Egy utcasarkon
Egy utcasarkon
Talán az egyik legnehezebb és legszomorúbb dolog az életben az a folyamat, amikor egy életszerető ember nem vágyik másra csak arra, hogy aludjon. Emlékszem kiskoromban utáltam aludni az óvodában, aztán középiskolás koromra a fél karomat odaadtam volna, azért, hogy aludhassak egyet ebéd után. Tíz év telt el azóta s már nem vágyok másra csak aludni, mert akkor nem fáj, akkor nem szorongat belülről. Egy nem látható ellenséggel harcolni, ami nem tesz túl sokat csupán elveszi az életszeretetedet kegyetlen dolog. Persze lehet élni anélkül is, hogy szeretnénk és élveznénk; oxigén és táplálék nélkül viszont nem, mondhatnánk, de furcsa módon kegyetlenebb érzés, amikor minden amiért annyira rajongtál, ami erővel és örömmel töltött el, egyszerre közömbössé válik a számodra. Emlékszem régen a felhőkben kerestem a mintákat, hanyatt feküdve madarakat fényképeztem, hason csúszva pedig csigákat. Amint kisütött a nap úgy éreztem enyém a világ összes ereje, terve és a legszerencsésebb élete. Madarak, napsütés, vízpart. Semmi nem változott körülöttem, s talán éppen ezért ennyire szörnyű, hogy már nem érzek semmit. Néhol az alapvető életösztönöm az evésre, ivásra s levegő vételre egyszerűen eltűnik s csak vagyok, mert nem használhatom az élem s létezem szót a szólás szabadságával, mert a bensőm kong és mérhetetlenül üres. Talán a legviccesebb az, hogy fáj az üresség. Hogyan fájhat valami, ami nincs? Játszhatunk kinek nyomorultabb az élete versenyt, de felesleges. Ha nem éltél át végtelen ürességet, soha nem fogod megérteni miért rosszabb a lelked betegsége mint a testedé. Néha-néha visszatérek helyekre, ahol azelőtt jártam s próbálok rátalálni arra az erőre és életszeretetre amit elvesztettem, de hiába. Ugyanazok a helyek, illatok, ízek, de mégis mintha minden más lenne, mert én magam más vagyok. Szomorú, gyenge és elgyötört. Depresszió? Fogjuk rá, a szakirodalomnak is kellett valami, hogy felcímkézhessen embereket, de bármi is a legkegyetleneb ellenség, mert a halált barátnak, az életet pedig ellenségnek tűnteti fel, mit sem törődve az ember ösztönös élni akarásával. Most a lelkem szomorú, üres és fél. Nagyon fél. Nem tudom mit hoz a holnap, csak a társadalom azon elvárását, hogy az életet élni kell, mert bármi legyen is, az tovább megy. Csak én rostokolok magamat keresve egy régi utcasarkon.
Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/