A költő felesége

Este van. Miként a mesterművét rejtegeti a művész egy ponyvával letakarva, úgy takarja be az éjszaka puha ködfátyollal Párizs utcáit. A város megnyugodott. Az emberek hazatértek.

A jól öltözött üzletemberek beülve a luxuskocsijukba hazafelé indultak. Az utcazenészek még elbúcsúztak a Nap sugaraitól egy nótával. A színészek átöltöztek emberibb ruhába, és a csellengők is fedelet keresnek a fejük fölé éjszakára. A boltok bezártak, a bevásárló központok kiürültek.

Csupán a postás üríti a levélszekrényeket, hogy másnap kora reggelre, a felkelő nap első sugaraival a levelek is a helyükre kerüljenek. Még néhány ember a nyomdában tartja a frontot, hogy reggelre az emberek frissen szívhassák magukba a nagyvilág híreit, és legyen miről beszélgetni a metrón, a kisföldalattin, a buszon és bárhol, ahol emberekkel találkoznak. Megállt az élet.

Gyönyörű esténk van!- szól egy csilingelő hang a dermesztő csendben

Nem jön, válsz, az ember nem érti, egy ilyen kedves kijelentésre, hogyan lehet puszta hallgatással válaszolni.

Nemsokára visszamegyek dolgozni, ma hívott Mary az irodából, lenne egy munkájuk nekem. Itt helyben. Egy éjszakára……- már nem tudta ezen mondatát befejezni, mikor végre egy hang törte meg a lágy csilingelést, ami egy sarki kisház erkélyéről jött.

Az hittem ezt már megbeszéltük, nincs szükséged arra, hogy dolgozz. Én jól keresek, neked csak az a dolgod, hogy jól érezd magad mellettem. Most pedig, megkérhetlek, hogy hozz egy pohár kakaót, mert tudod mennyire szeretek egy jó pohár kakaó mellett bámulni a csillagokat tudva, hogy az én kis feleségem itthon van, és nem Párizs utcáit járja éjjel.

Ha egy fiatal lány bájos hangja csilingel a párizsi éjszakában, akkor harangkondulásként rázták meg a földet a könnyei, melyet úgy ejtett el, hogy szeretett férje ne vegyen észre semmit. Maradék erejét összeszedve, nagy levegőt vett és már ajka szólott volna, de nem volt elég az erő, csak elindult befelé. Ekkor egy kéz elkapta puha és gyenge kezét. A férje volt. Tudta, hogy megbántotta feleségét, de nem kért bocsánatot, csupán három szóval indokolta felesége érzéseit teljesen összetipró szavait.

Tudod, hogy szeretlek.

De választ már nem kapott rájuk…Az erkélyajtó suhogása volt a válasz. Majd néhány szó, amit már nem hallhatott senki…….

Mert nekem nem lehet saját életem. Mert egy nagy költő felesége ne dolgozzon, hanem játssza az aggódó felesége szerepét. Mert neki soha nem voltak tervei, nem is létezett, míg nem ismerte meg a férjurát……….

Az erkélyajtó megint suhogott.

Csak a kakaómért jöttem.

Máris viszem William. És viszek még egy pokrócot is, mert kezd hideg lenni odakint. A könyvedet letettem a polcra, ha szükséged van rá. Ja és ne felejtsd el, hogy tegnapról maradt még néhány dolgozat, amit ki kell javítanod. - hangzott válasz, de eltűnt az a kedves csilingelés, mely megszínesítette a szürke éjboltot.

Anne, tudod, hogy szeretlek. És a legjobbat akarom neked. Így is túl sokat vállalsz. Bízz bennem, a férjed vagyok tudom mi a jó neked.

A fiatalasszony, ekkor már a lakás egy másik pontján járt. Egy hatalmas könyvespolc könyvei között kutatott. És magában olvasta a könyvekre írtakat

Puskin, Jókai, Babits, Ady, Voltaire, Platón, Hall ……………………… a szeme megállt egy aranykötésű fekete könyvöm. Újra felolvasta a ráírtakat. William Hall: A költő felesége. Levette a könyvet a polcról, melyből kiesett egy könyvjelző. Nem is könyvjelző, egy fénykép volt, mely láttán elmosolyodott.

Emlékszel még erre? Ez volt az első randevúnk, a jégkorcsolyapályán. Amikor elestél és az ölembe vittelek haza. Apukád nagyon szúrósam nézett rám, hogy mit merészeltem csinálni, az ő kicsi lányával. Azóta se kedvelt meg. Én vettem el tőle a szeme fényét.

Már akkor is le tudtál venni a lábamról. Te voltál az első szerelmem.

És remélem az utolsó is én vagyok…..Na iszunk együtt kakaót? Látom a könyvemet fogod olvasni. Nem tudom, mit szeretsz benne. Nem lett valami jó. Én pedig hozom azokat a dolgozatokat és kijavítom őket. – Tette hottá kedvtelenül a férfi.

Kicsit nagyobb lelkesedéssel. – mondta Anne, egy puszit nyomva férje arcára, amibe ő, mint mindig belepirult.

Az este egyre sötétebb Párizsban. A sarki kisházban még ég a lámpa. Egy fiatal pár ül a kanapén. Egymásra dőlve olvasnak mindketten. A férfi néha felkacag, majd bőszen magyaráz a feleségének, aki minduntalan félbeszakítja az olvasást, hogy figyeljen kedvese minden szavára. Mert szereti őt.

A lány alig volt 15 éve, amikor megismerkedtek. A parkban készített fényképeket az éppen játszadozó gyermekekről. Fiatal volt még, de tudta, hogy minek szeretné szentelni az életét. Amióta az eszét tudja fényképész akart lenni. A vágyai megmaradtak. Egy hideg éjszakán, éppen Párizs utcáit járta témát keresve.

A fiú ekkor már 20 volt. Ugyanazon a kis erkélyen ült, ugyanabban a sarki házban, kakaót szürcsölgetve bőszen írt valamit, és néha le-le pillantott az utcára. Amikor a lányt meglátta letette a papírt és megszólította.

Azóta 10 év telt el. Ahogy jobban megismerték egymást, úgy jobban meg is szerették. Mindketten biztosak voltak benne, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. De a terveik külön utak felé mutattak. A fiú író volt és tanár. A lány fényképész. Valakinek fel kellet áldozni az életét.

Anne néha-néha besegít Williamnak az egyetemen tanítani. A diákok nagyon szeretik a Tanár Úrat. 30 Éves korára már elismert költő, több megjelent könyvvel, melyek az eladási listák elejére küzdötték mindig magukat. A fiatal lányok odáig voltak az óráin, ugyanis nem csak jó író volt, hanem egy jó kiállású kedves férfi. Minden tekintetben főnyeremény. A feleségéről nagyon sokat beszélt. Mindig mikor egy költő múzsája került szóba, saját kedvesét emlegette. De a jegygyűrűjét sosem vette fel az ujjára. Egy láncra felfűzve viselte, Anne sosem kérdezte, hogy miért. Sok kérdést tett fel tíz év alatt, a legtöbbre a választ már jól ismerte, és mind annyiszor rosszul esett neki……Mert ilyen egy költő. Szerette a férfit, a tanárt a költőt. De legjobban azt a húsz éves srácot szerette aki megszólította a gangról, és azóta mindig találtak egy közös témát.

Már éjfél is elmúlt, és a pár még mindig a kanapén üldögél. William befejezte a dolgozatok javítását és a napi újságot olvassa. Soha nem volt reggel ideje, ahogy ő mondta, ilyen butaságokra. Anne egyik kezével a könyvet tartja, másikkal egy kiscicát cirógat. Nagyon szereti a macskákat. A kiscicát Johnynak hívják, az édesanyját Carolnak, ő volt az a kiscica aki nyakába kötve találta meg Anne a jegygyűrűjét. Nem szereti őket magukra hagyni. A tegnapi este kivételes volt. A magas sarkú még ott díszelgett a sarokban. Hivatalosak voltak az egyetemi bálba. Ilyenkor William kollégáival találkoztak. Anne szinte már úgy ismerte őket, mint ha ő is ott dolgozna. Ha William egy órája elhúzódik, akkor lehetőség nyílik beszélgetni. Már az amúgy is szigorú portás sem kér belépőt, cserébe Anne visz neki egy jó erős fekete kávét.

A többi huszas évei közepén járó lánnyal ellentétben, Anne nem szeretett magas sarkút viselni. Hosszú szőke haját hétköznapokon összefogva hordta, csupán különleges alkalmakra engedte le. Ekkor festette kis a szemét, és öltött gyönyörű báli ruhát és magassarkút, ami sikeresen elnyomta a lábát.

William nem volt ennyire illemtudó. Felöltötte az ünnepi mackóját, ami egy egyszerű fekete farmer volt. Felvette fehér ingjét, melyre a felesége által kötött gyönyörű királykék színű nyakkendőt vett. Kezébe vette a sétapálcáját, és kezét nyújtotta feleségének, hogy megkarolhassa őt. És elindultak.....

De ez már a múlt. A tegnap is tovaszaladt. A mai este nyugodt. Anne szerette az ilyen estéket, mert tudta, hogy nagyon ritkák amikor kettesben lehet férjével. Ilyenkor szerette simogatni a hátát, és az ölébe hajtani a fejét.

Az idő már nagyon későre jár. Ilyenkor Anne szemüveget tesz fel, hogy lásson olvasni. Elfáradt ő is és a szeme is. Kedvese letette az újságot és csak nézte fiatal párját, a szíve választottját. Szerette nézni a feleségét. Bár mindig tagadta, ha Anne rákérdezett, hogy mit bámul, de mindketten jól tudták rá a választ.

Értékelte fiatal szerelmét. Tudta, hogy őérte áldozta fel az egész életét. A lánynak is nagy álmai voltak, és lehetőségei is. Fotóriporteri állást kínált neki egy jó hírű napilap. De akkor kérte meg a kezét. A lány árulásnak érezte volna, ha elfogadja azt a munkát, amelyre annyira vágyott, de akkor nem tudta volna teljesen támogatni férje felívelőben lévő karrierjét. Maradt neki a tanítás, minden héten fiatal tehetségeket tanít fotózni Párizs környéki kisvárosokban, falvakban és tanyákon. Ezen kívül ellátja háziasszonyi kötelességeit, de sosem tartotta életcélnak ezt a fajta munkát. Néha a férje helyett ő javította az egyetemisták írásait, jól értett hozzá. És még néha-néha elvállalt egy éjszaki megbízást. William ezt mindig ellenezte. Az mondogatta, hogy Annenek nincs szüksége munkára, anyagilag ő eltartja, mint családfő. Pedig pontosan tudta, hogy soha nem pénzről szólt a dolog. Ahogyan ő sem azért tanít és ír, mert megfizetik, hanem mert ez élete másik szerelme.

Akárhogy is szépítjük Annenek mindig osztoznia kellet a férje szívén a költészettel. Sokszor háttérbe szorult, mint feleség. Ilyenkor csak főzött két pohár jó meleg kakaót. Az egyiket kivitte az erkélyre a férjének, a másikkal a kezében, pedig leült a kanapéra a cicáival és egy klasszikus művel. Leginkább az orosz realista irodalmat szerette a legjobban. Puskin Anyeginje már-már lapjaira esett a sok olvasástól. Valahogy mindig magát látta Tatjana szerepében.

Kimegyek még egy kicsit az erkélyre- törték meg a csendet William szavai.

De szívem olyan későre jár, inkább menjünk aludni- kérlelte Anne.

Csak néhány percet kérek. – mondta, miközben kilépett az erkélyajtón.

Rendben van……..- mondta elcsukló hangon Anne, miközben letette a könyvet az asztalra, és a kisasztalához ment. A fiókból egy fehér papírt és egy borítékot vett elő. Valamit írt. Csupán néhány szót. Egy könnycseppel bélyegezte le a borítékot, majd beletette a könyvbe, melyet az asztalon hagyott.

Megcirógatta a kiscicáit, és kiment a szobából. Még egy utolsó pillantást vetett egy képre. A fiatal kori önmagukra.

Néhány perc múlva az erkélyajtó suhogása törte meg a csendet. Már nem csak Párizs utcái voltak sötétek és komorak. A meleg családi fészek is kihűlt. Az oly sokszor nyitva hagyott erkélyajtó miatt. William az asztalon hagyott könyvre pillantva, nem bírta megállni, hogy ne szóljon.

Drágám, hányszor mondtam már, hogy ne fordítsd lefelé a könyvet, mert elszakad a kötése.

William felemelte a könyvet. Az első oldalakon volt nyitva. A boríték ekkor kicsúszott belőle.

Csupán néhány szó volt ráírva.

Sajnálom! Szeretlek! Viszlát! Anne

William nem tudta mit csináljon. Kirohant az erkélyre ahonnan egy taxit pillantott meg. Felesége szőke hajáról tudta, hogy ő az, elmenni készül. A kocsi elindult. Anne az erkélyt nézi, pontosan ugyanúgy, mint 10 évvel ezelőtt. De kislányos tekintete már nem a mosolytól csillog, valami furcsa, szomorú érzés látszik a szemében.

William még lerohan a lépcsőn, de már csak a lámpák fényét látja. A taxi eltűnt. Ő pedig visszatér a lakásba.

A könyv az asztalon nyitva áll. William könnyes szemekkel olvassa a sorokat:

Kedvesemnek, aki úgy mondott igent, hogy tudta, hogy csak a szívem felét kaphatja meg, mert a másik fele mindig a költészeté marad. Annek a feláldozott életért.

Éjszaka van! Párizs félelmetes, rideg és kegyetlen. Mindenki aludni tért. A villanyokat lekapcsolták, csak egy villany ég a hatalmas Párizsban, egy kis sarki ház első emeletén. Egy költő siratja múzsáját. Aki elment, de ő mégis reméli, hogy visszatér.