A négyhónapos igaz szerelemről

Tegnap vége lett. Hogy fáj-e? Kegyetlenül. Túlélem-e? Nincs más választásom! Igaz szerelem volt? A legigazibb amit valaha érezni fogok.
Az első randinkon rossz irányba indultam el a Margit-szigetre. Még jó, hogy ő észre vette. A szívem így is a gyomromban dobogott, ezek után meg főleg. No de sosem tagadtam, hogy kicsit szerencsétlen vagyok. Ezt ő is tudta. Így szeretett azt mondta.
Különösen indult ez a kapcsolat, úgy ahogy soha egy sem. Nem volt sok randink de minden perc amit együtt töltöttünk egy színesz világ volt pedig bennem tombolt a bipolaris zavar és nem éppen romantikus dolgokat csináltunk együtt. De semmiért nem cseréltem volna el azokat a pillanatokat. A nagyiját költöztettük hozzájuk. Emlékszem egyszer megpakoltuk használati tárgyakkal a bigbag zsákot, amit mi vízesmókusok árvízvédekezésnél használunk. Aztán ő elment, a nagyija nem tudta hogy ketten pakoltuk így csak ő lett az emlékgyilkos. Jártunk együtt a bányába leadni a szemetet, a méh telepen leadni a vasat, a padláson felmérni még a munkát, amiből volt bőven. Itt találtam egy rózsabimbót. Bár nem szeretem a viragokat, ez nem volt igazi. Odamentem hozzá és odanyújtottam neki. Aztan azt hitte azért adom, mert azt szeretném ha ideadná nekem, pedig csak egyszerűen akkor és ott úgy éreztem, hogy miért ne adhatnék én neki virágot.
Három év óta ő volt az első fiú az életemben. Minél hamarabb el akartam mondani neki, hogy beteg vagyok. Emlékszem hazahozott és amikor én zokogva kiszálltam a kocsiból megkérdezte, hogy megölelhet-e. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő az akit nekem szantak odafent. Aztan miután a nagyi átköltözött elkezdtünk egy szobát a testvéreinek. És itt jön képbe a család.
Amikor először mutatott be a szüleinek a piacra mentünk neki öltönyt venni. Amikor felpróbált egyet és kérdezte, hogy milyen mondtam neki, hogy üljön le benne. Tudom, hogy baromság volt, de ez volt ami elsőre eszembe jutott. Az eladó azt mondta neki, hogy velem nem szívesen járna vásárolni, mert mondtam neki, hogy azért még próbáljon másikat is. No végül is lett öltönye. Szerettem ha öltönyben volt, jól nézett ki, büszke voltam rá, hogy mellette lehetek.
De mégis akkor szerettem a legjobban amikor a pincét kezdtük szobanak alakítani és estére már mindketten koszosam, kócosak és morcosak voltunk. Mindenhogy szerettem. Ünneplőben, civilben, és még abban a szakadt munkásnadrágjában is, amit már csak a jóakarat tart össze.
Szerettem őt és azt az embert is aki mellette voltam. Mellettem ráébredt, hogy érzékeny. Mindig a szívem szakadt meg ha sírni láttam, főleg ha miattam volt. Odáig egyedül voltam a betegsegemmel, megszoktam, hogy magányos harcos vagyok, idő kellett míg megértettem, hogy ha vele szeretném leélni az életem akkor teljesen őszintének kell vele lennem.
Mellette biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, hogy senki és semmi sem bánthat. Még a bennem mélyen tomboló betegségem sem.
Tegnap is ezt éreztem. Ahogy ült mellettem az állomás várótermében a padon, és elmondta, hogy előregondolva a közös jövőnkre őnem elég erős a betegségem elviseléséhez, ezért szeretne véget vetni a kapcsolatunknak.
Egyik este amikor kicsit összekaptunk, de aztan megbeszéltük a dolgokat kérdeztem tőle, hogy ugye reggel nem fogok kapni egy üzenetet, hogy hagyjuk egymást. Mosolygott azzal a mosolyával amit annyira szerettem, és mondta hogy nem. Másnap reggel mégis egy üzenet állt a telefonomban. Leírta, hogy valami különös érzés fogja el ha rám gondol. Azt hiszi szerelmes belém. Remélem ezt az ébresztést minden nő megtapasztalja életében. Amikor valaki igazán szeret, úgy ahogy vagy szőröstül-bőrüstől. Emlékszem egyszer azon "vitatkoztunk",hogy nekem márpedig nincs orrszőröm. Erre azt momdta, hogy akkor hozza a szemöldökcsipeszt. Nem engedtem, mert lefényképezte az orromat belülről és megmutatta nekem. Viccből mindig megkérdeztem, hogy látszik e a bajszom, erre ő mindig komolyan vizsgálgatta és megállapította, hogy ideje lenne borotválni. Tudta, hogy ezt komolyan veszem. Aztán egyszer felvette, hogy horkolok, amikor egy délutan filmnézés közben elnyomott az álom. Senki nem tudott olyan kedvesen ébreszteni mint ő. Egyszer megkérdeztem, hogy mit csinált amikor aludtam, és azt válaszolta, hogy azt nézte ahogy alszom. Aztán tegnap még arra is kérnem kellett, hogy a szemembe nézzen miközben indokolja, hogy miért lesz vége.
Őszintén szólva nem tudom mi történt. Hol vesztettük el azon magunkat, akik akkor voltunk, amikor először találkozzunk. Azon az este megkérdeztem az öccsét, hogy van-e valakije a bátyjának. Persze kértem, hogy ne mondja el, de mint utóbb kiderült alig fél óra múlva ő és a barátaim akik mar tudtak arról, hogy nekem ő tetszik azon nevettek, hogy valahogy mindig az ő közelében voltam. Tudta már aznap este, hogy tetszik nekem. Aztán másnap a kilinccsel játszottam ahogy mindig, amikor éreztem, hogy miközben én lefelé nyomom valaki ellentart. Aztán láttam, hogy ő az. Azt hittem nincs más olyan lökött a világon mint én vagyok. De rájöttem, hogy van.
Emlékszem amikor megkérdezte, hogy megismerhet e jobban, éppen a hangmérnökkel dolgoztunk az akkori darabom hangeffektjein, aki azt mondta, hogy olyan vagyok mint egy "minihitler". Ezt leírtam neki. Aztan jött az üzenet. "Akkor meg kell jobban ismernélek." Mire kérdeztem, hogy a hangmérnöknek kell engem megismernie vagy neki engem. Mire jött a válasz: "Hagyd a házelnököt!" Az a bizonyos T9. Mire végre kibogoztam, hogy azt szeretné megkérdezni, hogy megismerhet-e jobban. Azt hiszem furán vigyorogtam. Kicsi fájdalom is volt a mosolyomban, mert egy olyan nadrágban ültem kb. 3 óraja aminek a farzsebeire négy kiáló gomb volt varrva. Szóval ez a mi történetünk.
Aztan egyszer egy fogóval leszedte azokat a gombokat. Így csak a mosoly maradt. Ami most is rajta van az arcomon amikor visszagondolok erre a négy hónapra. Sok emlék elveszett de nagyon sok megmaradt. Egyetlen percet sem bánok amit neki adtam az életemből.
De tegnap vége lett. Hogy fáj-e? Kegyetlenül. Túlélem-e? Nincs más választásom? Igaz szerelem volt? A legigazibb amit valaha érezni fogok.