A pszichiátriáról

Az emberek félnek mások lenni. Talán azért, mert ha más vagy sokkal félelmetesebb dolgokkal kel szembenézni, mint mindenki másnak. Tudják két életem van. Jobban mondva úgy érzem, hogy két életem van. Tudom, hogy ugyanaz az ember vagyok, de az egyik világban sebezhető, kiszolgáltatott, gyenge míg a másikban céltudatos magabiztos és én segítek másoknak. Egy pszichiátriai beteg két élete.

Az ember mindig érzi ha valami nem stimmel. Én kiskorom óta tudtam, hogy más vagyok. Nem tudtam milyen a többiek helyében lenni, de azt igen, hogy bennem valami megtört s szomorú vagyok. Azóta 22 év telt el és én most egy krízis osztályon vagyok. Amint megtettek a kötelező cicalátogató köröm (mert olyan is van itt ám) azon gondolkodtam, hányszor jártam a környéken és mennyire más voltam mint most vagyok.

Emlékszem, hogy amikor a zárton voltam egyetlen színezőbe kapaszkodtam, hogy túléljek így azóta mindig beugrok egy kis színezővel a bent lévő betegeknek. Ahogy telik az idő egyre inkább hiszi el az ember, hogy meggyógyult s soha nem fog visszakerülni mint paciens, mert ő erős és minden rendben az életében és amúgy is (…) senki nem megy úgy látogatóba, hogy egyszer ide majd én is szeretnék újra bekerülni.

Másfél év. Ennyi telt el a leutoljára pszichiátrián töltött napok óta. Büszke voltam erre a számra és arra, hogy az életem kezd rendeződni s kezdek olyan lenni, mint az összes többi ember, aki húzza az igát és éli a normális életét. De az én életem soha nem volt normális. Ezt elismerni erő kell, mert amint megteszed rájössz, hogy neked sokkal többet kell harcolnod, mint bárki másnak.

A pszichiátria olyan egy kicsit, mint az óvoda. Hogy értem ezt? Az első hely, ahol a szülő nyugodtan ott hagyja a gyermekét az általában az óvoda, mert ott védve van a világtól, eszik és iszik rendesen és vigyáznak rá. Az óvoda egy biztonságot nyújtó hely, ahogyan a pszichiátriai intézmények is. Sajnos a Magyar valóság az, hogy megbélyegzett lesz az, aki bekerül egy ilyen helyre, aki segítséget kér és fogad el. Talán egy nap megérti majd az én nagymamám is, hogy a depresszió és a személyiségzavarok, nem a gazdag unatkozó nagysasszonyok unaloműző divatos hobbija, hanem az egy betegsége. De még nem tartunk itt sajnos. Ezért féltheti a hírnevét bárki, aki bekerül egy ilyen helyre s ne adj Isten egy ismerőssel találkozik a faluból. S ezért van egy félsz az emberekben, hogy mit szól majd a falu népe?! Elmagyarázni is nehezen tudjuk akár egy kisgyermeknek, hogy mi is az a személyiségzavar.

Egyik hétvégén az unokaöcsémék elé kimentem édesanyámmal a vonathoz, majd elváltam tőlük, mert terápiára mentem a Nap-Körbe. Amikor az unokaöcsém észlelte, hogy nem vagyok ott megkérdezte, hová tűntem. Négy felnőtt állt körülötte s annyit tudtak elmondani, hogy orvoshoz mentem. Majd amikor jött a következő kérdés, hogy mi fáj neki, akkor jött a nagy gondolkodás. Végül is elintézték azzal, hogy a feje, de elgondolkodtam. Mi lett volna, ha valaki nekem elmondja, hogy lehetek szomorú nyugodtan s hogy szóljak, ha túl szomorúnak érzem magam. Bár nekem már az első verseimből kiderült, hogy valami baj van, sokan nem ilyen szerencsések s csak felnőttkorukban jönnek rá miért követtek el annyi ostobaságot, miért viselkedtek úgy, ahogy s mi volt az a valami, amivel mindig is harcoltak.

De vissza a témához. Mindenkinek megvan a maga kis élete egészen addig, amíg történik/megváltozik valami, vagy átszakad egy gát s segítséget kell kérni. Én így kerültem ide. Másfél év robot után átszakadt egy gát, és bántani akartam magamat.

Egy-egy korház úgy funkcionál, mint egy „szervíz”. Most mondhatnám, hogy mint egy család vagy egy csapat, s mindegyik igaz lenne, de tudni kell azt, hogy minden pszichiáter és pszichológus más és más személyiség bár a lexikális tudások a legtöbb esetben megegyezik az évek tapasztalata és a személyiség teszi különbözővé az orvosokat. Akárkihez kerül egy beteg annak rendbehozatala mindenki közös feladata. Bár a gyógyszerezés mindig változik az egyéni beszélgetések mellet rengeteg olyan program van, amiből mindenféle beállítottságú és életberendezkedésű ember haza tud vinni valamit. S míg a külvilágban keményen felnőttként kell viselkedni itt az ember lehet gyerek. Járhat egész nap pizsamában és mamuszban és olyan foglalkozások vannak, amik jót tesznek a testnek és a léleknek is.

Akkor fogalmazódott meg benne, hogy írnom kellene arról, milye amikor az embernek két fele van, amikor tegnap egy barátnőm leírta, hogy hónapok óta súlyos depresszióban szenved s segítséget kért, hogy jobban legyen. Most szólnék mindazokhoz, akik félnek segítséget kérni s azokhoz, akik már egyszer vagy többször is jártak ilyen intézményben, de még mindig van olyan időszak, amikor annyira mélyen van, hogy nem tudja magát a hajánál fogva sem kirángatni a gödörből, s a családoknak, akik gyakran szenvednek mert egy beteg ember nem kér segítséget. A pszichiátrián zajló terápiák kizökkentenek a hétköznapi rutinból, ami fásulttá tesz s azon alapulnak, hogy él bennünk a gyermek, akinek szembe kell néznie a nagybetűs élet állította kihívásokkal.

Nem tudok minden egyes részletet leírni, hogy mi zajlik az érkezéstől a haza indulásig, de annyit tudok, hogy vannak még olyan emberek, akik szívvel lélekkel azon dolgoznak, hogy valami, ami elromlott bennünk újra működőképes lesz. Az emberek azt hiszik a bocsánat szót nehéz kimondani, de próbáljuk csak meg azt kimondani, hogy pszichológushoz járok.

Visszatérve a foglalkozásokhoz, általában önkéntes pszichológusok tartják. A legtöbbje fiatalabb mint én, pedig én is a 90-es évek elején születtem, de néha el-elfogott az értéktelenség érzése, amikor a szemükbe néztem s próbáltam mosolyogni és nem arra gondolni, hogy miért olyan gyenge az elmém, hogy segítségre szorulok. Egy hét alatt a krízis intervenciós osztályon próbáltak segíteni, hogy teljesen tehermentesítve legyen a testem és az elmém is, s valamint abban, hogy az időmet olyan dolgokkal töltsem, amik megnyugtatnak és jótékony hatással vannak rám. Egy hét alatt két nagycsoportos beszélgetés, kézműves és-kreatív csoport, ének-zene csoport, dixit csoport, kríziscsoport, játékcsoport, pszichoedukáció, filmklub, egészségfejlesztő csoport, sportterápia, művészetterápiás csoport, relaxációs csoport volt elérhető a számomra.

A legtöbb intézményben, ami nem betegségspecifikus ezekkel a foglalkozásokkal segítenek kizökkenni egy kicsit s megtalálni azt a valamit, amit be kell iktatni az életünkbe s azt a valamit is, amit ki kell iktatni az életünkből. A krízis osztályokon tűzoltás folyik, minél gyorsabban és minél hatékonyabban talpra állítani valakit. Ehhez profizmusra és jó csapatmunkára van szükség. Talán azt mondhatom, hogy ezek az osztályok azok, ahol akkor sem mondanak le rólunk, amikor már mi is lemondtunk magunkról.

Ahány ember annyi történet. A legszenzitívebb embereket az ilyen osztályokon lehet megismerni. S az osztályvezető talán az a fajta tanár, aki nagyon szigorú de egyben a legjobbat akarja. Talán a legfontosabb részlet, hogy a család bevonásával nem csak a páciensre tesznek egy óriási terhet, hanem megtanítják a feleket együtt megküzdeni egy problémával, legyen az bármilyen eredetű, persze csak ha a beteg is akarja. 

S a legnagyobb dilemma amit minden orvos magának kell eldöntsön, hogy hol a határ orvos és beteg között. Az egyetemen tanulják bár, de mindenki máshogy dönt. Vannak olyan orvosok, akikkel az ember szívesen tartaná a kapcsolatot, de elzárkóznak előle, míg mások nem csak orvosok, hanem barátok is lesznek. Emlékszem az első pszichológusra, aki elhívott a baseballcsapatához játszani. Édesanyám nem értette milyen kereteken belül tette ezt meg, míg én  nagyon hálás vagyok érte. Az orvosok s a pszichológusok nagy része velem egykorú s néha érzem, hogy szívesen találkoznék velük, de a legtöbb esetben mindig megmarad az a hierarchikus rendszer, melyben örökké beteg és orvos kapcsolatban maradunk. Erről egy másik cikkben írtam s ez egy olyan téma, melyen vitatkozhatnánk napestig. 

Summa summárum van, hogy két része van az embernek, egy aki késő este gyógyszerért áll sorba, s a válaszokat kutatja a múltjában s a jelenében, hogy egy élhetőbb jövőt teremtsen s van egy ami túléli a mindennapokat. Nem tudom melyik részemet szeretem jobban, de talán nem is kell választanom.

S végül egy beszélgetésrészlettel zárnám soraimat:

-Tudjátok miért éppen ide ülök mindig? Szembern ezzel az ajtóval. Mert ez a mindegy( 111)szoba. Gondolkodom az élet nagy kérdéseiről s felnézek az ajtóra és a válasz az, hogy mindegy.
- Amúgy melyikben vagy?
- A 110-esben.
- Akkor az majdnem mindegy! Én a mindkettőben(112). Mi lenne, ha lenne 666-os szoba?
- Akkor az lenne a Mindenható szoba.