Szomorúságról...

Hajnal

Hajnal van odakint,
S én emlékei közül bogozom  álmaim,
A holddal együtt nyugovóra tértem,
De álmomban ugyanúgy tovább éltem.

S én már nem tudom mit még, miért s hogyan,
Az álom az élet gyermeke, de ő is csak mostoha
Ahogy múlik az idő, elmém mindent helyre rak,
Mint a hit,  egy ezer darabra tört poharat.

S maradnak szerelmek, pofonok s tettek,
Szívem szülte bolond, boldogságos percek,
Álomban is józanul élni lehetetlen harc,
De csak ott nem fáj a pofon,

s csak ott nincsen hátra arc.

 

Reménykedés

 

Nekem már nem számít

A madarak dala,

A felkelő nap első sugara,

Egy édesen csilingelő hang,

A komoran konduló harang,

A mosolyra derítő mosoly,

Az a sor arc, mely oly komor.

 

Nekem már mindegy,

Fel kel-e a nap,

A tél után jön e tavasz.

Már nem tudom,

Lesz ezen ideje víg zenének,

Már nem tudom,

Érezni, hogy élek.

 

Én már nem akarok,

Harcolni a világgal,

Szakadék szélén táncolni, egy gyönge lábbal,

Küzdeni mindannyiszor hiába,

Csak élni bele a vakvilágba,

Én már nem akarok,

Érezni semmit e világon,

Összegörnyedni a bánattól,

Földre borulva zokogni,

Örökké a rövidebbet húzni.

 

Csak a feloldozást várom a szenvedés alól,

Egy helyet hol ezer madár ezeregy boldog dalt dalol,

Hol elfelejtek minden bánatot, fájdalmat s mi volt,

Csak nem tudom, nem tudhatom, hol ez a hely, hol.

Csak remélni tudom, hogy megtalálom, valamikor, valahol.

 

 

 

Szomorú tükörkép

 

Tükörkép vagyok ki mindig szomorú,
Szembe köphetsz, de nem lesz háború.
Elfordulhatsz, hogy fájdalmamat ne lásd,
S akkor este mondok érted egy imát.

 

Változnék, ha engedne egy szörnyű titok,
Amiért szenvedek, s nem látok holnapot.
Hogy ok nélkül fájjon pusztítón belül a lét,
S könnyek hulljanak pusztán a semmiért.

 

Mosolyoghatok, ha látni egy képet szeretnél,
De kettőnk közül nagyobb képmutató te lennél,
Szívem s elmém fojtogatja a múlt s egy beteg jelen,
De csak menj, mosolyogva könnyítek terheden.

 

Tagadhatnám színészként, ha fáj a lét,
Mikor tudom, hogy élek csak nem tudom miért,
Játszhatnék el zsigerből ezer és egy szerepet,
Csak, hogy kik elhagytak újra velem legyenek.

 

Már nem játszom, ki régen voltam, boldog,
Őszinteségemért választom a bús magányt,
Mert ram néztél, s hogy terhemet ne kelljen hordozd,
Elrejtetted magadban azt a furcsán különös leányt.

 

 

 

A Nyomorultak (Les Misérables)

 

Nézd az embert
Nyomorult
Ki él e földön
Nyomorult
S kérdi félőn
A nyomorult
Lesz-e holnapja!

 

Nincsen pénze,
Nincs hatalma,
Nincs esélye,
Nincs nyugalma,
Csak egy nyomorult.

 

Nincsen álma,
Nincs hazája,
Nincs imája,
Nincs barátja,
Csak egy nyomorult.

 

Nincsen hite,
Nincs reménye,
Nincs már szíve,
Nincs erénye,
Csak egy nyomorult.

 

Semmi sincsen ezen a világon,
Mi övé lenne túl a sötét gyászon,
Minden kincse bolond arany,
A halál felé boldogan rohan,
De ott is nyomorult.

 

Nyomorult itt minden ember,
az ki harcol s az is, aki nem mer,
Az, ki szeret, s akit nem szeretnek,
Az, aki él, s akit eltemetnek.

 

Nevük nincsen csak egy felirat,
Mi gyermeküknek utat mutat,
Egyszer voltak, éltek s haltak,
De valamit üzentek A Nyomorultak.

 

Egyet ezerért

(A szomorú vasárnapok margójára)

 

Ezer órát sírtál keresztül,
Egyet kaptál cserébe, de boldogat.
Ezer ember maradt életeden kívül,
Egyet kaptál cserébe, ki odabent marad.

 

Ezer pofont kaptál mitől szédülsz,
Egyet kaptál cserébe, a csókból.
Ezer sebet kaptál örök emlékül,
Egyet kaptál cserébe, vigaszt egy bóktól.

 

Ezerszer botlottál meg és elestél,
Egyet kaptál cserébe, hitet.
Ezerszer csaltak meg, akiket szerettél,
Egyet kaptál cserébe, a szeretteidet.

 

Ezer álmod tört szerte szét,
Egyet kaptál cserébe, az életet.
Hogy megtanuld te is a leckét,
Ezer rosszért cserébe jár a jó, az egyetlenegy.

 

 

Egy Szív magánya

 

Írta Szíved Neked, egy tavaszi hajnalon, 
Mikor azt hitted megszakad, mert felébresztett a fájdalom.

 

Vidáman mosolyogsz egy fényképen, 
Idegennel beszélgetsz a buszon éppen,
Mi az mit a világ lát belőled innen?
Te mégis magányos vagy!

 

Száz barát, ezer ismerős mind álca,
Egyedül vagy minden nap, mi virrad a világra, 
Csak az álmok hozzád el a reményt, 
Ott szerethetsz valakit, ki nem lehet a tiéd.

 

Árnyékként követ magányod, 
Nappal a fény, éjjel a lámpák miatt látod. 
Csak megértené végre az ostoba, 
Hogy úgy szereted, mint előtte senkit, soha.

 

Vár a szíved valakit, isten tudja miért, 
Boldogságért, mindenért talán a semmiért. 
Gazdám, kiért dobogok, én nem hagylak el soha, 
Írta Szíved Neked , mint egy tovatűnő csoda.

 

 

Alá'szolgája

 

…Írtam e verset igaz szavakkal,
Egy másodpercig tartó gondolattal….

 

Érzelmek nélkül, keresztül az életen, akartam élni,
Sohasem sírni, tombolni, semmitől se félni,
Nem érezni haragot, fájdalmat, szerelmet,
Csak kérdezni s hallgatni szavamra mit felelnek.

 

Veszélyes engem szeretni,
Sokan próbálták már a múltban, 
De egy sem tudta elviselni, 
A fájdalmat mik nekik okoztam.

 

Most magányos napjaimban,

megtanulok benne hinni, 
Hogy egy szép nap, talán elkezdek érezni
Maradok tisztelettel alá’szolgája.
Ajánlom magamat, Sára

 

 

Tovatűnő ember

 

Ott maradt a büszkeségem
Talán egy régi busz ülésen, 
Ott maradt a hiúságom, 
A nosztalgia vonat állomáson.

 

Életem minden naivsága, 
Ott van valahol egy ruhatárban,
Elmém minden rossz emléke, 
Pihen egy páncélszekrényben.

 

De mosolyom is elveszett, 
Mikor a szívem összetört, 
Reményem széttépte,
Az élet mikor meggyötört.

 

Hitem szertefoszlott 
mikor sokadjára csalódtam,
Méltóságom elhagyott, 
Mikor egy világ bohóca voltam.

 

Türelmem Téged már nem volt várni, 
Hagytam Önmagam idegenné válni, 
S ha egy napon mégis kellenék végül, 
Megtalálsz házon-és magamon kívül.

 

 

Éjjeli álom

 

Éjjel álmomban még látlak,
De a percen mikor a hajnal beköszönt,
El kell, engedjelek, bármennyire vártalak,
Miután a szárnyakat, mit adtál, megköszönöm.

 

Régóta nem foghatom meg védelmező kezed,
Mert tőlem már olya távol vagy, s oly idegen.
Már nem érzed, hogy az életet jelentetted nekem,
Hisz én voltam a legboldogabb a Földön idelenn.

 

Azóta a múlt homályából néha az arcod felötlött,
S újra mosolyt csalt arcomra a lét,
Az arcra, mit ezer tél fagyasztott, gyötört,
S hogy simogassa magány küldte szelét.

 

Vágyom még a régi szép időkre,
Mit veled együtt az élet elragadt,
De remélem, távol tőlem nem leszel örökre,
Hisz, ezer tél után jön az ezeregyedik tavasz.

 

Útjaink bár, most más felé tartanak,
De emlékeink miként egy kötelék
Összefűznek egy öröklét alatt,
Hisz, jön még napsugár, ha elmúlik a sötét.

 

Az idő, mint egy vasjogar lesújt 
Hogy éltető emlékeim porrá törje,
Már nehezen jut eszembe az a szép mi elmúlt,
Karjaidból zuhantam a fagyos földre.

 

Már csak álmomban látom kedves arcodat,
Már csak álmomban vagyok boldog,
Már csak álmomban segítesz vívni harcomat,
Már csak álmomban élem a régi mivoltot.

 

Üresség lakik ott, hol eddig fájdalom,
Mert sorsomat már rég elfogadtam,
De nem láthattad már a könnyeket az arcomon,
Mit az elvesztett életért hullatta.

 

Még erőt merítek a múltból,
Mi álmomban mindig vissza tér
Hisz, ott társam lehetsz újból,
S én az leszek, ki álmaiban él.

 

Mikor hajnalban beköszönt az első napsugár,
Szemem nyílik, s én felébredek,
Elengedem én az éltető csodát,
S tetőled végleg búcsút veszek.

Tovább kell küzdenem, de már Nélküled.

 

 

 

Borderline

Ma szíved dobban
Kérded: miért ?
Holnapra már lángra lobbansz
S jön a válasz: mindenért.

Mindaz mi ma jónak tűnik,
Holnapra egy ócska hiba.
S harcolnál, hogy szeressenek,
De lényed mindenkit megriaszt.

Éjjel ébredsz parancsszóra,
Nappal harcolsz, hogy élj.
S akárhányat mutat is az óra,
Ideje magadért bocsánatot kérj.

Mélybe taszít majd magasba emel,
Ellenfeled tán, régi rossz barátod.
Egyik perced gyászol, másik ünnepel
S óvod lényedet az egész világtól...

...majd lényedtől az egész világot!

 

A mélység

Talán elmesélem egyszer milyen odalent,
Mikor életed magas égből lett ásott verem,
Némán zuhanni alá s keserves egyedül,
Míg lelked segítségért ordít ott legbelül.

Talán megérted majd egyszer milyen az a hely,
Hol napsugár helyett emésztő sötét ölel.
Mikor a veremnél csak saját lelked üresebb,
S kenyér helyett keserű könnyeid eszed.

Talán egyszer megérted mit jelent ha rideg,
Ha fájó, ha keserű, ha magányos a szíved,
Akkor érted meg, már későn, de igazán,
Mit jelent kapaszkodni egy verem oldalán.

Talán majd, talán egyszer, mily ócska szavak!
Ne próbálj megmenteni, mert magammal rántalak!

 

 

Hajnal

 

Hajnal van odakint,
S én emlékei közül bogozom álmaim,
A holddal együtt nyugovóra tértem,
De álmomban ugyanúgy tovább éltem.

 

S én már nem tudom mit még, miért s hogyan,
Az álom az élet gyermeke, de ő is csak mostoha
Ahogy múlik az idő, elmém mindent helyre rak,
Mint a hit, egy ezer darabra tört poharat.

 

S maradnak szerelmek, pofonok s tettek,
Szívem szülte bolond, boldogságos percek,
Álomban is józanul élni lehetetlen harc,
De csak ott nem fáj a pofon, s csak ott nincsen hátra arc.

 

 

 

 

Kivert kutya

 

Élek, mit kilökött kutya,
Anyám a föld, apám a hideg tél,
Mindenkihez szeretetért bújok oda,
- Mész innen! -
Mondja mind, majd nagyot rúg belém.

 

Tán feledik, hogy egykoron,
Mindenki egyenlő volt, s szabad,
Most kivert kutyaként keres otthonom.
Az út szélén alszom, gyomrom éhségtől dagad.

 

Ha olykor kegyes hozzám az élet,
Valaki megcirógat s kenyeret dob oda,
Felötlik bennem: Valamit tán én is érek!, 
Egy édes nap után jön annyi ezer mostoha.

 

Életem mégis el nem cserélném senkivel,
Tengődésem szépségét még keresem,
Ha kilökött, hát legyen jobb nékie,
Embernél vagy síromban az értelmét meglelem.

 

Arra már csak néha gondolok,
Hogy a szeretet s a boldogság Mindenkinek járna,
Tán csak akkor, mikor szépet álmodok...
...Akkor nem én vagyok a Föld legkivertebb kutyája.

 

 

Befejezetlen vers

 

ha ki tudnám mondani, hogy...

de nem tudom,

ha meg tudnám tenni azt, amit...

de nem tudom,

ha tudnék neked hinni akkor...

de nem tudok,

ha más lennék, mint...

de nem vagyok.

 

ha azt akarnám, hogy...

de nem akarom,

ha úgy éreznék, ahogy...

de nem tudok,

ha úgy viselkednék, hogy...

de az nem én vagyok,

ha úgy élnék, mint...

de én más vagyok,

 

ha azt írnám, amit...

de nem írom,

ha azt szeretném, aki...

de nem bírom,

ha mindenért sírnék, ami...

de nem sírok,

ha azt remélném, hogy...

de már nem tudom.

 

ha azt ígérném, hogy...

de nem hazudok,

ha azt látnám, amit...

de szemet húnyok,

ha azt kívánnám, hogy...

de nem kívánhatom,

egy befejezetlen vers, akárcsak...
így hát úgy folytatom...

 

 

 

Állapot

 

Kínzó lázban ég a testem,
S lélegezni nincs erőm, 
Ó bárcsak nyugovóra térve,
Megjelennék az Égi ítélő előtt.

 

Már nem bánom mit osztanának,
Halált-e vagy életet,
Mert már oly rég volt szívem halála,
Éltem még mikor életemnek vége lett.

 

Mint lassan hulló vörös cseppek,
Tűnt el az élet lelkemből,
Egy csontváz miért a sír epedhet,
Vagyok most, leszek eljövendő.

 

Míg láz emészti csonjaim,
Lelkemet a magány szorítja,
Újra és újra a földre taszít,
Ajkam a port - melyből lettem – nyaldossa.

 

Tán jobb sora van a holtnak,
Kit elfeledett egy nemzedék,
Mint egy földre rogyott élő csontnak,
Ki könnyeiben fulldokolva porlad szerteszét.

 

 

A halotti csók

 

Kiöltétek belőlem a jobbik részem,
Talán akaratlan, mégis észrevétlen.
Maradtam önmaga rosszabb fele,
Mint a halott és a csók. Mihez kezdjek Vele?

 

... Melyik lehet a nehezebbik feladat,
Halottként csókot kapni, vagy csókolni a holtakat?...
Boldogan élni, most rosszabb felem tanítom,
Míg jobbik részem egy napon visszakapom.

 

 

Ősz

 

Lelkem toporzékol zárkája előtt,
Érzi a szabadulást, mert jön az ősz,
A megváltás színes köntösben, mely élettel telít,
S egy holt szívet, még ha fel nem is támaszt,
De ravatalként elé, puha szőnyeget terít.

 

Más

 

Tán más lélek él az íroban
Vadabb, pusztítòbb, érzékenyebb,
Mert élve álmodik ki tollat ragad,
S már máshogy vesz lélegzetet.

 

Mint síró  hegedű a háztezőn,
Vacog, de remél sírva, remegőn.
Hiszek, mert hinni akarok, 
Hogy látnak még szemeim százszor szebb napot.

 

...Én fűszáll voltam, mi remeg, mert közeleg a tél,
Te jöttél, megvédve tőle, hulló falevél.

 

A hajó

Tombolt szívem megannyi èjszakàn keresztül
Hittem élek nem csak álmodom szentül.
Most nyugodt akár a szélcsend álló hajója
S várja hogy hajnali hármat üssön az óra.

Szívszakadék

Egy szakadék tátong egy szívben, mi érzett;
Fejfájára írva: Pedig egykoron szerette az élet.
Egy szakadék szélén tapos egy láb,
Egy kézre, mely kínkeserves segítségért kiált.

Zuhan újra és újra, ezerszer a mélybe,
Az ember ki újra szeretett, mára csak kísértet.
Kínjában fogyott a könnye, ó de hiába,
Önmagát húzva, majd taszítva szívét a halálba.

Egy szakadék tátong csak egy szívben,
Ki küzdött felállt, hogy újra célját érje.
Éltében először látta meg a napvilágot,
Egy szív mélyéről jőve, mit a kín összerágott.

Látta a Holdat S meg akarta érteni,
Hogy lehet akarni azt, mikor olyan távoli.
Legyen bár a szakadék mélye vagy a széle,
Az ember mi a szívben lakik, feltekint az égre.

Ki küzdött untalan, feljutott a fényre,
A szakadék mélyéről, szélére egy szívnek.
Majd mikor a Hold neki erőt adott,
Látta, hogy a szív szakadékba dobva, már rég halott.

Egy szakadék tátong csak egy gyarló szívben,
E szívét találjuk egy szakadék mélyében.

 

És újra szembe jön…

 

És újra szembe jön a múlt,
Vidám, jól öltözött, fiatal.
Mosolyog, s te még mindig szereted,
De már nem érted, hogy mit akar.

 

Visszamosolyogsz, ez több ezer szónál,
Nem szól hozzád, te sem akarod.
Tisztes távolból tudod csak szeretni,
Karodban őt soha nem tarthatod.

 

Reá pillantassz, s ő téged figyel,
Tekinteted ijedten s gyorsan elkapod,
Annyi mindent szerettél volna neki mondani,
De már rég nem tudsz hozzá szólni, s nem is akarod.

 

Elindul feléd, mint a lágy őszi szellő,
Megtorpan néha, megáll, s rád tekint,
Egy közös ismerőssel beszélgetni kezd,
De téged szem elől nem veszít.

 

Távozni készülsz s reménykedsz, hogy eléd áll,
Tán’ elnézést kér tőled a sok fájdalomért,
De akárcsak eddigi életed, ez is csak egy légvár,
Mihez ragaszkodsz bárhová is mész.

 

Lassan bezárul az ajtó, s útnak indulsz,
Hátra nézel még néha, szemedbe könny szökik.
Szeretted volna….de tudod,  már nem lehet
A múltat újra élni, csak csendben elköszönni.

 

Utazás

 

Üres a szív, üres az ész, üres az agy,
szörnyű magányban egyedül üresen hagy
az önvád, mi voltál s mit tettél,
a kérdés adott, ilyen barátot mivel érdemeltél?

Robog a vonat, zúg a szél, visz az ár,
kavargó fejedben a jövő s az, ami vár
odafent, mintha egy sötét gödör aljáról
kapaszkodna két kezed, s szabadulna múltjától.

Szól a hang, te vársz a falnak dőlve,
azt kívánod, kit vársz, bárcsak jönne
feléd, kezét adná neked,
s mondaná, ne félj, mi itt vagyunk veled.

Szíved szomorú, arcodon bánat ül, kezed hideg,
de barátaid megpillantva, dobban szíved
mit üres és kínzó gondjaid gyötrik,
hű társaid a szőnyeg alá söprik.

Te mosolyogsz, ők mosolyognak rád,
eszedbe jut, tudtad te, mily szép is a világ
maga, csak te változtál meg, összetörtél
tőrrel a szívedben segíteni mentél.

Most te várod segítő kezeiket,
nem adnak drága dolgokat, csak mindenüket
neked, becsüld meg e drága ajándékot,
ne add fel az életed, mint egy ócska játékot.

Rab madár, kalitka, mégis szabad lélek
áldásból és próbából is sokat mértek
idelent, de lásd mindig a jót s a szépet
köszönd, s fogadd el a legnagyobb segítséget.

Mosolyomat láttátok, de szívemet nem,
hangos szómat hallhattátok, de bánatomat sosem,
hiszen veletek a drága felemelő percek,
mint szívem félénk dobbanása, oly gyorsan teltek.

Megszülettem, felnőttem és itt vagyok,
nem ígérek mást, csupán, hogy maradok
veletek, mert meg kell, ismerjétek
a lányt, ki először nyitott felétek.

Hírnév, pénz, gazdagság nekem nem jutott
veletek kér az élet tőlem ezért bocsánatot,
hiszen, ha veletek vagyok, érzem,
van miért élnem, küzdenem s remélnem.