Csehov voltam Beregszászból!

Nem tudom életében volt e köze Beregszászhoz Csehovnak, de azt tudom, hogy a Beregszászi Nemzeti Színház nagyon is jól tudja ki Anton Pavlovics Csehov.
Egy füstös szűk előadóterembe lépve, gondoltam mégsem volt túl jó ötlet az első sort megcélozni, visszamegyek inkább a kedvenc karzatomra, de már túl késő volt. A tömeg áradt befelé és esélyem sem volt feljutni szeretett nézőhelyemre. Még volt pár perc az előadás hivatalos kezdetéig, és úgy is tűnt, hogy a színészek el vannak kicsit maradva a díszletrendezéssel, mert egymásnak sugdosva, szorgalmasan pakolgattak mindent mindenfelé. Aztán amikor megindultak a párbeszédek, rájöttem, hogy az általam díszletépítésnek vett dolog az előadás része volt. Egy hétköznapi nap bemutatását sosem lehet elég korán elkezdeni.
Bevallom a legnehezebb dolog amikor beülök egy előadásra átszellemülni. Kiverni a fejemből minden gondolatot ami eddig benne forgott, és felkészíteni minden idegsejtemet arra, hogy mi is fog következni. A Három nővér előadásának első néhány perce tökéletes lehetőséget adott az átszellemülésre. Bár azt hittem, tudom mi fog következni az elkövetkezendő két órában, hiszen magától értetődő, hogy a Három nővér célja három nőnemű egyed személyiségének realisztikus bemutatása, akik ugyanazon szülőktől származnak, tehát testvérek. A cím nyelvtanilag így értelmezhető.
Abban a színdarabban amit a Beregszászi Nemzeti Színház színészei által volt látható a Nemzeti színházban, egy dolog stimmelt, a hármas szám. Félreértés ne essék a történetet kifogástalanul visszaadták, de egy más perspektívából.
Már az elején érdekelt ki az a fekete ruhában, kalapban és piros magassarkúban dívaként viselkedő hölgy, akit egy öltönybe öltözött titokzatos úriember kísér. Mit keres egy kamera, projektor és egy vetítő a színpadon, és ez a két sötét figura miért égeti el folyamatosan a fehér papírokat, mely olykor-olykor vászonként funkcionálnak? Na ez egy jó kérdés. Hivatalos válasszal nem tudok szolgálni, talán a történet végkicsengésében és mondanivalójában rejlik a titok nyitja. A történet egyik zárszavában a főhősök reménykednek abban, hogy az ő szenvedésükkel az utókornak csak jobb lesz. Talán az utókort akarta eszimbolizálni az a nagyon franciás beütésű páros akik javarészt a kivetítőt nézték és franciául mindenféle titokzatos kommentárokkal fűszerezték meg a párbeszédeket. De ha közelebbről megnéztem e két rejtelmes alakot a ruhájuk kopott volt és koszos. A hölgy kezével egy esernyő vázát szorongatta és néha nyitogatta, mintha még vadonatúj lenne. Apró részlet talán, de a színház világában mindennek oka van. B-verzióként ez a két különös jelenség a halált szimbolizálja, mint aki folyamatosan az ő nagy lehetőségére várva figyeli az emberek életét. Örvendve a pusztításnak, mindenkit ismerve francia szavakat mormolva létezni az emberek között. Lehet. A francia az biztos, hiszen egy francia gyermekdallal zárult a színdarab, ami számomra ismerősen- és meglehetősen kellemesen csengett. Talán egy rockhimnusz után ez volt a következő amit ennek a darabnak a zárásaként vártam.
Egyszer szeretnék végignézni egy színdarabot lassított felvételben, legalább rá tudnék jönni, hogy az ördögbe csinálják annyira jól, hogy minden egyes mozdulatukkal, gesztusukkal, mimikájukkal és szavukkal a színdarabban élnek. Igyekszem elkapni pillantásokat, nevetéseket, köhögéseket, amik egy kicsit kibillentenék a színészt a szerepéből, akár egy néző, akár a saját maga részéről jönnek. A beregszászi színészeké minden elismerésem ebben a tekintetben, bármennyire igyekeztem is elkapni egy pillanatot nem lehetett. Hihetetlen profizmussal uralkodtak a testükön, mintha két órára tényleg azzá a karakterré váltak volna, akit alakítaniuk kellett. Bár volt egy esés a darabban, ami kiszámíthatatlannak tűnt, tehát nagy valószínűséggel véletlen baleset volt, biztosan fájt is, de a színésznő nagyon helytállóan felpattant és ment minden tovább.
Mindenkinek meg van a saját Moszkvája. Erre a következtetésre jutottam. A szereplők Moszkva iránti rajongása megjelent abban, hogy kockacukorból egy orosz tornyot és jellegzetes orosz csillagot ragasztanak ki a falra, melynek tetejére mégy egy égő gyertyát is tesznek. Fantáziájuk és álmodozásuk a szereplőnek kísértetiesen emlékeztet a mai világra. Ahogyan a gyakori földhözragadtság, melyet találóan jelképezett a földhöz szögelt virágcserép, és a szerelme kabátját viselőjével együtt földhöz szögelő lány motívuma is.
A darabban megjelenő latin mondások és azok megszólaltatói gyakran derítettek jó kedvre minket nézőket, pedig ebben a darabban aligha lehetett volna bármi vicceset találni az élet már humorosan kegyetlen mivoltát leszámítva.
A darab érdekessége, hogy két kulcsszereplő, vagyis mondanivalóban jelentős szerepet játszó idealizált orosz alak, lekerült a színről. Propanov sokszor került említésre a műben, ám a kíváncsiság, hogy megtudjuk ki is a megtestesítője a karakternek, mely a fejünkben már megszületett, no ez a kíváncsiság már bennünk marad. Módfelett különös azonban, hogy a darab mondanivalóját kicsit megkérdőjelező karakter, a dada, aki jobb sorsba kerül a mű végére és így mondhatni boldogabban élhet, míg mindenki beletörődve az élet kegyetlenségébe éli tovább az életét, hogy ez a dada nem jelent meg a színen. Talán az összhatás és a szálak elvágása végett nem láthattuk őt, melyet így is nehéz volt elhinnünk.
Amikor már csak két szereplő maradt a színen, az egyik csak ezt mondta : Ennyi! Bár én személy szerint tudtam, hogy vége van, de azon gondolkodtam, hogy ennek a történetnek nem rontanám e a mondanivalóját, vagy illetlen lennék, ha egy ilyen drámai végbe beletapsolok. Egyszerűen nem akartam megölni a hatást, melyen egy tucat színész kemény munkával dolgozott, hogy az előadás alatt felépítse, és a végére teljesen el is érte. Teljes bátorsággal ki merem jelenteni, hogy ennek a darabnak a végén a legrosszabb dolog ami történhetett volna az a taps. De a színészek munkáját elismerve a második : Ennyi!-re már mások is elég bátrak voltak ahhoz, hogy tapsoljunk.
Járt a taps. Az a közelség amiben láthattuk ezt a darabot jót tett nekünk nézőknek. Ahogyan a jól elrejtett poénok is, például a hétköznapian egyszerű domború nagyítólencse, melyben elég viccesen néztek ki a színészek, bár gondolom mi is ugyanennyire furák lehettünk számukra. Ehhez a poénokhoz hasonlóan a virág és könyvek csatája jókedvre deríthetett mindenkit, folyamatos ismétlődésével és a végeredmény elmaradásával.
Egy szót megérdemel még a mozgás. Hihetetlen hogyan lehet kifejezni érzéseket és történéseket egyszerű mozdulatokkal. Az akkori életszemléletet és ezzel együtt darab végkicsengését életszeméletét tökéletesen visszatükrözte az egymás kezét megfogó három nővér, ahogyan egymás kezébe kapaszkodva rángatják egymást. Miként a dominóelv, csak ebben az esetben nem bukásról hanem továbblépésről, harcról és önfegyelemről volt szó. Kirángatni egymást a legszorultabb helyzetből, még ha egy pillanatig fáj is, de csak így lehet előre jutni.
A történetet Csehov megírta, a beregszászi nemzeti színház színre vitte, mi megnéztük, én megírtam róla mindent amit csak tudatni szerettem volna. Itt véget is ér a történet. Vagyis csak az után, hogy elmondjam életem legkellemesebb meglepetése ért amikor a beregszászi színészek immár másodjára a vastaps közepén meghajlás után tapsolni kezdtek, megtapsolták a közönséget. És abban a pillanatban mindenki tapsolt, a közönség is és a színészek is. Hihetetlen volt. Erre mondom én, hogy az élet apró örömei.