Két éve nem találom a helyem a világban, így mint menedék lett nekem a korház. Valahol innen indult minden. Sosem fogom megtudni mi lett volna, ha akkor nem jök le a Krízis osztályra, akkor mi lett volna.
Epilógus
Mindazokat, akik ismernek vagy ismerni vélnek kérdezem, mit is jelent ismerni igazán. Látni a testével mit üzen? Hallani a hangját, mit mondd? Azt hiszem egyikünk sem ismeri a másikat úgy, hogy az ne vezessen csalódáshoz, s talán így van ez önmagunkkal szemben is. Hálás vagyok azért, hogy elmesélhetek egy történetet Nektek, akiket azt hiszem, hogy ismerek. Mert mindenkinek saját története van. Egy történet, mely válaszol a miértekre s megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Lépj be hát az életembe (...)
1. fejezet Egy rémálom kezdete
17 voltam, amikor egy Pesti kollégium (ahol akkoriban a nővéram lakott) 8. emeletén aludni próbáltam s hortelen jött egy gondolat, hogy ugorjak ki az ablakon. Emlékszem, elbúcsuztunk délután néhány baráttól, majd villamossal mentünk haza s én végig sírtam az utat. Ez után történt, hogy az ágyban fekve megjelent életem első kényszergondolata. Nem szóltam senkinek, de azt a nyarat végig sírtam. Nem értettem mi történik velem. Most már tudom, hogy az életem fordulóponthoz érkezett. Aztán egyre durvább dolgok történtek velem. Elkezdtem félni egy vers miatt a késektől, s mindentől, amivel kárt tehetek magamban és másokban. Akkor kezdtem el a középiskola 4. osztályát. Azt hittem, ha otthon leszek Gégényben (Szabolcs - Szatmár - Bereg megyei község) akkor elmúlik majd minden, de csak rosszabb lett. Aztán meg abban reménykedtem, hogy majd ha elindul az iskola akkor jobban leszek. Egy szokásos matekóra volt, amikor kikéreszkedtem a mosdóba, majd amikor jöttem kifelé belenézve a tükörbe nem ismertem meg önmagamat. Majd hazafelé nem igazán volt tiszta az elmém s alig jutottam el hazáig anélkül, hogy összeomlott volna minden, mert én így definiálom azt, ami a fejemben történik. Összeomlik a rendszer, és beáll a kékhalál. Szóval már nagyon durva tüneteim voltak. Mondtam menjünk el neurologushoz, mert tuti agydaganatom van, mert olyan gondolataim voltak, amelyek szerintem normális embernek elviselhetetlen és idegen. Semmi baja nem volt a fejemnek, tökéletes állapotot mutatott a CT. Nem akartam annyiban hagyni, de nálunk csak Nagykállót ismertük, mint olyan intézményt ahol az pszichés állapottal foglalkoznak s egy barátom , azt mondta ennyi idősen ne menjek be oda, mert annak mindenhol nyoma lesz és meg leszek lőve, munka terén. Én hittem neki. De nem sokáig tartott a tehetetlenség. Édesanyám felkutatta, hogy Nagykállóban lehet pszchológushoz járni. Mindent elmondtam neki amit éreztem, mire azt mondta, hogy normativ fejlődési krízisem van, amit majd kinövök s keressek célt az életemben. Aztán próbáltam ezt tenni. Egy szakember válasza megnyugtatott s hinni akartam, hogy csak egy rossz álom, de nem az volt.
Azok, akik ismernek 17 éves korom óta tudják milyen ember voltam, de nagyon sokan csak utána ismertetek meg, s ezt talán mindig bánni fogom. Hajmeresztő dolgok vettek körül az elmúlt tíz évben mindez egy aprócska szeratonin nevű hormon miatt, ami kevés termelődik a fejemben.
Aztán elköltöztünk Pestre. Ahol is újra ki akartam ugrani ezúttal a második emeletről, bár az egyik családtagom szerinte csak elrontottam a gyomromat a konzerves babgulyással azért vagyok rosszul. Nem azért voltam. S egyre mentem lejjebb és lejjebb. Az egyik barátnőm már nem tudta nézni, ahogy szenvedek s egy fél szem frontint adott. Nem mertem bevenni mert féltem, hogy meghalok, de bevettem mert az összes erőm elfogyott a fejbeli harcban. Akkor aludtam életemben úgy egy nagyot, hogy teljesen nyugodtan ébredtem. Édesanyám akkor egy idősek otthonába dolgozozz, így megismertem életem első pszichiáterét, aki nem az utolsó volt, bár az lett volna, de idővel komolyabb segítségre szorultam.
A gyermekkorom eléggé nehéz volt. Szegények voltunk nagyon és rengeteget csúfoltak az iskolában a szegénységünk, a kinézetem és a vallásom miatt is. Egy életre megnyomorítottak lelkileg azok az emberek, akikel egy osztályba jártam. Azóta tudom, hogy a gyerekek a legkegyetlenebbek tudnak lenni a másikkal. Már akkor, 8 évesen verseket írtam. Mára talán már 200 felett járok, de emlékszem az első verset akkor írtam, amikor a Kelet-Magyarországban egy feladat volt, hogy a megadott szavakkal verset kellet írni. Akkor éreztem, hogy anyukám tényleg büszke rám. Azóta én is büszke vagyok magamra, és hálás, hogy az írás képességét kaptam odafentről, s bármi is történik az életemben a szavak ereje ott lesz mindig.
De eljött a pont, amikor már gyógyszerek mellett is rosszul éreztem magam. Volt úgy, hogy egy baráti összejövetelen zokogtam a wc-ben, hogy nem akarok tovább szenvedni ezért meg akarok halni. Ezúton szögezném le, hogy egy öngyilkos nem a halált akarja az élet helyett választani, hanem a szenvedést akarja eldobni magától. Még egyszer, a szenvedést eldobni magától, nem az életet.
2.fejezet A következő periódus
Akkor még fogalmam sem volt, hogy mit kell kezdeni magammal, ha a borderline miatt rosszul érzem magam, mert még azt sem tudtam, hogy borderlineom van. A tipikus tünetek a falcolás, a függőségek és az önkárosító szokások nálam nem jelentek meg, mert bár az agyam próbált néha arra az útra terelni, nekem nem tetszett az az út. De a legegyszerűbb szabály eleget aludni, eleget enni és kerülni a stresszt. Hogy jó dolgokból is kijöhetnek rosszak jól mutatja, hogy bekerültem egy olyan társaságba, akikkel egész éjjel társasoztunk, ami jó volt, de egy idő után az agyam feladta. Akkor vitt el két barátom egy magánpszichiáterhez, aki beutalt a SOTE-ra, hogy menjek el terápiára. Akkor egy kéthetes csoporton voltam a Márton utcában majd utána sokáig oda jártam pszichológushoz is. Akkor kicsit jobban éreztem magam. Akkor jártam az egyetem második événél s kellett otthagynom mert annyira eluralkodott rajtam a betegség, hogy az orromig sem láttam el olyan sötét volt minden, nemhogy egyetemen mérnöknek tanuljak. Na így nem lettem én akkor mérnök. Szóval volt ez a kéthetes sématerápia ami egyértelműen jót tett, így már nem jártam a dokihoz, aki oda beutalt, főleg azért, mert jól éreztem magam s nem akartam fizetni azért, hogy valaki meghallgassa milyen jól vagyok. Az akváriumot szerettem abban a rendelőben, de ezt csak így zárójelben jegyezném meg. Szóval a kéthetes terápia után ugy éreztem nem kell pszichológus elég a gyógyszer. Az egyetem helyett rengeteg helyen dolgoztam s életem első színdarabját is színpadra tudtam vinni. De én magam nagyon szélsőségessé válltam. Hol az egekbe, hogy pedig a mélyben jártam s mindenféle kontrol nélkül tombolt bennem a személyiségzavar minden tünete majdnem.
Az egyetem előtt az iskola pszichológust gyakran látogattam, de nem igazán tudott segíteni szakmailag, inkább a magánéletben próbált segíteni, de ez anya szerint nem volt túl etikus. Nem tudtam, hogy akarjam-e, hogy ki tudja ki vagyok így egy R2Re2-es gmailos címet adtam meg. Akinek van egy kis ismerete a StarWarsból tudja, hogy R2D2 a robot neve, nem az ahogy én leírtam de sohasem írta ezt meg nekem. Szóval hetekig e-maileztünk mire eljött a diákkonferencia, ahol is megbeszéltük, hogy találkozunk, én előadtam ő figyelt. Nem tudta ki vagyok. A hazugságról tartottam előadást, így a második lettem, mert egy fiú macin végzett rákossejtes vizsgálatokat vagy valami ilyesmi. Szóval ott kaptam egy bögrét, ami most 2023.04.05.-én is itt van velem a pszichiátriai osztályon, ahonnan e sorokat írom.
Soha nem tartok meg semmit hosszú időn keresztül, de ez a bögre örök emlék marad nekem. Abban az időszakban, azt hittem vége a rémálomnak, amiben éltem de nem sejtettem, hogy a mögöttem lévő 3 év szenvedés a jéghegy csúcsa.
3.fejezet Ki is vagyok én?
Magam sem tudom. Nem tudom mi az érzés, ami én vagyok, nem tudom mi a gondolat, ami én vagyok, nem tudom mi a cselekedet,ami én vagyok s melyik nem az. Nem tudom ki vagy mi vagyok a bordeline nélkül. Sosem emlékeztem arra az énemre, aki az előtt voltam. De lehet, hogy soha nem volt azelőtt, mert már kiskoromtól fogva bennem van a hajlamosító gén vagy már akkor is ért valami stressz. Például emlékszem, hogy egyszer megharaptam valakit az óvodában, majd a játékfakanállal ütögettem másokat.
Rengeteg hülyeséget csináltam az elmúlt harminc évben, s így visszagondolva mindegyik valamelyik tünetemhez köthető, de mire észbe kaptam akkorra már nem volt mellettem az illető, akit el kell könyvelni veszteségnek, amik bizony nagyon-nagyon fájnak. Két éve nem találom a helyem a világban, így mint menedék lett nekem a korház. Valahol innen indult minden. Sosem fogom megtudni mi lett volna, ha akkor nem jök le a Krízis osztályra, akkor mi lett volna. Szeretnék tovább lépni de anyi minden húz vissza s az emlékekben jó élni, de tudom, hogy ha ezt teszem, akkor tönkreteszem a jövőképemet, mert mindig az lesz a mérvadó, ami azelőtt volt, mielőtt minden rosszra fordult s jött a fájdalom.
4.fejezet Mélyrepülés
2019 novembere óta mindig azt hiszem, hogy rosszabb már nem jöhet, mire az élet bizonyítja, hogy jöhet. Javában tombolt a covid én pedig javában nem foglalkoztam vele. Postás voltam s nekünk nem volt "szabad" megbetegedni, mert az élet megy tovább. Egyszer aztán az első lépcsőházban le kellett ülnöm a lépcsőre mert annyia fájt mindenem, s sírva hivtam a nővéremet, hogy csináljon valamit, mert nem bírom. Úgy, ahogy voltam visszamentem a postára, majd haza.
A legjobb barátommal kollegák voltunk. Igazából úgy néztünk ki mint Timon és Pumba. Egyszer a postán használ bevásárló kocsi szerűségbe mondta, hogy ülljek vele.S én bele is ülltem ő meg arrébbment, hogy : Na szia. ÉJót nevetett rajtam. Talán ez a a történet határoz meg leginkább engem és őt.
Javába otthon szenvedtem a covid, amikor kérdezetek a kollegák, hogy hallottam e Z-ről. Utoljára a betegállománya előtt kért egy üveg bort Egerből és megvettem neki, de mivel ő lebetegedett nem tudtam odaadni. Vettem neki egy legjobb baát feliratú ajándékot is. Szóval írtam, hogy nem halllottam mi a baj. Meghal. Váratlanul és igazából. Emlékszem egy csütörtöki nap volt. Vasárnap volt a születésnapom, amikor is korházba kerültem. Ott jött egy pszichiáer, hogy ha a covidból meggyógyultam át kellene menni a krízis osztályra. Akkor szippantott be a rendszer teljesen. Ki be jártam azóta, megismertem új embereket, de közben el is vesztettem egy jó barátot, három barátnőt és egy majdnem szerelmet. Minden halálesetnél azt éreztem, hogy a szívem szakad bele. De a szív a legerősebb dolog a világon. Érdekes, hogy a gyásznál még az agy egyszerűen képtelen feldolgoni és tagad, a szív elfogadja és tovább dobog. Már nem számolom hány barátot vesztettem el, s milyen igazságtalannak tartottam, hogy én életben maradok azzal, hogy nem szeretek élni, míg mások akik akartak meghaltak.