Életről...

Emberidegenség

Volt mindig az út mentén  kinek nem volt hol laknia,
Kérőn nézett reád, s kinek szíve volt, volt mit adnia.

Más lesz  ezen a nyomor, ha nem csak eggyen látod?
Nem ugyanoly kegyetlen egyen s milliárdon?

S némán állsz egy megváltozott világ közepén,
Mit épített majd elhagyott egy elátkozott remény.

Megtört arcokat látsz, ezernyi könnybe lábadt szemet,
S te ujjal mutogatsz másra „bizony te tetted ezt".

Valami fullasztót látsz, gazságot és nyomort,
Tán ezelőtt körötted tompán nem ugyanez honolt?

Úr volt a nyomor, de csak néhány ezren,
Millió sorstárs kell, hogy rájöjj ez nincs így rendben?

Van, kit űz a háború s a szörnyű kegyetlenség,
Míg mást a gőg, bosszú s a gyilkos emberidegenség.

Üresen áll kezedben az a fehér transzparens,
Hogy mi ellen tüntess, tiltakozz,
Egy tömeg közepén rágódsz, az írás rajta mi legyen.

Mily nyelven, milyen eszme, milyen gondolat.
Kit okolj, amiért elvették szabadságodat?

Szemed becsukva hallod a tömeget,
S rájössz, ha egy pillanatra nem őket követed.

Mindent elveszthetsz ezen a világon,
Csupán egyet nem, az emberséged, mely átjut minden határon.


 

 

Az életről…

 

Miként ezer pillangó táncot jár,

A vad sötét éjben,

Mikor kietlen s elhagyott a táj,

Ott várok rád egy fa tövében.

 

Miként hulló csillagok az égbolton,

Mit, ha meglát a világ, kíván valamit,

S akkor hiszi, hogy lehet még boldog,

Képes a forró hullócsillagot kezében tartani.

 

Miként a földre hullott hópehely,

Minket milliárd társa között párja nincsen,

Otthona mégis egy mocskos, durva hely,

Lábbal tiporják ezt az égi kincset.

 

Miként szél dobálta ócska ladik,

Ki maga a meztelen való,

Reménye, hogy már nem sokáig sodródik,

Szégyenli, hogy hitével felhagyott.

 

Miként egy árva hang a fagyos csendben,

Mit nem hall senki, pedig oly gyönyörű.

Hiszik süket módon, hogy így van rendben

Hogy így lesz a világ gömbölyű.

 

Mégis nem olyan az, mint ahogy képzelik,

Hisz van két apró horpadás,

Ilyen az élet, bárhogyan is hitték,

Küzdés, bukás, mégis embernek maradás.

 

Miként néhány szó egy fehér papíron,

Életünk ennyi csupán, semmi több,

Van, hogy néha a szavakat mások, nem én írom,

S nem tehetek mást, mosolyogva megköszönöm.

 

Miként egy érzés egy remegő szívben,

Mit, ha nem mondanak, ki tova száll,

Aprócska fénysugár a sötét éjben,

Mi egy szerető szívet keres, reméli, talál.

 

Miként egy felötlött, kósza gondolat,

Mi tudatja több, vagy mint, megannyi csoda.

Mert küzdés az élet, nem ócska tombola,

S mint ezer táncoló pillangó, úgy repül tova.


 

 

Otthon …

 

Éjjelente haza járok,

Némán s csak gondolatba

Hogy lelkem végre megnyugodjon,

Jól vannak kik ott maradtak.

 

Miként az őszi szellő járok

Észrevétlen és csendesen,

S szeretteim kik távol vannak

Míg alszanak, én meglesem.

 

Még haza járok egy ideig,

Míg egy nap már máshol lesz hazám,

Bár múltam egyszer én magam leszek,

De már csak emlék lesz az a táj.

 

 

 

Ha egy napon

 

Ha egy napon összedől a világ,

És az egész a te fejedre szakad,

Te úgy törsz össze, mint viharban a világ

Küzdj, ne legyél az, ki alá ragad.

 

Ha egy napon minden ember megtagad

S legárvább leszel a Földön

Ha te is megvetnéd szívedből önmagad

Küzdj, ne engedd, hogy ez az érzés legyőzzön.

 

He, egy napon minden reményed elhagy,

Szívedben már csak ürességet érzel,

S már oly nehéz kivárni, míg virrad,

Harcolj, hisz a sötétségnek nemsokára vége.

 

Ha egy napon benned ezer érzés tombol,

S kitörni készül belőled a félelem,

Akkor is új világot kell, építs a romokból,

Újra érezned kell, hogy létezel.

 

Ha egy napon megtörténik mindez

S egyszerre leszel üres, gyenge s megvetett

Romok alól kell kiküzdened magad,

De tudd küzdeni s élni mindig érdemes.


 

 

 

 

Az Élet muzsikája

 

Készülj a táncra,

a világ azt lássa,

Hogy boldogok vagyunk,

Bármennyire fáj

s tombol a viszály

ez most a mi dalunk.

 

A nézőtér megtelt,

Minden jegy elkelt

Hogy lásson csodát a világ

Néhány percig csak ránk figyelnek

S te lehetsz újra önfeledt gyermek

Mozdulj, ha újra szol a gitár.

 

Tégy úgy, mint ha semmi se fájna

Mintha odakint a boldogság várna

Mert ma nem hibázhatunk

Mosolyogj, mert néznek

Játszunk most a népnek

Mert mi táncosok vagyunk.

 

Táncolj, míg van ereje a zenének,

Míg csak nekünk játszanak a zenészek

Mert ha a dal véget ér megváltozunk

 

Míg táncolunk egymás karjában

Ketten vagyunk ebben a csatában

De ha megszakad, egyedül maradunk

 

Ha vége az utolsó dalnak

Belül sötét érzések marnak

Mert erőd végleg elhagyott

Táncosból emberré váltál

Elillant élted, mint a tánc mit jártál

S színes arcképed elkopott.

 

Élete táncát így járja mindenki el,

Rajtunk múlik meddig, hogyan s kivel,

Táncolj úgy, mintha semmitől se félnél

S légy te a táncos ki csak egyre vágyott

Együtt táncolni egy rövidke táncot

Anélkül, hogy egymás lábára lépnénk.

 

 

Életünk meséje!

 

Egyszer volt, hol nem volt
kezdődött a mese,
kaptál egy életet,
mit kezdesz most vele?

Lehetsz hős, kit a világ tisztel,
ki önnön életét másért áldozza fel,
de a dicső neve feledésbe merül,
mikor teste a föld alá kerül.

Lehetsz gyáva, ki örökké várja, az esélyt,
hogy megmutassa a világnak.
De megvetett lennél
-száműzött-
 mert te vagy a gyenge,
S egyetlen barátod is ellenséged lenne.

Lehetsz maga a megtestesült jó,
s oly tiszta, mint odafent a hó,
de egy mocskos láb reád taposna,
s a tisztító víz a pusztulásba mosna.


Lehetsz a velejéig romlott, a rossz,
enni, inni, vigadozni fogsz,
De figyelj jól, hogy milyen sorsra jutsz,
a legmagasabb csúcsról a legnagyobb mélységbe buksz.

Lehetsz gazdag, vagy a leggyűlöltebb szegény,
bármi lehetsz e szép Föld kerekén,
valaki gyűlöl majd, de lesz, aki szeret,
-bárhogy van-,
ne feledd: csak te tetted ezt.

Lehetsz hős vagy gyáva,
az utca patkánya,
lehetsz jó vagy rossz,
úgyis ugyanoda jutsz.

Lehetsz gazdag vagy szegény,
- ez oly egyszerű dolog-,
mint a fekete vagy fehér,
életed meséjét feledni nem fogod!

Ha majd e mesét büszkén meséled,
s kezded e szavakkal "egyszer volt, hol' volt,
majd hirtelen megállsz, és rájössz
az egész csak mese volt.

 

Lírai önvallomás

 

Bárcsak lennék Vajda, Petőfi vagy Ady,

Bár érezném, hogy vagyok valakinek valaki.

 

Bár ki lehetne írni fájdalmat, mi kínoz,

Az érzést, mire szavakat nem találok most.

 

Ifjú vagyok, erős az élet előttem áll,

Nézem a többi embert, küzd, elbukik, mégis csodára vár.

 

De én csak haza vágyom, az otthon melegébe,

Mert érzem, megpihenni vágyik, hevesen dobogó szívem.

 

Mint sólyom ki magasan szárnyal,

majd hirtelen zuhanni indult,

Annyi terv, remény s álom miért értem,

egyszerre mind a porba hullt.

 

Barátaim elhagytak, s egyre mind megtagadott,

Utánuk bánatot s ürességet érzek, sohasem haragot.

 

Vártam a szerelem majd erőt önt belém,

De nincs még ily pusztító érzés a Föld kerekén.

 

Mikor érzem, könnyeimmel nem bírok,

ez nyugodt helyet keresek,

De könnyeim elfogytak már, komor,

rideg arcomat kezeimbe temetem.

 

Most kínoz a múlt kísértő árnya,

tetteim s gondolatim vágya

Életem eldobni miért is akartam,

csak a bűntudat maradt bennem mára.

 

Tükörbe nézek, most, szívem elszorul,

szörnyű érzés lesz úrrá rajtam,

Nem ismerem őt, ez nem én vagyok,

magamat egyszerre megtagadtam.

 

Mond ölt már embert a fájdalom,

Mert szorítást érzek körül a nyakamon.

 

Nyújtsd kérlek segítő kezed, ki látod szenvedésemet,

hisz tudom, jönnek még szebb s jobb napok,

De ha kell, én a végletekig tűrök, üresen is bár,

de ember maradok.

 

Önarckép

 

Egy régi kép a kopott falon,
Hogy lásd milyen múlandó az élet,
Hogy néha gondolkodj, tovatűnt múltadon,
Hisz csak rajtad múlt, hogyan is élted.

Megállsz, elmerengsz a régi szépeken
boldog voltál, mosolyogtál
álltál büszkén, s dércegen
de jaj-nézz tükörbe-mivé is váltál.

Még ifjú voltál, nem sejthettél semmit,
Naivan hitted, megválthatod a világot,
De adni sosem tudtál, csak örökké elvenni,
Lábbal tiporni, mindent, mint egy virágot.

Pedig a sors-vagy csak a véletlen-,
mindennel bőven megáldott,
de várj, meg kell magadtól kérdezned,
mi marad ebből, mire jő a halálod.

Egy élete kaptál ajándékba,
s hozzá egy szerető családot,
te belekezdtél ekkor egy vesztett játékba,
hogy mi lett a vége, te magad is látod.

Majd új esélyt kaptál, mert családod megtagadta,
barátot, lelki társat, újabb segítséget
magányodban, neked már csak ők maradta,
de te eldobtad őket, míg ők mindent érted.

Családot, barátot, lelki társat,
ellökted magadtól, hogy élj a mának.
Siker, pénz, csillogás, karrier,
Hitted te ostoba, életed értelme ez.

Mint vadász a vadat, boldogságod űzted,
életednek célt keresve, de mindig elbuktál,
dicsőnek vélt szánalmadat mellkasodra tűzve,
de egyszer, utószor felállni nem tudtál.

Szánalmas kis életed filmje,
gyorsan lepergett szemed előtt,
Nézed-e még a régi képed,
mi is voltál, emberi roncs előtt.

Már csak a napfényt keresed,
békés madárfüttyöt az üres világban,
De te ó ember ki későn kesereg,
Már nem leled helyed, e festői tájban.

Nézd meg most, a régi képedet,
szobádban ülve régi, komor falak között
Mert nem vagy már ember, akárhogy képzeled,
csak egy csontváz, ki emlékekbe öltözött.

 

 

 

Az Élet matematikája

 

Egy.
Történjék, bármi az élet tovább megy!
Kettő.
Mondat az élet, melyben sok a vessző!
Három.
Küzdés az élet, nem egy beteljesült álom!
Négy.
Embernek maradni mindig, ez legyen a cél!
Öt.
Veled vagy Nélküled, de mindig forog a Föld!
Hat.
Ha napsütésre vársz, túl kell, éld a vihart!
Hét.
Az élet minden, ne dobd el semmiért!
Nyolc.
Azt várd, ami lesz, ne azt, ami volt!
Kilenc.
Add azt, amire te is vágynál-mindenkinek!
Tíz.
Élj, szeress, remélj és bízz!

 

 

A világ eladó

 

Vegyél magadnak egy mosolyt a világból,
Emléket, álmokat s egy boldog családot,
Még egy órácskát a jövőből s a mából,
Egy igazul szóló dallamot egy lopott gitárból!

 

Rendelj egy társat, barátot és szerelmet,
Kik, ahogy akarod, kérdéseidre úgy felelnek,
Egy Holdat, s Napot, mit nem takar el felleg,
Meghitt vágyakat, mi érted életre kelnek.

 

Bérelj egy boldog életet, szép házat és hitet,
Valakit, ki a világnak visszahazudja értékeidet,
Hívd az örömöt, békét s emberi érték szervizet,
Ki bizton állítja pénzért mindez lehet a Tied.

 

Ha mindent megvettél magadnak e világból,
Majd a világ Téged is portékaként árul,
Magad megvenni nem lesz már egy petákod,
Nézd csak... itt a százas, a bevásárló kosárból.

 

Mire hármat számolok…

 

Egy. Egység.

Egy életed van, de nem egy halálod,
Vele halsz, amikor megölöd egy álmod.
Egyszer játszhatod el a bizalmat,
Mit az emberek néked kölcsönbe adtak.


Egyszer tudhatod mit jelent az első,
Mit nem előz meg egy másik,
S hozzá fogató utána sem jő.

 

Ezerszer harcolsz,
de fel csak egyszer adhatod,
Életedben egyszer lesz
tökéletes mondatot,
Mondják egyszer élünk,
de akkor nagyon,


Egyszer véget ér egy történet,
S le kell, zárd a mondatod.

 

Kettő. Kétség.

Két oldala van egy éremnek,
Akárcsak arca minden emberi lénynek
Két élet s a második akkor kezdődik,
Mikor ráébredsz, hogy az emberek


tényleg csak egyszer élnek.
Két kezed, szemed füled s szíved,
A másodikat becézzük csak észnek,
Két ember lesz egy egész,
Mikor Isten színe előtt egy másikkal,
örök szövetségre lépsz.

 

Mondanám, hogy van két dobásod,
de a második nem lenne más,
Csak az én hazugságom.

 

Egyszer élünk kétszer halunk,
Ha egy napon megvetjük önmagunk,
S az élet nagy kérdéseire
már nem keressük válaszunk.


S azon a napon el kell, döntsem
magamat vagy az életet vádolom.
Eldönteni, mire hármat számolok

Három.


 

 

Várunk, csak várunk

 

Várunk az esőre,
Várunk a napfényre,
Várunk a simogató szellőre.

 

Várunk a szerelemre,
Várunk a szakításra,
Várunk az égi jelekre.

 

Várunk a boldogságra,
Várunk a könnyekre,
Várunk az otthon nyugalmára.

 

Várunk a halálra,
Várunk az életre,
Várunk a feltámadásra.

 

Várunk a homályra,
Várunk a fényre,
Várunk egy villámcsapásra.

 

Várunk a derült égre,
Várunk a borult időre,
Várunk egy hideg szélre.

 

Várunk a munkára,
Várunk a pihenésre,
Várunk a szabadságra.

 

Várunk a szabadulásra,
Várunk egy jó rabságra,
Várunk egy végső csatára.

 

Várunk egy megérdemelt pofonra,
Várunk egy ölelésre,
Várunk egy szerelmes csókra.

 

Várunk az őszre,
Várunk a nyárra,
Várunk a tavaszra és a télre.

 

Várunk a holnapra,
Várunk a mára,
Várunk egy elmúlt napra.

 

Várunk a változásra,
Várunk a nyugalomra,
Várunk a következő állomásra.

 

Várunk a reggelre,
Várunk az estére,
Várunk a déli harangütésre.

 

Várunk a melegre,
Várunk a hidegre,
Várunk egy pont jó hőmérsékletre.

 

Várunk az elmúlásra,
Várunk a születésre,
Várunk egy másik világra.

 

Várunk mindenen ezen a világon,
Várunk arra, hogy várni lehessen.
Akárcsak egy buszra a végállomáson.
...pedig már bent áll!

 

Csak egy órát

 

Csak egy órát szabad bárkit is szeretni,
Mellette mi rossz könnyedén feledni,
Remegő kézzel kezéhez érni,
S mit éreztél arról verset írni.

 

Csak egy órát lehetsz bárki szerelme,
Anélkül, hogy szíved csapdába esne,
Mielőtt szíved mindent elfeledne,
S egy múzsából valódi érzelem lenne.

 

Csak egy órát lehet színjátékot játszani,
Ha nem akarod őt és saját magad bántani,
Senki sem képes meséket valóra váltani,
Csak egy óra és másik múzsát kell választani.

 

Csak egy órát lehet igazán szeretni,
Csak egy órát lehet őszintén nevetni,
Csak egy órát lehet boldogan élni...
.........Mert egyetlen óra az élet!

 

Ne gondolkodj

 

Ne gondolkodj, ha van, kit szeretni
Ne gondolkodj, ha van, mit remélni
Ne gondolkodj, ha van miben hinni,
Ne gondolkodj, ha van miért élni.

 

Ne gondolkodj, ha van miért szállni,
Ne gondolkodj, ha van kire várni,
Ne gondolkodj, ha van miért felállni,
Ne gondolkodj, ha van mire vágyni.

 

Ne gondolkodj, ha van mit álmodni,
Ne gondolkodj, ha van kivel táncolni,
Ne gondolkodj, ha van kivé válni,
Ne gondolkodj, ha van miért játszani.

 

Ne gondolkodj, ha van hova utazni,
Ne gondolkodj, ha van mit felmutatni,
Ne gondolkodj, ha van hova jutni,
Ne gondolkodj, ha van mit megtanulni.

 

Ne gondolkodj, ha van mit megígérni,
Ne gondolkodj, ha van kinek megköszönni,
Ne gondolkodj, ha van miért bocsánatot kérni,
Ne gondolkodj, ha van hová elszökni.

 

Ne gondolkodj, ha van kit megölelni,
Ne gondolkodj, ha van miben dönteni,
Ne gondolkodj, ha van kit kérni,
Ne gondolkodj, ha van kinek a szemébe nézni.

 

Ne gondolkodj, ha van mit megfizetni,
Ne gondolkodj, ha van kit elengedni,
Ne gondolkodj, ha van min elmerengni,
Ne gondolkodj, csak engedd az életet tovább menni.

 

Mi más lehetne

 

Mi más lehetne az élet,

mint egy kérdés mögötti kijelentés, 
Hideg szavak mögötti melegség, 
Üres érzések mögötti teljesség, 
Egy mogorva arc mögötti kedvesség. 


A megszokott mögötti jó idegenség, 
Egy buta vicc mögötti bölcsesség,

Egy könny mögötti boldogság, 
Egy elszólás mögötti igazság,
Egy hátra lépés mögötti bátorság, 
Egy búcsúzás mögötti barátság,
Egy "pokol" mögötti "menyország",


Egy vesztett harc mögötti kitartás. 
A fájó csend mögötti reményteli kiáltás,
Az állandó mögötti változás, 
A bilincsek mögötti kézfogás.

Egy soha mögötti remény, 
Egy mindig mögötti erény.
Mi más lehetne az élet, mint a tél mögötti tavasz, 
Csak megbékés miután elmúlt a harc!

 

A tópartról

 

Én ültem a tópartján,  Csöndesen merengve
a semmin és minden.Köröttem
nyüzsgött az élet,Párok hada jött s ment
mögöttem.

 

Egy kisfiú a kacsákatakarta etetni, 
Megfogni egy kis halat,
A tóban megfürödni,Egyik semsikerült
elment s helyébe egy másik ült.

 

Barátok köröttem vígan beszélgettek, 
Járókelők ittak s ettek majd nagyokat nevettek.

Esteledett, de még mindigégetett a nap,
Mezítláb jöttemidáig.Kövek tetején,
a magas ég alatt.Lábam a tóban, 
szívem a múltban,eszem a jövő peremén. 
Haza találtam,istenbizony haza én.
Miközbenegy fiúcskatrombitán játszott. 
A saját hangszerére gyűjtött, 
S próbálta jobbá tenni a világot! 

 

Újra ott

 

Ma újra ott jártam, hol néhány évvel ezelőtt.
Lassan sétáltam, míg előhozta emlékeim az idő.

Akartam ugyanaz maradni, aki először besétált ide,
Azt képzeltem, hogy minden engem várt,

 s míg nem jöttem, nem változott semmi sem.

 

Tisztán láttam magam előtt az emlékeimet,
Éreztem, azt a ritmust, mit csak itt játszik a szívem.
Ugyanaz a táj, ugyanaz a hang, ugyanazok az arcok,
Pedig évek teltek el, változtam én, mássá tettek a harcok.

 

Úgy éreztem minden ugyanaz maradt,
S ott folytatódik, hol egykoron vége szakadt.
Közelebb léptem s a szívem megszakadt, 
Mert minden változik s elmúlt minden régi pillanat.

 

Mit hazudjak feleletként?

 

Mit hazudjak, ha megkérdezed, hogy vagyok? 
Remélem egyszer lesz egy szebb napom. 
Hisz a legrosszabb nap is huszonnégy óra, 
Mi után megváltásként térek nyugovóra.

 

Mit hazudjak, ha megkérdezed, merre jártam? 
Életben, halálban, a mesék birodalmában. 
Sehol sem találtam magamnak helyet.
Mondd, otthont találni mennyi időbe telhet?

 

Mit hazudjak, ha megkérdezed, kivel voltam? 
Egyedül a legcsöndesebb magányomban. 
Magam mellől mindenkit ellöktem, 
Segítséget soha nem fogadtam el, soha nem is kértem.

 

Mit hazudjak, ha megkérdezed, hogyan tovább? 
Élem az életem vagy várom a halált.
Olykor mélybe zuhanok, máskor a magasba török. 
Néha tervezem, hogy egyszer majd felnővök.

 

Mit hazudjak, ha megkérdezed, mi az, amit érzek? 
Tombolok, pusztítok, remegek és félek. 
Rajongok, bízok, hiszek és szeretek, 
Remélek még titkon boldog perceket.

 

Mit hazudjak, ha megkérded, ki vagyok én? 
Egy összetört szerethető emberi lény, 
Mindig más, örökké változok, 
De ne gondold, hogy a szemedbe hazudok.

 

Mit feleljek, ha megkérded, hogy vagyok?
Köszönöm kérdésed, mondanám…
De már nem vártad meg a válaszom!

 

Elkártyázott élet

 

...Mikor egész életed ott hever egy lapon,
Utolsó tétként a kártyaasztalon.

Meredten nézed a lapot min nincsen más csak a neved,
Egyetlen este alatt buktad el kártyán az életed.


Mert nem álltál fel akkor, amikor lehetett,
A legelején, mikor az osztó szólt, hogy kéri a téteket.

...Bizonygattad mindenkinek, hogy majd te megmutatod,
Te esztelen, kértél tizenkilencre még egy lapot.

 

Ostobán a szemébe néztél az osztónak,
Nem hittél már az értelmes szónak.
Egyre csak mondogattad: A szerencse kedvez a jónak!
De mindened mi jóvá tett, tétként az asztalra szórtad.

 

Már nincs körötted senki e világon,
Elkártyáztad otthonod, javaid és családod.
Miközben szíved a mohóságtól hevült,
Ember, állat, tárgy, mind egy lapra került.

 

Egy átkártyázott éjszaka után,
Mindened ott hever az osztó oldalán.
Egy utolsó játékra a saját lelked ajánlottad fel.
Mind közül én hagytalak utolsóként el.

 

Hogy ki vagyok én? Nem tudhatod.
De én találtam rád egy hűvös hajnalon.
Mert az utolsó játszmát nem vesztetted el,
Csak az osztó emelt tétet: Meghal, aki nyer!

 

Csárdás az élet

 

Kettőt balra, kettőt jobbra
Tánc az élet kemény harca.
Kettőt előre, kettőt hátra,
Ne lépj a másik lábára.

 

Azt hiszed csárdás, amit jársz,
Hogy nem követhetsz el hibát,
Ha azt hiszed az élet könnyű ellenfél,
Mielőtt kezdenél már félig veszítettél.

 

Ha nem szólal meg a zene,
Üsd vagy csettintsd magadnak az ütemet,
S ha valaki halkan a füledbe dúdolja Neked,
Köszönd meg neki, amíg megköszönheted.

 

Kezd el hátra vagy jobbra, olyan mindegy,
Minden ember egyformán máshogy lépked.
Egymás útjából oly katonásan kilépünk,
Mert nem tudunk mit kezdeni azzal,

ha egymást keresztezi léptünk.

 

Csárdás az élet ócska és régi.
Kettőt balra, kettőt jobbra, kettőt előre,

kettőt hátra kell csak lépni. 
S akárhogy kezded is el nincs az a csoda,
Hogy ahonnan indultál, ne érkezz vissza oda.

 

 

Jogok és érzések

 

Jogod van fallal körbe venni magad,
De nekem jogom van, hogy változásra kérjelek.
Jogod van, hogy érzéseid letagadd,
De nekem jogom van, hogy érezni késztesselek.

 

Jogod van elfutni előlem bárhová a világon,
De nekem jogom van a kezdet fogni,
Jogod van tiporni keresztül ezer virágon,
De nekem jogom van a károkat helyre hozni.

 

Jogod van megvetni engem, azért aki vagyok,
De nekem jogom van önmagam lenni,
Jogod van kiabálni, miközben hallgatok,
De nekem jogom van, hogy aztán engedj beszélni.

 

Jogod van elhallgatni előlem mindent,
De nekem jogom van megtudni a választ,
Jogod van nekem adni a legdrágább kincsed,
S nekem jogom van, hogy szívedre vigyázzak.

 

Neked jogod van s nekem is jogom van,
most mit tegyek,
Engedem, hogy jogok helyett,
szívbe vésett alapelv legyen a szeretet.

 

 

Egy viharról

 

Hajnalban hangosan felnevettél,
azt hittem a viharra ébredtél.
Odakint dörgött, villámlott,
Tavaszi vihar tépázta a világot.


De mintha a világ legbékésebb helyén lennél,
Tovább álmodtad békésen az álmod.

Kettőnk közül te voltál mindig is a bölcsebb,
Engem az élet nevelt, hogy én legyek az erősebb.


Soha semmi nem érdekelt mi terveződött az agyadban,
Furcsán, egyszerűen, elrejtetted mélyen, magadban.

Én tomboltam át ezer éjszakát, mint ablakunk előtt a vihar,
Ezért szeretem végig nézni,
Hogy épít, rombol s tűnik el ahogyan jött, oly hamar.

 

Vihar után legszebb a világ,
Tiszta, élhető és bűntelen
Csak a pusztításért, amit okozok,
Vezekelhetek keresztül az életen.

 

Egyformák

 

Te jobbra mész, én balra tartok,
te nevetsz, míg én sírok,
te földön ragadsz, míg én szállok,
te siettetsz, míg én várok.
Mégis egyformák vagyunk!

 

Te kinyitnád, amit én bezártam,
te szeretnéd, amit én utáltam,
te felállnál, ha melléd ülnék,
te neki mennél, ha én kikerülném.
Mégis egyformák vagyunk!

 

Te megfognád, amit én elengedtem,
te elszórnád, amit én összeszedtem,
te darabokra törnéd, amire én vigyáztam,
te elrejtenéd azt, amit én megtaláltam.
Mégis egyformák vagyunk!

 

Te elhúzódsz, ha én hozzád bújok,
te mélyen hallgatsz, ha én hozzád szólok,
te komolyan nézel rám, ha én rád nevetek,
te megállítasz, mikor én sietek.
Mégis egyformák vagyunk!

 

Te elalszol, mikor én ébredek,
te elindulsz, mikor én érkezek, 
te gázt adsz, mikor én fékezek,
te önmagad szereted, én pedig lelkedet!
Látod, egyformák vagyunk!

 

Csalárd szívek himnusza

 

Rohanunk át az életen, 
Hisszük szerelmünk gyümölcse fán terem, 
S csupán díszes ékszer az értelem, 
Őszintét nem mondunk csupán csak kedveset.

 

Olykor csak okafogyott szaladgálunk, 
Néhol ezzel-azzal összeállunk, 
Bukunk, de szeretünk szenvedni mielőtt felállunk, 
Lámpákat dörzsölgetünk, hogy lehessen kívánnunk.

 

Ténfergünk részegen az éveink között, 
Kavicsot nyalogatunk s hagytuk a gyémántot magunk mögött, 
Mínusz voltú reményeinkből vonunk ostobán gyököt. 
Hidakat megkerüljük, sétálni akarunk a szakadék fölött.

 

Bámuljuk, hogy elmúlik minden, 
Szépség, pénz, erő és úr lesz a nincsen, 
Átok lesz minden földi kincsen, 
S halálod értelmetlen akárcsak a léted, 
Mert annyi milliárd után téged is átvert a szíved.

 

 

Eggyel több, eggyel kevesebb

 

Eggyel több csók, eggyel kevesebb pofon;
Eggyel több barát, eggyel kevesebb egobolond;


Eggyel több siker, eggyel kevesebb kudarc;
Eggyel több ölelés, eggyel kevesebb harc;

 

Eggyel több nevetés; eggyel kevesebb sírás;
Eggyel több Isten hozott!, eggyel kevesebb Viszlát!;


Eggyel több találkozás; eggyel kevesebb búcsúzás;
Eggyel több közösség; eggyel kevesebb széthúzás;

 

Eggyel több bűnbocsánat, eggyel kevesebb hiba;
Eggyel több békülés, eggyel kevesebb vita;


Eggyel több beszélgetés, eggyel kevesebb hallgatás;
Eggyel több simogatás, eggyel kevesebb elborzadás;

 

Eggyel több születés, eggyel kevesebb temetés;
Eggyel több magán ügy, eggyel kevesebb hírverés;


Eggyel több cél, eggyel kevesebb illúzió;
Eggyel több tett, eggyel kevesebb üres szó;

 

Eggyel több gyógymód, eggyel kevesebb betegség;
Eggyel több emberség; eggyel kevesebb emberidegenség;


Eggyel több béke, eggyel kevesebb háború;
Eggyel több napsütés; eggyel kevesebb ború.

 

Eggyel több kedvesség, eggyel kevesebb durvaság;
Eggyel több őszinteség; eggyel kevesebb képmutatás;


Eggyel több hit, eggyel kevesebb hitetlen,
Eggyel több akarat, eggyel kevesebb véletlen;

 

Eggyel több szabadság, eggyel kevesebb bilincs;
Eggyel több emberi érték, eggyel kevesebb a kincs;


Eggyel több nyitott ajtó, eggyel kevesebb akadály;
Eggyel több szabad akarat, eggyel kevesebb szabály;

 

Eggyel több holnap; eggyel kevesebb múltidő;
Eggyel több Pont jókor!, eggyel kevesebb Már késő!;


Eggyel több esély; eggyel kevesebb elmúlás;
Eggyel több érzés, eggyel kevesebb tudás;

 

Eggyel több igen, eggyel kevesebb soha;
Eggyel több édes, eggyel kevesebb mostoha,


Eggyel több ember, eggyel kevesebb robot;
Eggyel több vidám nap, eggyel kevesebb komor;

 

Eggyel több bizalom; eggyel kevesebb taktika;
Eggyel több dicsérő szó; eggyel kevesebb intrika;


Eggyel több fedetlen arc, eggyel kevesebb smink;
Eggyel több újdonság, eggyel kevesebb rutin;

 

Eggyel több emberi érték, eggyel kevesebb ármány;
Eggyel több egyedi ember, eggyel kevesebb szabvány;


Eggyel több ünnep, eggyel kevesebb gyász;
Eggyel több kiszabadult vad, eggyel kevesebb vadász;

 

Eggyel több válasz, eggyel kevesebb talány;
Eggyel több együttlét, eggyel kevesebb magány;


Eggyel több érzés, eggyel kevesebb okoskodás;
Eggyel több jó tanító; eggyel kevesebb fejmosás;

 

Eggyel több mindig, eggyel kevesebb rossz;
Eggyel több soha, eggyel kevesebb gonosz;


Eggyel több mások; eggyel kevesebb én;
Eggyel több megélt érzés, eggyel kevesebb költemény;

 

Eggyel több kezdet, eggyel kevesebb vég;
Eggyel több Rajta hát!, eggyel kevesebb Most már elég!;


Eggyel több Miért ne?!, eggyel kevesebb Miért?!
Egyel több Élet, hogy élj, egyel kevesebb Halál a semmiért!

 

 

Mielőtt 

Nem halok meg addig, 
Míg nem szerettem valakit szívből, 
Míg nem ordítottam teli tüdőből, 
Míg nem álltam két ország határán, 
Míg nem aludtam egy óceán partján.

 

Nem halok meg addig, 
Míg egy gyermeknek életet nem adok,
Míg egy férfinak örök hűséget nem fogadok, 
Míg egy boldog verset nem írok, 
Míg álmodni éjjelente még tudok.

 

Nem halok meg addig, 
míg nem éltem,
S nem éltem addig, 
míg a haláltól nem féltem.

 

 

Csak egy!

 

Csak egy pofon, 
csak egy csók,
csak a rosszak
csak a jók.

 

Csak egy fénykép,
csak egy eszme,
csak egy emlék,
csak egy lecke.

 

Csak egy új,
csak egy régi,
csak egy múlt,
csak egy tévhit.

 

Csak egy szerelem,
csak egy árulás,
csak egy érkezés,
csak egy elindulás.

 

Csak egy könnycsepp,
csak egy mosoly,
csak egy ember,
csak egy fogoly.

 

Csak egy kézfogás,
csak egy ölelés,
csak egy búcsúzás
csak egy kötelék.

 

Csak egy vita,
csak egy békülés,
csak egy hiba,
csak egy menekülés.

 

Csak egy esély,
csak egy bukás,
csak egy tévedés,
csak egy feloldozás.

 

Csak egy háború
csak egy béke
csak egy szó
csak egy Élet!

 

 

 

Kortársak (2016.07.11)

 

Ha akartál te is szívből szeretni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha szerettél őszintén, nagyokat nevetni,
akkor kortársak vagyunk!

 

Ha tudtad mit jelent valamitől félni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha akartál bármit is, de örökké remélni
akkor kortársak vagyunk!

 

Ha tudtad mit jelent mezítláb járni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha érted mit jelent éhezni és fázni,
akkor kortársak vagyunk!

 

Ha volt erőd hibázni és bánni,
akkor kortársak vagyunk!

Ha akartál az életben egy csodára várni,
akkor kortársak vagyunk!

 

Ha volt benned szeretet, örök és hit,
akkor kortársak vagyunk!

Ha volt benned béke, jóság, mi előre vitt,
akkor kortársak vagyunk!

 

Ha tudtad, hogy csak por és hamu vagyunk,
akkor kortársak vagyunk!

Ha ember voltál e Földön egykoron,
akkor kortársak vagyunk!

 

 

Élettel festett kép (2016.07.21)

 

Mosolyom napsugár,
könnyem a zápor,
szívem s elmém távolsága,
mi egy vásznat behatárol.

 

Sikereim fenséges dombok,
bukásaim mély vermek, 
annyi tervem ecset kezembe,
- mivel éltem -
vásznára színeket festek.

 

Barátaim szilárd hegyek, 
miket szavaim pusztítanak s építenek.
Lépéseim nyomán virágok nőnek,
- mik érzelmeim viharában tanulják,- 
hogy legyenek elég erősek!

 

S ha egy nap elfárad kezem,
te fesd rá helyettem a nevet,
mi rejtett engem, világom,
s az egész Életemet!

Magamat ajánlom Én!

 

 

Tengerparti kő

 

Eldobott kő az égető homokon,
Kit minden ereje elhagyott,
Árva virág az összedőlt romokon
Már csak ennyi vagyok.

 

Messzire vetet árva kavics,
Kit a kéz, mit szeretett, eldobott
Még mindig remél és küzd akkor is
Ha millió tára a hittel felhagyott.

 

Apró, védtelen, érző szívű kő
Ki most egyedül harcol önmagáért,
Még reméli, hogy szép lesz a jövő
Hisz, mindent feláldozna a világért.

 

Kavics ki csak egyre, szeretetre vágyik,
De tudja, addig még ezer hullám hányja-veti,
De eljut egyszer a megnyugtató otthonáig
Egy helyre, hol mindenki szereti.

 

 

Délibáb

 

Ugyanaz az ember,
Ugyanaz a kép,
Ugyanaz a Mester,
Ugyanaz a szép.

 

Ugyanaz az érzés,
Ugyanaz a szív,
Ugyanaz a cél,
Ugyanaz a kín.

 

Ugyanaz a mosoly,
Ugyanaz a vágy,
Ugyanaz a fotó, 
Ugyanaz a báj.

 

Ugyanaz a nap,
Ugyanaz az éjjel,
Ugyanaz a Ma,
Ugyanaz a kétely.

 

Ugyanaz az esély,
Ugyanaz a küzdelem, 
Ugyanaz a remény,
Ugyanaz a félelem.

 

Ugyanaz az ész,
Ugyanaz a pillantás,
Ugyanaz a tét,
Ugyanaz a sóhajtás.

 

Ugyanaz a szó,
Ugyanaz az értelem,
Ugyanaz a jó,
Ugyanaz a veszedelem.

 

Ugyanaz a múlt,
Ugyanaz a holnap
Ugyanaz a bú,
Ugyanaz a móka.

 

Ugyanaz az űr
Ugyanaz a tollvonás,
Ugyanaz a mű
Ugyanaz az alkotás.

 

Ugyanaz az árny,
Ugyanaz az erő,
Ugyanaz a táj,
Ugyanaz a derű.

 

Ugyanaz a fény,
Ugyanaz a gondolat,
Ugyanaz az én,
Ugyanaz a csoda.

 

Ugyanaz a dátum,
Ugyanaz a hely,
Ugyanaz a bábu,
Ugyanaz a teher.

 

Ugyanaz az élet,
Ugyanaz, bármit látsz,
Minden-minden ugyanaz,
Mégis egy másik világ.

……..egy másik világ!

A táncoló szív

 

Egy elrejtett mosoly az arcodon,

mit nem mutatnak a fények a színpadon.

de látszik egy öltöző sötétjében,

s egy baráti szív szeretetében.

Te magad vagy a Mosoly!

 

Egy elkapott szívdobbanás miközben nézed,

táncosaid, hová jutnak kezeid óvó kötelékében.

S mikor újra hozzád és érted szól a zene,

mert lettél annyi év alatt a tánc szerelmese.

Te magad vagy a Szívdobbanás!

 

Egy ölelés mielőtt színpadra lépnél,

ha tehetnéd, a világot átölelnéd,

még ha téged csak oly kevés ki ismer.

Te élsz küzdve, reménnyel s hittel.

Te magad vagy az Ölelés!

 

Egy tánc, mit annyi év óta jársz.

Harcolsz, küzdessz, elbuksz, de felállsz.

Boldog, szomorú, keserédes dallamra járod,

miközben könny, fájdalom, emlék s remény a párod.

Te magad vagy a Tánc!

 

Egy meghajlás a színpadon, a világ előtt,

miközben érted szól a taps, visszaadva minden erőt.

Tudd, hogy különleges vagy, annyi milliárd között,

mert szívünkbe miattad az élet dallama költözött.

Te magad vagy a Meghajlás!

 

Egy élet, melyet élsz, annyi szenvedéllyel.

Őszintén, hittel, egy mindig táncoló szívvel,

mellyel annyi csodát adtál a világnak,

hogy miattad már odafönt is táncot járnak!

Te magad vagy az Élet!

A Tudásról

 

Menekült a Magány,
Át három emeleten,
Kezében egy üres lap,
Előtte a végtelen.

 

Szemébe könny szökött, zokogott
Elvesztette édesanyját a Tudást,
Ki neki búcsúlevelet nem hagyott,
Így választotta inkább a futást.

 

Csak a Magánynak nem üzent semmit a Tudás,
Testvérei mind kaptak emlékül valamit,
Mégis édesanyja utolsó csengő szavait,
Visszhangozzák egy lépcsőház falai.

 

" Nem búcsúzom tőled gyermekem, Magány,
Egy boldog versnek hagyok csak egy üres lapot,
Mit elmondhatnék néked, tudom,
Te majd azt saját bőrödön tanulod.

 

Vedd hát- e lapot örök emlékül,
S tőlem a legtöbbet kapod,
Esélyt egy boldog versre,
Ez mindenem, mit adni tudok."

 

Hogy szerette -e gyermekét a Tudás,
Erő fivére, s Szenvedély nővére között,
Választ nem kapunk míg világ a világ,
S míg nem olvasunk a Magány boldog versének sorai mögött.

Ártatlan polihisztor

Polihisztor volt az apám, 
Magam is az akartam lenni, 
Hogy mit kell ehhez tudni s tenni,
Elindultam az első szembe jövőt megkérdezni.

Nem jött szembe, csupán ült egy padon,
Egy idős koldus, egy őszi hajnalon. 
Válaszát nem felejtem el soha,
Mosolya édes volt, mégis mostoha.

Egy polihisztor tud mindent, mi nem jó semmire,
Üres szavakat ír egy ócska fecnire.
Művészethez mindhez ért,
De lelke kemény s hideg mind a jég.

Beszél holt nyelveket, mit nem ért senki,
S nem tudják már mivel kellene kitüntetni.
Mindent átélt mégis semmit sem tanult,
Egyszerű embernek lenni neki túl bonyolult.

Mindig beszél, mert retteg ha hallgat,
Egy polihisztor a legnagyobb balga.
Azt hiszi tud élni, s ámítja magát lankadatlanul,
Mert egyet sosem értett meg: 
Ki e világra született, mindhalálig élni tanul.

Én ültem a padon s hallgattam egy bölcs öreget, 
Ki akkor és ott megmentett egy életet.
A nevét nem árulta el, magáról csak annyit mondhatott:
Embernek születtem s élet nevelte polihisztor vagyok.

 

 

 

A tűz hatalma

Mint szunnyadó vulkán élem napjaim,
Nem szólok már semmit, senkinek,
De a fagyos tengernek forrni fognak habjai,
Ha kitör a világra, mi van most idebenn.

Senki nem tudja, de belül is pusztít a láva,
Mar, éget, tajtékzik szüntelen,
Engem is megöl mielőtt rátör a világra,
S helyére kerül majd az üres végtelen.

Vidám, apró szikra volt kezdetben, majd meleget adó tűz,
Most forrón izzik, pusztít kegyetlenül,
Mi felemészt mindent mi másokhoz fűz,
Gyötör míg helyébe érzéketlen szikla nem kerül.

Belül fáj csak igazán a láva,
Megváltás a vulkán számára,
Ha egy napon kitör a világra...
...még ha szívét is szakítja szét!

 

 

Több mint én

 

Hová menjek, ahol megmondják Nekem

-hol keressem önmagam- őszintén, ne csupán kedvesen.

 

Több vagyok,

mint egy kép a tükör másik oldalán;

több, mint mit fel tud fogni az ész.;

több, mint a szó mit a szám elbeszél.

 

Több vagyok,

mint ócska szó, mit papírra írok;

több mint egy üzenek, mit egy másiknak hagyok;

több mint magam tegnap, remélem több vagyok.

 

Több vagyok,

mint puszta test s néhány szőke tincs,

több, mint a ruha mi rajtam van, több mint megannyi szövet ;

több, mint magam árnyéka mi bárhová követ.

 

Több vagyok,

mit szív s több, mint az elme,

több mint megannyi tudomány, több mint élet lexikon;

több, mint érzelem s több, mint tudás; tudom.

 

Több vagyok

mindennél e világon s tova;

több vagyok mint az élet íze s mosolya;

több vagyok, mert ezt hinni akarom; több mint ostoba.

 

Több vagyok,

mert ezt hinni akarom; több mint megannyi csoda.

 

 

Egy emberöltő alatt 

 

Az anyaméh melegét hátrahagyva,
Mikor világod csendjét felváltja egy másik hangja,
Mikor tele torokból üvöltesz,
Mivé tett az élet?- kíváncsian kérded.

 

Első lépéseid mikor megteszed,
S otthonod kenyerét először eszed,
Mikor tiszta elméddel a világot nézed,
Mivé tett az élet?- bizakodón kérded.

 

Mikor megtanulod egy világ nyelvét,
Írni, olvasni, számolni az élet történelmét,
Hiszed, hogy te leszel, ki sohasem téved,
Mivé tett az élet?- kihívóan kérded.

 

Mikor annyi könyv után, az élet adja a leckét,
Kutatod célját, okát mindennek, őseid hiedelmét,
S mikor eszed, szíved vakon álomra szenderül,
Mivé tett az élet?- kérded hitetlenül.

 

Mikor látod, hogy születik, majd múlik el minden,
Vágyak, célok, álmok, emberi határon túl s innen,
Meggyötörten küzdesz, majd padlóra kerülsz
Mivé tett az élet?- kérded esztelenül.

 

Mikor lényed újra arra a csendességre vágy’,
Nyugalom, szeretet, az a rég nem látott világ,
Mikor tudásod végtelen, csak időd s erőd kevés
Mivé tett az élet?- kérded könnyedén.

 

Mikor egy választ kerestél egy, életen keresztül,
S, hogy ott lesz a következő sarkon- hitted szentül.
Mikor az első lapát föld koppan koporsód tetején
Fejfádat sírodra tűzik: „Nem az élet tette, hanem én!”

 

 

 

 

Vigyázz, csalok!

 

Legnagyobb kincsem létemben,
Egy írói toll szabadsága,
Mesét írok s oda bújok, 
Ha már nem bírom ebben a világban.

 

Vigyázz velem, csalok,
Mert már akkor tudom a végét,
Mikor őszintén szemedbe nézve,
Kezdem el egy történet mesélését.

 

Tán átírom a mese végét,
Hogy ne fájjon annyira,
S hogy magunkra ismerve egy mesében,
Ne ölje meg lelkünk a bűntudat.

 

Kérhetsz tőlem bármily' mesét, 
De rólad nem írok soha,
Mert mi emberként édes e világban,
Az íroként nem több, mint mostoha.

 

Tudok írni boldog véget,
Szomorút is, ha arra kérsz,
Írok addig, míg valaki, 
Életre nem kelti a mesém.

 

 

 

 

A szív hangjai

 

Miért nem írható ki magamból az élet? 
Ahogy leírnék egy betűt, elmémből

az emlékek úgy törlődnének.

 

K mint küzdelem, keservesen, 
R mint ragaszkodni, reménytelen,
Gy mint gyűlöl a gyáva,
F mint feladni, felírni a fejfára.

 

T mint tűz mi felemészt,
É mint élni akarni valamiért,
H mint hűtlenség, harag,
M mint megbocsát és marad.

 

Sz mint szívből szeretni s szenvedni,
V mint viszonzatlan vágyni, veszíteni,
B mint bűnhődni mert büszkén buktál,
T mint tisztelni a tudás titkát.

 

Ö mint ölelni, örökké, örömmel,
S mint semmit, senkit, sohatöbbet,
A mint adni s akarni, 
D mint dühöngni, s dugába dőlni.

 

H mint hit, harag s hűség
K mint könny, kitartás, keserűrég.
F mint fájdalom, félelem, folytatás,
E mint együtt, egység, elindulás.

 

J mint jövő, jóvátétel, s jó,
M mint minden mit megbánsz megbocsátható,
Í mint író s Í mint ígéret,
É mint érték, ész és élet.

 

Sz mint szabadnak születni, széllel szállni,
T mint távol tőled, társra találni
S mint "segíts !" sötétben súgni Neked,
Cs mint csodában csalódni csendesen.

 

G mint gúnyos, gőgös gondolat,
H mint hős, hitvány, hontalan.
M mint mától mindörökké,
Á mint álom, átváltozni s álszentség.

 

V mint valaha végbemenő változás,
M mint most, mi és a magány,
N mint név, s mint némaság. 
F mint a fény s F mint a feloldozás.

 

Az összes betű mi létezik e világon,
Mit valaha alkotott az ember,
Végtelen szót alkotva belőle sem elég,
Hogy leírja az emberi szív legkisebb üzenetét.

 

 

 

 

 

Saját magad

 

Ne lopd el az érzéseim, 
Érezz magadnak újakat,
Ne tedd fel a kérdéseim,
Kérdezd, mi tudásodon túlmutat.

 

Ne lopd el a harcaim,
Az élet Neked is tartogat,
Ne hangoztasd a mondásaim,
Tapasztalj magadnak másikat.

 

Ne lopd el szavaim Tőlem,
Csak most volt erőm magamtól hallani.
Ne vedd el múltamat, jövőm se,
Csak így tudsz mellettem maradni.

 

Ne lopd el emlékeim se,
Együtt teremtsünk kettőnknek,
Otthonomból se űz el,
Sőt, védj meg ha betörnek.

 

Ne akarj másolat lenni, ne tedd!
Ember vagy, bárki lehetsz!
Ne lopd el, mi én vagyok, Magam.
Egy valódi porszem, több mint a bolond arany.

 

 

 

 

 

 

 

Tréfa, különleges embereknek

 

Ide s tova sok ezer éve,
Hányják-vetik a kérdést emberek,
Több kevesebb sikert elérve:
"Az élet vajon örökletes?"

 

Millió józanbolond tudós, egymás hegyén-hátán
Keresték a választ, de azt égen-földön nem találták
Pedig oda-vissza minden könyvet átrágtak,
Gondolkodva évekig csak fel-alá járkáltak. 


Most vagy soha mondta mind mérgében,
Egyszersmind legyen válasz a kérdésre.

Míg tőlük egyszer egy követ hanyatt-homlok menekült,
Büszkén, mint kinek Gordiusz csomóját megoldani sikerült.


Maholnap már ezer éve jött a válasz, levélben.
Bölcsesség, mit nem hallani úton-útfélen.

Egy ízig-vérig bolond népség,
S a világ nyolcadik csodája,
Akarva akaratlan, nem került fel listára.


Olvashatsz még e tudósokról hébe-hóba
Egyik másik létezett, mesékben is s a valóban.

Többé-kevésbé egyhangúlag, de megállapították, 
Majd feketén-fehéren nekünk leírták,
hogy e kérdést feleslegesen csűrték- csavarták.


Hisz az válasz nemigen áll másból, 
csak ellentétes szavak összerakásából.

Utóiratnak egy kivételt meghagytak: 
A kivétel próbálja a szabály!- ebben maradtak.

 

 

 

 

Hajnal

 

Mily ócska történet ez, 
Hajnali három. 
Esik.
Alszik a világ,
Csak az én lelkem van ébren, 
már nem álmodik.

 

Nyikorgó parkettán osonok a sötétben 
ágyamig,
Nyikorgó parkettán suhannak
életem tovatűnő álmai.

 

Hajnali négy. Elállt. 
Néhány esőcsepptől
tiszta lett a világ.
Szemem csukódik.

 

Csendben, az életen merengve,
várom a felkelő nap első sugarát.
Örökre szívembe vésem,
A hulló eső cseppjeinek néma zaját.

 

 

Utcakép (2016.07.10)

Egérrágta, rongyos élet,
mi a járdán melletted elszalad,
miként szél hajtotta gyűrött újság,
mi néha egy oszlopon fent akad.

Mint kisgyerek ki apját kéri,
emelje fel újra és újra,
miközben hangos kacajjal kíséri,
hogy édes apja fel-feldobja.

Így élünk mi földi lények,
miként egy őszi pesti utca
szemetet görget messze a szél,
s a mocskot az eső mossa.

Most csendes minden pad a téren,
felálltak s tovább mentek emberek,
s maradtak, mik kezdettől voltak,
padkák, fák, lámpák s az elhagyott életek.

 

 

Hajnali szerelem

 

Csak hajnali szerelem az élet,
Felébreszt hirtelen,
S te aludnál még,
De ő melletted terem.

 

Csak hajnali szerelem az élet,
Te éhes vagy s inni vágysz,
De elindulni a meleg ágyból,
Nehezebb, mint annyi ifjúkori láz.

 

Csak hajnali szerelem az élet,
Hunyorgás, s aludni vágyás,
Üres has, szív és elme,
Mert későn jött a hajnalhasadás.

 

Csak hajnali szerelem az élet,
Csak a te titkod marad,
S az a néhány perc míg éled,
Szürke egérként továbbszalad.

 

Csak hajnali szerelem az élet,
Egy elmúlt tegnap s a ma között,
Te lehunyt szemmel azt reméled,
Te leszel, ki hajnali szerelmedből házasságot kötött.

 

 

 

 

 

Ihlettöredék

 

Tiszteletlen házasságban csavarogni
Mit az élettel kötöttél,
Szerelemmel, szenvedéllyel; de tudod most,
Ott rontottad el, hogy a világra jöttél.

 

Magas, büszke, dérceg volt apád
Ki mindig átlépte az ellenség partvonát,
Anyád sem különbözött tőle,
Csak, hogy őt engedte a sírban előre.

 

Testvéreid, mint ócska játék,
Szerte széllyel valahol,
Felkapna ha tudná a szél,
Valamikor Neked dalolt.

 

 

 

 

Itt maradtak

 

Egy másik világból jöttem,

rendet tenni idegenek között,

gondoltam tán életet mentek,

ha én is magukfajtának öltözök.

 

Jöttem messzi földről, én a Béke,

harcosok közt, idegen voltam,

Én reménykedve a mában éltem,

míg mások jövendőben s múltban.

 

Láttam mindent, mit látni véltem,

Én a Jog, mégis semmit lényegében.

Világa ez millió álarccal palástolt tükörképnek,

csupán bábjai egy gyűlölet szülte ellenségnek.

 

Győztem én az Igazság, de milyen áron,

Most útlevelet kérnek megannyi határon,

Kimondták az igazságot,

s húztak egy vonalat, ez a ti hazátok.

 

Én a Béke jöttem büszkén egykoron,

Én a Jog, láttam mindent mégis semmit,

Én az Igazság győztem, ha ezt annak lehet nevezni,

Mind visszamennék, de a Szeretet nem enged visszamenni.

 

 

Életfilozófi(zs)ák

 

Emberek sétálnak zsákokkal a hátukon,
Egyikük zsákjában sincsen más csak fájdalom.
Két kézzel markolják pénzzel teli zsákuk, 
Mert útközben eladták minden emberségük s vágyuk.

 

Hírnév van a zsákokban,
De már csak néhány méteren,
Összecsuklik súlyja alatt
S meghal mind, ki megpihen.

 

Egy másiknak nincsen más,
Csak éltető karrierje hátán,
Hullott a zsakból a valódi érték,
Mikor mászott fel a rang létráján.

 

Pénz a zsákban, hírnév és karrier,
Nem tudja, hogy lépteivel meghalni siet. 
Zsákok tele rossz érzésekkel, 
Bocsátatlan bűnökkel, viszonzatlan szerelmekkel.

 

Cserélné mindenki a zsákot,
Mit magával cipel,
Egy sem áll meg mégsem,
Hiszi mind , hogy nem teheti le.

 

..Egy napon aztán megláttak egy vándort...

Zsák nélkül jött a vándor,
Boldogan fütyürészet,
Mert mikor már nem bírta a zsákot,

Letette és tovább lépett.

 

Életbazár

 

Eladó egy olcsó tréfa,
Ősöktől kapott családi staféta,
Féláron most egy második esély,
Ajándékba bűnbánó arc, s egy kihült szenvedély.

 

Akcióban minden emlék,
Család, barát, idegen,
Vigye kinek van rá pénze,
Nem kell, hogy törzsutas legyen.

 

Bérbe adnám jutányos áron,
Minden földet, hol enyém a lábnyom.
Ugyanitt alig használt idegrendszer kapható, 
Kilóra most az emberi szív, gusztustalan de dobogó.

 

Kiárusít az Életpiac,
Akcióban szeretet, s vígasz
Értékcsökkent a boldog nevetés,
Szeméttelep lett az egész.

 

Aki kapja marja, avagy kérem szépen vigyék,
Mert rebesgetik, hogy odafent bevonják az engedélyt.

 

 

 

Egy másik reggel

 

Hűvös volt a reggel, 
Istenemre mondon
Egy madár dalolt az ablakban,
S még aludtak a gondok.

 

Fényes volt a reggel,
Istenemre mondom,
Tisztább fényt, szebbet
Nem láttak a földi nyomoroncok.

 

Gyönyörű volt a reggel,
Istenemre mondom,
Tüdömben éreztem az életet,
S nem kellett levegőért kapkodnom.

 

Hirtelen volt a reggel,
Istenemre mondom,
Egy szempillantás alatt jött,
Megbékélt a világgal, mi tegnap forrongot.

 

Egy csoda volt a reggel,
Istenemre mondom,
Tán egy szebb világban ébredtem,
Hazatért szívem mi eddig bolyongott.

 

Örök áldás volt a reggel, 
Istenemre mondom,
Mert hívővé tett egy hitetlent,
Átölelve egy árva bolondok.

 

 

 

Az élet esőnapja

 

Ha esik akkor napoljunk,
Istenem, ezt hányszor mondtuk,
Volt az égnek felettünk hatalma,
Kibúvót kerestünk, kellett egy "B" terv,
Hívja mindenki, ahogy akarja.

 

Túl sok volt a "ha" a létben,
Sötét felhők, az égszín kékben,
Mi vihart véltünk látni, s kerestünk
Okot, hogy feladjuk, kifogást,
Miközben ragyogott a nap feletünk.

 

Akartunk mindent, annyira nagyon,
Mint költő halni egy vörös pirkadaton,
Ha Ígéretünk s Fogadalmunk ember volna,
Árulásért, csalásért joggal ütne,
Miközben hozzánk Hűtlenhez semmit se szólna.

 

Esőnapra tervezzük az életünk,
Vihart kérve Istentől, mi elmossa premierünk,
De az esőnap mint mindig, most is elmarad, 
Mert emberi okokra hivatkozva, 
Megtagadta főhősét a színdarab.

 

 

Szeretetéhség

 

Árva sírkert délidőben,
néma igazság egy sirkőben,
ez áll rajta: Nem szerették!


Nem, a lelkét! Csak a testét.

Szállt százfelé gondolatja,
mert nem volt eszme, mi visszatartsa.
Rokona, barátja, ismerőse,
tán saját bűne került e sirkőre.

 

Néma sírkert alkonyatkor,
Tán csak néha látni,
Első hangunk szeretetért kiált,
s e vágy üldöz minket a halálig.

 

Az Idő hatalma

 

Volt fekete, de most már fehér
Gazdag volt, mostanra már szegény.

Szomorú volt, most már boldog,
Tiszta volt, de mostanra foltos.

 

Új volt, mi most régi
Hamis volt, de most valódi.

Borult volt, most derült,
Volt édes, mi most keserű.

 

Fiatal volt, most már öreg,
Buta volt, most már bölcs lett.

Csúnya volt, mi mostanra szép,
Épp volt, mi most már szerte szét.

 

Gyáva volt, de most már bátor,
Néma volt, most zeng a világ a hangjától.

Üres volt, de mára csodultig van,
Lassú volt valaha, a mostanra gyors iram.

 

Sok volt mi mára már kevés,
Könnyű volt, most már nehéz.

Tilos volt, most már szabad,
Sötét volt ott, ahol most világos van.

 

Forró volt egykoron, mi most fagyos,
Voltam egykor valaki, most egy másik én vagyok.

S ki tette mindezt, vajon ki volt s most ki lehet ő?
Nem tett ő semmit, csak elmúlt, az Idő!

 

 

Falak mögött

 

Zajlott az élet a házfalak között,
Meghalt, született, elköltözött,
Így üzent ez a táj, mióta a világ örök….

 

Falak mögött dúltak háborúk,
Majd ott köttetett a béke, 
Onnan indult útjára egy eszme,
s visszatérve nyugtázta, hogy vége.

 

Falak, melyek messze látszanak,
Mögöttük bujkálnak emberek,
Életesdit komoly módon játszanának,
de így valódi életről beszélni, nem lehet.

 

Gondolt az ész, érzett a szív a falak mögött
Így lettek emberekből, állatok
Mert mit a falak engedtek, csupán az ösztön,
Élve a mának, nem várva más holnapot.

 

Zajlik az élet a házfalak között,
Hogy én hol voltam, s vagyok?
Mentségem egyszerű kérem szépen,
csak önfeledt hintázom a játszó téren.

 

 

Nyári délután

Múltam mellett üldögélek,
Volt, elmúlt szép remények,
S te elsétálsz mögöttem.

 

Tán egy remény, mi nemet mondott,
De még éltetni tud egy hívő bolondot,
Mindenkié vagy köröttem.

 

Már csak néha látlak életre kelni,
Mikor lelkem időt kap megpihenni,
Te vagy, mi türelemre tanít.

 

Érzem szívem ürességét,
De érzek, s ez már dicsőség,
Mert minden szívet facsar a kín.

 

Nem kellenek új remények,
Melyek tüzében életem porig éget,
Maradok csak Magamnak s Neked.

 

S ha hideg éjjel szele jönne,
Majd írok egy letűnt Időnek
Mert a Remény, már nem olvas verseket.

 

 

 

Emberpalánta

 

Élet vagy te attól a pillanattól,
Hogy megfogantál a sötétségben valahol,
S Ő azóta figyel rád, és szeret,
Reám bízott Téged kincsként, egy gyermeket.

 

Istentől kaptalak egy feladattal,
Neveljelek Belé vetett bizalommal,
Tanítsalak meg arra, hogy ő létezik,
S válaszoljam meg kíváncsi kérdéseid.

 

Világra jöttél, s én szeretlek,
Én is más kezét fogom, míg téged vezetlek
Isteni ajándéknak nevezlek, mások gyermeknek,
Ó bárcsak ilyen hittel indulnál az életnek.

 

Kőbe vésve

 

Befalazzuk szívünket mások előtt,
S ki bántott minket bocsánat helyett eltemetjük,
Befalazzuk otthonunk a szeretet elől,
Titkainak kőbe véssük, majd tengerbe vetjük.

 

Befalazzuk a boldogságot, hogy velünk maradjon,
A Napot, Holdat hogy csak nekünk ragyogjon,
A múltunkat, hogy minket békén hagyjon.
Minden jót s rosszat, hogy elmúlni ne tudjon.

 

Hisszük a rossz nem jut át falakon,
S hogy a jót örökké őrzi ócska beton.
Befalazzuk, S mondjuk: "Mosom kezemet",
De bűnhődünk mint egykoron Kőműves Kelemen.

 

Álom

Álmomban gyönyörű réten jártam
tengernyi pompás virág között,
de gyökerénél mindnek gyilkos férget láttam,
férget, mi a virág pompájába öltözött.

Hímes rét férgei után, nyugodt erdőbe értem,
itt nyuszik, őzikék és mókusok vártak
biztonságot, békét, boldogságot reméltem,
de hőn szeretett társaim, vad ellenséggé váltak.

Ahogy bírtam, futva menekültem, de álmom újra elragadott
egy kicsiny falucska lágy ölébe ültem
melegség, fény, jó illat, sok kedves ember fogadott,
de a fényeket lekapcsolták, a sötétség mélyére kerültem.

Csalódtam már mindenben, mit valaha szerettem,
az emberekben, célokban s benned ó természet,
most magam vagyok, mint hánykódó hajó partra vetetten,
A menekülés, magány s veszett álmaim mind  megemésztett

Felriadok álmomból, s levegő után kapkodok,
ki kell nyitnom szemem, s viselnem kell ami vár,
Hajnal van, kezdenem kell a következő napot,
a nap simogatja arcomat, így nem is oly szomorú a világ.

Ködlovag

Múlt éltem sötét erdejében,

Hova soha nem tér be a fény,

Megmentőm jön lovag képében,

Bátor ő, neve ennyi: Remény!

 

Ősz hajú, kopott, kedves öregúr,

Sok csatát megjárt, sokat elvesztett,

De még küzd, mert a kocka még fordul,

Másért küzdeni, élete célja ez lett.

 

Sokszor kapott útitársat,

De mellőle mind elbukott,

Rájött, a harcban másra nem várhat,

A semmiből várat építeni is tudott.

 

Életem sűrű, sötét erdejében,

Mikor már csak egyedül bolyongok,

Magamra hagytak, árvát harccal lelkében,

Nem hívhatok mást csak a lovagot.

 

Azt mondják, csupán ködlovag,

Kik nem látják azt, amit én láthatok

Miért akarják elvenni egyetlen támaszom,

Ki a legmélyebb sötétségben is világgal fogad.

 

Rég ismert lovag, ereje mégis önmagából fakad

Ő az, kit szüntelen kérhetem

Emlékeim, valóságot, vágyakat

Egész életem neki köszönhetem.

 

Szeretnék

 

Szeretnék dalos pacsirta lenni,

Mindenkinek szép dalt énekelni.

 

Szeretnék réti vadvirág lenni,

Magamból jó illatot árasztani.

 

Szeretnék őszi szellő lenni,

S minden arcot megsimogatni.

 

Szeretnék szabad madár lenni,

Egész világokat átrepülni.

 

Szeretnék fénylő csillag lenni,

Távolból mindenkire ragyogni.

 

Szeretnék az első fénysugár lenni,

Erőt adni s meleget élni.

 

Szeretnék éltető esőcsepp lenni,

Sáros arcokat tisztára mosni.

 

Szeretnék hajnali köd lenni,

Ezer szenvedést elrejteni.

 

Szeretnék gyönyörű szivárvány lenni,

Eső után reményt nyújtani.

 

Szeretnék sebesen szálló felhő lenni,

Perzselő hőség ellen árnyat adni.

 

Szeretnék hatalmas szikla lenni,

A bátorságot, erőt jelképezni.

 

Szeretnék vad hullám lenni,

Szabad és élettel teli.

 

Szeretnék mennydörgés lenni,

Félelmet keltő mégis szelíd.

 

Szeretnék villámcsapás lenni,

Mely gyönyörű mégis felhevít.

 

Szeretnék én lenni az ég, és maga a föld

Szeretnék én lenni a lent, és fönt.

 

Szeretnék én lenni minden, mindenkinek

Szeretnék én lenni, ki adni tudott hitet.

 

Szeretnék én lenni, kire mindig is vágytál,

szeretnék én lenni, kire reá találtál.

 

Sok minden szeretnék lenni ezen a világon,

Mégse lehetek senki már, belátom.

 

Bár most csak egy - csak érző ember- nem akarok lenni

Mégis Embernek alkottak, s ezt el kell fogadni.