11. fejezet Őrület

Néha őrült dolgokat csinál az ember. Egyszer például nem tudtam elaludni, mert levelet küldtem a kedvenc színészemnek, aki eléggé ismert és rajongtam a hangjáért és magáért az egész pasiért. A gond az volt, hogy ő is a pasikért rajongott. Nem fért a fejembe az egész így írtam neki egyrész elküldtem a színdarabot, amit írtam másrészt az éjszaka közepén felbontottam a már lezárt borítékot és beletettem egy kézzel írt listát arról, hogy szerintem miért nem homoszexuális, és hogy én nagyon szívesen megismerkednék vele.

Egyszer olyan hét éves lehettem, amikor a helyi újságban versíró pályázatot hirdettek. Megadtak szavakat s abból kellett egy verset írni. Az volt életem első hivatalos műve. Aztán bármi történt az iskolában én fogtam egy papírt és egy ceruzát és írtam. Egyszer, amikor nekünk otthon még nem volt internetünk egy neves színház, akinek történetesen R volt az igazgatója kiírt egy drámapályázatot. Az iskola könyvtárában gubbasztottam egész délutánokat, hogy elküldjem a művemet. Aztán jött a nyáriszünet s mivel nekünk nem volt otthon internetünk csak ősszel, amikor megnyitottam a leveleimet találtam rá egy már régen lejárt meghívóra, amin szeretettel meghívnak a díjátadóra. Arról lemaradtam, de egy napon hosszas egyeztetés után megérkezett egy csinos fővárosi újságíró és egy fotós. Az újságírót azóta rendszeresen láthatják a tévében. Akkor értettem meg mit jelent a szenzációhajhász kifejezés. Egy sztori lettem, egy mélyszegénységben élő lány, akinek van affinitása az íráshoz. De a fényképész srác a Gazsi szimpatikus volt. Ahogy jöttem le a suli lépcsőjén folyamatosan fényképezett, akkor éreztem először milyen híresnek lenni. Bár akkor iszonyat zavarba hozott. Gazsi volt az első, akiről portrét írtam.

Szóval elküldtem R-nek a helyesírási hibával kiadott elismerő oklevelet és egy „őrült kézírást” arról, hogy miért is gondolom, hogy nem homoszexuális. Egy email érkezett talán a sajtósától, hogy még egy ilyen és irgum burgom lesz. Aztán egyszer találkoztam a dramaturgjával, aki azt mondta, hogy érdekes a darab. Vele személyesen soha, csak annyit hallottam belőle, amennyit ordított a földszinten s ami tisztán felhallatszódott a második emeletre.

12.fejezet Mamahotel

Azt az egyet megtanították velünk, hogy anyuci mellől ne hozzunk el fiút, mert akkor annak inkább örökbe fogadás szaga lesz, mintsem normális párkapcsolaté. Nem tudtam elképzelni milyen lehet az, amikor egy felnőtt férfinak az anyukája mondja meg mikor, kivel, hol és mit csináljon. Aztán találkoztam a bátyám akkori legjobb barátjával. Magas barna hajú barna szemű vékony srác volt. A testvéreivel volt s a Margit- szigetre mentünk. Én, mint mindig levettem a papucsomat és belelógattam a lábamat a szökőkút szélén lévő árokba. Aztán egyszer csak érkezett egy hölgy. Fogta a táskáját beledobta a szökőkútba ő maga pedig bemászott középre és lebegett. Hosszú percek teltek el, amíg megtaláltam a biztonsági őröket, hogy csináljanak valamit. Ők hívták a rendőröket, akik nem jártak túl sok sikerrel, szerencsétlen mentősöknek kellett kihúzni a nőt a szökőkútból. Ez az első közös élményem D.M-mel. Aztán sokáig beszélgettünk. Én akkoriban életem fő művét készítettem el és állítottam színpadra. Én voltam a világ legboldogabb embere. Bár mint rendező megbuktam, mert amikor súgnom kellett volna egy kimaradt jelenet miatt nem bírtam abbahagyni a röhögést, de aznap elkezdődött valami. Az első randinkon a nagymamájának segítettünk költözni s mivel az egyetem addigra már régen elúszott így minden egyes napot együtt töltöttünk. Egészen addig amíg a pincéjükből csodaszép szobát varázsoltunk a húgainak. Nagyjából a kapcsolatunk is addig tartott. Mind a mai napig nem értem azt, amit nekem mondott. Azt mondta soha ennyit nem sírt még lány miatt. Azóta sem tudom mi volt ennek az oka, de szerencsére már boldog családapa s én még csak eszébe sem jutok. Mondhatom irtó kellemetlen volt a bátyám esküvőjén frissen szakítás után találkozni, de hát, amikor elkezdődik a kapcsolat benne van a pakliban, hogy véget is ér. Valahogy nem értettem soha a férfiak hogyan tudnak olyan hamar tovább lépni. A bátyámnak volt egy menyasszonya, majd szakítás után néhány héttel már egy másik lánynak csapta a szelet. Rendkívül haragudtam mindkettőjükre. A bátyám volt barátnőjét amilyen nehezen fogadtam el, ugyanis fiatalabb volt, mint én olyan nehezen engedtem, ugyanis követve a példámat ugyanazt kezdte el az egyetemen tanulni és ez jóleső érzés volt. De végül is minden a helyére került. Mára a bátyám is boldog családapa és az exe is boldog feleség.

Talán említettem már, ha nem akkor most, hogy minden éjjel felkelek kettő és három között. D.M ebben az időszakban indult dolgozni, ugyanis egy pékségből szállította ki a kenyereket a boltokba. Tudom egy mérnök után egy kiszállító srác nagy váltás, de így is olyan szinten zárt közösséget alkottak, mint család, hogy abba néha a nagymama is úgy érezte, hogy nehezen fogadják be.

Naplóbejegyzés 2016.02.15 16:33

Tegnap vége lett. Hogy fáj-e? Kegyetlenül. Túlélem-e? Nincs más választásom! Igaz szerelem volt? A legigazibb, amit valaha érezni fogok. Az első randinkon rossz irányba indultam el a Margit-szigetre. Még jó, hogy ő észrevette. A szívem így is a gyomromban dobogott, ezek után meg főleg. No de sosem tagadtam, hogy kicsit szerencsétlen vagyok. Ezt ő is tudta. Így szeretett azt mondta. Különösen indult ez a kapcsolat, úgy ahogy soha egy sem. Nem volt sok randink, de minden perc, amit együtt töltöttünk egy színész világ volt pedig bennem tombolt a bipoláris zavar és nem éppen romantikus dolgokat csináltunk együtt. De semmiért nem cseréltem volna el azokat a pillanatokat. A nagyiját költöztettük hozzájuk. Emlékszem egyszer megpakoltuk használati tárgyakkal a bim-bam zsákot, amit mi vizes mókusok árvízvédekezésnél használunk. Aztán ő elment, a nagyija nem tudta, hogy ketten pakoltuk így csak ő lett az emlékgyilkos. Jártunk együtt a bányába leadni a szemetet, a méh telepen leadni a vasat, a padláson felmérni még a munkát, amiből volt bőven. Itt találtam egy rózsabimbót. Bár nem szeretem a virágokat, ez nem volt igazi. Odamentem hozzá és odanyújtottam neki. Aztán azt hitte azért adom, mert azt szeretném, ha ideadná nekem, pedig csak egyszerűen akkor és ott úgy éreztem, hogy miért ne adhatnék én neki virágot.

Három év óta ő volt az első fiú az életemben. Minél hamarabb el akartam mondani neki, hogy beteg vagyok. Emlékszem hazahozott és amikor én zokogva kiszálltam a kocsiból megkérdezte, hogy megölelhet-e. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő az, akit nekem szántak odafent. Aztán miután a nagyi átköltözött elkezdtünk egy szobát a testvéreinek. És itt jön képbe a család.
Amikor először mutatott be a szüleinek a piacra mentünk neki öltönyt venni. Amikor felpróbált egyet és kérdezte, hogy milyen mondtam neki, hogy üljön le benne. Tudom, hogy baromság volt, de ez volt, ami elsőre eszembe jutott. Az eladó azt mondta neki, hogy velem nem szívesen járna vásárolni, mert mondtam neki, hogy azért még próbáljon másikat is. No végül is lett öltönye. Szerettem, ha öltönyben volt, jól nézett ki, büszke voltam rá, hogy mellette lehetek.
De mégis akkor szerettem a legjobban amikor a pincét kezdtük szobának alakítani és estére már mindketten koszosam, kócosak és morcosak voltunk. Mindenhogy szerettem. Ünneplőben, civilben, és még abban a szakadt munkásnadrágjában is, amit már csak a jóakarat tart össze.
Szerettem őt és azt az embert is, aki mellette voltam. Mellettem ráébredt, hogy érzékeny. Mindig a szívem szakadt meg ha sírni láttam, főleg, ha miattam volt. Odáig egyedül voltam a betegségemmel, megszoktam, hogy magányos harcos vagyok, idő kellett míg megértettem, hogy ha vele szeretném leélni az életem akkor teljesen őszintének kell vele lennem.
Mellette biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, hogy senki és semmi sem bánthat. Még a bennem mélyen tomboló betegségem sem.

Tegnap is ezt éreztem. Ahogy ült mellettem az állomás várótermében a padon, és elmondta, hogy előre gondolva a közös jövőnkre ő nem elég erős a betegségem elviseléséhez, ezért szeretne véget vetni a kapcsolatunknak.

Egyik este amikor kicsit összekaptunk, de aztán megbeszéltük a dolgokat kérdeztem tőle, hogy ugye reggel nem fogok kapni egy üzenetet, hogy hagyjuk egymást. Mosolygott azzal a mosolyával, amit annyira szerettem, és mondta, hogy nem. Másnap reggel mégis egy üzenet állt a telefonomban. Leírta, hogy valami különös érzés fogja el, ha rám gondol. Azt hiszi szerelmes belém. Remélem ezt az ébresztést minden nő megtapasztalja életében. Amikor valaki igazán szeret, úgy ahogy vagy szőröstül-bőrüstől. Emlékszem egyszer azon "vitatkoztunk”, hogy nekem márpedig nincs orrszőröm. Erre azt mondta, hogy akkor hozza a szemöldökcsipeszt. Nem engedtem, mert lefényképezte az orromat belülről és megmutatta nekem. Viccből mindig megkérdeztem, hogy látszik e a bajuszom, erre ő mindig komolyan vizsgálgatta és megállapította, hogy ideje lenne borotválni. Tudta, hogy ezt komolyan veszem. Aztán egyszer felvette, hogy horkolok, amikor egy délután filmnézés közben elnyomott az álom. Senki nem tudott olyan kedvesen ébreszteni, mint ő. Egyszer megkérdeztem, hogy mit csinált, amikor aludtam, és azt válaszolta, hogy azt nézte ahogy alszom. Aztán tegnap még arra is kérnem kellett, hogy a szemembe nézzen miközben indokolja, hogy miért lesz vége.

Őszintén szólva nem tudom mi történt. Hol vesztettük el azon magunkat, akik akkor voltunk, amikor először találkozzunk. Azon az este megkérdeztem az öccse, hogy van-e valakije a bátyjának. Persze kértem, hogy ne mondja el, de mint utóbb kiderült alig fél óra múlva ő és a barátaim, akik mar tudtak arról, hogy nekem ő tetszik azon nevettek, hogy valahogy mindig az ő közelében voltam. Tudta már aznap este, hogy tetszik nekem. Aztán másnap a kilinccsel játszottam ahogy mindig, amikor éreztem, hogy miközben én lefelé nyomom valaki ellentart. Aztán láttam, hogy ő az. Azt hittem nincs más olyan lökött a világon, mint én vagyok. De rájöttem, hogy van.

Emlékszem, amikor megkérdezte, hogy megismerhet e jobban, éppen a hangmérnökkel dolgoztunk az akkori darabom hangeffektjein, aki azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy "minihitler". Ezt leírtam neki. Aztán jött az üzenet. "Akkor meg kell jobban ismernélek." Mire kérdeztem, hogy a hangmérnöknek kell engem megismernie vagy neki engem. Mire jött a válasz: "Hagyd a házelnököt!" Az a bizonyos T9. Mire végre kibogoztam, hogy azt szeretné megkérdezni, hogy megismerhet-e jobban. Azt hiszem furán vigyorogtam. Kicsi fájdalom is volt a mosolyomban, mert egy olyan nadrágban ültem kb. 3 órája, aminek a farzsebeire négy kiálló gomb volt varrva. Szóval ez a mi történetünk.

Aztán egyszer egy fogóval leszedte azokat a gombokat. Így csak a mosoly maradt. Ami most is rajta van az arcomon amikor visszagondolok erre a négy hónapra. Sok emlék elveszett, de nagyon sok megmaradt. Egyetlen percet sem bánok, amit neki adtam az életemből.
De tegnap vége lett. Hogy fáj-e? Kegyetlenül. Túlélem-e? Nincs más választásom? Igaz szerelem volt? A legigazibb, amit valaha érezni fogok.

Naplóbejegyzés vége

Naplóbejegyzés 2017.04.23 13:38

Hogy hiányzol-e még? Eszembe jutnak még a közös emlékeink. Még gyakran történnek olyan dolgok, amiről eszembe jut milyenek voltunk. Mintha távolról szemlélném a múltunk, meglátom magunkat másokban. Nem tudom, oly tisztán látnám-e a dolgokat, ha még mindig mellettem lennél. Ma is számtalanszor jutottál eszembe. Közös barátok, közös kedvencek s egy elvállóban lévő közös élet. Hazafelé tartva láttam a naplementét. Nem tudom miért, de te jutottál eszembe. Pedig semmilyen tekintetben nem vagy egy romantikus alkat. Talán a "hiányozni" szó azt jelenti, hogy elfelejtettem az okot, ami miatt így vagyunk s újra olyannak látlak, mint amilyen nem vagy s, hogy nem is tehetlek már azzá!? Akkor igen, hiányzol. Mérhetetlenül, pusztítóan és ész veszejtő módon.

Naplóbejegyzés vége

Minden első randim a Margit szigeten volt. Van valami varázsa annak a helynek. Mindig azzal viccelődök, hogy ha Budapesten vagy és se Budán és se Pesten nem vagy, akkor nem vagy sehol. Szeretem nézni a lusta gólyákat, akik nem hajlandók megmozdulni, ha nem a csőrükbe esik a falat.

Az első emlékem az, hogy csukódik a kapu, apa hazaért én pedig úgy teszik, mint aki alszik, hogy ne kelljen találkoznia vele. Érdekes, hogy sokszor visszatérő álmom volt ez, amígnem egyszer elmeséltem a nővéremnek és kiderült, hogy pontosan le tudtam írni a házunkat. Eszméletlen, hogy mikre nem képes az agyunk. Az ezt követő emlékem az, hogy apa kivisz a Dunához, hogy nézzük a hajókat. Mind a mai napig ha vízközelben vagyok, főleg ha Duna közelben akkor valamiféle kötődést kezdek el érezni, mintha a legrégebbi ismerősöm lenne.

 

 

Naplóbejegyzés 2016.02.15 16:26

Van egy stég valahol a Dunán. Rozsdás hordók és gumiabroncsok tartotta. Ma újra kijöttem ide. Távolról láttam a madarak hadát, akik bekésen telepedtek meg ezen az ócska fa tákolmányon. Sziklába vésett lépcsők és egy palló vezetett ide. Ez az a hely melyet annyira szeretek. Most mégis madárülülék fedte részeg suhancok által festékkel összefirkált kietlen pont mellyel szemben néhány luxushajó áll. 

Van itt egy rozsdás ajtófélfához hasonló tákolmány a stég Margit-híd felőli oldalán. Ma itt találtam menedéket a posvány ezen aprócska szegletén. 

A nap melegíti arcomat, miközben kezeim lefagynak az írástól. Saját árnyékomat látom a bal oldalamon, miközben cikáznak az emlékképek a fejemben. Szebb időket is megélt már ez a stég.

A Duna apró hullámai úgy fodrozódnak körötte, akárcsak egy gyönyörű kék bársonyruha amikor a szellő meglegyinti. Gyönyörű a látvány még így is. Tél közepén, elhagyatottan, mocskosan és madárürüléktől bűzlik egy stég valahol a Dunán. Én is itt vagyok. Itt ülök és mesélek róla, hogy aki erre jár emlékezzen erre a stégre.

Nem tudom mióta áll itt vagy meddig fogja még elviselni a rá nehezedő súlyos lábnyomokat. Azt sem tudom ki építette és ki lesz az, aki egyszer vagy megsemmisíti vagy egy aprócska mozdulattal elengedi hadd keresse meg helyét a Dunán. 

Emlékszem nyáron itt próbáltuk az első színdarabom nagy jeleneteit. Egyszer csúnyán bőrig áztunk, de a mai napig nem éreztem csodálatosabb érzést mint amikor ezen a stégen állva bőrig ázva álltam és csak engedtem, hogy a stég kiadjon magából minden lökést, melyet a víz árjától kapott. 

Ősszel ide jöttem ki annyi év után egy fiúval. Együtt hallgattuk a villamos kerekek hangját, amint átrobognak a Margit-híd kibetonozott felszínén. Együtt néztük, hogyan áll meg körülöttünk az idő, miközben pesti oldalon a szokásos hétköznap esti dugón derültünk. 

Elmúlt a nyár is. Az őszön keresztül megérkezett a tél. A stég magányossá vált. Én is egyedül maradtam. Rajtam nyomott hagyott az idő, miként a részeg suhancok összefestették szeretett stégemet. Bántottak emberek, miként ezen a helyen madarak hagytak büdös nyomot néhány itt töltött óra után. 

Most egy hajó ment el a stég előtt. Lassan értek ide hideg hullámai, mit az öreg stég méltóságteljesen visszaad. 

Már kényelmetlen ülni. Nem csak szívem tört darabokra, de már a csontjaimban sincs erő. A nap nyugovóra tér lassan. És én várok. Csak várok... Egy stégen valahol a Dunán, mert még reméljük, hogy jön a tavasz.

Naplóbejegyzés vége

 

Mindig is nagy változásokat tettem az életemben amikor valakit megismertem. Mindig azt hiszi az ember, hogy majd ez örökké fog tartan és az esetek nagy részében tévedünk.  Emlékszem amikor D.M-mel bementünk egy telefonszaküzletbe, hogy szeretném a számomat átkérni egy másik szolgáltatóhoz, hogy ingyenesen tudjunk beszélni viccelődtünk az eladóval, hogy választanom kell vagy másik szolgáltató, vagy másik pasi. Hát az előbbi csak pár hétig tartott ki.

13. fejezet A BLOG, avagy Ahová eszünk oda nem szarunk

T.G-nek kedves volt a mosolya és ő volt a felettesem. Miközben Zs-vel annyi órát tudtam beszélgetni néha-néha elszöktem fel az irodába, hogy beszélhessek vele. Aztán végül is ő rúgott ki, de akkor is úriember maradt.

2018. január BLOG I.-rész

Nő vagyok egy raktárban... És? FIGYELEM! Egy eseményről egyetlen személy által adott leírás SZUBJEKTÍV és véleménynek hívják! Kérek mindenkit, hogy így olvassa a következő sorokat! :) :)

Nálunk a raktárban majdnem mindenki Gábor, ha lány Gabriella. Magányos farkasként próbálunk túlélni minden napot. Talán bulinak indult az egész. Talán csak azt akartam, hogy a barátaim tiszteljenek azért, amit csinálok.  Mert ugyan melyik nő mondhatja el magáról, hogy egy autóalkatrész raktárban dolgozik, mint raktáros, s pont olyan koszos napjában tucatszor a keze, mint az enyém, ahogy azt balra-fönt láthatod... Szóval az elején csak egy újabb nagy kalandnak indult, mi előre láthatólag néhány hétig tart majd. Aztán rájöttem, hogy ideje végre normális munkahelyet keresni, pont úgy, mint ahogy a többi felnőtt ember.  Egy percig átsuhant az agyamon a gondolat, hogy hiba volt otthagyni a mérnökit, de már nem volt vissza út. De ha lett volna is, nem kell már.

 Ami a legjobban hiányzik a raktárban Bizalom! Egy szóval ez az, ami hiányzik a raktárból, ahol dolgozom. Jobban mondva az emberekből. A vezetésből a beosztottak iránt; a beosztottakból a vezetés iránt. A férfiaknál a legrégebbi béke és barátságjelző eszköz a kézfogás. Amikor az ember kezet nyújt valakinek, a rajta lévő ruha ujja felhúzódik, így a kezet nyújtó mutatja, hogy nincsen nála fegyver. Ma már csak egyszerű köszönési forma lett az ártatlan kézfogás. A raktárban, ahol dolgozom a férfiak nem foghatnak kezet a biztonsági őrökkel.  Egy kézfogásból vannak, akik erősen arra következtetnek, hogy a kezet fogó felek valami rosszat forralnak a raktár vagyona ellen. Nem mintha kézfogás nélkül nem lehetne simliskedni, de ilyen racionálisnak vélt okok miatt a kézfogás biztonsági őr és raktáros között szigorúan tilos, ahogy a kommunikáció is. Ha valaki kommunikálni, emberségesnek és barátságosnak mer lenni velünk raktárosokkal, az nem számíthat dicséretre a főnökétől.

Tehát hivatalosan azon kívül, hogy munka közben bármikor megállíthat és megkérheti, hogy fújjam meg a szondát, valamint kifelé menet, akár hosszút nyomtam, akár nem, egy biztonsági őr megkérhet, hogy húzzam le a cipőmet és mutassam meg neki, hogy lássa, semmilyen alkatrész nincsen benne; ezen kívül tilos a kommunikáció és a fizikai érintkezés minden formája. Sok régi történet kering arról, hogyan játszottak össze a biztonsági őrök és a dolgozók. Talán nem a legjobb megoldásként, de a teljes elszeparációt tudják felmutatni.  Ami a bizalomhiány egyik legnagyobb táptalaja. Hasonló a helyzet az eladótérben is. Ugyancsak történeteket mesélnek eladókról, akik több dolgot adtak oda ismerős vásárlóknak, mint amit azok kifizettek a számla szerint. Mondjuk ki loptak. Azóta minden egyes vásárlót közvetlen vásárlás után egy biztonsági őr szólít magához, hogy megnézze mit visz ki és mi van a számláján. Talán a vevők előtti egymás ellenőrzése a raktárban lévő bizalmatlanság civilek által legészrevehetőbb jele. Tudni kell azt, hogy történtek a múltban dolgok, ami miatt kerestek valami megoldást a biztonság fokozására, csak sajnos olyan eszközöket sikerült találni, ami a bizalom rovására ment, s egymás teljes ellenőrzése lett a vége. Aláírom azonban, hogy konkurens raktárakban a szedők munkáját, mögöttük álló felettesek ellenőrzik. Ezt sem megerősíteni sem cáfolni nem tudom, mert én magam nem dolgoztam ilyen konkurens raktárakban. De ha hihetünk a szóbeszédnek, akkor maga a szedési folyamat nálunk egy fokkal könnyebb, mint máshol.

Azonban nem halt ki még teljesen a bizalom a kollegákban. Amikor egy raktárban teljesen leállnak a liftek, mindenki a megtelt futószalag mellé pakolja a szedett ládáját és megy tovább folytatja a munkáját bízva abban, hogy lesz valaki, aki felrakja majd helyette a ládát, amit otthagyott, ha egyszer elindul a futószalag. Az egymás iránti bizalom vicces de tanulságos példájával zárom ezt a bejegyzést. Egy nagyon kedves anyagmozgató barátom, vicces kedvében volt, és kitalálta, hogy a fix bér helyett 100 Ft/raklap bérért dolgoznak. A kaloda azt hiszem az elmélet szerint 500 Ft-ot ért.  Ezt az információt továbbadta az egyik kollegájának. S ahogy az lenni szokott én már a liftben hallottam, hogy hónap elejétől módosult azt anyagmozgatók szerződése fix béresről jutalékosra. Persze én is elhittem és amikor találkoztam a barátommal, mondtam neki, hogy dolgozzon, mert a pénz nem játék. Nem értettem miért mosolyog annyit, mire csak azt mondta, hogy nyugodjak meg, meglesz a napi pénze, amennyi kell. Csak hazafelé árulta el, hogy az egészet ő találta ki, s szólt a kollegának is, aki a hír hallatán szélsebesen elkezdett dolgozni, mielőtt a főnökök fülébe jutna az új bérezés és vagy előveszik az ötletért vagy tényleg bevezetik.  Szóval így jár, aki megbízik annak igazában, amit mások mondanak neki. Elkezd tényleg keményen dolgozni.

A legvidámabb barakk(tár)- Szedődal

Egy napon, mikor egy betárosnak
Semmi láda nem akadt,
Eszébe jutott, hogy szedni kéne
Valami nagyon jattosat
Elment tehát az irodához,
Hogy magát szedni kérje át,
De az irodában éppen akkor,
Tesztelték az új teát.

Így hát elindult arra felé,
Hol védő italt kaphatott.
Arra gondolt, azzal talán
Túléli a műszakot.
Mindeközben kocsit szerzett,
Ládát is hármat, kékeket.
A jutira való tekintettel
Szedésre be is léphetett.

Minél inkább gyors szedő,
Annál jobban dől a lé,
Minél inkább kedves ő,
Annál inkább szeretik.

Szedi már a holmit,
Mindig, mindent, bármit.
Csak a szedés számít,
Mert szereti a ........(raktárat, ahol dolgozik)

Vidám pillanatok a raktár életéből:

Én: Te integetsz az ajtónak? (Kollega próbált a mozgásérzékelőre hatni, hogy ne záródjon be az ajtó)

Kollega: Egész nap kitárulkozik és megnyílik mindenkinek, de senkitől nem kap törődést. Ezért integettem neki.

Egyedi szóviccek/raktáros viccek kollegáktól:

- A nyugdíjasoknak lehetőségük van államköszvényt vásárolni.

- Aki megfogadja, hogy nem fekszik le ismert emberekkel, az celebátust fogad!

Megszoksz vagy megszöksz, avagy első nap a raktárban
Ha tudtam volna, hogy merre kell kijutni, akkor a raktárban töltött nagyjából tizedik percemben kiszaladtam volna. De fogalmam sem volt, hogy merre jöttünk be. Így máig itt maradtam.

Ma együtt dolgoztam egy kollegával, aki a másfeledik napját töltötte a raktárban. Jobban mondva ex-kollegával. A műszak közepén kilépett, de mivel kérték, hogy maradjon mert emberhiány van, így bevállalta még a mai napot. Nem ő az első, aki amilyen gyorsan jött úgy el is megy a raktárból, s biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó. Valahol megértem őket. Tudom mi éreztem amikor beléptem a raktárba s nem láttam mást csak fáradt embereket, hatalmas alkatrészeket és egy a Charlie és a csokigyárból jól ismert hidat, ami alatt szorgalmas umpalumpák akarom mondani komissiósok dolgoznak.

Valljuk be gyerekkorában senki nem erről álmodott. Senki nem azt rajzolta a papírra az óvodában, hogy szedő egy raktárban, de most úgy alakult a helyzet, hogy ez lett az a munka, ami megélhetést biztosít a mindennapokban. Talán senki sem érzi azt, hogy neki itt a helye és ide való, mert csak raktárosnak lenni egy ilyen helyen olyan megalázó, pedig ez nem így van.

Az első napomon öten kezdtünk. Négyen máig a raktárban dolgozunk, de volt valaki, aki már az első nap elment. Ő volt az, aki miatt mindenki Gábor lett és akit máig vígan emlegetünk. Nagy Dávidnak hívtak, olyan huszonéves lehetett. Az oktatásvezető is Gábor volt, és egy elírás miatt a listára, amin az aznap kezdők nevei voltak Nagy Gábor lett felvezetve, Nagy Dávid pedig sehol nem volt. Míg az oktatásvezető Gábor elment, hogy utánanézzen az irodába, tulajdonképpen annak, hogy a Dávidot Gábornak hívják-e vagy a Gábort Dávidnak, nem tudom, próbáltuk kérdezgetni, hogy milyen név volt a szerződésen, amit aláírt. Mint kiderült, fogalma sem volt róla, de nem csak arról, hogy milyen név volt a szerződésen, hanem arról sem, hogy mi volt a papír tartalma amit aláírt. Olyan szürreális volt a szituáció, s olyan életképtelennek tűnt a srác, akárhogy is hívták. Amikor a munkaidő került szóba s a Gábor megint elment valamiért, a mi Dávid-Gáborunk felháborodva hangoztatta, hogy ha nem lehet olyan munkaidőben dolgozni, ahogy neki azt mondták, akkor azonnal feláll és hazamegy. A történet egyik legviccesebb momentuma az volt, hogy fogalma sem volt, hogy a raktár melletti székházban egy vagy kettő, férfivel vagy nővel beszélt. Nehezen hittem el, de azon kívül, hogy fogszabályzós volt nem  tudott semmit mondani a felvételiztetőjéről. Hozzátenném máig nem találtunk olyan személyt, akire illett a leírás. Minden jelöltnél a fogszabályzón ment el a történet, bár Dávid már a végén nem volt biztos benne, hogy volt e fogszabályzója...Visszatérve a munkaidő problémára Dávidunk kicsit megnyugodott, amikor Gábor visszatért és mondta, hogy lehet úgy dolgozni, ahogy ő szeretne. A nap további részében az oktató körbevezetett minket. Dávid mint kisgyerek a cukorkaboltba mindenre rácsodálkozott és minden tetszett neki úgy ahogy volt. Amikor én elváltam tőlük, úgy köszöntünk, hogy akkor holnap. Másnap reggel hallom, hogy Dávidunk hatalmes lelkesedését arra használta, hogy az oktatónak megkérje, hogy mindenki tegyen úgy, mintha ő itt se járt volna, ne is fizessék ki neki a napját, csak mutassa meg neki a kijáratot had mehessen haza. Azóta nem hallottunk Dávidról, de az együtt töltött közös napunk összekovácsolt minket.

Amikor ma a kollegával beszélgettem, aki éppen felmondott rájöttem, hogy nem azzal van a baj, hogy hideg a raktár, nehéz az alkatrész vagy, hogy két műszakos a munkarend, és néhány kollega enyhén szólva furcsa, hanem az érzésekkel, amit ezek a dolgok kiváltanak belőlük. Megszöknek azok az emberek, akik nem találják meg a helyüket, akik nem kapnak egy széles mosolyt, akiket levegőnek néznek, akiket kioktatnak, akiket magukra hagynak vagyis, akikkel úgy bánnak, mintha csak egy statisztikai adat lenne nem pedig egy érző emberi lény. Sokkal könnyebb megszokni a hideget egy olyan raktárban, ahol nevetést hall az ember, felemelni egy nehéz alkatrész, ha tudod, hogy ha kell bármikor segítenek, s bejárni úgy két műszakba dolgozni, hogy tudod, hogy olyanok lesznek majd körötted, akik nem néznek át rajtad. Ez az amit megszokna örömmel minden újonc. De ez az, ami nem a főnökség, hanem  kollegák kezében van, akik nem engednek megszökni.

 Amikor a pénz az úr
 Nem tudom ki és miért találta fel a pénzt, csak azt tudom, hogy milliók életét keseríti meg és hatalmas szakadékokat támaszt ember és ember között. Nálunk a raktárban azonban a pénz valahogy összehozza az embereket. Legyünk akármilyen különbözőek is, mindannyian keményen dolgozunk azért, hogy megéljünk. Vannak a raktárban családanyák, akik munka előtt elviszik a gyerekeiket az oviba és az iskolába majd munka után értük mennek, hazaérve főznek, elvégeznek minden feladatot és hulla fáradtan bedőlnek az ágyba. Másnap pedig kezdődik minden elölről. Vannak még fiatalok, akik szeretnének önálló életet kezdeni vagy már elkezdték és próbálnak boldogulni. Vannak akik olyan messziről járnak be, hogy csak napi 4 napot kell dolgozni jönniük de akkor 10 órát, s vannak akik minden hétvégén és ünnepnapon bent dolgoznak azért a kis plusz pénzért, amit kapnak érte.

Éppen a zónában ebédeltem egy barátommal, mikor is komoly arccal ecsetelte, hogy elnézi a szedőket, akik egy-egy termékkel rohangálnak, és nem érti, hogy miért csinálják, mert ő biztosan nem csinálná azért  a húsz forintért. Valahol értettem mire gondolt. Azt hiszem nincs olyan ember ezen a földön, aki annyi fizetést kapna, amit valóban megérdemelne. A becsületes munkás alul van fizetve, a semmirekellők pedig túl. S azt is nagyon jól tudom, hogy mindenki aki a raktárban dolgozik kereshetne sokkal többet, tudván azt, hogy a raktár tulajdonosa a  100 leggazdagabb magyar között van, de semmit nem tudok tenni ez ellen.

Mindenki harcol, hogy életben maradjon, s hogy valamiféle emberhez méltó életet tudjon élni. Ez az ami összetart minket a raktárban. Erőt kapunk amikor látjuk, hogy mások talán sokkal rosszabb helyzetben vannak mégsem adják fel. Mert bár látszólag a pénz az úr, azt mi tartjuk a markunkban.

Az ügyintézőkódon túl
Minden raktári dolgozó kap az első napján egy négyjegyű azonosítót ún. ügyintéző kódot, mely felváltja a nevének a szerepét. Egyszer felszaladtam az újoncokhoz köszönni és megkérdezték tőlem, hogy hívnak. Én reflexből rávágtam a kódomat. Aztán ők is kaptak egy kódot, s már értik, hogy miért számokat mondtam a nevem helyett. Bár néha úgy tűnik, hogy a raktárban az ember darabszámba nem pedig emberszámba megy, a zónában, amikor pihenünk egy ügyintézőn túli világ tárulhat a szemünk elé.

 Vannak az evés közben könyvet olvasó kollegák, az összebújós párok, a zenehallgatók, a beszédes társaságok, és a kíváncsian körbetekingető újoncok. Egy részletinformáció, hogy a raktárban két evésre alkalmas zóna van kialakítva. Én az egyiket csak kriptának hívom, mert ha ott vagyok és köszönöm, valamint jóé tvágyat kívánok akkor úgy néznek rám, mint ha nem egy nyelvet beszélnénk, válaszra meg pláne nem is méltatnak, csak felnéznek egy pillanatra, majd vissza lehajtják a fejüket és üres tekintettel eszik tovább a kis ennivalójukat, mondanom sem kell, hogy egyedül. Szóval a kriptában egyszer kétszer jártam, amikor egy kollega mindig megkínált sajtos pogácsával, de amint kibökte, hogy mit akar tőlem, akkor elment az étvágyam és soha többet nem ment még csak a zóna közelébe sem.

Vannak a raktárban bizonyos íratlan szabályok. Például, hogy a zónából kifelé jövőnek mindig elsőbbsége van, hogy ne menjen a zónaideje, míg megvárja, hogy mások bemennek a zónába. A munkában a szedőnek van mindig elsőbbsége, mert az ő jutalékában fontos tényező a sebesség. A nem talált alkatrészeket, melyek a helyükön voltak az NT-ző  kollegák csak akkor ütik a helyére, ha nagyon szem előtt volt a termék de akkor sem találta meg a szedő. Egyik szombaton egy új kollega nem volt hajlandó a kicsit nehezebb féktárcsákat leszedni a polcóról így a PDA-nak azt jelezte, hogy nincsenek is ott. Mire ment a kollega, akinek az a dolga, hogy felkutassa a nem talált alkatrészt látta, hogy jól láthatóan a helyén van. Ezt a friss kollega legalább egy tucatszor eljátszotta, mire mindenki a helyére ütötte , ami azt jelenti, hogy annyiszor hatvan forintos levonást kapott. Ezt a példát azért említem meg, mert kitűnően látszik belőle, hogy az emberi viszonyok, akár kedvesség, akár távolságtartás nagy szerepet játszik a munkánkban, annak ellenére, hogy ránézésre minden papírforma szerint megy. Emlékszem, egy esetre, amikor is a legnagyobb hajtásban az egyik kollega levette a karjáról a PDA-t és azzal foglalt magának kocsit, hogy legyen mindig mivel dolgoznia, miközben a szedők ott álltak három ládányi leszedni való termékkel kocsi nélkül. Szóval a PDA ott hevert a kocsin, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. A kollega egész műszak alatt azt kereste a vezetővel együtt de nem találták. Aztán amikor eljött a délelőttös műszak hazaindulási ideje hirtelen az egyik láda tetején megjelent az elveszettnek hitt PDA. Mondhatnám, hogy csoda történt, de nagyobb a valószínűsége, hogy a kollegák közül, akiknek nagyon bökte  a csőrét ez a kocsifoglalás módszer valaki meg akarta leckéztetni szegény kocsifoglalót.

A napokban én is friss hús lettem, amikor is átkerültem térdfájás miatt az eladótérbe dolgozni. Megkértem az egyik eladó kollegát, hogy ne takarja el az ügyintéző kódját és a vonalkódját a pulcsijával mert megnehezíti az én és az első napjukat töltők munkáját is. Miután a  kollega kikelt magából gondoltam elmesélem a többieknek ami történt. Az egyik kollegina, akit nem vet fel a kedvesség és az empátia röviden annyit mondott: "Te vagy a friss hús, te jöttél ide, neked kell alkalmazkodnod." Amikor ezt kimondta a nevetés rám tört, mert úgy éreztem magam, mintha egy börtönben lennék. Nem elég, hogy friss húsnak neveznek, de még a négyjegyű azonosító számom is megfelelő lenne rabosításhoz.

Azért nem csak ennek a kolleginának vannak olyan megnyilvánulásai ami kivágja nálam a biztosítékot. Újonc voltam, amikor is foghúzás után mentem be dolgozni. Kértem két fájdalomcsillapítót és berohantam a zónába bevenni azokat. MIvel pohár nem volt nálam a mosogatóban lévő gazdátlanok közül vettem egyet, mire benyit egy öregúr és haragosan kérdőre von, hogy honnan van a poharam, mert tőle ezt tegnap ellopták. Nagy nehezen miután lenyeltem a gyógyszert zsibbadó szájjal próbáltam elmagyarázni, hoyg itt volt a mosogatóban, mire kijelentette, hogy ő tegnap nézte és bizony nem volt ott.Percek teltek el, mire rájöttem, hogy a kollega azt állítja, hogy tolvaj vagyok. Hallottam ottlétem alatt olyanról, hogy hónap végén ellophatják a kajámat ha nem vigyázok s egyszer egy éjjelre bent hagyott péksütimet megrágta egy egér, ami a raktárban él. De hogy én tolvaj lennék?! 

Ekkor tanultam meg, hogy vannak fura alakok a raktárban és fura történetek, amik nem ügyintézőszámokkal történnek, hanem a mögöttük rejlő emberekkel, legyenek azok lököttek, kedvesek vagy éppen antiszociálisak.

Az a bizonyos kilences raktár
A rokik. Sok minden eszünkbe juthat erről a szóról. Én a raktárban hallottam az egyik csoportvezető szájából, aki azzal van megbízva, hogy a rokkantakból és fogyatékkal élőkből álló kis csoport munkáját koordinálja. Ők a rokik. Az öltözőben gyakran találkozom kedvesen mosolygó, idős nénikkel akik a kilences raktárban vagy a nyolcas raktár második emeletén a csomagolóban dolgoznak. Éppen ott dolgozó kollegáktól hallom, hogy a csoportvezetők gügyögnek nekik, maguktól az érintettektől pedig, hogy néha érzékeltetik velük, hogy nem a raktárnak van szüksége rájuk, hanem fordítva.

Régen a siket kollegák tettek rendet a raktárakban. Amióta ez elmaradt van, hogy a szétdobált kartondobozrakás eltakarja a polcot, ahonnan éppen szedni kellene, vagy a földön szerte szét hagyva beakad a kocsik kereke alá ezzel nehezítve meg az életünket. Mára már azonban eltűntek a raktárból ezek a szorgalmas kezek és egy aprócska részen csomagolják az aprócska alkatrészeket. Mára már senki nem foglalkozik velük és a sorsukkal.

Egyik nap hazafelé tartva megismerkedtem két siket fiúval, akik nálunk dolgoznak. Az egyikük elmesélte, hogy focista volt. Most meg csomagol, ha van mit, de az ideje nagy részében unatkozik és sorozatot néz. Ő egy harmincas évei végén járó, erőteljes családapa, aki nap mint nap oda és vissza jár a munkahelyre és éli az életét, de a raktárban semmilyen feladatot nem kaphat. Sokszor vagyok szomorú ezek miatt a dolgok miatt főleg, amikor mondták és magam is éreztem, hogy hideg van a kilences raktárban. Bár ezen a téren megnyugtattak a rokizó csoportvezető szavai, mert így folytatta: Voltam a rokikkal munkaruhát felvenni.

 

A sheriff
Nálunk a raktárban mindenki tegez mindenkit kortól és beosztástól függetlenül. Így sokkal könnyebb az élet. Aki egy kicsit is a dolgok mögé lá, az pontosan tudja, hogy tegezve is meg lehet adni a tiszteletet és magázva is meg lehet alázni másokat. Nekem, mint vidéki lánynak nagyon furcsa ez a szokás. A minap Janit a takarítót Jánosnak szólítottam, mire mondta, hogy az túl hivatalos hívjam Janinak, mert azt szereti.

A sheriffnek sokáig nem tudtam az igazi nevét, s hivatalosan máig sem mutatkozott be, pedig napok óta rám van szállva. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha tudná, hogy most róla mesélek. Vannak olyan emberek akik értik a tréfát de nem szeretik, na ő egy ilyen ember. A harmincas évei végén járhat s ő a biztonsági főnökünk a raktárban. Mindenkit magáz, de zseniálisan érzékelteti, hogy fényévekkel alatta állsz a ranglétrán. Nekem egy fincsi: tudja, hogy nekem nincs sok főnököm ebben a raktárban- mondat jutott. A sheriff kerüli a szemkontaktust és ha rámosolyogsz elkezdi forgatni a fejét, hogy még csak véletlenül se kelljen a mosolyodat néznie. Ő a kidobóember nálunk. Ha a sheriff két emberével megy valakihez vagyis valakiért, akkor felszólítja, hogy azonnal hagyja el a raktár területét, finoman jelezve, hogy ki van rúgva. Természetesen a biztonság kedvéért azért ki is kísérik....Summa summárum hiába magáz mindenkit,a mi sheriffünk egy igazi tahó. Ha szemmel ölni lehetne, akkor azt hiszem csak ő maradna életben, feltéve ha nem követ el ő is valamit, ami miatt a sárga földig hordaná önmagát. Bölcsen tartja a mondás, hogy fejétől bűzlik a hal. A mi esetünkben a sherifftől menekül a raktár.

Meztelen nőkkel minden eladható ?(!)
 Egyik nap, épp egy barátom kerestem a raktárban, amikor egy doboz tetején megláttam egy idei naptárt, amint hölgyek pózoltak autóalkatrészekkel ruha nélkül. Elgondolkodtam. Majd a minap hasonló reklámautót láttam, ami valami konyhai dolgot hivatott reklámozni, egy lenge öltözetű hölggyel. Így jött a kérdés, ami ennek a bejegyzésnek a címe lett.

Sokan dolgoznak a raktárban férfiak, akik szerint a nőket nem kellett volna beengedni dolgozni, mert ezt úgyse bírják, meg amúgy is, mit érthet egy nő az alkatrészekhez. A raktár vezetősége között mondanom se kell, hogy nincs nő. Egy női biztonsági őr van, de csak azért, hogy ha valakit motozni kell, akkor ne egy pasi tapogassa le a delikvensünket. Visszatérve az egész raktárat férfiakra tervezték, így lehet, hogy míg a lányok sorban állnak a zóna előtt a mosdóra várva, tudni illik egyetlen női fülke van az említett zónában; addig a férfi mosdóban minimum három wc található. A bátrabbak, köztük jómagam is, bekopogunk a férfi wc-be s ha nem kapunk választ, akkor besurranunk. Ha szerencsénk van, akkor észrevétlenül ki is surranhatunk, ha nem akkor pedig igyekszünk olyan csendben lenni, ahogy tudunk s megvárni míg a hirtelen érkezett férfiak mindenét ruha fedi és mintha mise történt volna kisétálunk.

Nőként sokszor belefutok szexista megjegyzésekbe, poénokba és történetekbe, akár olyanba is, amit kolleginákról mesélnek. Amikor újoncok jönnek a raktárba minden férfi nyitott szemmel jár lesve, hogy milyen a kínálat, s a zónában már harsány hangon cserélik ki az észrevételeiket. ( Persze nem szeretnék a ló másik oldalára átesni, mert nekünk hölgyeknek is van szemünk s gyorsan észrevesszük ha egy sármos férfi van a környezetünkben, de mi egy csöppet máshogy reagáljuk le a dolgokat.)

Bejegyzésem csúcspontjának tekintem a tény, hogy egy kedves kollega, aki majd két éve dolgozik nálunk, nem mondta el a párjának, hogy már nők is dolgoznak a raktárban, mert fél, ismerve a barátnőjét, hogy féltékenységében mit reagálna. Summa summárom a raktári férfiaknak is van szeme, amit használnak is, főleg amikor a házi adatbázisban lévő portréképeket nézegetik. Aztán ez oda vezet, hogy használják a szájukat is beszédre, de gyakran az agyuk illemközpontját ilyenkor nem használják.

Hogy mi a nagy válasz a kérdésre, hogy meztelen nőkkel mindent el lehet-e adni? A férfiaknak biztosan, tisztelet a kivételnek.

A raktári higiéniáról
 Szóval ide most a raktári higiéniáról kellene írnom, de csak annak hiányáról tudok csak néhány szót ejteni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert még nem voltam nyáron a forróságban dolgozni. A raktárunkról tudni kell azt, hogy odabent pontosan olyan időjárás van, mint odakint, azt leszámítva, hogy nem esik be az eső meg a hó ( vannak pontok, ahol ez nem igaz, de az egy elhanyagolható kisebbség és már tettek oda pár ládát, hogy oda csöpögjön). Szóval mostanában didergünk, de még így is vannak pontok a raktárban, ahol elég kellemetlen szagok terjengenek, melyet sajnálatos módon, a kollegák árasztanak. Ezen a ponton hangsúlyoznám, hogy tisztelet a kivételnek, s a kivételek között a nagybetűs kivétel az az eladóteres kollega, aki ma kétóránként kijött fogat mosni. Minden tiszteletem az övé. De visszatérve a témánkhoz...

Az izzadás természetes emberi folyamat, senki nem tehet arról ha erőteljesen izzad. Nyáron aztán meglátjuk, hogy meddig bírja az orrunk, bár szerencsére az 3 perc után elfárad így nem fogjuk sajnálni, hogy munkaidő alatt nem mehetünk ki a friss levegőre, mert elég lesz csak egyszer túlélni azt a három percet. De vannak olyan kollegák, akik egyszerűen vagy nem hajlandóak fürdeni, annak ellenére, hogy az öltözőben van zuhanyzó, vagy pedig felveszik a heteken keresztül mosás nélkül hordott pólót, pulcsit, amibe minden nap beleizzadtak s amire a kosz már rászáradt a kétkezi munka közben. 

Az ember persze kényelmetlenül érzi magát, mert senkit nem szeretne megbántani, de valahogy beszélni kellene azzal a másikkal úgy, hogy ne bántsa meg...és ez az amit nálunk a raktárosok nagy része nem tudunk. Finoman és kedvesen beszélni másokkal.Marad hát az, hogy mi nők próbálunk valamiféle példát mutatni, például abban, hogy váltózoknit hozunk munkába, s ráadásul minden nap tisztát, megkímélve így a kollegákat attól, hogy egy szép vasárnapi este amikor kifelé menet lehúzzuk a cipőnket, az egy hete hordott zokni szagától úgy dőljön ki a kifelé jövő sor, mintha dominóból lenne.

Azt azért el kell mondanom, a raktár javára írva, hogy bár a kéznek nem tesz túl jót, de van kitéve mosogatószer kezet mosni. Ezúton is köszönjük!

Kumózás a raktárban, csak a főnök el ne kapjon
 Néhány hete hallottam először a kumózás szót. Röviden annyit jelent ez a furcsa kifejezés, hogy nem csinálsz semmit, miközben úgy teszel mintha csinálnál. Gondolom így már sokkal érthetőbb ez a szó. Az emberek kismillió szinonimát találtak már ki arra a szóra, amit nálunk egyszerűen csak kumózásnak hívnak.
Értsd: Az anyagmozgató srácok, a békára támaszkodnak, mintha várnák a liftet....s csak várják... és várják....és várják...miközben már vagy ezerszer elment és megérkezett, de sajnos a munkakedvüket nem hozta magával. Ez a bizonyos raktár legfelső szintjén teszik, ahol nem nagyon járnak pirospólósok. Ez a bizonyos 4.emelet a kumózás mestereinek törzshelye, ugyanis itt eltűnhetnek a sorok között észrevétlenül, s mivel a lámpák önműködőek, így amint felkapcsolódnak, a kumósok tudják, hogy valaki feléjük tart és gyorsan dolgozni kezdenek.

S hogy miért foglalkoztat engem a kumózás? Én sem szívesen rohangálok napi X órát egy szerény alapbérért és jutalékért, de tudom, hogy a becsületes munkát megfizetik. persze ha hibázol akkor azt mindig szóvá teszik. Másrészről pedig látom a kumósokat, akik bár mondhatni semmit nem csinálnak, elvannak mint hal a vízben. Senki nem szól rájuk, mondván, hogy amíg ott vannak, addig legalább minket többieket nem hátráltatnak a munkában.  Sajnos ez a raktári kumózások szomorú igazsága.

 

Raktári nőmustra  avagy ha szemmel ölni lehetne
Van egy másik kolleginám. Világéletében irodista volt s elég sok kellemetlenség érte a néhány hónap alatt, amit már a raktárban töltött. Akárcsak az állatvilágban s talán a börtönökben. ha új vagy egy raktárban azt mindenki tudja, és elkezdenek kóstolgatni. Akárcsak egy kísérleti egeret, figyelnek, hogy reagálsz amikor beléd kötnek. Kíváncsiak arra, hogy ki tudsz állni magadért, vagy csúnya szóval fogalmazva "becsicskulsz" és onnatól kezdve kedvenc hobbijuk lesz beléd kötni és megnehezíteni a munkádat és megkeseríteni a raktárban eltöltött időt. Ha ilyenkor szólsz a felettesednek, akkor spicli vagy és még jobban rád szállnak. Az egyetlen élhető megoldás, más raktárrészbe átkérni magadat, de akkor is benne van a pakliban, hogy ha az irodában indoklást kérnek, s elmondod, hogy rád szálltak, akkor még te leszel a hibás, mert nem álltál ki magadért, meg különben is miért nem szóltál....

És ha már iroda. Van egy másik kolleginám. Összejött a főnökkel. Mondhatnánk, hogy milyen romantikus, de a legenda szerint a vezetőségi irodába mindenkinél bepróbálkozott korra és családi állapotra való tekintet nélkül, mígnem összehozta a "sors" azzal a valakivel, aki könnyű szerrel elintézhette, hogy jobb szedéseket kapjon. (Háttér információnak azt elárulom, hogy mindegyik raktárban más időmennyiség áll rendelkezésre megtalálni egy terméket  és más jutalékot kapsz érte. Elméletben a rendszer generálja, hogy mikor hova kell menned, így nem vádolhat senki senkit azzal, hogy azért kap kevesebb jutalékot, mert neki rosszabb szedéseket adnak. ) Nagyjából egy átlag szedő 1500-2500 között keres, ha valaki belenyúl abba, hogy ki milyen szedést kapjon akkor valaki 5000 Ft-ot is kaphat napi jutalékként. Persze a szedésekbe szigorúan tilos belenyúlni, de azért néha feltűnő, hogy míg valaki 1-2 darabos szedést kap, addig a főnök barátnője 15-20 darab termékkel szaladgál...No de visszatérve erre a kolleginámra, nem az előélete miatt hoztam fel, hanem a modora és a viselkedése miatt. Ha szemmel ölni lehetne, akkor már mindenki halott lenne körülötte. Több más kollegina amellett, hogy nem szívleli mert köztudottak a jutalékszerzési módszerei, még kicsit tart is attól, hogy egy raktárrészben dolgozzanak vele. Ez a kollegina nem az a tipikus kedves, mosolygós, érzelmekkel teli raktári dolgozó, hanem inkább a törtető, távolságtartó jelző illene rá. Ha valaki új a raktárrészben és úgy kezdi a mondatát, hogy van az a vörös hajú, aki olyan furán néz rám, akkor egyből rávágjuk, hogy ne aggódj ő csak a Gabi.

Van egy másik kolleginám. Fiatal, csinos, bulizós, talpraesett, kicsit nagyszájú. Amikor oda került egy néhány perces "kajaszünet után" kijelentette, hogy neki nagyon nem szimpi a másik kollegina, aki velünk evett s akivel egy szót sem váltott tulajdonképpen. Talán elsőnek érthetetlen, hogy miért, de választ ad a kérdésre az, hogy az említett kollegina is fiatal, csinos, talpraesett, és nagyon aranyosan tud kacagni, s miközben ettünk két kollegával viccelődött. A zöld szemű szörnyeteg, a féltékenység felütötte a fejét a raktárban is. Hiába a raktárban dolgozunk a női természetből fakadó rossz tulajdonságokat nem tudjuk kívül hagyni az öltözőben. A féltékenységet ez esetben azért  a nőkhöz társítom, mert a férfiakat abszolút nem érdekli, hogy a kollegákról mit gondolnak a kolleginák, de a kolleginákat nagyon is érdekli, hogy ki a népszerűbb a kollegák körében.

Szóval így telnek a napok a raktárban. Vannak a főnökök kiskedvenceik és barátnőjük, vannak a szemmel ölős típusok, a másokat szivatósok és van egy elhanyagolhatóan kis rész, akik a kedvességükkel, törődésükkel és odafigyelésükkel igyekeznek jóvátenni mindazt, amit a kollegináik okoztak.

Boldognak maradni egy szomorú raktárban
A raktárak nem vidám helyek, nagyon nem azok. A raktárban ahol dolgozom, a dolgozók egy része munka után és hétvégén  míg egy másik része, habár csak szabadnapján, de inni megy, s olyan szinten szétcsapja magát, hogy csak reménykedni tud, hogy nem kell reggel szondát fújni. Sajnos már nem csak a férfiaknál megszokott ez a rendszer. Míg egy kis része a raktárosoknak családanya, családapa ún. normális élettel, a nagy többség szépen lassan alkoholistává válik. S egy végképpen nagyon kicsi hányad pedig annyira munkamániás, hogy minden emberi kapcsolatot feldob azért, hogy az év minden napján bejöhessen dolgozni, s bőven túllépik a túlórakeretet puszta munkaszeretetből. Szedett-vedett társaság ez, alkoholistákból, munkamániásokból s a józan eszüket megőrizni próbáló átlagemberekből.

Napsütéses szép napot! A belső használatú rendszerben elküldött üzeneteim kezdő vagy befejező sora ez. Egyik alkalommal, amikor még nem rúgták ki B. G-t, a raktárigazgatót, hogy T. G-t ültessék a helyére, akivel mellesleg hetekig egy irodában volt, felmentem hozzá pár kérdést megbeszélni, amit korábban már leírtam neki egy üzenetben, amit a szokásos módon kezdtem. Amikor elolvasta az első mondatot, annyit mondott, hogy a raktárba nem süt be a nap. Aztán elmosolyodott, amikor közöltem, hogy a tízes raktár negyedik emeletére bizony besüt és ha arra jár álljon meg, hogy a nap megsimogathassa az arcát...De általánosságba véve igaza volt. A raktárban régi neonok világítanak, hol rettentő hideg, hol pedig pusztító meleg van, kosz és ódon épület szag. Néhol feltűnik egy-egy kisegér is, bár amelyiket legutoljára láttam, egy kollega halva találta a patkányméreg miatt, amit valószínűleg megevett, akárcsak korábban azt a néhány falatot a péksütimből, amit nem tettem elég magasra ahhoz, hogy ne érje el. Szóval horrorfilm forgatásra kiválóan alkalmas raktárban dolgozom, ahol nem csak a polcokról és falakról hanem az arcokról is a boldogtalanság sugárzik, valamiféle keserű beletörődéssel párosulva.

Nem könnyű, sőt nagyon nehéz megőrizni azt a mosolyt, amivel egy kis melegséget hozhatok abba a hatalmas raktárba. Volt, hogy nálam is eltörött a mécses, ilyenkor megkerestem azt a helyet, ahol magam lehetek a gondolataimmal és az ablakon beszűrődő napfénnyel. Hetekig keresgéltem mire megtaláltam azt a helyet, ahol minden nap leülök néhány percre, az arcom a nap felé fordítom és hagyom, hogy simogasson.

A minap az egyik takarító kollegával mentem hazafelé, s valami megható dolog történt, Amikor mesélt nekem a hét éves kislányáról sosem látott csillogást láttam a szemében pontosan ott, ahol  eddig csak fáradtságot láttam.  Ekkor jöttem rá, hogy akármilyen legyen is belül a raktár, az a fontos, ami idekint vár. A többi nyugodtan maradhat az öltözőben.

 

Már nem szégyellem, hogy raktáros vagyok
 Világéletembe izgalmas munkáim voltak. Dolgoztam rádióban, állatmenhelyen, színházban és a divatvilágban. Sok ismersöm ismert személy, énekes, színész vagy csak hétköznapi szóval mondva: celeb. Régebben büszkén vállaltam a munkáimat, de amikor a raktárban dolgoztam és kérdezgették, hogy merre vagyok csak annyit mondtam, hogy megint szabadúszom az írásban meg van egy részidejű munkám is, hogy kicsit normálisnak érezzem magam. A facebookon adatlapomon is, csak annyit tüntettem fel,hogy szabadúszó író vagyok. Aztán egy napon ráébredtem, hogy bár nagyon szeretem a munkámat, szégyenlem azt.
Míg másoknak, akik panaszkodtak a fizikai és koszos munka miatt, azzal érveltem, hogy nem az vagy amit dolgozol, s hogy a tény, hogy alkatrészekkel szaladgálunk egész nap, nem azt jelenti, hogy mi kevésbé értékes emberek vagyunk, mint a raktár tulajdonosa, én magam nem teljesen gondoltam így. Napokig kattogtam ezen a témán. Aztán ahogy megismertem a kollegáimat egyre jobban értékeltem őket, és jöttem rá, hogy milyen drága, értékes és erős emberek. Büszke voltam rá, hogy ott és velük dolgozhatom.
Aztán egy nap egyik kollegámmal ebédeltünk. Mesélte, hogy randija lesz, s kíváncsiságból megkérdeztem,hogyan fogadják a lányok, hogy szedő egy alkatrészraktárban. Végül is kibukott, hogy féligazság jut el a hölgyekhez, vagyis, hogy a kollega éppen a PHD-jét írja. Aztán kitaláltunk mindenféle fedőnevet a raktári szedőre, hogy jól hangozzon kimondva. A szak szót mindenképpen szerettük volna beletenni, mert az olyan különlegességet sugároz. Aztán kerestünk egy olyan poziciót, ami tudást sugároz, de nem szemenszedett hazugság, s végül elé tetttük a helyszínt, amit nem tudunk sehogy sem letagadni. Így lettem én raktári anyagelosztási szakreferens.

Raktári kasztrendszer avagy nem lehetsz akárki facebook ismerőse
 Bejelöltem a raktárigazgatót facebookon. Nem azért mert ő a nagykutya a raktárban, hanem azért, mert amikor én odakerültem még csak oktatásvezető volt, s az első napunkat vele töltöttük. Bár szerintem egy kicsit karót nyelt, nap végére már ő is beszállt a viccelődésbe. Aztán egy napon, amikor az akkori raktárvezető irodájába mentem pár válaszért ő is ott volt abban az irodában. Vidám hangulatú néhány perces beszélgetés volt. Másnap jött velem szembe és mosolygott. Az meg kell jegyezni, hogy akkoriban már nem nagyon köszönt senkinek és nem is nagyon mosolygott. Szóval tudtam, hogy egy kicsit csíp, mert rám azért rám mosolygott az előző nap történtek miatt. Szóval bejelöltem facebookon. Még egy jópofa üzenetet is írtam neki, hogy megnevettessem. - Magamról azért annyit elárulok, hogy az emberek nagyrész azért szeretnek mert megnevettetem őket és jó hangulatot teremtek.-

 Mielőtt elfelejtem tudni kell azt hozzá, hogy aznap leálltak a raktárban a liftek és nem tudtam, hogy a szedett áruval mi a manót csináljak. A rend kedvéért maradok a jól megszokott, a neveket Gáborra változtatjuk módszernél. Íme az üzenet:

"Szia :)  te vagy az a  Gábor, akit ma felhívtam a liftek miatt? :) ha nem, akkor van egy ikertestvéred/alteregód a raktárban ahol dolgozom, ha igen akkor bocsi sose tudom mikor kit hívjak. Szimpátia alapján hívok számokat. Értsd: azt aki jófej lesz és segít s valahogy a telefonkönyvben a S. Gábor elé kerültél :) no ennyi jó pihenés. Gabi"

Szóval kiment az üzenet és bejelöltem ismerősnek, végül is minden nap találkozunk a raktárban s néha még beszélünk is. Aztán vártam. Még ma is várhatnék, ha az egyik nap fel nem bukkant volna előtte az adatlapja, s meg nem láttam volna,  hogy letiltotta, hogy bárki is ismerősnek jelölje. Szóval így nem lettünk ismerősök az oktatásvezetővel.

Azonban a szedés vezetővel ismerősök lettünk. Amikor mondtam az egyik kolleginának, hogy visszaigazolt, eléggé csodálkozott, mert a középvezetők általában velünk, földi halandó szedőkkel nem érintkeznek se személyesen, se a virtuális világban. S ekkor jöttem rá, hogy létezik egy kasztrendszer a raktárban, amiről senki nem beszél, de mindenki tud róla.

Röviden: vannak a takarítók, a raktárosok, azoknak a főnökeik, a középvezetők (piros pólósok), a raktári felső vezetők, és a cégvezetés. Ahogy teltek a hetek rájöttem, hogy mindenki a saját kasztjával beszélget, eszik, tölt időt munkán kívül is. Nagyon ritkán vannak kivételek, pl. ha a piros pólósok a raktárosok közül kerülnek ki. Ezek a kasztok megmaradnak a virtuális világban is avagy a facebookon.

Olykor nagyon szembetűnő ez a jelenség. Mikuláskor a közvetlen felettesem szaloncukrot osztogatott. Éppen szembe jött velem. Előttem néhány piros pólós ment, ők kaptak. Én nem. Pedig eléggé szugeráltam ahhoz, hogy észre vegye magát, de nem jött rá, hogy miért bámulom annyira, csak köszönt és ment tovább a piros pólósokhoz cukrot osztani és boldog ünnepeket kívánni. S most nem a cukron van a hangsúly. Ünnepek után én is vittem be szaloncukrot s mindenkinek adtam aki szembe jött velem. Bár nem tudtam rájönni, hogy mi a különbség a kasztok között, talán  a hatalmon és az utánuk futó popsit nyelvvel tisztítók száma között, de arra rájöttem, hogy nem akarok és nem is fogok beállni ebbe a kasztrendszerbe.

S bár nem tudom azt sem, hogy az előléptetéssel változik-e meg valaki, vagy csak jól színlelt odáig, az biztos, hogy ugyanoly emberek vagyunk egytől-egyig a raktárban, s mindegyikünk munkája ugyanolyan értékes és elengedhetetlen, hogy jól működjön a raktár, akár ismerősök vagyunk facebookon akár nem.

Raktárillem avagy ez egy munkahely Ha a raktárban nem lennének nők, akkor a fél társaságnak nem lenne barátnője. Ezt az egyik kollegina mondta, s a hetek alatt rájöttem, hogy igaza volt. Mindig mosolygok,amikor szünetben vagy munka közben cuki párokat látok. Ilyenkor a fiú felteszi a szalagra a ládát, kinyitja a párjának az ajtót, lehajol ha az valamit leejtett, egyszóval illedelmes a párjával. S azt hiszem az illem mint a raktáron kívül használatos kifejezés, véget is ér.

Kollega urak jönnek szembe s bambán néznek, míg hangosan rájuk nem köszönök, előre. Néha amikor nehezebbek a ládákat kellene a futószalagra feltenni, s  próbálok szugerálni egy ott álló úriembert, aki vagy gondolatban egy másik világban jár, vagy olyan hangosan hallgatja a zenét védelemként, hogy még csak véletlenül se szóljon hozzá senki, s Isten ments hogy még segítséget is kérjenek tőle. Az ajtóban mindig az megy előre, aki hamarabb ott volt, vagy aki hamarabb arrébb tudja tenni a másik kocsiját :)

A jó oldalát nézve az, hogy az Urak nem segítenek, jelezheti azt, hogy tudják, hogy elég erősek vagyunk a munkánkhoz, ami igaz is, de azért néha jól esne egy kis segítség. Mi nők megszoktuk, hogy az illem valamilyen szinten jelen van a  mindennapokban, a külvilágban (nevezzük így a raktáron kívül töltött időt és teret). Aztán nyílik a liftajtó és bevág elénk egy kollega s rájövünk hogy az illem mint olyan nem létezik egy raktárban. Talán azért mert  az ott dolgozók nem tartják fontosnak, vagy úgy gondolják, ahogy az egyik mondjuk úgy illemet nem nagyon ismerő kollega: "Illem? Miről beszélsz Te? Ez egy raktár!"

Én azért minden nap küzdök egy kicsit azért, hogy a raktár ne az illem hiányának helye legyen. Talán Mission Impossible az egész, de a film is kihúzta néhány óráig, akkor nekem is menni fog.

Pletykafészek
Az ember azt hiszi, hogy egy nyüzsgő raktárban, ahol még ünnepnapokon is előfordul munka, nincs ideje az embereknek egymás életével foglalkozni, de mekkorát tévedünk!  Néhány hete  beszélgettük egy kolleginával, hogy a raktár olyan mint egy kis falu. Aki vidéken él azt tudja, hogy ez milyen, aki nem, annak pedig elmondom, hogy ott mindenki tud mindenkiről mindent, még olyat is, amit maga az érintett nem. Emlékszem a negyediken álltunk. Mire a másodikról felkiabál egy másik kollegina, hogy halkabban, mert itt a falnak is füle van. S való igaz.

Mivel olykor a falnak is füle van, s néha ennek a falnak emberi alakja és neve van, így a raktár egy igazi pletykagyárrá alakulhat. Én a pletykák szerint együtt járok egy sráccal, akivel együtt szoktunk ebédelni járni, s aki most szabadságon van, de a pletykák szerint felmondott; az egyik kollegináról egy általa kikosarazott kollega elterjesztette, hogy leszbikus. Aztán szól még a fáma olyan főnökökről, akik belenyúltak a szedésbe az aktuális barátnőjük kedvéért, raktárbéli légyottokról, olyan kollleginákról, akiket a raktárban szerzett párjuk magánéletbeli barátnője az öltöző előtt várt, nem kimondottan finom elbeszélgetésre. Aztán ki tudja, hogy mennyi igaz belőle.

Egy biztos, nem csak a nők pletykásak, és nem csak a meleg belvárosi irodákban. Olyan sebességgel terjednek egy hatalmas raktárban a pletykák, hogy ha kimondok valamit a raktár egyik végében akkor az az információ hamarabb ér a másik végébe mint én futva. Azt hiszem a pletyka terjedési sebessége sokkal gyorsabb mint a hangé. :)

Pletykák, féligazságok, napvilágra került hazugságok. A raktári élet mindennapjaiban ott vannak. Bár felénk úgy  tartja a mondás, hogy ami a raktárban történik, az a raktárban is marad.

Munkaruha mustra
Piros tűsarkú, pörgős szoknya, csipke felső. Nem, nem ez a munkaruhánk, mielőtt néhány munkavédelmis, vagy néhány facér úriember elkezdené hevesen kutatni, hogy melyik raktárban dolgozhatom. Ezek azok a a dolgok, amit a nők nagy többsége szívesen visel, akár irodai munkája során, de nekünk ezekről le kell mondani, legalábbis addig, amíg a munkaidő tart. Nálunk a tűsarkút felváltotta az acélbetétes munkavédelmi cipő, becézzük csak monstrumnak, a nőies felsőt az egyen póló, mely szembetűnő jellemzője, hogy nincs az az élő ember, akin jól állna. Egyszóval nálunk a csinost felváltotta a kényelmes, bátran összekenhető és az ami van a munkaruha raktáron.

Így esett, hogy a 37-es derekamra megkaptam a legkisebb 44-es nadrágot és felsőt hozzá s az S-es mellény helyett L-est kaptam. A cipőből szerencsére megfelelő a méret, azonban ez is, mint a legtöbb munkavédelmi cipő iszonyatosan kényelmetlen, eltöri a lábat és nagyon nehéz. Belegondolva a magam 50 kilójával elég vicces egy majd 1 kg-os cipőben szaladgálni egész nap. No de legalább a szél nem fúj el, vagy ha el is fúj, akkor a cipőm ott marad.

A minap nadrágtartót és olyan Pál utcai fiús sapkát vettem fel, azóta a Twist Olivér névre is hallgatok.Néha felveszem a cuki jegesmaci füles sapimat, amiben néztek már hóembernek is. (Igen, nekem is fura. Ki látott már hóembert fehér macifüllel. :) ) Így igyekszem egy kis változatosságot, és csajosságot belevinni a megjelenésembe. Ja és a kesztyűm szívecskés, mint láthatjátok

Visszatérve a munkaruhára, raktári dolgozóként nem lehet annyira nőcisen öltözni. Nincs külön női és férfi munkaruha, egyszerűen csak unisex van.. Pontosítanék, nemsokára érkeznek női acélbetétesek, amiben van egy cuki rózsaszín csík a külsejében. :)

Sok év felfüggesztett az arcokon
Ha tudtam (emlékeztem) volna merre mentünk be, az első  5 perc után kirohantam volna legszívesebben. Világéletemben mosolygós, hangosan köszönős fajta voltam, s ez a hely, egyátalán nem ilyen volt. Azóta persze rájöttem, hogy a fáradtság az, ami az arcokon ül, de akkor csak úgy tudtam definiálni ezt az egészet, hogy itt mindenki arcára, alapból öt év felfüggesztett börtön van írva. Magyarul ez annyit tesz, hogy nagyon ijesztő kinézete van, és nem szívesen találkoznék vele egy sötét sikátorban.
Azóta minden reggel, mielőtt bemegyek a raktárba veszek egy mély lélegzetet s olyan mosolyt veszek fel, amilyet csak tudok. Egy kollegina, csak Vigyorinak hív. Ha nem lenne az ismerősöm facebookon, akkor fogadni mernék rá, hogy nem tudja a nevemet. Szóval minden reggel, bárkivel találkozok, hangosan -jóreggeltet- köszönök és mosolygok. A hetek alatt lassan eltűnt az arcokról az a sok év felfüggesztett. Nevek társultak az arcokhoz és történetek, hol vidámabb, hol szomorúbb emberi történetek.
Amikor újoncok jönnek s körbevezetik őket  raktárban, gyakran látom rajtuk ugyanazt az arcot, amivel én kerestem a  vészkijáratot az első napomon. Csak egyvalami változott meg azóta. Amikor találkozom a kis csipet csapattal felveszem a legszebb és legcukibb mosolyomat és rájuk eresztem. Furcsa reakciókat szoktam erre kapni, de azt hiszem megéri.

A női láb"illatról"
 Azt hisszük, hogy lábszaga csak a férfiaknak lehet, legalábbis soha senki nem érzett olyan erőteljes lábszagot nőtől, amit vegyi fegyverként lehetne használni.
Nálunk a raktárban, a munka végeztével -ha hosszan csipog a csipogó- akkor le kell hízni a cipődet. Tudom, hogy mindenki azt kérdezi, hogy miért. Hallottunk már történeteket arról, hogy szendvicsbe téve akart valaki nagyon apró alkatrészeket hazavinni. Persze az ártatlanság vélelme mindenkinek jár, így akár magától, akár véletlen került az oda, ennek köszönhetően, most aki "hosszút nyom", az cipőt húz. Így derült ki, hogy a nőknek is tud keményen ütős lábszaguk lenni.

Nap mint nap leizzadunk ugyanúgy mint a kolléga urak. A minap erőteljes izzadság szagot éreztem és be kellett látnom, hogy a pörgős fizikai munka bizony termeli az izzadságot rendesen amellett, hogy égeti a zsírt. Így esett, hogy nálunk a raktárban mindenki tudja, hogy egy nőnek is lehet izzadság szaga, a női lábnak is lehet kellemetlen illata:). Persze csak munkanapokon és munkaidő végeztével. Reggelente és hétvégén friss tusfürdő illatunk van nekünk is, vagy legalábbis valami olyasmi, amit jó illatnak neveznek.

BLOG I-rész vége

A raktár hősei
 "Na végre, hogy elértelek. Nem tudom hangosan mondani. Figyelj. X most kiabálta fel a barátnőjének, hogy a befejezi a szedést, akkor a föld alól is előkerít téged. Szólok, hogy fel tudj készülni."

Azt hiszem ez után a hívás után úgy fél percet azon gondolkodtam, hogy jól hallom e amit hallok. Majd miután értelmeztem a beszélgetést rájöttem, hogy bajban vagyok. Reggel amikor beértem, egy kollegina jelezte, hogy beszélni szeretne velem. Ezt a bejegyzést az ő tiszteletére írom meg. Mondanom se kell nem ő akart előkeríteni engem. Most már csak nevetek magamon, hogy jobb nem jutott eszembe, mint életösztöntől vezérelve beszaladni a főnökhöz az irodába és elmondani neki mindezt. Elismerésre méltó, ahogy a feletteseim kezelik a kialakult helyzetet. A legnagyobb megértést és emberséget tapasztalom részükről napok óta, vagyis amióta publikus lett a blogom. Folytatva a mai nap történéseit, szinte rohantam az irodába, mert tudtam, hogy a kollegina aki meg akar keresni, nem szokott túl finom lenni, ezért is írtam róla korábban,  berohantam az iroda ajtaján. Talán az élet tréfája, hogy az irodában az első akit megláttam a sheriff volt. Ez volt az a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy talán nem volt túl jó ötlet bemutatni a biztonsági főnököt a blogomon, mert ő az, aki meg tud védeni ha valaki esetleg bántani akar azért, mert őt szintén bemutattam a blogomon...Aztán kicsit megnyugodtam beszélve a feletteseimmel,  készültem lelkileg a találkozásra. Az eladótérben szóltam,  hogy ha szélsebesen szaladok át az eladótéren, akkor nem alkatrészért megyek majd, s erre készüljenek fel. Továbbá,  mivel soha életemben nem kaptam pofont ezért lelkiekben készültem rá, mert egyben voltam biztos, mégpedig abban, hogy azért amit itt leírok teljes mértékben vállalnom kell és vállalni is fogom a következményeket. Aztán valahogy, amikor találkoztam a kolleginával, aki keresett, nem történt semmit. Bár, mint utólag megtudtam akkor amikor én a hívást kaptam, hogy meg fog engem majd keresni nem olvasta a blogot, s valószínűleg eddig a pillanatig sem, szóval végképp feladtam megérteni, hogy miért volt akkor dühös és miért akart előkeríteni engem a föld alól is. MIelőtt kijöttem a raktárból ennek a kolleginának, a sheriffnek és két napja este a raktárigazgatónak is leírtam, hogy minden kérdésnek állok elébe ami a blogom miatt felmerült bennem. Természetesen magyarázatot mindenkinek minden felvetésére adok, pontosan abban a stílusban, ahogy azt tőlem már megszokhatták a körülöttem lévők: kedvesen és mosolyogva.
Pont olyan kedvesen, mint az a kollegina, akinek bocsánatkéréssel tartozom. Nemrégiben olvashattátok a 9-es raktárról szóló posztomat. Abban folyamatosan többes számot használtam, abban a tudatban, hogy kettőnél  több csoportvezetője van a fogyatékkal élőknek és megváltozott munkaképességűeknek. Tévedtem. Ebből adódóan megbántottam azt a tündéri, kedves, mosolygós kolleginát, aki szívét lelkét kiteszi az ő kis sükikéiért, rokikáiért és gyerekeiért. MInden tiszteletem az övé. Kiharcolta, hogy legyen fűtésük a 9-es raktárban, kerített bőven munkát, hogy hasznosan teljen mindenki munkaideje, félóránként "koccint" védőitallal azokért, akiket rájuk bíztak. Ő azért dolgozik és marad a raktárban, mert olyan munkakört kapott, melyben szeretheti bátran azokat, akikkel dolgozik. Egy ilyen vezető, mert ő vezető nem főnök nagyon ritka a raktárban, akár a mienkről, akár más raktárakról van szó. Általában az a jó főnök a vezetőség szerint, akitől félnek a beosztottak. Talán ez magyarázattal szolgál azon vezetők viselkedésére, akiket korábbi bejegyzéseimben említettem. De visszatérve a kolleginára, aki csak a derekára köti a piros pulcsiját, aki azóta egyedül eszik, hogy azt megkapta, mert nem szeretné mások negatív, lehangoló és örökké elégedetlen szemléletmódjának hatása alá kerülni. Ő az, aki jeleket tanul azért, hogy jobban megértse a sükikéit, aki babusgatja, szeretgeti és harcol a rokikáiért, s aki széppé teszi a raktárat azoknak a kollegáknak is, akik létezéséről talán nem minden raktárban dolgozó tud.  Ez a kollegina olyan vezető, aki szívét-lelkét kiteszi a beosztottjaiért, észre veszi ha baj van és amiben tud segít. Ő a raktár egyik hőse.

Rengeteg emberrel találkoztam már mióta a raktárban dolgozom, így nehéz volt kiválasztani azt a mindössze hét főből álló csoportot, akiket talán észre sem veszünk csak lázadunk ha érzékeljük a hiányukat. Ők a takarító kollegák. Nap mint nap hatalmas szemeteszsákokkal a kocsijukban láthatjuk őket, amint szorgalmasan ürítik a szemeteseket, söprögetik a raktárakat, rendbe teszik a mosdókat és gondoskodnak amennyire tőlük telik, hogy mások munkája és pihenése valamelyest kulturált körülmények között teljen. Ők szedik a legpúposabbra a kocsijukat szeméttel. Mindig poénkodok velük, hogy ők a legügyesebb szedők...Igazán azonban néhány napja gondolkodtam el azon, hogy milyen embert próbáló munkát végeznek. A takarítási csoportvezető odakísért egy lányt az eladótérhez és ahhoz a raktárhoz, ahol én is dolgozom jelenleg. Azt a feladatot kapta, hogy söpörje fel a raktár padlóját. Ő ezt szorgalmasan megcsinálta akkor is, tegnap és ma is. Tudni kell azt hozzá, hogy egy partfissal betont sepregetni olyan, mint halottnak a csók. Ő mégis kitartóan, órákon keresztül söpört a raktárban. Mindeközben tele ment a szeme, orra mindene a szálló porral. Bármilyen nehéz feladatot is kapott, s bármennyire hihetetlenül koszos is lett becsülettel megcsinálta. Ma amikor jött reggel büszkén mutogatta, hogy hozott otthonról szájmaszkot a por ellen. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy milyen erős a kollegina, hogy kitartóan minden nap küzd a kedvezőtlen körülményekkel, de nem adja fel.  S eltűnődtem azon is; látva hány ember megy el a takarítók mellett minden nap köszönés nélkül s anélkül, hogy jó munkát kívánna, vagy megköszönve azt, amit bevállalnak minden nap; hogy talán ők a raktár legerősebb emberei. Egy szó nélkül végzik a munkájukat becsülettel és tisztességgel, még akkor is ha senkitől nem kapnak azért dicséretet. Ők az igazi hősök a raktárban.

Mesélhetnék még azokról a kollegákról, akit bármikor hívsz, mert segítség kell, csak annyit kérdez hol vagy és máris ott terem; azokról az eladóteres kollegákról, akik minden nap tűrik a vevők néha nagyon durva stílusát, és minden egyes kollegáról, aki azon igyekszik, hogy megkönnyítse mások munkáját s nem vár érte semmi fizetséget.

Nálunk a raktárban sokszor érzem azt, hogy olyan feladatok jönnek, melyek a fekáliából várat építeni kategóriába tartoznak, s büszke vagyok az elkészült várakra. Szóval kedves raktári hősök, akik ezt olvassátok arra kérlek titeket, hogy ne adjátok fel. A dolgok egyre jobbra fordulnak. Kezdetnek a védőital autómata is megteszi.

A "nem városi legendák"
 Három napja azon kattog az agyam, hogy jó döntés volt-e közzétenni a blogot, ami egyébként hetekkel ezelőtt készült el. Ez alatt az idő alatt sok terméket vittem rossz eladóhoz, és többször bénáztam mint valaha az elmúlt hetekben. Ma egy felállított lökhárítót meglöktem, ami szerencsére az eladó széke mellé esett nem pedig rá, s addig szerencsétlenkedtem annak kiszedésével, míg megegyeztünk abban, hogy jó lesz ott ahol van...E szörnyen hosszú három nap tetőpontjaként, ma egy nagyon jó barátommal ( akit én csak kumósnak hívok) és sokszor hozok fel példákat a vele való beszélgetéseinkből, éppen kifelé tartottunk, amikor az ellenőrző ponton a sheriff állt velem szemben, s mire végeztem az ellenőrzéssel a raktár igazgatója is megérkezett, hogy jó legyen a buli. Tudni kell azt hozzá, hogy tegnap este egy ismeretlen ismerős, értsd.: valaki aki olvassa a blogot, és kollega bár nem találkoztam még vele szólt, hogy a rengeteg pozitív visszajelzés ellenére akad egy-két olyan személy, akinek nem lett a szíve csücske ez a blog. Tudtam kikről beszél. Legalábbi tudom, hogy én kikről írtam álnéven, s bár sokan ráismertek egy-két emberre, nem voltam biztos benne, hogy az is magára ismer, akiről tényleg szól, de ezek szerint valahogy meglátta magát a sorokban vagy közötte vagy mögötte.

Ma az egyik nagyon jó barátnőm felhívott, hogy olvasott egy blogot. És egyből rájött, hogy én írtam. De futótűzként terjed és biztos tudni akarják majd ki az író...megnyugtattam, hogy tegnap lefutottam már pár kört. Na látjátok ilyen az igaz barát, aki falaz akkor is neked, amikor az egész raktár követeli rajta a választ, hogy ki a blog írója. Soha nem rejtetem el a kilétemet, ugyanis egyetlen egyszer osztottam meg ezt a blogot a saját személyes falamon a facebookon. Természetesen teljes neveket és a raktár nevét, ahol dolgozom nem fogok leírni, mert nem az a lényeg. S mivel ez egy személyes blog nem ígérhetem, hogy objektív leszek teljes mértékben, mert egy eseményt leírni egyetlen szemszögből azt véleménynek hívják és nem objektivitásnak.

Sokan kérdezték, hogy miért kezdtem el írni. Kevesen tudják, hogy hat éves korom óta foglalkozom írással. Van egy hivatalos írói oldalam is. Grafomán vagyok. Az írásnál egy dolgot szeretek jobban. Beszélni. Jelenleg kis családom három főt számlál. Rajtam kívül két tengerimalac tartozik bele. Egész nap csak gyűlik bennem az információ, az érzés, érzet és a vélemény, s amikor hazajövök szeretném azt kiadni magamból. A tengerészek furán néznek rám amikor beszélek hozzájuk és inkább visszamennek répát ropogtatni. Így marad nekem minden estére a klaviatúra. Azonban mindig van nálam toll és papír. Szerencsére még nem tiltották ki őket a raktár területéről, így van, hogy napközben is írok, persze nem munka helyett.

Ma már témaötleteket is kaptam, amiket nagyon köszönök. Én akkor írok ha van mondanivalóm, ami az érzéseimből fakad. Nagyon sok dolgot hallottam már kollegáktól, érintettektől, és mindenféle megbízható forrásból, de ami nem az enyém arról nem tudok a szólás szabadságával írni.

Ma hazafelé a kumóssal arról beszélgettünk, hogy helyes volt-e közzétenni ezt a blogod. Ő gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen. Így lassan én is elengedem ezt a kérdést és a hogyan továbbon töröm a fejem.  Miközben ezt a bejegyzést írtam egy kedves üzenet érkezett a blog postafiókjába:

"Végigolvastam:):)...Ha szembemennék veled,kacsints,hogy hozz egy kis szint az életembe:):)mivel én is leszoktam a köszönésről..:):)"

Azért idéztem az elején Ingrid Bergmant, mert halála napjáig naplót írt, melyet publikált. Nem félt és nem szégyellt leírni olyan dolgokat, amit mások nem mertek kimondani...Azt hiszem olyan ez a szitu, mint amikor felszállsz a villamosra és nagyon büdös pisi szag van. Mindenki érzi. Te látod az arcokon. Az emberek menekülnek a forrástól minél távolabb, de azért hagyják, hogy az új felszállók is leüljenek a forrás mellé, hogy majd ők is aztán felálljanak és tovább menjenek. Mindenki tudja, hogy mi van, de senki nem mondja ki. Én amióta az eszemet tudom papírra vetettem az életem. Így most rajtam a sor, hogy leírjam, valaki nagyon büdös pisiszagú.

Tisztelet a kivételnek
Amikor ma édesanyám végigolvasta a blogomat, azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem kellene-e egy kevésbé szörnyűbb munkahelyet keresnem. Nos, mivel ahhoz, hogy ne kelljen fizetnem a munkaruháért, amelyet felvettem így minimum a belépésemtől számított másfél évet itt szándékozom tölteni. Persze benne van a pakliban, hogy odafönt nem nagyon díjazzák a szószátyár blogomat, így egyszer csak megkérnek, hogy fáradjak be a bérbeadó cég irodájába ( tudni illik, itt ha valakit nem a sheriff kísér ki, mert nem annyira fontos ember, akkor azt kirúgás esetén a bérbeadó irodába küldik be). Szóval egy darabig még szeretnék raktáros maradni főleg azért mert bár sok oldalát leírtam a raktárosi létnek egy dolgot még nem mondtam el, hogy mi az, ami miatt annyira szeretem azt, amit csinálok. A kivételek miatt, mert vannak kivételek.

Megtanultam az életemben, hogy a mindig és a soha nem létezik. Ezt a raktárban is megtanultam. A sheriff nem mindig viselkedik tahó módon. Ma például miközben kávét ivott rámosolyogtam és ő bármennyire is hihetetlen, visszamosolygott. A raktárvezető nem mindig megy el szótlanul mellettem, néhány napja például hangosan köszön a nevemen szólítva.

A változás a raktárban is állandó, ahogy az emberi jellemfejlődés is. Gyakran írok olyan dolgokról, melyeket az írás által tudok csak elengedni, de pontosan tudom, hogy azzal amit leírok nem embereket hanem tetteket, szavakat és helyzeteket véleményezek, vagy inkább mondjuk úgy, hogy az én szemszögemből mutatom be őket. S bár eddig nem meséltem róluk vannak olyan pillanatok amik boldoggá tesznek a raktárban, és olyan emberek akik azon igyekeznek, hogy egy jobb és élhetőbb hely legyen a mostanában nagyon hideg raktár.

Szívesen emlékszem az oktatóra, aki hápogott mellettem; a PDA-hangjára, amikor maximumra állítottam a beszéd sebességég és olyan vicces héliumot szívott mókus hangja lett, aztán emlékszem a kollegák fejére, amikor meghallották ezt. Hagytam el három ládát kocsival együtt, mert meg kellett valakit sürgősen ölelnem; zártam be kocsit rács mögé, mert egy pirospólós után szaladtam, hogy segítsen nekem alkatrészt keresni, adták már le véletlenül az én ládáimat úgy, hogy utána percekig azon gondolkodtam, hogy lehet azért nincsenek meg, mert nem is szedtem le őket, csak annyira fáradt vagyok, hogy azt képzeltem, stb.... Vannak sztorik a negyedéves raktáros múltamban és emberek is, akikről bár név szerint nem beszélek mégis tartalommal töltötték meg a kollega szó jelentését.

Szóval tisztelet a kivételnek, vagyis azoknak a pillanatoknak, amik feltöltenek, megnevettetnek, tanítanak vagy csak egyszerűen megtörténtek.

E-mail T.G-nek 2018. jan. 24 17:21

Napsütéses szép napot!

Először is tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért karót nyeltnek neveztelek. Talán én jöttem egy teljesen másik bolygóról, ahol nagyon-nagyon vicces az élet. S tán az én humorom morbid, groteszk és elfajult. Szóval bocsánatodat kérem :(

Biztosan nem esett jól az sem, hogy kiemeltem, hogy beültetek B helyére, akivel egy irodában voltál. Hát persze, hogy nem esett jól. Én barom mit is gondoltam. Ilyenbe sajnos mindig beleszaladok, mivel soha nem olvasom vissza, amit írok, így csak nagyritkán kapok észbe, hogy amit leírtam az kicsit túllőtt a célon. Szóval ezért is macibocs :(

Rengeteg üzit kapok tegnap óta, hogy mi lesz a blog sorsa :( Amire még én magam sem tudom a választ. Én grafomán vagyok és állandóan írok, s mindig arról, amit mondani szeretnék. Vagy amire kérnek...

Igazából egy velem megtörtént estet akartam elmesélni, amit kihagytam a kasztrendszeres bejegyzésből.

Szóval van egy barátom odabent Burgesz, ha hihetek a pletykáknak akkor mi ketten kavarunk, :P De amióta pirospólót kapott, azóta elkezdtek nekem köszönni a komissiós srácok :) Egyszer Dani mondta, hogy a lépemet nézegették odafent, pedig semmi munkával kapcsolatos dologhoz nem kellett, mert akkor még egészen máshol szedtem. Egyébként Urbán Zoliék is azóta köszöntek, amióta látták, hogy együtt kajálok Balázzsal, és hogy jól elvagyunk. Ekkor kezdtem megérteni, hogy a raktárban eléggé az alapján bánnak veled, hogy mennyire vannak befolyásos ismerőseid...ezzel kapcsolatos egy másik sztori. Bertold (aki szintén most kapott piros pulcsit, eléggé mogorván viselkedett úgy, hogy nem ismert csak a pletykát hallotta, hogy én meg Balázs)

Egyszer, amikor nem volt a 12/4-en kocsi (mert ott rendszeresen nincs) s éppen nem működött a futószalag lifttel vittem le ládákat és éppen vártam a liftet a földszinten, hogy visszaviszem a kocsit, mikor is Bertold odajött és se szó se beszéd rányomott a PDA-mon a szedésre. Igazából köpni nyelni nem tudtam. Aztán írtam neki networkos üzit, hogy akkor nyomogassa a PDA-mat, ha gondoskodott róla, hogy minden adott legyen a szedéshez pl. láda és kocsi is. Mert nem fogok 3 ládát leszedni kocsi nélkül. Aztán erre küldött egy smileyt. Aztán a 12/4-re kaptam szedést. Megkerestem Bertoldot, hogy akkor hajrá, mert se kocsi se láda segítsen, mire kinevetett és azt mondta, hogy a szedő feladata gondoskodni magának kocsiról és ládáról. Ezt elmondtam a Szabinak, aki írt neki, hogy hozzon fel kocsit a 4.-re. Így alakult, hogy kaptam kocsit a 4.emeletre. Azóta Bertold már nem néz olyan gyilkos szemekkel, sőt még köszön is. Ha emlékszel, amikor múltkor lejöttél eladóterezni, ő volt az, aki kinyitotta nekem az ajtót. S mióta tudja, hogy tudod a nevemet, azóta nála kedvesebb embert keresve se találnék a raktár területén. Szóval ezek azok, ami miatt leírtam az a blogbejegyzést... de a facebookos dologért is bocsi, csak rosszul esett így került be a bejegyzésbe.

Tegnap valamiféle beszélgetésbe elegyedtem a Seriffel mielőtt elindultam haza. Tudod tegnapelőtt az ügyvéd és a média béli ismerőseimmel is felvettem a kapcsolatot annyira ráparáztam a kirúgás dologra...Azt nem tudtam egyedül, hogy te vajon milyen főni vagy. Ezért megkérdeztem a B urat, aki nem mondott valami szépeket rólad.

Igazából, amikor tegnap nem mondtad el, hogy a B rólam mit gondolt valójában, akkor kezdtem hinni a megérzéseimben, hogy bár fura a humorod (főnökként úgyse az alapján ítélnek meg) azért a radarom jól működik és klassz ember vagy. Szóval ennyi. Mondtam, hogy grafomán vagyok.

Válasz T.G-től 2018. jan. 25. 21:37

Szia Sára, 

 

Köszönöm, hogy ezeket leìrtad. 

 

Igazán nincs semmi gond, èn egyáltalán nem haragszom. 

:)

 

Nincs is mièrt. 

E-mail T.G-nek 2018. jan. 25. 22:03

Akkor tekintsd ezt előre bocsánat kérésnek....sose tudhatni mit bénázok még ;) ;) ;) 

E-mail T.G-nek 2018. jan. 26 10:43

 

Napsütéses szép napot!!! Ma rájöttem hol ment el az egész blogos dolog s újraírtam :) Szeretném ha elolvasnád s csak akkor tenném ki ha rábólintasz ( s ezt a bólintást, mivel nem láthatod valahogy lekommunikálod nekem)

Robinsoni játékok

Egyszer valaki azt mondta, hogy az írás amire nem kért fel senki, nem hatalmazott fel senki magánügy és magányos ügy. Az embernek magányosan és egyedül kell megszenvednie és szembesülnie kétségbeeséseivel. Ha az ember az íróasztalt és a fehér papírt választja, szinte Robinsonná válik. Úgy gondolom, hogy az írás, az alkotás nem más, mint egyfajta robinsoni „játék”.

Sok minden történt velünk az életben. Sok friss és beforratlan sebet hordozunk. Ezek közül vannak láthatók és láthatatlanok. Ha szerencsénk van találunk valakit, akiben bízunk annyira, hogy megmutassuk neki a sebeinket. De gyakran találkozom olyanokkal, aki egyedül, magányosan hordozzák a múltjukat, sérelmeiket és fájdalmaikat…Mert mindenkinek vannak sebei. Annak a legtöbb, aki a legjobban tagadja azok létezését.  S bár az írói szabadság sok mindent lehetővé tesz, ez nem jelenti azt, hogy nekem ne lennének, mert igenis vannak. S míg mások csöndesen szenvednek takargatva ezeket én elkezdtem kiírni magamból őket. Talán csak egy ócska álca volt, hogy többes számot használtam, mert minden, amit leírtam az enyém volt, bennem volt. Nem egy nagy közös modernkori tizenkét pont, hanem az érzéseim vetülete egy képernyőn.

Nem tudhatom, hogy mi zajlik másban, miközben naphosszat robotol a megélhetésért. Ezt az egyet megtanultam az életem során. Soha nem tudhatom ki valójában a másik, amíg nem láttam a sebeit, amit kapott. Ezt elfelejtettem egy kis időre. Igazából tegnap fogalmazódott meg bennem, amikor is a raktár kijáratánál láttam hazamenni a kollegáimat. Tudtam, hogy engem otthon nem vár senki, s azt is, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Világéletembe hazahordtam a munkámat. Nem volt bennem semmi rossz szándék vagy mániákus ragaszkodás az iránt, amit csinálok, csupán nem volt más. Ahogyan most sincs. Amikor hazaérek az üres lakásba valamiféle hiányérzet kerít hatalmába. Ezért túlórázom annyit és ezért is járok be hétvégén dolgozni…S ezzel nem vagyok egyedül.

Vannak köztünk olyan szerencsések, akiket család vár, mikor haza érkeznek, s bármilyen nehéz is volt a nap kárpótolja a család biztonsága, nyugalma és szeretete. Vannak olyanok, akik barátokkal mennek el, egy második műszakra, hogy olyanokkal legyenek, akiket kedvelnek s akik viszont kedvelik őket. És vannak a magányos farkasok, akik talán a legboldogabbnak tűnnek a raktárban, mégis az életük odakint a világban rideg és magányos, akárhány ember is kíváncsi arra, amit írnak vagy mondanak.

Amióta az eszemet tudom szerettem megnevettetni másokat, akár a szerencsétlenségemről mesélt történetekkel, akár egy zsibbasztó viccel, akár csak egy szimpla mosollyal. Azonban az elmúlt egy hétben ez nem ment. Valahogy nem…Egyszer egy oktató odabentről azt mondta, hogy a törvény és az emberség határai mások. Igaza volt. Akkor azt feleltem, hogy az emberségnek nagyobb a határa. A ptk. és a btk esetében ezt így gondolom, de az íróiszabadság az más.

Ismerem azóta a jogaimat, hogy az első újságcikkemet megírtam. Tudtam, hogy ha az egész világ ismer is rá arra, akiről és amiről beszélek, de én megváltoztatom a nevet, vagy nem írok konkrét információt, akkor véd a törvény, mert alapvető emberi jog a szólás és sajtószabadság.

De valami motoszkált bennem. A sebek. S itt nemcsak azokról beszélek, amiket én kaptam másoktól, hanem arról, amiket azok az emberek, akikről nem túl jó véleménnyel írok. Tudom, hogy ez nem sok mindenkit érdekel, de elfelejtettem, hogy én mindig is a jót kerestem az emberekben felmentve őket a rossz húzásaik legalább is a szerintem rosszak alól. Ez az, ami miatt a középsuliban a Terézanya becenevet kaptam az egyik tanáromtól, s ami miatt mind a mai napig tudom, hogy én túl naiv vagyok az élethez. De valahol nem érdekel. Mindig, még ha sötét felhők takarják is el az eget napsütéses szép napot kívánok, mert reménykedem, hogy tudok magamból annyi örömet, kedvességet adni, ami felér egy napsugár melegével.

Nem azért kerültek le a bejegyzések, mert atrocitások értek miattuk, hanem mert az elmúlt egy hétben úgy éreztem, hogy kifordultam önmagamból. Most egy kicsit szabadságra jöttem, hogy kizárjam mindazt, ami odabent történik és megtaláljam azt, amit valóban mondani szeretnék. Ez az én robinsoni „játékom”.

E-mail T.G-nek 2018. jan. 29 18:18

 

Szóval nem letöröltem az ominózus blog tartalmat az oldallal együtt és vittem át az írói oldalamra, hanem letöröltem a blogot és az írói oldalamon  kaptak egy fület azok a bejegyzések amiket a napokban írtam teljesen más stílusban, aminek az indítóját te is megkaptad. Bár te jót szórakoztál azon az eseten ha csak ctrl-c és ctrl-v lett volna...de nem.. A sheriff azt mondta múlt kedden, hogy ha lehúzom a wc-n, amit addig írtam három nap és elül az egész...remélem így történt s most írhatok úgy, ami igazán vagyok. 

Amúgy azt nem mondtam, hogy nálam a bordi ((borderline)) nagyban meghatározza az irányvonalat az írásban. Így lehet, hogy néha kiselefánt vagyok a porciboltban. Nem tudom h állsz József Attilával de neki is bordija volt. :) ;) ja és Marilyn Monroenak is :) ;) 

Szóval néha ez is közrejátszik abban, amit s ahogyan írok, de ha most tetszik a stílus és a vonal, akkor maradnék ennél. :) Napsütéses szép estét! ;)

E-mail T.G-nek 2018. feb. 10 18:11

No, amiről legszívesebben blogoltam volna, de inkább neked írok; 

1.-2. kezd a raktárban az ukránkérdés elszabadulni. Tudom h az új főnik foglalkoznak vele, de a magyar kollegák kezdenek mérgesek lenni az ukrán kollegákra a munkamorál miatt. Persze megint csak a pénz mozgat mindent. Egy betáros kollega most azért ment át szedni, mert bár szabad betáron volt úgy jöttek fel a ládák h az ukránok már fogták őket...de ez a magyarokkal is ugyanígy van. A szabadbetáros rendszer az irányított mellett kicsit feszültté teszi azokat, akik irányítottan kevesebbet keresnek. 

Pl.: Egyik szombaton szedés után betár volt s hívott az egyik kollega, hogy kapta a fülest az importból, hogy szajrés cucc megy fel a 10/4 -re s menjek azonnal...

A példából láthattad h én is belefutok olyanba, hogy a ládákat fogják, mert mindenki tudja mi az amiért sokat kap...értsd minél többe kerül a termék, annál több jutit kap, aki betárolja. Ezért maradnak ott betárolatlanul a szűrők. Tudom h a szabad betár, irányított nagy dilemma, de iszonyat feszkógenerátor. 

 

3. Pda-aksi-karpánt.

A pda-k öregek, lassúak, nem veszik a jelet, rosszak a gombok. Aksik nincsenek, a karpánt az még hagyján. A raktárosok amint találnak egy jót, elrakják maguknak. Mindenki az értékmegőrzőjébe teszi, ami érthető annak fényében, hogy senki nem akar egy órát szenvedni azzal h alkalmas pda-t keres a melóhoz. Szóval ez egy hatalmas feszültségforrás újfent. Ezért is vittem Pitykónak a cukrot, hogy osztogassa, mert reggel bolondok háza van a pda-k miatt. S a cukorka egy kicsit javít a helyzeten, de új pda jobb lenne, amit nem kellene dugdosni.

A pda szekrény is taccson van. De az már csak hab a tortán. 

 

4. Tudod a tea automata jó ötlet volt, de az esetek nagy többségében mindenki tesz rá magasról h forróvizet ad tea helyett, hogy kifogyott e a pohár. Stb. Tudom h mindenkinek kisebb gondja is nagyobb ennél, pénteken ezért én hívtam a teás fiút, akinek mondtam h hozzon cseresznyéset is. Szóval szép gesztus volt a védőital automata, de remélem nem egyszerhasználatosnak szántad :( :( s nem egy újabb porfogó roncs lesz belőle. 

 

5. Beázás. Tnap jött a takarító felmosóval, csak nem értem h miért kell várni míg szólok. Reggel 6 és a hívásom között mindenki csak anyázott a víz miatt, még piroskák is jártak arra, de mindenki tett rá. Amikor már sáros lábnyomok voltak az eladótérben én akkor szóltam neked. A 26.ban a termékkel is áznak rendesen. 

 

6. Komissió. Iroda.

A minap fel kellett kutatnom a c2-n egy ládát. Mire már feladtam s szoltam Szabinak. Szabi kiérve szembesült vele, hogy úszik a C és D s szólt a Bertoldnak h szedjék le a szalagról a ládákat, mire csóri Bertold mondta, hogy ő szolt, de nem hallgatnak rá. 

Ez a helyzet egy kicsit két dologra mutat. Szabi meg a srácok az irodában jól elvannak, de igy néha észre sem veszik, ha odakint őrültek háza van…a másik h hiába mond egy piroska bármit a komissióba simán figyelmen kívül hagyják, ami néha oda vezet h a piroska kezdi maga lepakolni a ládákat, ami egyedül halott ötlet. 

 

7. Jutalékcsökkenés. Megint csökkentek a jutalékok a raktárakban. 

Őszintén, az emberek a pénz miatt mennek el. Sok barátom kilépett már mer néha nevetséges fizetést kapnak. Megélni kevés éhen halni sok. Bár te sztem ezt soha nem fogod belátni, az emberek nem hülyék s ez a februári juticsökkenés se esett jól senkinek.  Azt hiszem ennyi. 

 

E-mail T.G-nek 2018. feb. 18 3:58

Hóeséses szép napot :D :D Ma (vagyis tegnap) egész nap az eladótér működését vizslattam :)

Íme az eredmény...ráférne egy kis felújítás :)

a következőt képzeld el: Jön be két újonc, vagyis az egyik már ott van. az első nem tudta melyik eladóhoz kell tenni a terméket így letette egy szabadon lévő kocsira az eladótérbe, mire jön a másik, aki megkérdezte az elsőtől, hogy hova kell vinni s a nagyszerű válasz: tedd csak oda le a kocsira, majd érte jön, akinek kell...én éppen a ládákkal verekedtem, de azt hittem majd elejtem, mikor ezt hallottam...azán végül az eladó kereste a terméket, néhány perc múlva. Eléggé meglepődött azon, ami történt :)

Namost... az eladók és szedők ősi ellenségei egymásnak :) :D Na jó nem ennyire durva a helyzet, de néha azért az eladók bepipulnak. Tudni kell azt, hogy én is sokat szedtem még a vasban eladóteres cuccot. s tudom a házi praktikákat, amiket nem azért írok le neked, hogy beszüntesd őket (lécci-lécci) hanem hogy találj rá valami jobb megoldást.

1- rálőni az eladóra még odafent a raktárban.

Mindenki tudja, hogy sok idő leérni az eladótérbe, amit senki nem kalkulált bele az elvárt időbe, így amint valaki kezébe van a termék, nem megy el az eladótér bejáratáig, hanem ott, ahol leszedte azonnal beírja az eladókódot így már rá s lőtte az eladóra, aminek az eladó nem örül mert,

a, ő már kiadná, de még nincs ott a termék

b, nem, b nincs csak azért majréznak, hogy ne legyen rájuk lőve a termék, ha még nem állunk ott vele az ajtóba.

ezt velünk is eljátsszák a komissióba, de ha van éppen 10 nagy láda, amit az istenért se tudok feltenni a kocsira akkor nekem egyszerűbb a komissióban rálőni a terméket, mint elcipelni a ládákat egy db termékkel.

2- rossz helyre tenni a terméket

Vannak nagyobb termékek (kipufogó, lökhárító, aksi stb.) amit elég macerás elhelyezni az eladó asztalánál. Tekintve, hogy nagyon kicsik az eladók asztalai, s nagy a termék. Ilyenkor mit csinál a szedő? Fogja és leteszi az eladó háta mögé, amit az eladók réme :D a X.Y már ezerszer elmondott mindenkinek, hogy ne tegyék, mert amint az eladó feláll egy elegánsat zakózik, mert pont a lábához kerül. Ilyenkor van a megoldás, hogy a polc elé tenni, vagy a polcok közé, ami sem a betárolóknak, sem nekünk eladótereseknek nem jó. Szóval, ha csúcsidőben végig nézel az eladótéren s ne adj Isten nem kellettek az ilyen termékek a vevőnek, akkor az eladótér úgy néz ki, mint egy autószervíz :) szóval nagyobb asztalok kellenének mert ugyebár kisebb alkatrészeket nem lehet csinálni a kipufogóból, legalábbis úgy, hogy ne sérüljön a rendeltetése.

3. számok, kódok, székek, vonalkódok ((avagy a kész káosz :))

itt annyit akarok írni, hogy inkább csak gondolatjelezem

- jobb lenne a székeket számozni, azt hiszem 24 van, mint csak az eladókat.

szóval kellene a most lévő kirakott kódtábla, ragacs és papirkák helyett egy táblázat. székszám, eladókód, eladó neve, vonalkódja

ha ezek megvannak nincs szükség a képekre, ami, ha végig nézed őket nagyon nehezen felismerhetőek :D mert vagy elhízott a kollega, vagy átoperálták, annyira nem hasonlít magára :) az üres székekre meg egyszerűen csak egy számot s átmenetileg odaírni, hogy üres!!

Ez onnan jutott eszembe, hogy X.Y 991180 egy új eladó s még nincs vonalkódja. Ezen kívül sok eladó leszedte a székéről a vonalkódját pl 990039-nek nincs is az eladótéren belül vonalkódja, csak kint a falon. ami engem azért idegesít, mert képes vagyok elfelejteni az ajtó és a széke között, hogy kinek is kell vinnem a terméket.... amikor az eladótérbe kerültem több kollegának is szóltam, hogy ne takarják le kabáttal a széküket, mert nem tudják az újak a neveket és a kódokat, ja meg ne várják el, hogy a szedő mindenkit név szerint meg kód szerint fog tudni, mert van nekik elég megjegyezni valójuk.

Ami nincs kiírva, hogy hol ül az eladó, ezért kellene a székeket számozni. A zóna felőli bejárattól kezdődne az 1-es. S így szépen lehetne tájékozódni.

pl. ki lenne írva, hogy

1.szék 992700 X.Y
2.szék  992701 X.Y

így igazából egy székszám és egy eladókód alapján eljut a szedő a célba s nem kell nevekkel meg fényképekkel bohóckodni.

s ha ez a széken is kint lenne akkor simán megtalálná mindenki az eladót. Ja és magára a kis asztalkára is egy kicsit nagyobbal a vonalkód, bár az asztalkára úgyis hamar rápakolnak én azért lövöm a székről a kódot, már ha ki van rakva (és nem mozgatja viccből direkt a kis szemtelen eladó)

van két eladó, akik az irodában vannak, mondjuk oda ki lehetne írni, hogy iroda, és az irodába is a székre, mert bemegy az ember s nem tudja kire nézzen mert mind a monitort bámulják, de ha meg nincs ott senki még az eladó sem, akkor nem tudja, hogy mit kezdjen a termékkel.

egyébként a kint lévő eladóteres lista az eladókról, most az új eladó miatt hiányos, az elment eladók miatt meg tele van felesleges nevekkel. szóval amúgy is ráférne egy frissítés :)
 

 

Azt hiszem ennyi. Ja igen még valami, ami inkább eladóteres komissiós dolog.

Nem tudom hallottál e már a liftkódokról, vagyis biztosan hallottál. Viszont nagyon sok szedőnél, nálam is vannak liftkódok. Nálam 12/0-van. Amikor a 15-ben szedek s nem jó éppen a lift és 3 láda meg egy kocsi van nálam, nem indulok neki lecipelni a tele ládákat és elvinni a liftig, és ott rálőni a szalagra, mert sebességre dolgozom. ((ja amúgy a liftkódot be is lehet gépelni, szóval nem a kis matricán van a hangsúly))

viszont ha én éppen a 15-ben várom a liftet ami kb. olyan mint a mesékben, hol volt, holnem volt, s már lelőttem mondjuk a B-ládámat, amiben egy ablaktörlő lapát van, s azt a terméket éppen ládába kéri...s az eladóteres és mindenki azt látja, hogy a 12/0-ra lőttem fel kb. 5 perce, akkor a komissiót fogják felforgatni, mert látják hogy már liftre lőttem...s ha nem abból indulnak ki, hogy liftkódot használok, akkor az életben nem jönnek rá, hogy még a szedési helyen várom hogy működjön a lift, amivel elviszem a szalaghoz a ládácskámat.

Ennél sarkalatosabb példa, ha valaki a 18-ban végez ládás szedéssel és mondjuk 12/4-es liftkódja van, s nem gépeli be a 12/0-sat, akkor, ha valaki keresi a ládát, akkor felmegy a 4.re, s kb. mire felér addigra a ládák már elértek a komissióba, mert a 12/0-n lettek ténylegesen felrakva :)

Szóval ezt akartam leírni. De a liftkódbeírásról nem tőlem tudsz :D :D Csak így könnyebb neked is a munkád. Tudod mindenki sebességre dolgozik (legalábbis a szedők, akik használják ezeket a módszereket, ahogy én is használom, ha szedek. mert ezek nélkül a 110-es sebesség vagy 100-as nem nagyon hozható, ami pénzvesztést jelent, amit senki nem engedhet meg magának.

ezeket azért merem neked leírni mert bízom annyira benned, hogy bármit, amit leírok nem mások ellen, hanem a problémák kezelésére fogod felhasználni. remélem ez így lesz.

apropó, tegnap nagy értékmegőrző átvizsgálás volt és jó sok pda-t találtak. csak arra nem gondoltak, hogy mindenki, aki tegnap dolgozott vitte magával a pda-t és az aksit is ((ez öltözői infó)) s amíg tartott a műszak, addig mindenkinél ott volt majd műszak végén, amikor már rég lement a szekrénymustra mindenki vidáman visszatette. :D :D de ez valahol nem az p hibájuk. ha visszaadják, akkor esélyes, hogy kapnak egy olyan pda-t, amin nem működik valamelyik fontos gomb (esc, enter, nyilak)), nagyon lassan fogja az adást vagy valami ilyen nagyobb gondja van..., vagy nem működik az olvasófej :(

Szóval tudom, hogy a vezetőség nagyon nehezen nyeli le, de nagy szükség lenne új gépekre, mert teljesen visszafogja a munkát a hiányos és rossz felszerelés. Most megyek, mert éhes vagyok.

E-mail T.G-nek 2018. márc.2 9:53

Napsütésest!! Engem a bárdi tartott életben, nem élem túl az elvesztését. Kérlek, hadd kapjam vissza a munkámat. Nekem az volt az életerőm, ott vannak a barátaim, akik a családom lettek, ott van minden amiért reggel felkelek. Kérlek vegyél vissza!! Ígérem soha többet nem blogolok semmilyen formában a bárdiról és soha többé nem jelzem, ha valami rosszat tapasztalok. Csak tologatom a ládákat, de én haldoklom a barátaim nélkül, és a raktár nélkül. Ezt is takarja azt, hogy borderline szindrómás vagyok. Nagyon kérlek , most azt egyszer bocsáss meg, de őszintén úgy, hogy visszakaphassak mindent, mert nekem a raktár volt a mindenem. S bár nem láttad, egy kis napsugarat tudtam hozni a raktárba, mely hiányzik a kollegáimnak.

Nagyon sajnálom, hogy tegnap valakit azért elővettek, mert kiállt mellettem. Tudod, hogy soha nem írtam baromságot az észrevételeimmel. Én azt tudom, hogy a visszárus dolognál ment el az egész. Tudod amikor reggel írtam neked, te küldted Pitykót, mire se te se ő nem értettétek, ami történt. aztán N.F (a blogomban ő Kava Róbert) olyan szinten tudott rád hatni, hogy bevédted délutánra a dolgot, s finoman közölted velem, hogy menjek vissza szedni. Akkor mivel már nem akartam több emailt írni, kezdtem el írni a fiktív raktárról. Azt kezdtem észrevenni, hogy a blog után kezdtél sok minden változtatni, aminek örültem, de aztán valahogy már soha nem láttalak egyedül sétálni a raktárban. Mindig ott volt veled valaki és duruzsolt a füledbe. H úr (Stréb Ernő), N.F (Kava Róbert) vagy bárki, D. Sz (Kukker Bandi), H.Z (Nagy Kopasz) ...és egyszerűen te meg hagytad azt, hogy amit k mondanak az a saját véleményeddé alakuljon.

Emlékszem mondtad, hogy vannak, akik nem nézik jó szemmel, hogy lejársz a raktárba, akkor azt mondtad, hogy ennek ellenére te lejársz...mégis egyre kevesebbet kezdtél el lejárni. Ha mégis lent voltál, akkor sosem engedtek el egyedül. S ezeket ne azért hidd el, mert azt írom, hanem csak figyeld meg. Kezdj el beszélgetni egy komissióssal és hidd el valaki máris ott terem melletted. S tudod amikor azt mondtad a visszárus srácokról, hogy beszéljenek a közvetlen felettesükkel te nem mutatkozol be nekik, akkor láttam rajtad először, hogy az a gondolkodásmód, amivel eddig rendbe akartad szedni a raktárat kezdett átformálódni, s kezd egyre nagyobb szakadék kialakulni köztid és az átlagdolgozó között. Pedig hidd el a hierarchia legalján lévő az, aki őszintét fog neked mondani, mert nincs sok vesztenivalója, és semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy hazudjon.

Tudod amikor tegnap egy barátom rosszat mondott rád a kirúgásom miatt, és csak annyit tudtam rá mondani, hogy nem lehet rossz ember, akinek kiskukája van az asztalon. S én még hiszek ebben.

Ezért arra kérlek, hogy ha te voltál az, aki elbocsátott akkor figyelembe véve a szorgalmas és jó munkámat, kérlek gondold át, hogy van e esély arra, hogy visszaadd a munkámat. Ha pedig csak egy végrehajtó voltál, akkor tudom, hogy a feletteseid bíznak a döntéseidben és elfogadják azt, ha visszaadnád egy naiv lány munkáját, akinek az egyetlen hibája az őszintesége, a nagy szája és a borderline szindrómája.

Napsütéses szép napot!

Utolsó e-mail T.G-nek 2018. márc. 8 10:01

 

Drága T.G! 

Ma egy hete, hogy nem vagyok a raktárban. Nagyon hiányzik. Vasárnap újra olvastam az egész blogot és letöröltem. Nem akartam vele rosszat, se bántani senkit csak nevettetni. Sajnálom, hogy azzal, hogy újrakezdtem elvesztettem az állásom. Nem tudom mennyi idő kell, hogy elteljen míg újra visszamehetek, de hidd el nagyon szeretnék. 

Tudom, hogy nem takarózhatok a betegségemmel, de sajnos az agyam az írással és a humorral védekezik a rossz ellen. Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, de talán egy kicsit megértenél, ha ismernéd a borderline szindrómát. 

Tudod környezet mérnöknek tanultam, de sajnos abba kellett hagynom a bordi miatt. Mégis amikor elsős voltam kimenten a HVG börzére, hogy lássam a jövőmet, hova kellek majd mérnökként. Nem lettem mérnök, amit nem bánok, de a börzére azóta is kijárok. Így tegnap is voltam. Kint volt a Bárdi is. Szívszorító volt látni, hogy sorba jelentkeznek oda az emberek, ahonnan engem elmenesztetettek. 

Nem találkoztunk még azóta, hogy nem vagyok. Nem kérem tőled, hogy vegyél vissza, csak azért, mert nagyon sajnálom és levettem a blogot, csak pár percet kérek, hogy elmondjam mi történt velem, amiért ezt csináltam és igy talán majd a munkámat is visszakapom.

Napsütéses szép napot!