A szomszéd fűje!


Este volt és megálltam a zebra előtt. Letettem a tele táskámat, amit az aznapi pénzemből töltöttem meg. Fáradt voltam, mérhetetlenül és végtelenül fáradt. Alja dolog napi háromezerért tapsikolni a tévében nekem elhihetik. Egy nyolc órás forgatás esetén nem éri el a négyszáz forintot az órabér, és nyolc órás forgatás egy középkategória. Voltam én tizenkét sőt tizennégy órás forgatásokon is. Persze ilyenekről senki nem beszél, és most sem ez lényeg. Elnézve a műsorokban ki-be szaladgáló „sztár” vendégeket néha elgondolkodom, mit csinálnak jobban mint bárki más? Ma éppen viccelődtem vele, hogy a forgatások remek alkalmak arra, hogy átértékeljem az életemet. Szó ami szó sokat gondolkodok. Azt hiszem ez írói rossz szokás. Ha nem is rossz de az fárasztó az biztos. Így történt, hogy annál a zebránál jó hosszú ideig álltam. Éppen a Pesti Magyar Színház mellett álldogáltam. Forgattunk már ott is műsort, és ismerek is egy-két személyt de azt a színházi vonalról. Szóval ez a sarok az, ahol életem kicsiny ösvényei keresztezik egymást. Visszatérve arra az ominózus lámpára elgondolkodtam. Lesz-e olyan idő, amikor az írásból meg tudok majd élni? Lesz e fiú, akit annyira tudok szeretni, mint azt akivel életem legcsodálatosabb hónapjait töltöttem? Lesz-e majd nap amikor nem ugrik be -ahogy én szólítottam- Picikém és nem gondolok arra, hogy vajon mi lehet most vele? Lesz e írói üzenet, amit egoista színészek nem értenek félre? Lesz-e valaki aki elhiszi, hogy tényleg „csak” a barátja szeretnék lenni? Lesz-e valaki aki nem a külső alapján ítél? Lesz-e valaki aki egyszer kíváncsi lesz életem első versére és a legutolsóra is? Lesz- e olyan nap, lesz-e olyan ember, lesz-e olyan az élet?
A Szabolcs megyében eltöltött évek alatt egyetlen dolgot tanultam meg, melyre örökre magamban akarok hordozni, mégpedig azt, hogy az álmodozás az élet megrontója. Volt, hogy az álmodozás miatt néha elfelejtettem élni.
Egyszer leültem és elkezdtem megírni életem történetét, aztán rájöttem, hogy húsz évet nem lehet szavakba önteni, főleg meg nem egy könyvbe. Szabolcsban felnőni különleges dolog, mondjuk úgy keserédes. A szegénység, a harc a létfenttartásért, a bizonytalanság a maga keserűségével, és a természet apró csodái, az aprócska falvak összetartó mivoltának édességével nem szavakkal leírható dolgok. Életem egyetlen percét sem cserélném el semmiért, pedig lenne mit. Mindenkinek lenne mit elcserélni.Legalábbis mindenki ezt gondolja magáról. De álljunk meg és lépjünk egyet hátra. Egy jó nagy szabolcsias lépés gumicsizmával. Kívülről szemlélve magunkat és másokat vajon másoknak tényleg minden jobban sikerül?
Este volt és a zebránál álltam. Szemben velem, átellenben, hogy pontos legyek jött egy pár. Vidáman kézen fogva sétáltak át a zebrán, és én csak néztem. Aki találkozott már velem egy forgatási nap után, pláne ha azon a napon takarítani is megyek hajnalban, az tudja, hogy milyen nézésem van fáradtan és a gondolataimban elmerülve. Tegyük azt hozzá, hogy egyetlen íróról sem tudtak normális képet készíteni, mert mindig minden művészember a gondolatai világában volt, ha pedig nem akkor korán reggel álmos fejjel nem engedte, hogy lefényképezzék. Szóval szépen lassan fordul a fejem a pár után. Kicsit dühös lettem a magam szőkenős módján. Egyrészt eszembe jutott az idő, amikor én is ilyen boldogan sétáltam a párommal egy napsütéses szép napon és belegondoltam, hogy haza jövök egy teljesen üres lakásba, én akinek az életerejét mások adják, másrészt pedig igazságtalannak tartottam, hogy ők át tudnak menni a zebrán. Ekkor valami bevillant. Ha velem párhuzamosan haladnak akkor ugyanakkor kell, hogy zöldet kapjunk. Abban a pillanatban ez zseniális felismerésnek számított. Aztán elkezdtem filózni ezen a szomszéd fűje teórián. Amíg hazacipeltem a táskámat rájöttem, hogy az élet egy nagy utazás. Nem az a féle amiről a sláger szól hanem egy egyszerű séta a bolttól hazáig.
Van, hogy néha meg kell állnunk és rendeznünk a fejünkbe a dolgokat. Van, hogy valaki mellénk sétál majd eltűnik. Van, hogy valaki majd fellök és vannak kutyák akik rápisilnek a lábadra, rosszabb esetben sikerül tele talppal megtalálni azt a helyet, ahol előtte a kutya jár. Vannak dudáló autósok, lámpák és zebrák. De ami a legfontosabb mindig vannak szembe jövők avagy „a szomszéd és a fűje”, akik látszólag sokkal boldogabbak mint mi, akikhez látszólag kegyesebb volt az élet. De mindez csak látszat. Mert akad, hogy a piroson mennek át. Nem látjuk a másik életében a piros lámpákat ahogyan azt sem ha rossz dolgok történnek velük.Nem tudhatom, hogy egy következő piros lámpánál ahol átmentek, nem-e ütötte el valamelyikőjüket a kocsi, vagy jobb esetben kaptak szép kis bírságot szabálysértésért. Ahogyan azt sem tudhatom, hogy a következő sarkon nem-e váltak örökre ketté az útjaik, vagy támadták e meg őket.
Minden ember más, és mindenkinek megvannak a saját próbáik, ahogy a piros lámpák megvannak az úton.Megállítanak egy kis időre, de utána biztonságban átengednek. Így végül is, még ha szomszéd fűje mindig zöldebbnek is tűnik az csak egyetlen dolgot garantál, hogy a rendőrség kábítószer termesztésért nemsokára lecsukja és mi szabadon bömböltethetjük hajnalig a zenét....
Ajánlom magamat, Sára