Előszó

BUKTAVÁRI

Előszó

Nincs szánalmasabb látvány, mint egy ember a wc-n, aki azon gondolkodik, hogyan kellene kasszasikert írnia. Tragikus és egyben komikus is, ahogy próbálja magából kipréselni a reggelijét s azon agyal mi is érdekli az olvasóközönséget. Ja és nem utolsó sorban undi is ez az egész kép és groteszk.

Azt mondják, hogy egy könyv mindenkiben benne van, de másodikat már csak a nagybetűs írók tudnak alkotni. Na hát a mi írónk még ott jár, hogy a benne levő második könyv témáját megtalálja. Kiírt már magából mindent, legalább is úgy érzi s most marad az üresség és az, hogy miközben szükségét végzi agyal. Igyekszik minden ötletet megvizsgálni s kényszeríti magát, hogy fejben tovább vigye még akkor is ha egy merő baromság az egész. Nem értem miért akar mindenki görcsösen egy könyvet írni? Több százezer, ha nem millió könyv van a világ könyvtáraiban s van olyan, amit soha nem olvas el senki, de tényleg senki, még az író sem olvassa vissza a magánkiadásban kiadott könyvét, amit csak azért adatott, ki hogy dicsekedhessen, hogy ő már nagybetűs IRÓ. Bár nem tudom mikortól adják meg ezt a titulust. Szerinted, ha valaki leír egy épkézláb gondolatot magából s azt valaki elolvassa az már írónak számít? Ha igen akkor miért, s ha nem akkor miért nem? Vagy csak az igazán író, aki abból keresi a kenyerét, hogy karakterek egymásutániságából alkot több száz oldalt?

Hősünk, ha lehet ezt mondani rá, akkor már mindennel próbálkozott, amit írni lehet. Éppen csak a keresztrejtvényírást nem próbálta bár azt is nagyon szerette volna, de alkalmatlannak találták a felvételnél. Így szalasztotta el álmai állását, az akkori álmaiét. Mindig az után az állás után vágyakozott, amire éppen jelentkezett. Íróként nem volt nehéz beleképzelnie magát egy-egy szerepbe, melyet minden nap fel kellett volna vennie. Mert így ment ez neki szerepei voltak nem pedig élete.  Szóval visszatérve hősünkhöz, aki jelenleg egy elmegyógyintézetben volt recepciós, jobb híján, ígéretes reggel elé nézett, amikor két biztonsági őr kollégája elmesélte neki, hogy filmet akarnak forgatni s nem is akármilyet. Egytől egyig a kollégáikat kicsúfuló ugyanakkor vicces filmet találtak ki. Címe ugyan még nem volt a történetnek, de a forgatókönyvet már el is küldték egy rendezőhöz, hátha megrendezi neki. Legalábbis ezt mondták, hogy eben mennyi igazság van, azt csak a Jóisten tudja. Szóval a film. Kettőspont.

Az egész azzal kezdődik, hogy két őrszemünk, akik kiköpött hasonmásai voltak egymásnak, alacsony, kopasz és pocakos ugyanakkor jófej formák bemennek egy bankba. Azt mondjuk még nem döntötték el, hogy bank vagy lottózó, de egy kicsit a bank felé hajlottak mondván, hogy a lottózóban nincs annyii pénz. Hősünket is be akarták venni, mint a bank dolgozóját, de valahogy így is vagyis Nélküle is elég kerek lett a történet. Szóval mivel pisztolyuk nincs, mert ők amolyan fegyvertelen biztonsági őrök, bemennek a pékségbe és vesznek egy-egy kiflit, amit befestenek feketére és berakják a zsebükbe. S elindulnak, mint a mesehősök, csak nem éppen vándorútra, hanem bankot rabolni. Őrszemként az intézet kicsit gyámoltalan dolgozóit szerették volna magukkal vinni. Egyiküknek éppen nyakmerevítője volt, így csak felfelé tudott nézni. Csillagvizsgáló lett az indián beceneve. No ő lett egy első őrszem. Egy fiatal, visszahúzódó fiú, akinek szemei sokfelé néztek leginkább befelé lett volna az őrszemek vezetője. S egy narkolepsziás kollega lett volna a harmadik testőr, vagyis őrszem, akik vigyáznak arra, hogy a rendőrök el ne kapják őket. Nem tudom, hogy leesett e már a jellemzők alapján, ha nem, akkor olvassanak vissza s képzeljenek el három ilyen őrszemet, akik nincsenek éppen a toppon. Na lényeg a lényeg, hogy a rendőrök minden további nélkül elkapják a rablókat. S hogy mi lesz a pénz sorsa? Utolsó képként a három őrszemünket látjuk, akik korházi lepedőbe csomagolt, puttonyokkal sétálnak a pénzzel.

A filmet a mai napig sikeresen vetítik a mozikban. Vagyis nem, de azért jobb befejezés, mint az, hogy ment az egész a kukába, mert az, hogy ebből bármi is legyen sok etikai kérdést vetett fel. Így bár volt pár vicces pillanat a munkaidőben ennél tovább nem ment a történet. Másik kasszasikert kellett írnia, mert az a néhány mondat, amit felskiccelt édeskevés egy kerek történet megírásához.

Nem könnyű olyan írónak lenni, aki nem tud írni. S nem az analfabetizmusra gondolok, s nem is arra, hogy ne tudna szép Pázmányi körmondatokkal lefesteni egy életképet, hanem arra, hogy elfogy az ihlet. Az ihlet az írás maga. Lehet persze erőltetni, a nagy írók is elvonulva csendesen írtak nagy könyveket, de ha nem jön az a bizsergető érzés az ujjakba, ami egymás után nyomkodja le a billentyűzetet, mert ugye már az van lúdtoll helyett, akkor megette a fene az egészet.

Aztán ott van a féltékenység, amikor látja az ember, hogy másoknak milyen könnyen és egyszerűen megy az írás míg ő hiába erőszakolja magát akkor sem megy egy befejezet (…). Látjátok én is pocsék író vagyok, de nem annyira, mint az, akiről nektek mesélek. Mert nekem van mondanivalóm, mégpedig az, hogy mennyire nehéz is ez a szakma s mennyi a konkurens író, akik soha nem fognak még véletlenül sem megdicsérni, nehogy rontsd a bizniszüket. S az öndícséret büdös dolog így elismerést csak az olvasóközönségtől várhat az ember ha egyátalán eljut hozzájuk!