erőfeszítést tesz a valós vagy képzelt elhagyatás elkerüléséért. Személyes kapcsolatai instabilak és intenzívek, az idealizálás és a lebecsülés szélsőséges váltakozása jellemző rájuk. Kifejezetten és tartósan instabil az önképe és az önértékelése. Impulzív személyiség, önkárosító vagy önveszélyeztető cselekedet követett el az alábbi területeken: költekezés, szex, gondtalan autóvezetés vagy falás, törvénnyel való szembekerülés. Ismétlődő szuicid viselkedés, továbbá erre utaló gesztusok, fenyegetés vagy önsértő viselkedés érzékelhető a páciensnél. A jelentős hangulatváltozások miatt érzelmileg instabil, ami könnyű ingerelhetőségben vagy szorongásban egyaránt megnyilvánulhat. Mindez rendszerint néhány órán át tart, és csak ritkán áll fenn néhány napnál tovább. A páciens esetében 3-5 napos intervallumokat állapítottunk meg. Krónikus ürességérzés jellemző rá. Nem megfelelő a haragkezelés, illetve a harag kontrollálása nehézségekbe ütközik. Ez gyakori dühkitörésekben, állandó haragban, ismétlődő verekedésben egyaránt megnyilvánulhat.Átmeneti, stresszhez kapcsolódó paranoid gondolatok tapasztaltunk.

 

Diagnózis: F99-Másként nem meghatározott mentális rendellenesség, BNO-10-05 Mentális és viselkedészavarok: Borderline szindróma

Javasolt terápia, gyógyszeres kezelés. Beutalva a területileg illetékes pszichiátriára.

 

- Soha nem ment el és nem szedte a gyógyszereket. Azt mondta, hogy tudja mi az ő démona és meg tud maga is küzdeni vele. Az élete maga lett a pokol, de az idő alatt, amíg nála tanultam rengeteg új dolgot értettem meg, és azt hiszem segíteni is tudtam. Most pedig remélem jól dönt, és tiszta lappal kezdhet. - mondta szomorúan Jen, mégis remény csillogott a hangjában.

 

-És akkor mi lesz az egyetemmel és mi lesz velünk? Úristen megint rosszul vagyok.- mondta Mark.

- Nyugodj meg új dékánunk lesz, mi pedig jó szülei leszünk ennek a kisembernek.

- És ki lesz az új dékán?

- Szerinted?

- Te?

- Persze egy dékán egy kisbabával és egy kutyával, tornacipőben, mackó felsőben és farmerben. Az évszázad ötlete.

- Nekem tetszenél.

- Ennek szívből örülök, mert én veszem át az óráid nagy részét. Egy babával egy kutyával, mackó felsőben, tornacipőben és farmerben. - mondta vidáman Jen.

- Akkor ezért kell hazamennünk?

- Igazság szerint van még néhány hónapunk míg tanítani kezdünk, de addig is én egyedül nem csinálom ezt végig, a gyógyszereim nélkül fogalmam sincs mi lesz velem, de azt tudom, hogy ott kell lenned minden percben mellettem.- mondta Jen. Ez a te sarad is.

 

- Morcos volt nem én.

- És ki kapta fel a földről az óvszert, ahelyett, hogy a szekrényből vette volna ki?

- Hát, nem is tudom…

- Na ne kamuzz.- folytatta Jen a monológját, de ekkor iszonyatos hányinger fogta el, és elrohant wc-be. Majd visszaérve kiparancsolta Morcost az anyósülésből Mark mellől, s miután leült csak akkor engedte meg, hogy az ölébe üljön.

- Ott van egy baba.- Mondta Jen Morcosnak, aki nemsokára majd itt lesz kint és biztos vagyok benne, hogy nagyon fogjátok egymást szeretni. Én addig elviselhetetlen leszek néha, de előre is bocsi. Majd Markot vigasztald ha összetörik néha lelkileg.

- Hé itt ülök melletted, ha nem zavar. - hördült fel Mark.

- Juj bocsi észre se vettem.- mondta Jen majd megfogta a férje kezét. Ölében Morcossal, a lábát a műszerfalra tette és élezte a hazafelé tartó utat.

 

 

Üresség

Mark úgy hajtott, ahogy csak tudott. Azt látta a legjobb megoldásnak, ha minél hamarabb visszaérnek abba a kis kuckóba, amit Jen annyira szeretett Szerbiában. Az első egy hétben, míg neki leírhatatlan volt az öröme Jennek a szenvedése volt leírhatatlan a gyógyszerek hiánya miatt. Fejfájás, szédülés, gyengeség Először csak ezek jelentkeztek, majd mikor ezek elmúltak jött a borderline tompítatlanul. Jen néha dühöngött, néha zokogott, néha mérhetetlenül szomorú volt s arról mesélt milyen értelmetlen is az élet, s hogy mennyire nem akar élni; néha pedig hihetetlenül boldog volt. Marknak ijesztő volt ez az egész. Néha percek míg máskor napok teltek el a periódusok között, s a felesége kiszámíthatatlan lett. Amikor megálltak pihenni hosszú sétákat tett, hogy egy kicsit kiszellőzzön a feje és, hogy kisírhassa magát. Ahogy teltek a napok úgy vált egyre kilátástalanabbá a helyzet. Fél év állt még előtte ezzel a Jennel, akit soha nem ismert, s bizonytalan volt, hogy gyermekük születése után milyen lesz a felesége. Egy ilyen pihenői séta és sírás után nyomta a kezébe Jen a telefont, mikor is visszaérkezett lakókocsihoz. Doki volt a vonal másik végén, aki azzal köszönt el Jentől, hogy üljön le a férje mellé és meséljen el mindent ami eszébe jut.

Jen pedig megkérte, hogy segítsen Marknak, mert pontosan tudta, hogy mit csinál amikor megállnak pihenni. Doki minden kertelés nélkül belevágott a mondanivalójába.

 

- Ha egyedül akarod végigcsinálni, akkor beledöglesz, de előtte maga lesz a pokol az életed. Jen azt üzeni, hogy nyugodtan elmehetsz, azt is meg fogja érteni, de akkor minél hamarabb, hogy legyen ideje túllenni rajtad. De személy szerint azt mondom, ha lelépsz akkor megkereslek és azt se éled túl. Szóval szedd össze magad és hallgasd meg amit mond. Ne azt figyeld, hogy mondja, hanem azt amit mond. Próbáld meg minden emlékedet össze szedni, amit együtt életetek át és meséld el neki mennyire jól érezted magad, ha nem akkor azt meséld, bár akkor nem tudom, hogy reagál majd. De kíváncsi lennék rá. Beszéltem vele is, s hidd el ha te pokolian érzed magad akkor neki a mennyország a te poklod az ő poklához képest. Az elvonási tünetek lassan elmúlnak, a gyógyszerek már amúgy sem hatottak. Mielőtt elment a nyári táborba, minek a végén is összeházasodtatok akkor panaszkodott, hogy már semmit nem érnek a gyógyszerek. Megbeszéltük, hogy megvárjuk a nyár végét és szeptemberben ha úgy érzi, akkor beállítjuk a gyógyszereit, s ajánlottam neki, egy hosszabb terápiát is. Már egy rövidebben volt, amikor diagnosztizálták a betegségét s az két évig nagyon szépen hatott, de már nem volt elég. Aztán összeházasodtatok s azt mondta, hogy nem akar erősebb gyógyszereket, mert így is sokszor érzi, hogy legszívesebben zokogna de a gyógyszerek nem hagyják. A terápiára pedig miattad nem akart menni. Szóval jól belegyalogoltál a terápiája közepébe. Aztán úgy látszik te jó terápia voltál, legalábbis időnként, de te is csak néhány évig tudtál neki segíteni, ahogy Morcos is. Bár Morcosban az a jó, hogy ő nem adja fel, s még ha Jen nem is akarja, akkor is közeledik hozzá s még ha ordítozik vele vagy megcsapja, akkor is visszamegy. Te elhagytad emiatt, vagyis a lakásotokat az itthon töltött utolsó hónapjaiban.

 

Mark döbbenten hallgatta amit Doki mondott neki. - És most akkor mit tegyek?- kérdezte, Jenre nézve.

- Fogalmam sincs, te vagy a férje. Nekem sohasem volt terhes páciensem. Gyógyszerek nélkül, puszta borderlinenal szemben soha nem álltam. Ráadásul a terhesség felborítja a hormonháztartást, ami vagy nekünk kedvez vagy még rosszabb lesz a helyzet. Nekem csak azt kell közölnöm, hogy ne sírj, mert az kiborítja Jent. Kettőtök közül most neked kell erősebbnek lenned ha nem akarod, hogy megint azon kelljen rugóznia, hogy teher neked és le kell lépnie. Ha ezt kezdi majd érezni, akkor bárhogy is szeret meg akar majd kímélni magától. Most azt akarta, hogy megtaláld, ezért hagyott maga után nyomot, de ha egyszer tényleg el akar tűnni, akkor azt megteszi. Ja és soha ne mondd, hogy sajnálod, azt gyűlöli. Azt mondta mindig, hogy őt nem sajnálni kell, hanem szeretni. Azt hiszem ez az egyetlen tanács amit adni tudok, hogy szeresd, ahogy csak tudod.

 

Ekkor pittyegett Jen telefonja s kivette Mark kezéből.

 

- Köszi Doki, most mennünk kell. Szia.

 

Jen meg se várta a választ. Mark kiakadt, hogy mi volt ez. S nem tudta magát visszafogni és hangosan ki is mondta. Jen meglepődött, mert amióta kiderült, hogy terhes s nem szedte a gyógyszereit Mark soha nem merte felemelni a hangját, egészen eddig. Komolyan vette Mark kérdését és válaszolt, amin Mark is meglepődött, mert az elmúlt időszakban nem beszélgettek azokról, akiket hátra hagytak.

 

- Anna írt, hogy szerintem lehet e esélye egy bordisnak bárkinél vagy csak elrontaná egy másik ember életét!- már vagy fél órája a válaszon gondolkodom, de nem tudom mit írjak.

- Add majd én válaszolok!- kapta ki Mark a telefont Jen kezéből, s sietve gépelt valamit.

Jen visszavette, majd megnézte a választ, amit Mark írt.

„Naná, a mazochistáknál! S Tom pont az! Üdv Mark.”

- Te nem vagy normális!- mondta Jen.

- Miért? Nincs igazam? - nevetett Mark.

- Akkor se vagy komplett, nem tudhatod, hogy reagál egy bordis. Hát semmit nem tanultál az én esetemből.- mondta Jen, mire megjött a válasz. Anna megköszönte és még szívecskét is küldött.

- Na, igazam volt vagy igazam volt?- kérdezte Mark, amikor meglátta a képernyőn lebegő szíveket.

- Mázlid volt.- válaszolta Jen.

- S nem akarod átadni nekem azokat a szívecskéket, valahogyan a valóságban?- kérdezte Mark, de amikor kimondta arra gondolt, hogy lehet, hogy nem kellett volna.

- Viccelsz, így is utállak.- mondta Jen.

- Engem, de miért?- csodálkozott a férje.

Jen a hasára mutatott.- Ez a te hibád.

Mark nem tudta megállni nevetés nélkül.

- Valóban tudjuk, hogy egy gyermek fogantatásához kizárólag egy férfire van szükség.

-De nem is csak egy nőre. - vágott vissza Jen.

Mark megfogta határozottan a felesége kezét, a másikat pedig a hasára tette.

- Tudod Kicsim, az a baba azért van a hasadban, mert én nagyon szeretlek téged és remélem, hogy te is engem, s ha két ember kimutatja a vonzalmát akkor előfordulhat, hogy a szeretet testet ölt és egy baba lesz belőle.

- És kell hozzá egy mindent szétrágó kutya.- tette hozzá Jen majd megölelte a férjét.- Tessék a szívecskéid.

 

 

Hazaúton

Tudod baromság, hogy nem lehet nagyjából tizenhat éves kor előtt felismerni a mentális betegségeket. Én mindig lopni akartam és loptam is a suliból játékokat. Még Ben ballagási ajándékát is a sulinkból loptam, amit vagy ezerszer visszakértem ha mérges voltam rá. Anyámtól is folyton pénzt loptam, chipset venni, pedig nyomorogtunk, de nekem ez nem számított. Amikor a szomszéd felakasztotta magát el akartam menni a temetésre, pedig kifejezetten gyűlölt engem és a kutyámat, mert az kóbor korában lopta a csirkéit. Le akarta vadászni a kutyámat, de magát hamarabb felkötötte. Azért, hogy megszeressem az életet elmentem a temetésére, és még rengetegre. Olyan tizenkettő voltam. Tizenkettő! Érted? Tizenkettő! Baromság, hogy nem lehet felismerni, csak így próbálják a felelősséget hárítani magukról azok, akiknek fel kellett volna ismerniük. Betegesen rettegtem attól, hogy elveszítem anyámat. Sokat betegeskedett és járt kórházba, a legnagyobb félelmem az ő halála volt. Aztán ebből a félelemből a betegség haragot és dühöt formált. Egyetlen barátnőm volt, de soha senkit nem engedtem a közelébe. Mi ketten voltunk a nagybetűs barátok. Senki nem férkőzhetett közénk. Birtokolni akartam egy emberi lányt s minden eszközzel megvédtem, azt ami az enyém. A versek amiket írtam arról szólt, hogy milyen fájdalmas az élet. Egyszer a két barátom áthívott játszani és én attól féltem, hogy meg akarnak kínozni és ölni, pedig gyerekkorom óta ismertem őket. Ja és betegesen rettegtem a késektől, legfőképpen az egyik késünktől, a másik, mert csak kettő volt, azt kifejezetten barátnak éreztem. Minden tünetem megvolt már tizenkét éves koromra, amiből bármelyik dilettáns rájöhetett volna, hogy mentálisan beteg vagyok. De inkább azt mondták rám, hogy furcsa, különc, szeleburdi és hasonló szép címkéket. Akik utáltak azt mondták, hogy selejt vagyok. Talán ők álltak a legközelebb az igazsághoz. Volt egy levelezőbarátom, de Olaszországban elütötték zebrán. Azóta hágok át inden közlekedési szabályt nem érdekelve, hogy mi lesz velem. Azóta játszom a ki húzza el hamarabb a kormányt játékot. Ő meghalt pedig betartott minden szabályt, én mégis élek, pedig minden szabályt megszegek. Ekkorra Jennek elcsuklott a hangja s nem mesélt tovább,csak halkan nyelte le a könnyeit, ami a szeméből jöttek. Megszokta már a könnyek ízét. Olyan sós íze volt.

 

Emlékszel arra a fogadásra, amikor először mondtad ezt nekem? Mármint, hogy baromság, hogy nem lehet felismerni már a tizenéves kor elején az ilyen mentális betegségeket?- kérdezte Mark. Ekkor már a kisváros határában voltak, így gondolta, hogy mire elmondja, hogy mennyit kapott az után az este utána főnökétől és a kollégáitól, addigra Jennek már ki kell szállnia s nem lesz ideje dühöngeni.

- Amikor az a három vén boszorka azon siránkozott, hogy mennyire rossz az életük?

- Igen, s amikor a beszélgetés kellős közepén azt mondtad, hogy azon gondolkodsz, hogy mennyi esélye van annak, hogy ha nekifutásból kiugrassz az ablakon akkor azonnal meghalsz.

- Sosem felejtem el, hogy milyen arcot vágtak, amikor odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam majd lehúztam a magassarkúmat s egyenesen az ablakkal szembe megállva felhúztam a hosszú szoknyámat mintha tényleg ki akarnék ugrani.

- Majd szívrohamot kapott a docens nagynénje, s én is amikor akkorát kiáltott, hogy mindenki elhallgatott.

- Csak azt nem értem miért a te nevedet kiabálta, miért nem azt, hogy zárják be az ablakot.- nevetett Jen. Aztán odamentem és elmondtam, hogy csak vicceltem és szerettem volna érzékeltetni a problémáik kicsinyességét másokéhoz képest.

- Igen majd utána odajöttél, a kezembe nyomtad a magassarkúdat, s egyből azzal kapcsolódtál be a beszélgetésbe amit a vezető professzorokkal folytattam, hogy milyen baromság az, hogy nem felismerhetőek a mentális betegségek.

- Miért, igazam volt. A dékán is egyetértett.

- Így utólag értem miért.

- Egyébként ő is sokat mesélt a kiskoráról s nála is már bőven kibukott tízéves korára az egész, csak az apja azt mondta, hogy majd kinövi.

- Ezzel nem is vitatkozom, viszont az ablaknyitogatós és kiugrálós részre visszatérve, nem gondolod Kicsim, hogy kicsit túldramatizáltad a helyzetet?- kérdezte Mark

 

Ekkor megállt a kávézó előtt, ahol Anna, Tom, Clara, Tony és a Doki várta őket. Doki lassan elindult az ajtó felé. Bár mindegyikőjük parázott, hogy milyen állapotban lesz Jen, egy gyors kő-papír-olló versennyel eldöntötték, hogy ki megy oda először.

 

- Tudod Jen, életemben nem hozott senki olyan kínos helyzetbe, mint akkor te.

 

Ekkor Jen kiszállt s mosolygott. Amikor Doki odaért az arckifejezése megváltozott és egy akkora pofont adott Jen a Dokinak, hogy az majdnem elesett. Jen rövid magyarázatot adott. Ezt add át a barátodnak. Úgyis te is tudni akartad, hogyan reagál egy terhes nő, ha nincsenek benne gyógyszerek és a férje őszinte vele. - mondta Jen, majd odament Annához és megölelte.

 

 

Három nehéz nap

Jen sohasem beszélt Marknak a sorozatfüggőségéről. Bár rengeteget tudott a függőségről mesélni, a férje mindig azt hitte, hogy a gyógyszerekről beszél, mert más függősége nem volt, legalábbis ő nem tudott róla. Még mindig Szerbiában voltak, mikor is Jen mélypontra került. Egy reggel Mark arra ébredt, hogy Jen egy üveg kólával és chipszel a kezében a laptopot bámulja. Morcos is a képernyőt nézte. Csodálkozott is Mark, hogy még nem látta őket így együtt nézni valamit. Jót nevetett rajta. Elment bevásárolt és beugrott a kávézóba is. Estefele ért haza, Jen és Morcos ugyanúgy voltak, mint amikor otthagyta őket, csak a chipszeszzacskó és a kólásüveg volt üresen az ágyra dobva s már pizzát evett Jen. Mark kinyitott a sütőt, mert azt hitte Jen sütötte, de kiderült, hogy csak rendelte. Tekintve, hogy felesége terhes és kívánós és talán rossz napja van, így Mark nem szólt semmit. Még másnap este sem, mikor is Jen napja ugyanúgy telt mint az előző, kivéve, hogy Mark aznap otthon maradt de akárhányszor próbálta Jent valami tevékenységre rávenni, legyen az beszélgetés, séta, főzés, annyiszor csitította le elég erélyesen a felesége, hogy ne zavarja, mert izgalmas pillanat következik. Harmadnap Mark reggel, miután Jen és Morcos megint ugyanúgy bámulták a képernyőt, mint két napja elindult, hogy tanácsot kérjen a Dokitól, aki szerencséjére még a városban volt.

 

- Hát öregem, nem irigyellek. Igazából két választásod van. AZ első, hogy megvárod a sorozat végét, ami legalább még pár nap, s utána a következő végét és az azt következőét és így tovább és aztán meghalsz, mert ezekből mindig van egy újabb.- kezdte Doki

- És mi a másik?

- Hazamész és lekapcsolod a netet.

- Megőrültél, akkor minimum kinyír.

- Ja és utána elbeszélgetsz vele arról, hogy ne meneküljön sorozatokba, mert az élet nem egy szappanopera.

- Kizárt! Én ezt nem csinálom!- mondta Mark

- Akkor majd én megmondom neki.- szólt oda Anna, aki mondanám, hogy véletlenül hallotta, de direkt hallgatózott.

- Máskor is volt már ilyenje. Nem értettem miért ugyanazon az útvonalon sétáltatja Morcost, mire egyszer kibökte, hogy tanítja az önsétáltatásra a kutyát, ami azt jelenti, hogy ha kinyitja neki a kaput akkor Morcos ugyanúgy megteszi a napi kört, amit vele szokott, csak éppen nélküle. Így ő visszamehet aludni, Morcos pedig elvégzi a dolgát, és jól érzi magát séta közben. Ne aggódj. Csak menj haza és engedd ki Morcost. Aztán kapcsold le a netet. - mondta nyugodtan Anna, a többit majd én elintézem.

 

Mark hazament és azon gondolkodott, mit fog majd mondani a feleségének. Kinyitotta az ajtót, amin Morcos egyből kiszaladt. Furcsállta, hogy Anna mennyire ismerte a felesége és a kutyájuk szokásait, de végül is ő is borderlineos volt, ennek tudta be végül. Miután köszönt a feleségének, odalépett a konnektorhoz és kihúzta a modemet és zsebre rakta. Majd várt. Néhány perc elteltével Jen dühösen csapkodni kezdte a laptop képernyőjét, hogy induljon már tovább. Ebben az egyben hasonlított minden normális emberhez a felesége, hogy ha valami nem jól működik, akkor azt hitte, hogy ha kap pár ütést vagy rúgást akkor az megjavítja. Jen nagyon dühös lett, mert éppen a legjobb résznél járt a sorozata. Alig vette észre, hogy csörög a telefonja, de miután Mark rászólt megkereste s felvette. Ismeretlen szám volt, és ismeretlen hang. Azt mondta, hogy egy nyakörvön találta ezt a számot és hogy azonnal menjen a kávézó elé, mert hatalmasa baj van. Jen mintha az összes erejét elveszítette volna elejtette a telefont és őrült keresésbe kezdett, hogy hol van Morcos. De nem találta. Arra emlékezett, hogy előző nap kiengedte, hogy sétáltassa meg magát, de arra nem, hogy visszajött e. Igazából semmire nem emlékezett az elmúlt két napból s azt se tudta aznap milyen napot írtak.

 

- Azonnal indulnunk kell- mondta.

 

Úgy ahogy volt pizsamában kirohant az ajtón. Mint az őrült száguldozott végig az utcán. Igaz, hogy gyalog volt, de lehagyott pár kerékpárost. Azon gondolkodott, hogy fel kellene hívnia Annát, mert ő ott van a kávézóban s hamarabb segítséget tud hívni Morcosnak, de otthon felejtette a telefonját. Egész úton szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok jártak a fejében, s miközben a zokogás kitört belőle azon gondolkodott, hogy megint engedte, hogy a sorozatfüggősége legyőzze s lehet, hogy most nagy árat kell majd fizetnie érte. Nem akarta Morcost elveszíteni. A legrosszabb rémálmaiban is vele volt Morcos, nem veszítheti el őt. Ezen gondolkodott miközben Mark szaladt utána s próbált hozzászólni, de nem hallotta csak sírt.

 

Amikor a kávézó közelébe értek Jen mindenhol baleset nyomait kereste és a kutyáját, aki az élete utolsó perceit éli. Erre gondolva még jobban elfogta a zokogás. Mark azt javasolta, miután nem látott semmit, hogy menjenek be Annához és kérdezzék meg látott e valamit. Amikor benyitottak a kávézóba Morcos vidáman szaladt Jenhez, aki semmit nem értett a helyzetből. Markra nézett, aki próbálta összeszedni minden bátorságát, hogy elmondja miért csinálták ezt. De Anna megelőzte.

 

- Megint visszaestél, s nem tudtunk mást csinálni. Ha nem húzza ki Mark a netet talán észre sem veszed, hogy te nem abban a világban élsz, amit nézel. Azt sem vetted észre, hogy Morcos eltűnt mellőled, s fogadok, hogy fogalmad sem volt mikor láttad utoljára. És nézz magadra. Pizsamában vagy. Ja és ne kamuzz, hogy most keltél, mert három napja vagy ebben a pizsamában anélkül, hogy felöltöztél volna. Mark volt itt reggel és elmondott mindent, és eszedbe ne jusson ezért bármit is mondani neki, hacsak nem megköszönni akarod. Láttál te már bordis főszereplőt szappanoperában? Én egyszer egy skizofrént láttam de az is egy elmegyógyintézet intézetben végezte ahol öngyilkos lett. Az élet nem szappanopera. Te nem vagy semmiféle árva vagy vad vagy bukott angyal, Marknak pedig nincsen több tagú jól csengő latinos neve. Tudom mennyire gyűlölted ezeket a sorozatokat, mióta rájöttél, hogy csak becsapnak és elszakítanak a valódi élettől és tönkreteszik az összes emberi kapcsolatodat, mert olyanokra kezdesz vágyni, mint azokban a filmekben, pedig azok ott kitalált és tökéletesített szereplők. Emlékszel mit mondtál mindig? Egyiket sem mutatták még, hogy ahogy szarik. Már bocsánat de pontosan ezt mondtad. Átverés az egész és most téged is átvertek. Ja és Morcos többet érdemel az önsétáltatásnál, mert egyszer tényleg történhet vele valami. Ő nem sétálni akar, hanem veled sétálni.- fejezte be Anna a mondókáját.

 

- Szemét vagy!- vágta oda Jen.

- Te meg büdös, kvittek vagyunk.- zárta le a beszélgetést Anna.

  

Jen megszagolta magán a ruhát. Morcosra nézett majd Markra, aki próbált mosolyogni, de a szemében a félelem ott volt, hogy reagál a felesége. Jen dühösen odament hozzá.

 

- Azonnal le kell zuhanyoznom!- mondta.

 

Miután hazaértek Jen elment zuhanyozni, Mark pedig rendet rakott és kitakarította az ételmaradékot mindenhonnan. Éppen a laptopot csomagolta össze, amikor Jen kilépett a fürdőből és nekiszegezte a kérdést.

 

- Azt meg hova viszed?- kérdezte.

- Elteszem, jó messzire, s csak akkor veszem elő ha már nem akarod megnézni a végét a szappanoperádnak- válaszolta határozottan Mark, miközben próbálta egy fiókba beletuszkolni a gépet, de nagyon nem akart belemenni.

- Jó! Válaszolta Jen.

- Jó?- kérdezte meglepődve Mark.

- Igen, igazad van. Amúgy is tudom a végét. Mindegyiknek ugyanaz a vége. A szappanoperákból megnézel egyet és mindnek tudod a történetét és a végét...Bár ha így folytatod kell egy új laptopot vennünk.- mondta.

Mark feladta a harcot, nem fért be a laptop a fiókba.

- Amúgy nem lenne elég, csak a modemet eltenned?- kérdezte nevetve Jen, miközben lehuppant a férje mellé. Mark akkor ránézett és válaszolt:

- Egész értelmes meglátásaid vannak. Lehet, hogy tanultál valamit abból a szappanoperából s nekem is meg kellene néznek elejétől a végéig?

- Meg ne próbált!- mondta Jen. Amúgy is el kell vinnünk Morcost sétálni, ha már csak a kávézóig jutott.

 

 

(...)

Mindig elszomorítanak az üresen álló romok. Arra gondolok, hogy néhány évtizeddel ezelőtt ebben a lakásban élet volt. Egy családnak ez volt az otthona. Szerelem lakott ebben a házban, gyerekek születtek ide miután életek fogantak és kacagás, boldogság és igazából minden volt ebben a házban. Most pedig csak egy rom, amit csak a naplemente tesz gyönyörűvé, mikor is átszűrődnek a téglák között a nap sugarai s a régi ablak helyén pedig csak úgy áradnak.-mondta Jen Marknak, miközben egy romos ház mellett haladtak el, melyet benőtt a gaz. Mark meglepődött, mert soha nem beszélt ilyenekről a felesége.

 

 

A relatív idő

- Hello. Dr. Jen Miller vagyok és én fogom tartani ezt az órát!- kezdte Jen.-Tudom, hogy nem úgy nézek ki mint fél órával ezelőtt, de higgyék el, akármennyire is éreztem magam jó nőnek abban a gyönyörű fekete estélyiben és a magas sarkúban az nem én vagyok. Én egy tornacipős, kapucnis pulcsis, farmeros lány vagyok. A hajamat azért fogtam össze, mert miután ma közöltem a férjemmel, hogy az évnyitó ünnepségre felfogom a hajam kontyba, mert úgysem akarok elcsábítani senkit, el kellett magyaráznom azt az érvelési menetet miszerint egy nő ha el akar csábítani valakit, akkor leengedi a haját ha meg nem akkor összefogja. Amikor lejöttem ide a lépcsőn utánam szólt, hogy fogjam csak össze a hajam, mert nem lehet tudni nálam. Amúgy igaza van, alig ismertem vagy fél órája amikor hozzá mentem, szóval ja flúgos vagyok.

 

Mindenki felnevetett. Szokatlan volt ez az óra. Miután a dékán közleményt tett ki az egyetem honlapjára, hogy ő és a felesége egy kutatásban fog segédkezni ezért Dr. Miller lesz az egyetem új dékánja s a szintén doktori címet szerző felesége pedig átveszi Dr. Miller óráit az egyetemi rendszer összeomlott, mert annyian akarták felvenni Jen óráit. Tekintve a jelentkezők nagy számát, s hogy Jen meggyőzte a férjét, hogy ideje fejlődni a korral és streamelni az órát, ez volt az egyetem legelső órája, amit a diákok online is nézhettek. A nézettség igazából nagyobb volt, mint az egyetemen tanulóinak száma pedig az ezer férőhelyes előadóban minden szék foglalt volt s a lépcsőkön is diákok ültek.

 

Miután Jen kijelentette magáról, hogy flúgos Mark aki az utolsó sorban ült hangosan köhögött jelezve, hogy nem kellene ilyeneket mondania. Jen odasétált a tábla melletti csaphoz és töltött egy pohár vizet majd átverekedve magát a diákokon felment az utolsó sorba s letette a poharat a férje elé.

 

- Vigyázz, mert ha már most köhögsz, a végére fuldokolni fogsz!- súgta oda Jen. Majd hangosan megkérdezte:

- Hol is tartottam?

- Ott, hogy maga flúgos.- válaszolt egy hang majd néha csend lett az előadóban.

- Látom csak egy valaki figyel. Hogy hívják az urat?- nézett Jen a hang irányába, ahol is egy alacsony, szemüveges, vékony fiatalember annyira zavarba jött, hogy leverte az előtte lévő füzetet és tollat és mindent lényegében, mi előtte volt.

- Hát...ööö...- hebegte

- Na mi az nem tudja talán a nevét?- kérdezte Jen. Az előadóban kacagás tört ki.

- De tudom, de mindig cikiznek érte és nem akarom, hogy már az első napomon kiszúrjanak a többiek maguknak.- válaszolta a diák.

- Na akkor fussunk neki még egyszer ennek az egyszerű kérdésnek. Hogy hívják?

- Donald Dagobert vagyok.- jött a válasz, majd az egész előadóban kitört a nevetés. Mark sem bírta ki nevetés nélkül, ahogy Jen sem. Erre a fiatalember felugrott a helyéről és próbálta összekapkodva a cuccait elhagyni az előadótermet, de sajnos túlságosan a közepén ült a teremnek ahhoz, hogy el tudjon viharzani.

- Üljön le Uram. Vagy távozzon ha tud, de akkor megbuktatom.- mondta határozottan Jen.

 

Erre a mondatban Markban is megállt az ütő, mert fogalmam se volt, hogy komolyan gondolja e a felesége s mire megy ki ez az egész beszélgetés. A fiú belátta, hogy jobb ha marad s lelkileg már felkészült arra a megaláztatásra, amihez sajnos már hozzá volt szokva.

 

- Tegye fel a kezét aki szereti Donald Dagobertet.- mondta Jen visszaérve a táblához.

- A kacsát vagy ezt a srácot?- kérdezte valaki a teremben. Erre újra kitört a nevetés.

- Ne legyen ostoba persze, hogy a kacsát.- válaszolt Jen majd felnyújtotta a kezét.

 

A kezek szépen lassan emelkedtek. Jen Markra nézett, mert pontosan tudta, hogy az egyik kedvenc meséjéről volt szó. Mark mégsem nyújtotta a kezét. Jen várt és hosszasan ránézett. A férje esetében tudta a választ, de a támogatása jeleként vára a kézfeltartást. Mark hosszasan gondolkodott, majd Max oldalba vágta, jelezve ezzel, hogy jelentkeznie kellene. Bevált a jelzés, mert Mark is felnyújtotta a kezét.

 

- Most álljon fel és nézzen körbe a teremben!- kérte a diákját Jen.- Ahogy látja a neve miatt itt pozitív megkülönböztetésben részesül, de ne feledje, hogy nemsokára már ezeknek az embereknek nem egy kacsa, hanem maga fog eszébe jutni.

 

Miután a fiatalember felállt és körbenézett mosolyogni kezdett. Mintha egy bélyegtől szabadult volna meg.

 

- De ha az magának jobban tetszik, akkor ezentúl, hogy legyen egy menő beceneve, akkor Donnak fogom szólítani. Az olyan jól hangzik, hogy „Én vagyok a Don!”- folytatta Jen. A fiú erre szélesebb mosolyt villantott.

- Az szuper lenne!- vágta rá.

- Rossz válasz. Üljön le Donald. Az első lecke, amit már meg kellett volna tanulnia ennyi szívatás után, hogy nem a név számít, hanem az ember. Ki értené ezt meg, ha nem olyan valaki, akinek a neve valamiféle érzéseket kelt másokban. Nagyon rossz válasz. De egy jó lehetőség magának. Következő órára ír nekem egy esszét arra az ismert mondásra építve, hogy a nevünket a szüleink adták, de mi töltjük meg tartalommal.- mondta Jen. A teremben vágni lehetett a feszültséget.

- Na mi az? Csak nem gondolják, hogy viccelek.- folytatta Jen. Mindenki azért van itt, hogy tanuljon, valaki hamarabb jön rá erre, valaki később és valakit már az első napon rákényszerítenek. Na de ha már tanulás, tudás és beadandó, akkor beszéljünk a jegyekről. Az óra látogatása kötelező, de mint látják kicsit zsúfolt itt a hely, szóval most először és utoljára, csak mert a dékán úr nincs itt, privát ügyei intézése miatt, jegyosztás következik. Mivel valamiféle emberismerettel rendelkeznek s legalább magukról tudnak nekem félévkor egy zárthelyit írni, így tegye fel a kezét, akinek elég lesz a kettes és viszlát félévkor.- szegezte a kérést Jen a diákok felé.

 

Mark ekkor majdnem felállt, de Max visszahúzta.

 

- Nem hallottad, mint mondott. A dékán most nincs itt, szóval úgy legyél itt mint a jó fej férje, ne úgy mint egy vaskalapos dékán. Figyelj és tanulj, fogadjunk, hogy senki nem fog jelentkezni egyik jegyre sem. Csak teszteli őket.

- Nem hinném, szerintem csak kezd a klausztrofóbiája elő jönni, és el akar küldeni pár embert.- válaszolt Mark.- Látod, feltűrte a pulcsija ujjait. Ilyet akkor csinál ha valamelyik fóbiája kezd előjönni.

 

Senki nem jelentkezett. Se a hármasra, sem a négyesre, de még az ötösre sem. Mindenki ott akart lenni az előadásain, legalábbis az elsőn. Jen maga is meglepődött, de folytatnia kellett.

 

- Ha azt hiszik maguk állnak nyerésre, akkor tévednek.- kezdte újra a beszédet, miután lehúzott egy pohár vizet, hogy jobban legyen.- Ha már így belelendültünk a jelentkezésbe, ki az akinek fogalma sincs ki vagyok és nem hallott rólam már pletykákat ezelőtt.

 

Senki nem jelentkezett. Jen is meglepődött, hogy milyen gyorsan terjednek a pletykák.

 

- Képzeljék el, amint átöltöztem bejöttem egy kicsit vegyülni magukkal. Egyből két kis lelkes lányba botlottam, akik nagy lelkesen elújságolták, hogy a dékán feleségének az órájára várnak. Amikor megkérdeztem, hogy ez miért ekkora nagy szám, megkérdezték, hogy láttam e már a dékánt. Nem értettem mire utaltak, de utána ecsetelték, a férjemről alkotott véleményüket, és higgyék el nem a szakmai adottságait méltatták.

 

Ekkor megint nevetés tört ki a hallgatókból, csak Mark döntött úgy, hogy inkább a padba veri a fejét. Vagyis inkább ezentúl a padot nézi a lehető legközelebbről. Talán jobban is tette, mert Jen folytatta a gondolatmenetet.

 

- Ugyan már, nem vagyok vak. Bevallom, amikor megismertem nem így nézett ki, de az idő jót tett neki és az öltöny is piszkosul jól áll rajta. Valahogy egy babát is összehoztunk, szóval tudom milyen menő az ő feleségének lenni.

 

Max első felindulásból megtapsolta ezt a mondatot és még fütyült is. Doki rángatta vissza, hogy fel ne álljon, hanem húzza meg magát. Az igazat megvallva neki is tetszett amit Jen mondott, de megbeszélték, hogy csak úgy ülhetnek be mind az órára, hogyha feltűnés mentesek lesznek. Jen pedig tudta, hogy róluk is beszélni fog és nem akarta látni közben az arcukat. Így mehettek be mind, s ültek ott a hátsó sorban mint ha elsős egyetemisták lennének. Mark, Max, Doki, Anna, Tom, és Ben. Mindenki ott volt aki kitartott mellette az élete eddigi legnehezebb időszakában.

 

- Szóval hölgyeim, a kettő-négy-hat hetedik sor nekem bal szélének, első két székén. Beadandó a következő órára a szépség, amely igazán számít téma köré építve. De ne aggódjanak jól esett ha az ízlésemet dicsérik.Jen odament az asztalfiókhoz és kihúzta.

 

- Na végre ezt kerestem.-mondta- Enélkül nem tudom elkezdeni az órát.

Jen egy távirányítót emelt ki az asztalfiókból és elkezdte nyomogatni rajta a gombokat. A vetítő bekapcsolt s nagybetűkkel megjelent a Jen felirat.

- Ja igen, ezen túl vagyunk. Engem így hívnak. És magukat?- kérdezte a hallgatóságra nézve. Néma csend volt. Mikor is valaki bekiabált.

- Donald! Donald Dagobert.

- Na úgy látszik megint csak Donald figyelt. Próbáljuk meg újra. Amikor megkérdezem, hogy és magukat mindenki bekiabálja a saját nevét. Nem foglalkozunk azzal, hogy a másik mellettünk mit kiabál, csak ahogy tudjuk bekiabáljuk a saját nevünket és még csak véletlenül sem az enyémet. Érthető?

- Igen!- jött a bekiabálás.

- Na látják megy ez, szóval én Jen vagyok és maguk?

 

Erre hatalmas bekiabálások összessége rázta meg az egyetemet. A diákok megértették a kérdést.

 

- Köszönöm, igyekszem megjegyezni.- nyugtázta Jen. Úristen ez csak az első dia, remélem nincs estére más dolguk, mert ez nincs is benne a tanmenetbe, s máris annyit beszéltem, mint anyám, ha elszúrok valamit.

 

Megint nevetés tört ki a teremben.

 

- Nem viccelek.- mondta Jen. Ha elszúrok valamit úgy tudja mondani, mintha könyvből olvasná és legalább kétszeresen gyorsítva, hogy minél többet eltudjon mondani mielőtt letenném a telefont.

- Donald, lekapcsolná kérem a villanyt?- nézett Jen a fiúra.

- Én? Hogyan? A terem közepén ülök?- jött a válasz.

- Oldja meg valahogy, de kérem kapcsolja le, mert a diák úgy jobban látszanak. - mondta határozottan Jen és hátat fordított a diákoknak. Megvárta, míg Donaldot kiengedik és odamegy lekapcsolni a lámpát.

- Köszönöm!- mondta Jen. Akkor lássuk a második diát. S jókedvűen nyomta meg a távirányító gombját. A teremben néma csend lett, amikor elolvasták a dián látható feliratot, amely egyben nekik is egy feladatot adott.

- Hadd segítsek, annak akinek nehézkesen menne az olvasás. Beadandó dolgozat annak, akinek még adtam mielőtt idáig elértem. Téma: miért nem segítettem lekapcsolni a villanyt?- törte meg a csendet Jen. - Ja és mielőtt megkérdeznék, hogy honnan tudtam, hogy nem fognak segíteni, elmondanám, hogy ismerem magukat és profi vagyok. Szóval ha valakinek voltak kételyei a szakmaiságommal kapcsolatban, annak remélem ez elég válasz. Visszatérve az első téma anyagához vagyis a bemutatkozáshoz, hadd meséljek el valamit s kérem tegyék le a tollat és nézzenek rám.- folytatta Jen.

 

Megvárta míg minden szem rá szegeződik.

 

- Ebből baj lesz!- súgta oda Anna Tomnak.

 

- A nevem Jen, de ezt már tudják. A huszonhetet töltöm nemsokára. Szóval még fiatal vagyok s előttem áll az élet. Egy hónapja életet adtam a világ először legfurábbnak tűnő de aztán leggyönyörűbbé váló kislányának. Van egy csodálatos férjem, aki vicces és okos is és ott ül a hátsó sorban, de nem tőlem tudják. Szeretem a munkámat és jó vagyok benne, segítek másoknak és még pénzt is kapok érte. Zseniális gyerekkorom volt, és van egy mondjuk úgy írói vénám, ami a hobbim is. Enyém a világ legédesebb kutyája, aki itt alszik az asztalom alatt, ha nagyon figyelnek még a szuszogását is hallhatják s néha érezni is lehet, a bélműködését, de az is egy jól működő dolog az életemben. Ha mindezek ellenére van egy nehéz napom, akkor fogom magam és egy fényképezőt és a világ leggyönyörűbb helyére menekülök, ki a természetbe. Tegye fel a kezét, aki ezek alapján szívesen cserélne velem!

 

Jen próbálta felmérni, hogy hányan jelentkeznek, de nem ment neki. Ebben a pillanatban lépett be az előadóba Jen édesanyja az unokájával, s mivel túl sötétnek tartotta a termet felkapcsolta a villanyt. Bár csak körbe akart nézni, éppen a lánya szemébe sikerült néznie, aki néma csendben nézett a hallgatóira. Mindenki keze a levegőben volt.

 

- Szia mami! Nem a legjobbkor, de köszi, hogy felkapcsoltad villanyt. Az irodában hagytam neki tejet, lassan éhes lesz, etesd meg kérlek! - mondta Jen, mikor is észbe kapott.

 

Az édesanyja amilyen hirtelenséggel jött, olyannal el is tűnt.

 

- Ja és ő az anyukám! Most meggondolhatja magát még valaki.- próbálta oldani a feszültséget, de mindenki kitartóan jelentkezett, válaszolva ezzel arra a kérdésre, hogy szívesen cserélnének e vele.

Egy pillanatig még ne vegyék le, vagy kérjék meg a padtársukat, hogy tartsa a kezüket. Csak elmondanám, hogy mindeközben mi van idebent.- mutatott a szívére. - Semmi.- folytatta. A nagy büdös semmi. Üres vagyok belül. Hiába minden és mindenki, amim van legbelül semmit nem érzek.

Tudják miért? Nem azért mert érzéketlen vagyok, hanem mert borderlineos. Én ezért vagyok itt és maguk is. Megnevettettem magukat az elmúlt percekben, de legbelül olyan sötét van, hogy legszívesebben zokognék ha tudnák, de már nem tudok. Elsírtam az összes könnyemet. Vannak akik megvetnek azért mert ilyen az életem és semmit nem érzek, és egy nagyon kicsi része azoknak az embereknek, akikkel életem során találkoztam sír helyettem. Tudják milyen érzés az, amikor egy betegség elnyomja a személyiségét s így tönkre teszi magát és másokat is? Milyen érzés, amikor a legközelebbi családtagjaim és barátaim zokognak miattam miközben és dühös, szomorú, üres vagy féktelenül boldog vagyok? Szar. Mondjuk ki.

 

Jen a következő diára kattintott ami egy videó volt és hátat fordított a hallgatóságnak, akik közül néhányan leengedték a kezüket.

 

- Kérem nézzék meg velem a következő három perces videót, ami segít egy kicsit jobban megérteni a helyzetemet. Valaki nyomja le kérem a villanyt.- mondta.

 

Jen egy vidám és egy szomorú fejet mutatott a hallgatóságnak. Először hat másodperc különbséggel váltakoztak, majd öt, négy, három, kettő és egy másodperc alatt szomorodott el vagy derült fel a kép, melyet egyenként fél percig mutatott a videó. Szemnek és elmének nehéz képek voltak, míg a fülnek az volt a legnehezebb, hogy néma csönd volt. Hölgyeim és uraim üdvözlöm Önöket a világomban. Elsőre ijesztő, de amikor megismered rájössz, hogy amit elképzeltél az semmi ahhoz képest, ami az agyadban és a testedben történik, de magukat ez nem zavarja, hiszen úgyis cserélni akartak velem.- fordult vissza Jen a hallgatóság felé. Egyetlen kéz sem volt már a levegőben.

 

- Az igen!- nyugtázta Jen. Hát ha így állunk, akkor a következő órát is én fogom tartani, mert senki sem cserélt velem. Pedig Anna benned bíztam!- nézett a hátsó sorba a barátnőjére, akinek sokkal súlyosabb tünetei voltak.

- Bocsi, aranyos a picur, de nem kéne.- én akkor tettem le a kezem, amikor anyád bejött s rájöttem, hogy mivel is jár egy baba.- válaszolta Jen.

- Hogy is van a mondás? A kivétel próbálja a szabályt. Te vagy az egyetlen aki azért nem lennél a helyemben, amiért mindenki más szeretne benne lenni. Na kinek van tippje, hogy a hölgynek hátul milyen mentális betegsége van? - kérdezte Jen.

 

Doki magasra nyújtotta a kezét.

 

- Ha kérhetem az öreg diákokat hagyják a fiatalokat érvényesülni.- reagálta le Jen. A Dokin kívül senki nem jelentkezett így Jen végre elkezdhette volna az óráját a mentális betegségek fogalmával de fogalma sem volt, hol tart időben.

- Valaki esetleg meg tudja mondani mennyi van még hátra az órából?- kérdezte Jen.

- Tanárnő kérem, már fél órával csúszásban van.- válaszolta Donald.

- Akkor köszönöm a figyelmet. Jövő órán találkozunk.

- Ilyenkor meg szokták kérdezni, hogy van e kérdés az elhangzottakkal kapcsolatban.- válaszolt Donald.

- A szokásokat felejtse el, tönkre vágják az életet. Megszokás, szokás, hagyomány. De ha nagyon akarja, akkor legyen. Valakinek van valami kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban? - kérdezte Jen, miközben kikapcsolta a vetítőt s indult éppen a tanári szoba felé.

 

Minden kéz a levegőben lógott, kivéve Donaldét.

 

- Azt a mindenit. Most vagy ennyire érthetetlen volt, vagy ennyire kíváncsiak, nem tudom melyik a rosszabb. Donald magának nincsen kérdése?- kérdezte Jen.

- Nekem? Ezek után? Talán ha nem lenne ennyi kéz megkérdeztem volna, hogy van e esélyem elérni a fél óra múlva induló vonatomat, de magamtól is rájöttem a válaszra.

- Büszke vagyok magára Uram, kezdi használni az eszét. Na de akkor szelektáljunk. Tegye le a kezét, aki a dékánról, a lányomról, a kutyámról, a munkámról, a betegségemről és a családomról akar kérdezni, mert az nem magukra tartozik, s az év folyamán úgyis megtudnak mindent.

 

Jen szelektálása bevált. De egyetlen kéz még a levegőben maradt. Ismerős volt az arc, mintha látta volna már valahol. Max és Mark is ugyanezt érezték.

 

- Na monda Uram! Mi az amire kíváncsi és nem fedi le egyik témakör sem amit az imént felsoroltam.

- Gondolom nem emlékszik rám. Tíz évvel ezelőtt a férje óráján bekérdeztem magáról és róla, és ő kizavart és megmondta, hogy nem fog átengedni. Be is tartotta a szavát. Időközben rájöttem, hogy ez a pszichoblabla nem nekem való, csak az apám volt az akkori dékán és azt akartam, hogy büszke legyen rám. De jött egy lehetőség és a bandámmal bejártuk az egész országot s más országokban is voltunk. Zenész lettem és nagyon szeretem. Egyszer magától is kértem egy dalszöveget, s amit küldött zseniális volt, de úgy gondoltam most lenne a legalkalmasabb, hogy megköszönjem. Egy világ megismert a dalszövegének köszönhetően.

- Köszönjük a kimerítő bemutatkozást. Igen emlékszem magára. Na és mi lenne a kérdés.- válaszolt kicsit megkönnyebbülve Jen, hogy valami baromságot bekérdez majd biztosan s egy poénnal lerázza s végre hazamehet aludni.

- Miért nem adja fel?- kérdezte a fiú, s látszott rajta, hogy tényleg kíváncsi a válaszra.

 

 

Mark előkapta a telefonját s egy üzenetet írt, amit néhány másodperc múlva Jen telefonja jelzett.

 

Tartsd szünetet!- állt az üzeneteben.

 

Jen bár a kérdéstől neki kellett támaszkodnia az asztalnak, jobban mondva a választól, miután diszkréten elolvasta az üzenetet letette a telefonját és a kérdezőre mosolygott.

 

- Örülök, hogy újra látom- kezdte a választ.

 

Mark erre ideges lett. Látta, hogy a felesége az asztalra támaszkodik, s tudta, hogy egész nap nem evett semmit, mert azt mondta, hogy nem éhes. Ez egy ördögi körfogás volt. Ha rosszul ébredt fel akkor gyomor és szívproblémái voltak, nem volt ereje és csak aludni akart, ha pedig aludt napközben akkor nyugtalanul ébredt és éjjel fent volt, mert nem volt álmos, így másnap minden maradt csak egyel súlyosabb szinten a fáradtság miatt. Jen mindig kérte markot, hogy ne engedje napközben aludni, ha nagyon rossz periódusban volt, de néha amikor Mark elment valahova Jen pillanatok alatt elaludt s Marknak nem volt szíve felkelteni. Ilyenkor egyetlen megoldást tudott. Morcos minden további nélkül irányította Jent. Mindig őt szabadította rá ilyenkor, hogy felkeljen s most is azt tervezte, hogy ha rá nem hallgat, akkor majd a kutyára.

 

Mark rányomott a hívás gombra. Tudta, hogy Jen soha nem halkítja le a telefonját, mert utána mindig elfelejti visszaadni rá a hangot, és néha éjjel is kereste egy-két bajban lévő barátja. Amikor olyan kedve volt, viszont, nem vette fel a telefont. Aztán egy nap Mark látta, hogy Jen nem veszi fel neki a telefont, amikor már a bejárattól hívta, de Morcos ott ugat a telefon fölött és a mancsával böködi a telefont. Ezt használta ki Mark. Mivel Morcos a tanári asztal alatt aludt így csupán néhány csengetés kellett, hogy felugorjon az asztalra s addig ugasson Jenre, amíg fel nem veszi, jelen esetben, amíg ki nem nyomta, mert értette a célzást.

 

Morcos vicces látvány volt, főleg az, ahogyan a telefoncsörgésre reagált s a mancsával próbálta meg utánozni azt, amit Jentől látott. A teremben kitört a nevetés. Aztán Morcos jól kinyújtóztatta magát az asztalon és a tőle már megszokott hatalmas szemeivel nézett először Jenre, majd a több száz hallgatóra. Amint meglátta, hogy Jen a telefonját a kezébe veszi odaszaladt és a fejével úgy meglökte Jen kezét, hogy a telefon az első padsorban ért földet, kis híján fejbe találva egy diákot. Miután Jen erőteljesen rászólt visszaszaladt a tanári asztal alá. Jen folytatni akarta az órát Mark SMS-e és hívása ellenére is. De amint beszélni kezdett valami furcsa szagot érzett.

 

- Fúj Morcos, büdös vagy.- mondta a kutyára nézve. - Valaki nyisson kérem ablakot, s tartsunk szünetet. Hivatalosan itt az óra véget ért. Köszönöm a figyelmet. A szünet után válaszolok a feltett kérdésre s ha még valakinek eszébe jut valami, arra is szívesen.

 

Jen magához hívta Morcost s felszaladt a lépcsőn, vagyis próbált, mert mindenhol diákokba ütközött. Amikor Markhoz ért Mark megszólította, de Jen csak annyit mondott, hogy ne most.

 

 

Szünet után

- Tudják, szeretem az életemet akármennyire nyomorultnak tűnik is. Mi emberek sokszor sajnálattal és szánalommal tekintünk az olyan emberekre, akik szerintünk mások és nem élnek teljes életet. Valaki, aki nem lát, nem hall, vagy egész életét tolókocsiban éli le. Mi szánakozva tekintünk rá, de ő szereti az életét, mert az a sajátja, az övé és eszébe sincs eldobni. Nem úgy gondol az életére, mint ami alacsonyabb rendű a másikénál. Ő teljesnek érzi. Csak mi mondjuk rá, hogy fogyatékkal élő. Ő szereti a saját kis életét. Hihetetlen mennyire tudunk ragaszkodni az életünkhöz.

Láttak már haláltusát? Mert én láttam. Amikor Szerbiában kerültem megkérdtek, hogy legyek egy idős néni mellett, akinek már csak néhány napja volt hátra. Ahogy fogtam a kezét és ő rám mosolygott láttam, hogy csillogott a szemében az élni akarás. Kérte, hogy emeltük fel, hadd lásson mást is a plafonon kívül. Egyedül nem volt erőm megemelni, így egy barátom jött át segíteni. Ketten tartottuk, amíg ő beszélt. Mosolygott a szemeivel is. Szorította a kezemet. Nagyon gyenge volt, mert hetek óta nem evett. Mindenki tudta, hogy napjai vannak hátra, de senki nem mondta el neki, csak biztattuk, hogy rendbe jön. Utolsó éjszakáján a legjobb barátnőjét hívta, aki másnap reggel azonnal rohant hozzá. Amikor megtudta, hogy útban van a drága barátja, azt mondta, hogy akkor most már minden rendben lesz. Az ő karjaiban halt meg. Harcolt a szervezete az életért. Már mindene elvizesedett és hullafoltokkal volt tele a teste, de addig nem ment el, amíg az ő szeretett barátjától búcsút nem vett. Ez a haláltusa. Az emberi test harcol a halál ellen, csak mi, az érzéseinkkel adjuk fel néha. De az emberi test igyekszik legyőzni a gondolatot, hogy ártson magának. Azt mondják, csak a gyávák lesznek öngyilkosok, de ez hazugság. A szervezet harcol az ellen, hogy magadban kárt tegyél. Le kell győznöd önmagadat, ha öngyilkos akarsz lenni, én túl gyáva vagyok ehhez. S maguk se arra használják a bátorságukat, hogy véget vetnek az életüknek, hanem arra, hogy felveszik a kesztyűt.

 

Tudják mindig a másnapra gondolok. Amikor fiatalabb voltam mindig az volt az első gondolatom minden reggel, hogy szép nap ez a halálra. De a halálra soha sincs megfelelő nap, főleg meg szép nap. Tudják mikor jöttem erre rá? Amikor hallottam a földnek a kopogását a síron, s tudtam, hogy én fogtam annak a kedves idős néninek a kezét, akinek a teste és az elméje a végletekig harcolt az életéért. Mert az emberi élet érték, akármit is mondanak. Amikor hallod a föld kopogását egy koporsó tetején, akkor előtörnek akaratlanul is a könnyeid, mert a halál a legnagyobb ellensége az embereknek. Baromság, hogy az élet rész és, hogy ha születtünk meg is kell halni. A halál ellenség. Soha ne adják meg magukat harc nélkül. Ha ma véget vetnek az életüknek soha nem látják meg a másnap csodáját. Kicsi rá az esély, hogy felfedeznek valami gyógyszert ami megszünteti a betegségüket vagy az enyémet, de ott lesznek azok a pillanatok, amelyik elhanyagolhatóan kicsi részét képezik egy pokolian hosszú napnak, mégis ajándék az élettől, mert néhány pillanatig elfelejthetik a betegségüket. Szeretem a naplementéket, azokat a pillanatokat amikor nevethetek, amikor valaki megölel, és azt a néhány másodpercet, amikor reggel az arcomat simogatja a napfény s Istenemre mondom, akkor pár pillanatig elfelejtek mindent, aki vagyok.

 

De nem akarom, hogy úgy sétáljanak ki ebből az előadóból, hogy arra emlékezzenek, hogy az élet mennyire kíméletlen. Sokszor kérdezték már tőlem, de túlságosan féltettem elmondani másoknak, valamit ami nekem az életemet mentette meg. Tudják hitem szerint addig ember az ember amíg képes őszintén tiszta szívből önmagán nevetni, s higgyék el ez a legnehezebb a világon. Hosszú évekkel ezelőtt egy helyes, fiatal humorista egy viccet mesélt, melytől majdnem megfulladtam. Ez a vicc mentette és változtatta meg az életemet.

 

Képzeljék el, reggel láttam a konyhapulton egy hangyát.

Letettem elé egy cukorkát.

Ő egyből elrohant, hogy szóljon a többieknek.

Én gyorsan felvettem a cukorkát és megettem.

Most azt hiszik róla, hogy hazudós!

 

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com