A pirosnál

2018.07.05 04:00

 

Szomorú péntek este volt. Én fáradtan, üresen és magányosan álltam egy piros lámpánál, amin mindenki átsétált. Azt hiszem már elfelejtették, amit gyermekként tanultak s amit ők maguk is tanítanak a gyermekeiknek, hogy ha piros akkor tilos. Valaki éppen arról énekelt a fülemben, hogy milyen szép is az élet. Én akkor és ott nem így éreztem. Nagyon nem. Boldogtalan arcú sofőrökkel luxuskocsik száguldoztak el mellettem. Ők a milliós kocsijukban, én pedig a koszos munkásruhámban nem voltam boldog.

- Elnézést kisasszony!- szólt egy hang. Egy mosolygós, ősz öregúr állt mellettem, a maga másfél méterével. Hatalmas csomagot cipelt.

- Segíthetek?- kérdeztem tőle a csomagra mutatva.

-Tudja Kisasszony- kezdte. Ez a csomag pont olyan, mint az élet. Nehéznek nagyon nehéz, de nem panaszkodom, mert ha a kezemben van, az azt jelenti, hogy még élek. És az élet nem más, mint apró csodák sora, melyet vagy észreveszünk vagy nem.

- Nézze csak!-mutatott le a földre. Először nem értettem mit akar, mert egy zacskó összetaposott ropira mutatott, amit az előbb ejtett el valaki, persze felvenni már lusta volt. Az igazat megvallva ekkor azt hittem, hogy egy icipicit valami nincs rendben az öregúr fejében.

- Ne azt nézze!- folytatta, mintha csak a gondolataimban olvasna. Miért mutogatnék magának széttaposott ropit. Amott nézze azt a fekete mozgó kis valamit. Hogy is hívják? Tudja, no! Mondja már!

- Hangya?- kérdeztem bátortalanul de megnyugodva, hogy az úr nem hangyás csak szereti a hangyákat.

- Hangya, tényleg!- kiáltott fel. Tudja az én koromban az ember néha már elfelejt szavakat de semmi komoly.

- Nehéz az élet s ezt látom az arcán, de egyet tanuljon meg. Bárhol is legyen a világban mindig keressen maga körül olyan dolgokat, amit nem ember alkotott, azok lesznek azok, amik igazán boldoggá teszik. Nézze csak meg ezt a kis hangyát. Milyen szorgalmasan dolgozik?! Tudta kisasszony, hogy a hangya testsúlyának ötvenszeresét képes elhurcolni. Most vegyük például magát. – amikor ezt mondta hosszasan végig mért.

- Nádszálvékony. Mostanában maradjon inkább otthon, mert orkán erejű szelet mondanak. De ne térjünk el a tárgytól. Legyen olyan fél mázsa. Most képzelje el. Huszonöt mázsa. Ennyi lenne, amit el tudna vinni, ha hangya lenne.

- Egy ötvenkilós hangya.- jegyeztem meg mosolyogva.

- Ám legyen! Hallja a madarak hangját, akik olyan gyönyörűen énekelnek? Önnek énekelnek. Azt éneklik, hogy az élet szép.

Bevallom semmit nem hallottam a zenétől a fülemben, amit azért hallgattam, hogy elnyomja az utca zaját, a dudálásokat és az ordítozást, ami általában van.

- Nézze egy napsugár, mely ellen napszemüveget vett fel. De ő nem adja fel és tovább szemez Önnel. Ott egy kis virág, mely egy szélsodorta virágporból kelt ki a járda résében. Látja, hogy tört utat magának és mennyire erősen ragaszkodik a maga kis otthonához? Nézze amott egy kisfiúcska. Milyen őszinte még a kacajának hangja. Biztosan Ön is ilyen aranyos gyermek volt.

- Egyszer biztosan voltam önfeledt és boldog.- válaszoltam

- És most miért nem az?- kérdezte

- Felnőttem!- válaszoltam

- Ugyan már, ez badarság.- kacagott fel az öregúr. Úgy nevetett, hogy könny szökött a szemébe. Attól, hogy felnőtt még nem kell, hogy érzéketlen legyen a világra.

Ekkor zöldre váltott a lámpa. Azonban hangos szirénára lettem figyelmes. Egy mentőautó száguldott felénk. Nem indultam el, mert tudtam, hogy neki van elsőbbsége. Sajnos, mint mindig most is volt olyan, aki csak a mentő hosszas dudálása után volt hajlandó félre állni. Az ilyenekre nagyon dühös tudok lenni.

- A pékség illata.- szól egy már ismerős hang mellettem. Szereti a pékség illatát?

- Szeretem!- feleltem.

- A fuvallat, ami elfújja a pitypangot; egy csiga ami éppen kidugja a fejét a házából; egy finom étel íze, egy mezítlábas lépés a füvön; a frissen nyírt fű illata, a tücskök esti ciripelése. Ezek kisasszony azok, amik emlékeztetnek arra, hogy bár nehéz az élet akárcsak a csomagom, de mindig vannak olyanok, amik és akik segítenek cipekedni! Szóval ha megkérem, akkor segítene?