Életben maradni

Életben maradni

A legnehezebb talán egy pszichiátria kezelés után az életben maradás. Az a biztonság és odafigyelés, ami a bent tartózkodást jellemezte elveszlik vagy töredékére csökken, amikor az ember kilép a külvilágban. Eddigi korházi tapasztalataim alapján az ember kedélyállapota és hangulata hihetetlen módon kezd javulni, amikor olyan emberekkel találkozik, akik hasonló érzésekkel küzdenek, mint ő, s akik előtt bátran beszélhet olyan témákról, amiről talán a barátaival vagy családtagjaival nem mert, mert félt a reakciótól. Hozzáteszem egy épp elmével rendelkező személytől távol állnak az önsértő gondolatok, melyekkel nagy többségben rendelkeznek a betegek egy pszichiátriai vagy krízisosztályon.

Amikor az ember bekerül egy korházba, ahol próbálják erővel feltölteni védve van a külvilágtól, de abban a  pillanatban, hogy kilép a korház kapuján pofán csapja a való világ. Azt hiszem hiányzik egy meleg inkubátoros rész, mert ugye egy nem teljesen egészséges újszülöttet is inkubátorba tesznek, hogy  beérje fejlődésében a vele egykorúakat. Na mármost néha van lehetőség hétvégére haza menni, de az esetek nagy részében 1-2 hét teljes külvilágmentesség van.

A pszichiátrián kialakuló baráti kapcsolatok gyakran olyan fegyvernek számítanak, amik kétirányba is elsülhetnek. Az ember amikor barátságokat köt, akkor enyhül a magánya és kezdi jól érezni magát mások társaságában s ilyenkor az alapprobléma észrevétlen marad s nem kerül ténylegesen kezelésre, mert a beteg sokkal jobban érzi magát és megváltaná egy ültő helyében a világot is. Hónapok óta nem nevettem annyit, mint egyik este a dixit csoporton. De utána néhány perccel jött az összeomlás. Talán azért, mert többször voltam már bent ilyen osztályokon, tudom azt, hogy az alapproblémát kell megoldanom, amíg bent vagyok, mert az juttatott el oda ahova. Amikor ezt realizáltam magamban az a vidám hangulat, amit magamon éreztem tovatűnt s az élet egy pillanat alatt hókon vágott. Tudva azt, hogy baj van, hogy nagy baj van és veszélyes vagyok önmagamra már nem annyira vidám az élet még védett körülmények között sem.

Én felvállalom a betegségem, mert lassan több időt éltem diagnózissal, mint diagnózis nélkül. S azt tapasztalom, hogy nagyon sok barátom csak azért meri felvállalni, ha rosszul van privát üzenetben, mert ők is segítséget akarnak kérni, de egyszerűen félnek a megbélyegzéstől, amit én felvállalok, mert nem érdekelt soha, hogy mit mond majd a falu népe. De nem mindenki kezeli ilyen nyugodtan és lazasággal a tényt, hogy néha parkolópályára kell állnia, mint a Forma 1-es kocsiknak, amiknek időnként be kell állni a boxba egy gyors kerékcserére. Szóval sokan szégyenlik a tényt, hogy őket valaha kezelték pszichiátrián vagy segítő központokban. Emlékszem anno én is azért nem mentem el a pszichiátriára, hogy 16 évesen ne kerüljön egy bélyeg rám, s ne jelenjen meg mindenhol orvosi alkalmassági esetén, hogy pszichiátrián kezelték. Ezt a tanácsot egy mentőápoló barátom adta. Jót akart, de évekkel visszavetett, amíg megtalálták mi is a bajom. S olyan szinten rossz állapotba hozott, hogy a mai napig nem tudok hazamenni oda, ahol egy éven át tapasztaltam mindenféle riasztó tünetet magamon. Szóval még vannak olyan helyek, ahol bizony az emberek félnek attól, hogy segítséget kérjenek, mert attól tartanak, hogy ezentúl ő lesz a falu bolondja. És sajnos a magyar valóság az, hogy  a fővároson kívül az emberek tényleg rosszindulattal viseltetnek a legtöbb esetben. A szedd már össze magad mondat talán az, amit a legtöbben a legtöbbet hallunk segítő szándékkal a barátoktól és a családtól.

Gyakran találkozom olyanokkal, akik ezerszer inkább maradnak otthon és szenvednek, mintsem azt mondják, hogy megengedi magának, hogy segítséget kérjen és kivonja a forgalomból addig magát, míg összegyűjti az erejét. S gyakran találkozom olyan idősebb személyekkel, akik szégyellik magukat azért mert esetleg feladták a küzdelmet s bántották magukat. A szégyenérzet is egy kétirányú fegyver. Ha megérti az ember azt, hogy nem jó megoldás az öngyilkosság akkor elérte a célját; de ha azért szégyenkezik valaki mert nem sikerült vagy mert mindenki tudni fogja, akkor szépen lassan felemészti a szégyen.

S akkor nem beszéltem még a megbélyegzésről főleg, ha egy kisebb városból került be valaki, főleg ha a rendőrség hozta be és a munkahelyén pontosan tudják hol van. A pszichiátriai osztályokon meg lehet találni azokat a személyeket, akik meg fognak érteni, ha rossz gondolataid vannak, azonban sosem szabad átvenni a másik problémáját, mert abba belerokkan az ember. Arra nem jó helyek a pszichiátriák, hogy segíteni próbáljunk másokon, hiszen magunk is azért kerültünk oda, hogy segítséget kapjunk. Az ember bár ösztönösen úgy lett megalkotva, hogy ha segíthet valakin akkor egyből jobban lesz, hiszen elkezd dolgozni az agya és hasznosnak érezheti magát, azonban mindenkinek a saját problémáját kell lerendeznie. Nekem is sok barátom van, akik hasonló problémával küzdenek, mint én s sok olyan csoport van, ami a bent tartózkodás után hoztuk létre, hogy kapcsolatban maradjunk. Amikor azonban kimegyünk a világ olyan erővel hat ránk, hogy a mindennapi cél az életben maradás, így szépen lassan elfeledkezünk azokról az emberekről, akik erőt adtak. De talán ez a természet rendje, hiszen ember az embernek ad erőt, de van egy határ, amikor csak a magunk problémáit tudjuk cipelni s abból is mindennap csak az aznapit.

Aztán van úgy, hogy az élet úgy hozza, hogy újra találkozunk ugyanazon az osztályon, s akkor már mint régi barátok vagyunk együtt. Tudják a pszichiátrián a viszont látásra köszönést mindenki pontosítja miután kimondta, hiszen itt a viszont látás nem jelent túl sok jót, mégis vannak emberek, akiket újra szeretnénk látni, akik a szívünkben kaptak helyet. Persze ez is kétirányú fegyver, mint annyi minden változó a pszichiátriák mindennapjaiban. Sajnos ahogy a jókedv felerősödik a gyász is sokkalta erősebb bennünk s egy osztály életében, mert van úgy, hogy látunk valakit harcolni akár évekig s egyszer csak a halálhírét halljuk. Ilyenkor az ember kattog, hogy mit tehetett volna másképpen, hogyan segíthettünk volna, de igazából a válasz az, hogy betegként nem a mi feladatunk volt barátként pedig nagyon nehéz egy mentális beteg mellett állni, főleg, ha mi magunk is azok vagyunk. Én néhány hónapja vesztettem el egy nagyon kedves és fiatal fiút, akit alig ismertem, de mintha örök idők óta együtt lettünk volna. Sokat agyalok mostanában, hogy mi történhetett volna másképpen, de ezek olyan felesleges körök, melyeket már nincs értelme lefutni. Talán csak tanulni tudunk belőle, hogy legközelebb más legyen, hogy legközelebb ne mi akarjuk meggyógyítani hanem engedjük a szakembereknek, még akkor is ha azt érezzük, hogy nekünk jobban menne.