Egy huszonéves író a bipoláris zavarról! 

Székely Sára vagyok. Novemberben leszek huszonegy éves. Három éve bipoláris zavarban szenvedek. Az elején még azt mondták, hogy szokásos kamaszkori válság, vártuk, de nem múlt el.

Megtanultam, jobban mondva muszáj volt megtanulnom bipoláris zavarral élni. Nem kell, hogy meg vagy lesajnáljanak. Megtanultam a betegséggel együtt elfogadni és megszeretni önmagam! Szeretem önmagam! Nem cserélném el sem az életemet sem önmagamat!

Azért írom meg ezt a cikket, hogy a sorstársaim tudják, hogy nincsenek egyedül. Igenis lehet bipoláris zavarral is kielégítő életet élni. A bipoláris zavarban és depresszióban szenvedő emberek nem tébolyultak vagy bolondok. 

Senkire sincsenek ráírva a múltja a terhei és a gondok amikkel nap mint nap küzd.Ebben a cikkben a saját példámon keresztül mutatom be a bipoláris zavart mint betegséget, az okait, az okozatait, az emberi reakciókat amikkel nap mint nap szembe kell néni és a megoldást.


OKOK: 

Elvált szülők gyermeke vagyok. Családunkban bár édesanyám mindenért kárpótolt hiányzott az apa. Nem tudtam senkihez sem úgy kötődni mint egy édesapához. Gyerekkoromat szegénységben éltem le. Ez két oldalról is sarokba szorított. Először is nem jutottunk tápanyagban és vitaminokban gazdag ételekhez minden nap. A szervezetem tápanyagraktárai kiürültek. A vitaminok melyek kellenek az agya karbantartásához jócskán elfogytak 18 éves koromra. A másik oldal pedig az, hogy mindig ki voltam nézve a gazdagabb gyerekek közül. Minden nap gyomorgörccsel jártam iskolába. Én bár kitűnő tanulóként végeztem el az általános iskolát sokak szemében a munkanélküli nő legkisebb gyereke voltam, aki olyan csúnyácska is. Nem vagyok vonzó külsőleg és szép arcú sem. Apukámtól kifejezetten nagy orrokat örököltem és nagyon vékony vagyok. Bárki bármit mond nem a ruha teszi az embert, de mások az alapján ítélik meg. Én az általános iskolában a csúnya kopott ruhákban járó szegény lány voltam. Nekem mindenért meg kellett küzdenem. Soha semmit nem tettek a hátsóm alá. A szegénység miatt mindig kisebbségérzés volt bennem. Valljuk be egy nőnek/lánynak a tény, hogy nem szép és vonzó külsőleg hihetetlenül tud fájni, ahogy nekem is fájt és néha-néha még fáj is. A társadalom kimondatlanul is de a csúnya embereket igyekszik elrejteni. Sokszor bántottak és gúnyoltak azért mert nem vagyok szép. De azért soha nem dicsértek, mert okos vagyok.

Több kisebb-nagyobb tragédia is történt az életembe. Amikor meghalt nagypapa elvesztettem az egyetlen embert aki valamilyen módon pót apuka volt, aztán egy levelezőbarátom halt meg balesetben. Gyerekkén egy kismacska elvesztése is rettenetesen össze tudott törni. Furcsa módon számomra hatalmas tragédia volt, amikor egy költözés alkalmával édesanyám odaajándékozta a rolleremet. Nem sok mindenre emlékszem abból az időből, de tisztán előttem van a pillanat amikor az kapun belépve egy kislány az én rolleremmel jön szembe.

A következő lépcsőfok ami elvezetett a három évvel ezelőtti összeomláshoz a fáradtság volt. Korábban említettem a tápanyaghiányt. E mellé még az is hozzájött, hogy minden nap évszaktól függetlenül hat kilométert kellett bicikliznem egy rossz biciklivel. Sokszor tekertem haza zokogva, hogy már nem bírok hajtani, sokszor bőrig ázva, és sokszor lefagyott kezekkel és lábakkal. Sokszor a fizikai fájdalom miatt sírtam télen amikor iskolába jártam. 

A végére hagytam de talán a legtöbbet az érzelmi szükségletek kielégítetlensége nyom a lattban. 

Olyan emebr vagyok aki nem talál magához való társat. Sokszor amikor erről kérdeznek elütöm egy „én páratlan vagyok” mondattal. Ez igaz is, de mellette még magányos. Talán különleges képességem magányosnak lenni miközben több száz kedves ismerősöm és barátom van. Van az a pont, amikor az ember hazaér és nem várja senki. Nem tudja megosztani valakivel az érzéseit, nincs akihez odabújjon. Nem tudom, hogy áldás vagy átok e az írói agyam, ami azzal jár, hogy nagyon nehezen értenek meg az emberek. Mintha nálam teljesen fordítva működnének a dolgok. Én vidám és közvetlen vagyok ezért az emberek elfogadtak, de aki más jellem talán gyengébb és érzékenyebb azt könnyen kitaszítják az emberek. Ha figyelmen kívül hagyjuk a jellemet a körülmények i nagyban hozzájárultak a dolgok alakulásához. Középiskolás koromra bekerültem egy olyan szinten kegyetlen, leamortizáló mókuskerékbe melyből nem tudtam kiszállni. Mivel érzelmileg erős, jellembelileg pedig határozott voltam sokan osztották meg velem a gondjaikat, amely egyre nagyobb súlyként nehezedett rám. 


OKOZAT: Bipoláris zavar kialakulása, mely mindent hoz magával. Az emberek a bipoláris zavarban/depresszióban szenvedő emberekkel vagy úgy bánnak mint egy porcelánbabával vagy úgy mint egy bolonddal. Mindig viccesek akarnak lenni pedig néha csak egy ölelésre lenne szükség, vagy arra, hogy tudjam, ott van mellettem. Az emberek erőszakosan meg akarnak gyógyítani, pedig lehet, hogy soha nem gyógyulok ki ebből a betegségből. Sokszor nincs kommunikáció a beteg orvosa és családja között. 


Bipoláris zavar fázisai: 

Szomorúság: Ilyenkor úgy érzem semminek sincs értelme. Nem akarok felkelni. Sajnálom magamat, hogy ilyen betegségben szenvedek. Nem akarok élni. 

Düh, harag fázisa: Bántani másokat és magadat. Ezek úgynevezett kényszergondolatok. Erős küzdelmet kell vívni ellenük. Ilyenkor saját magam ellen harcolok, az erő folyamatosan fogy.

Az első két fázisnál a napokat nem átélni hanem túlélni kell!

Közöny fázisa: (Jó lesz az fázis) Ilyenkor semmi nem érdekel a világon. Sem emberi kapcsolatok, sem tanulmányok, sem munka, még a kikapcsolódás sem érdekel. Ilyenkor sokszor akaratlanul vagy akarattal bántó tudok lenni emberekkel. Ilyenkor mindenre azt mondom, hogy jó lesz az, miközben belül teljesen hidegen hagy. hogy mi történik.

Reményteljesség, pörgés fázisa: Mintha az előző három fázis nem lett volna élek mint Marci Hevesen. Ilyenkor ezerrel pörgök és belevetem magam a munkába. Sajnos nagyon éles a kontraszt az első és utolsó fázis között. Mégis sosem lehet felhőtlen az öröm, mert ez után a fázis után az egész kezdődik újra és újra elölről. Hogy egy-egy fázis meddig tart az embere válogatja. Szakirodalmak biztosan nem így nevezik meg a bipoláris zavar szakaszait, de én ezt élem át.

Egyet mindenki értsen meg. Meg kell tanulni elhatárolni a betegséget az embertől. Nem az ember akar bántani másokat akarattal vagy magát, hanem a betegség, melynek fizikai okai vannak ezt produkálja tünetként. Ha ez nincs tisztába téve, akkor a pörgés fázisában erős lelkiismeret-furdalás fordulhat elő, és a személy elkezdheti gyűlölni önmagát. 


Megtanulni együtt élni! Három éve Budapesten nyaraltam a nővéremnél. A szokásos mókuskerékből kiszakadva kikapcsolódtam. A villamoson ültünk amikor egyszer csak elkezdtem zokogni. Nem tudom miért de nem tudtam abbahagyni. Azon az éjjelen erős késztetést éreztem, hogy kiugorjak a 8. emeletről. Később sokszor játszottam az öngyilkosság gondolatával és egy esetben annyira erős volt ez a gondolat, hogy fizikai fájdalmat jelentett nekem. Azóta sok idő és sok fázis eltelt. Ki kellett tapasztani, hogy mi segít. Mielőtt elfogadtam volna a tényt, hogy bipoláris zavarom van elmentem kardiológushoz, mert fájt a szívem, nőgyógyásznál is megvizsgáltattam magam és sok-sok vérvételen voltam. Egyik vizsgálat sem mutatott rendellenességet. Végigsírtam a nyarat és az elmúlt két évet. Fogalmam sem volt mi a baj. Mára gyógyszeres kezelést kapok, az életem teljesen más, és nem tudok sírni a gyógyszerek miatt ha mégis akkor utána fáj a fejem, de nem bántam meg, hogy elfogadtam az orvosok segítségét, de tudtam, hoyg ha valóban rendes életet akarok élni ahhoz nekem is tennem kell.


Ami nekem segített: 

A bennem felgyülemlő érzéseket kiírni magamból. Az elmémben átrohanó vagy vissza-visszatérő gondolatokat kimondani valakinek akiben megbízom, hogy ne egyedül cipeljem a terhet. 

Orvosi segítség: Pszichológushoz és pszichiáterhez járni nem szégyen, hanem a lehető legjobb amit tehetünk ha baj van. Ne szégyelljen senki segítséget kérni. Én erősnek látszom kívülről, mégis mertem segítséget kérni és kaptam is, mert belül csöppet sem voltam erős. 

Tegyél magadért: Keresni kell egy olyan közösséget, ahol érzed, hogy fontos vagy és számítasz nekik. Én rádióban, állatmenhelyen, baseballcsapatban találtam meg a helyemet. Tudatosítsd magadban, hogy értékes vagy, mert belőled csak egy van a világon! De soha ne ess az önsajnálat csapdájába! Nem egyedül te vagy beteg a világon! 

Sportolj: A düh és harag levezetésére kiváló a sport. Én a körúton szoktam futni. Levezeti az energiáimat és még emberek között is vagyok. 

Találd meg azt a helyet ahol ki tudod kapcsolni az agyadat. Fontos, hogy időt szánj arra, hogy pihenjen az agyad. Én a Városligeti tónál üldögélek és a margitszigeti szökőkút esti programját nézem, vagy épen a Duna parton sétálok vagy egy stégen ülök ha szomorú vagyok. 

Gyógyszerek: Ne olvass el minden szemetet amit a frontinról írnak. Sajnos előfordul, hogy valakinek annyira pörög az agya, hogy nem tud kikapcsolni. Én íróként ilyen vagyok. Az embereket riogatják sok mindennel, de fontos, hogy te tapasztald meg mi a jó neked. A szervezeted jelezni fogja ha gond van. Általában erről hamar leszoktatják a szedőjét, de néhány bipoláris zavart kezelő gyógyszer mellékhatását csak a frontin tudja megakadályozni. Mindenki hallott már a placebó hatásról. Ha olyan a helyzet, hogy gyógyszereket kell szedni akkor higgy benne, hogy azok hatni fognak, ha hit van akkor az már fél siker. 

Engedd, hogy segítsenek. Tudom milyen érzés az, amikor mindennél jobban vágynál valaki közelségére mégis mindenkitől elzárkózol. Soha ne zárkózz be, vagy legalábbis ne annyira, hogy már ne tudj vissza jönni. Ha úgy érzed egy kicsit el szeretnél vonulni akkor tedd azt, de mindig tudd, hogy az ember társas lény. Van, hogy kényszerítened kell magad, hogy kilépj az utcára emberek közé, de hidd el megéri! 

Minden ember más. Aki nem él át hasonló betegséget az nem tudja teljesen átérezni amit mi érzünk, de ettől függetlenül még szeretnek minket és segíteni akarnak nekünk. Engedjük!

Tapasztaljuk ki mi az ami ront a betegség állapotán! Nálam az alváshiány, fáradtság és éhség súlyosbítja a fázisok végletességét. Estefelé ha fáradt vagyok például félek a metróban utazni. Olyankor előjön a kausztrofóbiám és a tömegiszonyom. Kerüld azokat az embereket akik leszívják az energiádat és keress olyanokat, akik feltöltenek. 


Ezek voltunk mi: én és a bipoláris zavarom. Vannak napok amiket csak túlélek de vannak amiket áttudok. Vannak barátaim és vannak jó pillanataim. Vannak terveim, vágyaim és reményeim, mert ugyanolyan ember vagyok mint bárki más, csak nekem ezt dobta a gép. Vannak borzasztó napjaim, amikor sírva alszom el és azt kívánom bárcsak ne kelnék fel holnap, de vannak napok amikor mosollyal az arcomon vágyom az alvásra, hogy legyen erőm a következő naphoz. Voltam fent és voltam lent és leszek is fent és leszek is lent. Remélem tudtam segíteni az én történetemmel. Hogy mi lesz ezután? Mi lenne? Élünk tovább fütyörészve még kétszáz évig!