"Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan... Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, Az el nem nyert éden fájdalma van."
Ebéd van a pszichiátrián. Csendesen eszik mindenki. Nem tudom miért, de az egyedül evés a legfájdalmasabb számomra, mert bár egy asztalnál ülünk nem szólunk egymáshoz, pedig rokonlelkek vagyunk, csak eszünk. Magunkhoz vesszük az életet jelentő ételt s ezzel mutatjuk, hogy akarunk élni.
Nekem hetek óta nincs étvágyam, talán azért mert feladtam fejben vagy talán azért mert úgy érzem a külvilág annyi idő után nem képes nekem olyat nyújtani, amiért azt mondanám, hogy megéri élni. Hetek óta most először akartam írni arról a fájdalomról, ami bennem van s ami olyan végtelennek tűnik. Szemeimből lassan gördül ki két könnycsepp semmi több. Ennyit engednek a gyógyszerek. De ezek után is rettenetes fejfájás fog gyötörni.
Már ismerem a pszichiátriákat, megtanultam a szabályait s be is tartom. Mégis hiányzik az otthonom. Míg egy steril környezetben megtanultam élni minden rossz gondolat nélkül, odakint a hideg világban még elveszettnek érzem magam. Pedig meg kell tanulni élni.
Rokonok jönnek-mennek, betegtársak tanácsokat osztogatnak. "Menj ki innen s a rossz gondolatokat cseréld jóra, keress magad mellé valakit, de ne itt mert az tetőzné a bajt." Eddig a legviccesebb amit egy törékeny idős, cuki néni adott: " A cigi, na a cigi minden betegséget gyógyít."
A beszűrődő napfény kellemesen melengeti a lábamat. Egyátalán nem érzem a kinti mínuszokat. Talán a pszichiátria is ilyen, de szükség van a levegőre, egy lélegzetnyi levegőre a külvilágból.
Emlékszem az első alkalomra, amikor este lett és egy pszichiátrián kellett aludni. Rettegtem, hogy bántani fognak, mert mégis csak egy pszichiátria. Nem mertem aludni. Ma már tudom, hogy a világ legszenzitívebb emberei vannak, akik rokonlelkek s pontosan értik minden kimondott szavamat, vagy ahogy itt bent mondják, tudnak kapcsolódni ahhoz, amit mondtam. Pszichiátrián lenni nem gáz, nem szégyelnivaló.
Feszült vagyok. Hajnalban a takarító felkapcsolt egy lámpát, mely pont a szemembe világított egy emelettel fentebb. Nem aludtam már vissza. Talán ezért vagyok ma érzékenyebb, talán ezért tudok írni arról, ami velem az elmúlt másfél hónapban történik. Tanulok, tanulok megváltozni, uralkodni magamon és megtanulni hasznos tagja lenni egy társadalomnak, mely olyan mint én legelőszőr a pszichiátrián, elítélő, értetlen, mert tehetetlen.
Ha a rokonok és barátok által adott tanácsokből könyvet lehetne írni, akkor azt úgy hívnák, hogy önsegítő könyvek. :) Az unokaöcsém megkérdezte a sógórnőmet miért kell hazamennem vasárnap. Aki elmagyarázta, hogy megyek a kórházba, s mivel a gyerekek kívácsiak jött a kérdés, hogy miért. Mert szomorú.-válaszolta a sógórnőm. Emlékszem amikor legelőször mesélték neki, hogy hol vagyok annyit tudott 4 felnőtt összehozni, hogy fáj a fejem.
Kinyitom az ablakot s a hideg levegőt érzem magam körül. A világ odakint. S én őrlődöm a gyönyörű napsütés és a hideg levegő között akárcsak élet és halál között s az otthon s a pszichiátria között. Mostanában nem túl jó az étvágxam, lehet ezt már írtam, de a memóriám sem a régi. S most figyelem milyen egyenletesen villan fel a kurzol a gépen. Az egyik gyakorlat jut eszembe, hogy érezzem a szívem egyenletes dobogását s azt hogy lüktet az ereimben a vér. Egyből egy Zanzibár szám ugrott be. S most azon gondolkodom milyen hülye név is a Zanzibár. Látják ilyen vagyok, fél órával ezelőtt kétségbeesetten kezdtem írni ezt a cikket most meg ilyeneken gondolkodom. Erről szól az életem, s minden ami vagyok.
Régen gyűjtöttem a betegségek neveit amivel rendelkezem, de mostmár nem cimkézem magam. Van egy elv a relaxációban, az elvárás-és ítélkezésmentes figyelem, azt hiszem ezt kellene a világnak s mi magunknak megtanulni. S mivel engem nem érdekel a világ milyen cimkéket aggat valakire tévesen, aki megjárta a hadak útját a pszichiátrián, arra kell figyelnem, hogy magamat ne ítéljem el, mert mertem segítséget kérni.
Nem tudom mi lesz velem ezután. Merre visz az út. De azt hiszem, nem ennek van itt az ideje, hogy ezen töprengjek. A nap minden egyes délután két órakkor be feg sütni s nekem mindeig ott lesz a lábam, hogy érezze ezt.
Ölel szerető barátod, Sára
( A kép illusztráció :) )