Elveszett szerelmek
Elveszett szerelmek
Különös éjszakákon álmunkban visszamegyünk a múltba s elmondunk olyan titkokat, melyeket a sírig cipelnénk. Nehéz dolog eldönteni kinek mondjuk azt, hogy szeretjük, mert szeretni könnyű, de felvállalni azt, akit szeretünk nem mindig az. Ezért vannak azok a bizonyos éjszakák, amik után könnyes a szemünk, mert azt élet végre megengedte, hogy elmondjuk, végre össze tudtuk szedni a bátorságunkat és hazugságok helyet kézen fogtuk azt, akit szeretünk, magunkhoz húztuk és elmondtuk neki. Ilyen éjszakák nélkül összeroppannánk a titkaink súlya alatt. Vannak titkok melyeket elmondunk valakinek, akiben nagyon megbízunk, de néha fájdalmas módon ők a sírba viszik a mi titkainkat s élnek úgy s beszélnek úgy szívünk szép szerelmével, mintha egy hétköznapi ember volna, mert tisztelnek annyira minket s a bizalmat, amit beléjük vetettünk, hogy megőrzik a titkainkat. Nem sűrűn adatik meg egy embernek, hogy tiszta szívből igaz szerelemmel szeressen valakit. Valakinek soha, a szerencsésebbeknek többször is az életben. A tiszta szívű szerelem naív a maga módján, s minden rossz ellenére a jót akarja látni a másikban. Az utolsó belénk rúgásig, ami már a megalázás tetőfoka szeretni akarjuk és fogjuk azt a másik embert, mert olyan emlékeink vannak róla, mint senki másnak. Amikor megnevettetett miközben belül nagyon fájt, amikor papaírhajót hajtogatott, csak, hogy felidézze a gondtalan gyermekkort, csak hogy mosolyt csaljon az arcunkra egy szürke hétköznapon. Aztán rájövünk, hogy annyi év alatt mindig csak ezekbe az emlékekbe kapaszkodtunk pedig folyamatosan bántott és megalázott minket, mi pedig tűrtük naívan, mert fogalmunk sem volt róla, hogy a bántás már nem a szeretet. Aztán jön egy éjszaka, amikor álmunkban újra őt látjuk, amikor el tudunk neki mondani mindent, és megért és szeret. Aztán eljön az ébredés, s miközben hullnak a könnyeink, mert már nincs velünk, az, aki őrzi a titkunkat s már régen nem az az ember, az a másik akibe beleszerettünk, s már olyan távol van tőlünk (…) De minket a béke jár át, mert elé álltunk és elmondtuk s már nem számít, hogy ő sohasem fogja tudni, s úgy éli majd le az életét, s az sem számít, hogy mi valahol mindig szeretni fogjuk, de mi is úgy éljük majd le az életünket, hogy ezt csak egy-egy éjjelen álmunkban mondjuk majd el neki. Különös dolog a szív, tud szeretni csupán álmunkban emlékek alapján s tudja, hogy ha itt a nappal, akkor elengedve a szerelmet dobognia kell tovább tudva azt, hogy távol marad szerelmünk tárgya mindörökké, s ha talán egy-egy napon majd látjuk őt, mert az élet az utunkba hozza újra és újra, akkor kedvesen mosolygunk, mint egy régi ismerősre, aki valaki valamikor talán másik bolygónk de mellettünk volt. S marad nekünk csendben az a néhány perc…
Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/