Elveszett szerelmek V.

2023.01.09 08:31

20.fejezet A mi dalunk

Ahogy telnek az évek egyre több szerelmes szám kerül feketelistára. Számok, melyek valakihez kötnek. Az én ilyen számom talán az, ami J-hez fűzött a korházban töltött idők után a Cornelia street. Ironikus, hogy arról szól az a szám, hogy ha nem lesz már a másik soha többé nem megy arra az utcára. Amikor J megtudta, hogy nem nagyon szeretem az angol számokat, mert nem értem minden szavát pontosan, nem értem az angolban használt kifejezéseket, amit nem szó szerint fordítunk akkor azonnal elküldte nekem ezt a számot, amibe azonnal beleszerettem, s mindig, amikor a lejátszási listám ehhez ér beugranak az emlékek. Én D-nek egyszer elküldtem az Amilyen hülye vagy én úgy szeretlek számot. D egy éve boldog kapcsolatban él. Megtalálta a kocsmában, hova mindig járt a neki való társat, aki a kislányát is, akit Ő annyira szeret, elfogadja. Emlékszem egyik reggel jó kedvvel jött dolgozni. Ez nála szokatlan volt, mert általában borostás és piaszagú volt, de valami történt vele. A posta apró irodájában van egy mikrofon, ahova csak a szolgálatvezető beszélhet. Egyik reggel a Ha nem jön álom a szememre dalt játszotta le.  Persze mint egy hülye nő azt hittem nekem szól, de nem.

Látni azt, hogy azok a férfiak, akikhez valaha közöm volt egyenesbe jön az életük talán a legjobb dolog, ami történhet velem. Van egy a furcsa Teréz anya beütésem, ami miatt sokszor túllépek egy határt. Azt hiszem mindenki, akiről meséltem célba ért, megtalálta a jobbik felé és egyenes úton vannak a örökké plusz két év felé.

Mindig, amikor egy hídon sétálok látom a lakatokat nevekkel és dátumokkal. Szeretem ezeket a lakatokat olvasgatni és remélem, hogy azok, akik egyszer felrakták azt a lakatot együtt maradnak. Amikor sétálok mindig meghat az idős párok látványa. Általában, amikor boltba megyünk Tappanccsal, akkor lassacskán sétálnak egymás mellett s kedvesen elengednek minket s olyankor mindig eszembe jut, hogy egy napon talán én is leszek annyi idős s nem akarok több tucat macskával élni. Én is szeretnék valakit, akit szerethetek és aki szeret. Azt hiszem minden ember vágyik erre, aki azt állítja, hogy nem az hazudik.

Furcsa lény az ember, fizikailag nincs szüksége az életben maradáshoz arra, hogy valaki szeresse, de valami különös törvénye ez az emberiségnek, hogy az élet akkor lehet teljes, ha van valaki aki szeretetet ad nekünk. S hogy ne merüljön le teljesen a szívünk néha egy kutya, egy macska, vagy egy boltos lesz a szeretetadó. Hogy miért éppen a boltos?

Emlékszem kiskoromban minden nap a boltba mentem, de ne úgy képzeljék el, hogy kiskocsi és bevásárlás, hanem a boltos felé csúsztattam a listát és ő összeszedett nekem mindent a pult mögül. Biztosan szánalmasnak gondolják a szerelmi életemet, ha a boltos nénit hozom fel példának, mint olyan ember, akit szerethettem kiskoromban, de ezt ha valahogy kitekerve nézzük azt jelenti, hogy vad idegen embereknek is tudunk szeretet adni anélkül, hogy várnánk vissza valamit. Egy kedves szó, egy mosoly, egy ülésátadás nem kerül semmibe de lehet valakinek az utolsó csepp utáni végső elkeseredésből elkövetett öngyilkosságát előzzük meg.

A mellettünk lévő erdőben nemrégen valaki öngyilkos lett. Felkötötte magát a saját övével. A kutyások körében terjedt a hír, hogy előző délután nagyon elkeseredve sétálgatott. S azt kérdezem magamtól, hogy miért nem volt senki, aki szóljon egy jó szót hozzá? Nem biztos, hogy akkor másnap hajnalban másképp dönt, de talán valamit jelentett volna, s nem úgy hagyta volna itt a földi létet, hogy ez maga a pokol.

21. fejezet Valami közös

A párokban van valami közös. Persze mondhatnák, hogy ez természetes, de én komolyan mondom. Ahogy a kutyák és a gazdájuk kezdenek egymásra hasonlítani, így hasonlít két egymás egymásra. A feromonos résznek, azt hiszem elég részt áldoztam, de ahogy a városban járok úgy látom, hogy jönnek szembe a párok, akiket el sem lehet téveszteni. Mindig mosolygok, hogy vannak, akik a tetoválószalonba, szemüvegboltban, ruhaboltban vagy éppen egy koncerten találkozhattak.

Annyi film szól arról, hogy két teljesen külön világból érkező ember, hogyan küzd meg a világgal, hogy egymáséi legyenek, addig a való világban inkább önmagukkal küzdenek az emberek, ha semmiközös nincs bennük. Talán meséltem már P.B-ről, aki a felettesem volt az egyik munkahelyemen. Semmi közös nem volt bennünk csak az, hogy mindkettőnknek van kutyája. De az sem teljesen igaz, mert az övé jól kiképzett kutya, aki mindig otthon van, az enyém viszont egy utcáról befogadott, aki mindig velem van. Az elején érdekes volt, megismerni egy teljesen új és másik világot. Aztán egy nap az ember rádöbben, hogy annyi minden választ szét, hogy életképtelen egy kapcsolat. Azt hiszem ezt hívják se veled se nélküled kapcsolatnak, s azt hiszem ennyi év alatt megfejtettem, hogy a se nélküled a leghelyesebb döntés, nem a legfájdalommentesebb, de kell az esély a jobbra.

Amikor két ember kettesben van minden klappol, de amikor a világ bejelentkezik akkor kezdődik a harc. Barátokkal, családdal, ismerősökkel és az egész világgal felvállallni a harcot, talán ez a legritkább dolog, amit mi emberek teszünk mert nem vagyunk biztosak benne, hogy jól cselekszünk.

Azt hiszem a szerelem olyan, mint a Mátyás templom. Amikor először jártam fent a fővárosban egy külső kerületi templomot meglátva azt mondtam a nővéremnek, hogy biztosan ez a Mátyás templom, mert ez annyival nagyobb annál, mint ami a mi kis falunkban van, hogy annak kell lennie. Sok éve telt el, de a tesóm tudta, hogy ha a Mátyás templomról beszélek, akkor hova kell jönnie. Aztán egy véletlen délutánon egy óriás épület lábánál találtam magam. A Mátyás templom volt, az igazi. Nem sokszor jártam ott azóta, de akárhányszor mondják nekem, hogy Mátyás templom én arra a képre gondolok, amit akkor láttam, amikor egy külkerületi templom előtt letett a villamos. Na azt hiszem a szerelemmel is így vagyunk, jön egy érzés. Szeretni valakit sokkal jobban, mint bárkit előtte. S amikor szerelmesek leszünk megértünk minden dalt, amit valaha a szerelemről írtak. Aztán amikor már csak egy kedves emlék lesz egy elmúlt szerelem ott állunk majd és nézünk, hogy mekkorák is a szerelem oszlopai s mi emberek milyen kicsik vagyunk egy érzéshez képest. De mindig ott fog motoszkálni az eszünkben az első nagy szerelem.

Szóval visszatérve, tudom milyen tökéletes tud lenni két ember világa, amikor senki más nem szól bele. De sajnos nem zárhatunk ki mindenkit a nyolcmilliárd emberből. Bármennyire is szereti egyik ember a másikat, el kell, hogy engedje, ha a világ nyomására valami olyan születik meg, ami megfojt minden jó és nemes emberi érzést.

Annyi fiúról meséltem már s egyik sem volt az igazi. Ha összegyúrtam volta őket talán kaptam volna egy tökéletes társat, de sajnos az élet nem így működik.

 

 

22. fejezet Amit megtanultam

Hát íme, ez az én történetem. Hiszem, hogy minden ember pótolható, de egyedi és megismételhetetlen. Így papírra vetve az életem kalandok sorozatát látom és mosolygok, mert hibáztam, buktam, csalódtam, de voltak jó pillanatok. Mostanában úja járok terápiára, amivel jó esélyem van arra, hogy olyan negyven éves koromra normálisnak mondható életet tudjak majd élni. Nem tudom milyen leszek akkor, de azt igen, hogy lesznek arcok, akiket mindig fel-fel akarok idézni majd, mert hozzám tettek valamit és formáltak. Minden egyes alkalommal, amikor úgy döntünk, hogy szeretni fogunk benne van a pakliban, hogy fájni fog. De annyi kártya van abban a pakliban. Benne van a boldogság is. Tudom, hogy az élet legnagyobb feladata a sokmilliárd ember közül megtalálni azt az egyetlen egyet, akivel le tudnék élni egy életet. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem szalasztottam-e el, de remélem, hogy nem. Talán ott lesz a következő buszon, metrón, boltban, színházban vagy divatbemutatón -ki tudja még hova sodor az élet- és mindazt, amit átéltem, lehet, hogy nem fogja megérteni, de tisztelni és elfogadni tudja majd, ahogyan én az ő történetét. Mindenki pozitív véget szeretne a saját meséjének. Az én mesémben egy szuszogó kutya van most és egy történet, melyet elmesélhettem. Sok férfit szerettem eddigi életemben és talán még többet fogok, de szeretni és szerve lenni…mindenki tudja, de az istenit neki, annyira nehéz.

23.fejezet Egy íróról

Azt hiszem akkor éreztem, hogy édesanyám szeret, amikor megírtam életem első versét. Ata az írás valahogy mindig egy menedék volt. Az írásban nincsenek határok, és korlátok. Ha írok halhatatlan vagyok a világ minden szuperképességével. Meg tudom változtatni a múltat és megírni a jövőt. Sokszor írok sírva vagy egy sötét erdőben, amikor nincsen  más csak a csend, de általában ah megrendelésre dolgozok, akkor felveszem a szemüvegemet, ami a laptop mellett hever és bekapcsolom a lejátszási listámat. Mindegyik dal jelent nekem valamit, így ezer és ezer emlék ötlik fel bennem. Vannak szavak, amikor megtetszenek és beleírom a mondatba, amit éppen írok. Szeretek írni. Bár a legtöbb írásom megsirat másokat, szeretem, hogy le tudom írni azt amit az emberek nem képesek csak valamiféle körülírással. Szeretem megcélozni az emberek szívét, hogy amikor tőlem olvasnak, akkor azt mondják, hogy igen én is pontosan ezt érzem. Az a téma amiről most írok annyira személyes és egyedi, hogy talán annyi oldal után sem ismertél magadra vagy egy régi szerelmedre, de ez nem baj, sőt. A szerelmek ahány van, annyi félék.

Aztán írás közben ránézek Tappancsra aki szunyókál rendszerint a lábamnál és az elernyedt izmainak köszönhetően iszonyat büdöseket pukizik, és rájövök milyen szerencsés vagyok. Amióta visszatértem Szerbiából mindenhova követ. Szó szerint. Diszkréten a fejével még a wc ajtót is belöki, hogy bejöjjön és leülhessen mellém, hogy tudjam őt simogatni. Az élet legnagyobb veszteségének tekintem, hogy nem ismerhettem őt kiskorától kezdve, de a legnagyobb szerencsének, hogy most itt van mellettem. Egyetlen percet sem töltünk külön. A legtöbb embernek ez abnormális, de tekintve, hogy jó eséllyel maradok vén lány ő lett nekem a number 1. Ott van minden egyes randin a Margit-szigeten és nézem a rá kapott reakciókat.

Tappancs a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem. Bár nem tudom mennyi időnk van még együtt azt igen, hogy szeretném minden egyes percét kihasználni. Szerencsére, olyan munkám van, hogy ő is jöhet dolgozni. Parkolóőr ellenőrök vagyunk. Szóval ha találkozol valakivel, aki a kocsidat akarja megbüntetni és van mellette egy törpelábú és nagyfejű kutyus azok mi vagyunk.

Szóval visszatérve az írásra, ahogy megy sorba a lejátszási lista ugranak be az emlékek az életemből. S én írok. Igen írok, mert most az életemről írok. Sosem tudtam olyan regényt írni, ami nem az életemből meritkezik. Eddig két könyvem jelent meg, egy verseskötet magánkiadásban és egy álnéven publikált valami regényféle A humorista felesége címmel, de az csak félig igaz történet. Az úgy nem az igazi. De hogy ne mondhassa senki, hoyg nem próbálkoztam megmutatom, hogy mire jutottam.

Az írónak van a legnagyobb szabadsága, mert bárhol és bármikor el tud bújni egy másik világba, ahol nincsen fájdalom de van boldogság.

Amikor a zártosztályon voltam, arra gondoltam mennyivel más lenne az élet, ha lenne valaki, aki szeretne és akit szerethetnék. Ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy mi lenne ha a zártosztályon nem gyógyszereket és lekötözést kapnánk, hanem a zártosztály földi paradicsom lenne, ahol kap az ember egy boldog életet. Ebből az ötletből született meg A mesélő regény első néhány fejezete.

A mesélő

1.fejezet Álomgyár

A nevem nem számít, ahogy senki neve ebben a történetben. Mesélő vagyok. Abból élek, hogy megtervezek és fenttartok tökéletes világokat. Persze nem ingyen. Egy olyan jövőben élek, ahol, akinek pénze van mindent megélhet, ami a boldogsághoz kell. A rendszert én magam hoztam létre. Mindig azt mondták, hogy a pénz nem boldogít, én egész életemben azon dolgoztam, hogy meghazudtoljam ezt a mondást. Így jött létre az Álomgyár, ami mára javarészt a részvényesek tulajdona, de továbbra is én vagyok az, aki megteremti a tökéletes és nagybetűs életet.

Módszerem egyszerű. Mire az alany elér az én irodámig pontosan tudom ki volt a múltban s milyen jellem. Ehhez nem kellenek hosszú tesztek csak nyitott szem. Én magam soha nem érintkezem az alanyokkal. Abban a pillanatban, hogy belépnek az irodámba csupán egy hangszórón keresztül hallanak engem, hogy kinek látnak az már az ő elméjük döntése

Doktori disszertációmat arról írtam, hogy az álmaink azon vágyaink kivetülése. A tenni szeretnék és a tennem kell közötti különbségeket vizsgáltam, de a bizottság szerint nem volt elég tudományos bizonyítékom, így sohasem doktoráltam le. Vagyis eddig. Az alanyoknak az első szabály, amit tudniuk kell, hogy a mindig és a soha nem létezik. Mindig van választásuk.

Amikor az irodámba lépnek én kedvesen köszöntöm őket, majd végig sétálunk egy emberi élet fő szakaszain és jellemző típusain. Én történeteket mesélek ők pedig hallgatnak, miközben mellettük sétálok. Volt, aki kutyának képzelt, míg más a nagy szerelmét látta maga mellett, de voltam rajongott filmsztár, kedves szomszéd néni és pszichológus is. Azok a karakterek, melyek formájában megjelenek azok lesznek azok, akik formájában be tudok menni az ő világukba és épségben kihozni őket, ha valami balul sülne el.  Mint mindenen ember alkotta dologban itt is van egy bizonytalan tényező. Az emberi álmok. Miközben monitorok figyelik folyamatosan az ember testi reakcióját, sőt gyakran az is kimutatható, amit érez, sohasem tudjuk, hogyan hat rájuk az álom. A programban éppen ezért a lehető legfinomabb módon ébresztünk fel mindenkit, hogy még ha álmodott is valamit ne legyen ideje emlékké formálódnia.

Az évek alatt, ahogy fejlődött a technika úgy váltunk mi is egyre ügyesebbé és ismertebbé gazdag körökben. S megtehettük azt, amit az elején még nem, hogy válogassunk. Az emberek az összes vagyonukat nekem adták volna, csak azért, hogy segítsek rajtuk, de nekem nem volt más mindegyik, csak egy feladat. Ami túl unalmas volt nem kellett, mindig kerestem a kihívásokat, hogy egyre jobb legyek. Hogy milyen vagyok én? Egyszerű és hétköznapi. Minden fantáziám a kreációimban van, én egy szürke kisegér vagyok egy óriási városban, annak is egy elég zűrös környékén, a metró végállomástól még néhány kilométer. Egy garázsban élek, ahol mindössze egy óriási tábla van, ahol életeket tervezek. Mára egyre ritkábban. Soha nem gondoltam, hogy ahogyan az ember képes ruhákat, épületeket tervezni úgy lehet életet tervezni, de mára a legprofibb programokkal dolgozok, a szakma legjobbjaival, akik a szomszédos garázsokban laknak. Valamelyik őrült rendszeresen felgyújtja a szelektív hulladékgyűjtőt, mert azt mondja ez jó terápia, de ezt leszámítva bármit leírok másodpercek múlva ott állok egy koszos garázs közepén s egy szemüveg segítségével pontosan olyan környezetben vagyok, amit megálmodtam.  Egy gyors frissítés, személyre szabás, szerződéskötés és az elmaradhatatlan fizetés után indul a játék.

Gyerekkoromban sokszor álmodoztam. A hazudoztam itt sokkal jobb szó lenne, alkoholista apa, depressziós anya, verekedések, rendőrség, menekülés. Ez volt a gyerekkorom. S mindig ott volt a nyomor, mely ellen harcoltam ahogy csak tudtam. Sokan megszállottnak tartanak, pedig csak egy bukott pszichiátertanonc vagyok, aki megtalálta álmai munkáját.

Az elején kicsiben kezdtünk s csak ketten voltunk, mára egy hatalmas birodalmat takar az Álomgyár és egy óriási épületet tele ágyakkal, ahol emberek alszanak mintha csak zenét hallgatnának s egy monitor figyeli minden rezdülésüket. Anno csak tesztként lecsúszott háziasszonyokat alakítottunk át külsőre, hajléktalanoknak adtunk házat, és magányos embereknek valakit, akit csak egy pillanatig láthatott, de beleszerethetett. Eleinte csak néhány perces demókat futtattunk, de az eredmények a vártnál jóval pozitívabbak voltak. Én lehetőséget láttam benne, mentális betegek segítésére, az akkori professzorom pedig kiugrási lehetőséget, egy koszos egyetem katedrájáról a gazdagok világába. Mindegy volt ki milyen célból, de belevágtunk. Egyik siker a másik után. Aztán már nem érdekelt a doktorim, csak az, hogy anyámat végre nem hallom minden éjjel zokogni, sőt mosolyogni is látom, amikor mesélek a világokról, amiket alkotok. Amint elég pénzünk lett vettem nekik egy házat a város másik végén a gazdagnegyedben s gondoskodtam arról, hogy élete végéig anyagi biztonságban éljen. Valahogy nem volt gyomrom elmondani neki, hogy gazdagoknak tervezek életeket, mert nem akarom, hogy azt érezze, hogy az élet, amit ő tudott nyújtani annyira rossz volt. Azt hiszi író vagyok és ontom magamból a könyveket. Amikor rákérdez, hogy dolgozom e valamin mesélek az aktuális alanyról, aki megkeresett minket. Úgy mesélek a tervezés alatt lévő virtuális életről, mintha csak egy történet lenne, egy könyv története happy enddel, pedig az igazság az, hogy a történet addig tart amíg kifizették.

Hogy ez mennyire etikus? Sokszor gondolkodok ezen a kérdésen. Aztán legyintek, hiszen nem vagyok különb egy eladónál, boldog életeket adok pénzért. Voltam már bíróságon, egy-egy megtámadott végrendelet miatt, mert voltak alanyok, akik halálukig egy sötét szobában élték azt az életet, amit előre kifizettek, s hála a szemtelenül jól megfizetett ügyvédjeinknek, ilyen esetben a szerződés apró betűs részében jogilag megtámadhatatlanul leszögezik, hogy a teljes vagyon örököse az Álomgyár, mint nonprofit alapítvány. Az adóhatóság rendszeresen tart ellenőrzés nálunk, szinte már barátom az adóellenőr. Egy környékről valók vagyunk. Tudom, hogy szánalmasnak tűnik az életem, ha az adóellenőr a barátomnak számít, de nem túl sok ember keltette fel az érdeklődésemet az elmúlt néhány évben. Azelőtt pont fordítva volt, mert minden ember története érdekelt. Talán akkor kezdett erősödni bennem a vágy, hogy mindenkin segítsek, de nem tudtam kivitelezni, mert egy életem van s mindig úgy gondoltam, hogy meg fogom találni azt az egyet, akit nem megmenteni kell, hanem boldognak lenni vele. Hát tévedtem. Olyan emberekkel hozott össze a sors, akik boldogok akartak lenni, de nem velem. Arra gondoltam, hogy miért ne származhatna egy kis hasznom belőle, ha már örömöm nem származhat. Így az első komoly projektünk gazdag egyedülállók társra találásáról szólt. Három hónapon keresztül futott a program melynek végén elégedetten távoztak. Nagyon összezavarodtam, de rájöttem, hogy csak az igaz szerelem megtalálásának érzéséért fizettek, nem akarták megtartani csak valami olyat akartak, ami nagyon emberi. Mi egymillió dollárt kerestünk, de bennem egy világ omlott össze. Akkor kezdtem el nem emberként, hanem alanyként és kísérletként elfogadni ezt az egészet. Álomgyár helyett, akár a pénzgyár nevet is adhattuk volna annak, amit csinálunk. Ezentúl csak alanyok voltak adatokkal.

Mára már percenként keresek annyit, mint amennyiből gyerekkoromban éltünk, jobb esetben, ha apám nem itta el a kenyérre valót. A professzort mára mindenki ismeri, aki a felső tízezer legfelsőbb részében éli mindennapjait. De mind egy kaptafára meg. Jelenleg 6 programmal dolgozunk: szeretethiány, céltalanság, érzéketlenség, függőség, hitetlenség, boldogtalanság. Mindegyik programra megvan a séma melyet már több tucat emberen próbáltunk ki sikerrel. Néha bele-bele nézek az életekbe s egy-egy momentumot jobban kidolgozok vagy bővítem a világképet. A professzorral, akivel közös életet terveztünk mára már csak titkárokon keresztül beszélünk, de ez a siker ára.

Ha nagyon unatkozom bemegyek a világokba. Szeretem nézni, hogy azok az emberek, akik meggyötörten, összetörten, sorsukat és mindent a kezükbe téve, hogyan változnak meg, amikor találkoznak egy kedves átlagos emberrel és beleszeretnek, amikor találnak az ajtajuk előtt egy kiskutyát, amikor megtalálják a művészetben önmagukat és amikor felfedezik a természetet.

Most 27 vagyok s ha akarnék nyugdíjba mehetnék, de egyszerűen nem tudok. Azt hiszem annyi élet közül az enyémet felejtettem el megtervezni. Vagy a fene tudja. Annyira mások életével voltam elfoglalva, hogy a sajátomét feláldoztam. Élhetnék bele a nagyvilágba, de már nem megy, aki egyszer mesélővé válik, az a mesélésbe fog belehalni.

2.fejezet: Az utca

Említettem, hogy mire eljut valaki az irodámig, addigra mindent tudok róla. Azt hiszik lehetetlen, pedig csak egy hangszóró kell hozzá és egy üres terem. Mára már jól kiképzett kísérők gondjaira bízzuk az ügyfeleket, de hadd meséljek arról, milyen volt legelőször. Emlékszem egy ablak mögött ültem s gyűrögettem a megírt történet papírját. Vártam, hogy a professzor hozza az első alanyt. Akkor még papírakták voltak s hozzájuk csatolva fényképek. Ismertem azt, aki a képe volt. Kiskorom óta rajongtam érte, a kedvenc énekesem volt. Rettenetesen izgultam. A professzor bekísérte a szoba ajtaján s én az ablakon keresztül láttam, hogy belépve a küszöbön megmerevedik. Abban a pillanatban nyílt az ajtó, a professzor volt.

Készen állsz kislány? - kérdezte izgatottan

Én csak néztem rá nagy szemekkel, majd az ablakon keresztül azt az embert, akivel amióta az eszemet tudom találkozni akartam. De abban a pillanatban, hogy belépett ő már az utcasarkon állt. Annak az utcáén, melyet én terveztem annyi hónapon keresztül, ahol legalább ezerszer jártam már. Ő volt az első, akivel végig sétáltunk. A séta végére tudtam milyen volt az addigi élete s milyet szeretett volna helyette. Nekem a fő elvem az volt, hogy őrizzünk meg minden pozitív emléket, hogy beépíthessük a jövőbe.

Az algoritmus nagyon egyszerűen működött figyelte, a páciensnek mikor törnek be emlékek. Ekkor tudtuk, hogy az volt a múlt.  Pozitív vagy negatív visszajelzés esetén tudtuk, hogy szabad e vagy sem az adott emlékkel dolgozni. Ha egy pozitív emlék jött akkor egyszerű dolgunk volt.

Ha viszont negatív, akkor tovább kellet sétálnunk míg megtaláljuk a tökéletes elemét a tervezett életnek. S ez így ment a házzal, a gyerekkorral, a kisállattal, a gimivel, a házassággal, a munkával. Sétáltunk keresztül egy életen. Minél idősebb volt valaki, annál tovább tartott a séta.

Ahogy telt az idő egyre több részletre kellett figyelnem. Emlékszem még az elején nem terveztem meg, csak a házak homlokzatát, de egyszer valaki be akart menni, mert sokkal jobban szerette odabentről nézni a hóesést. Volt, hogy tavasszal nem volt alma az almafán, pedig valaki annak az ízére vágyott. Szakadt le hinta, mert nem kötöttem fel a programban a fa ágára, csak egy átdobott kötelet rajzoltam, s leesett az ügyfél és megütötte magát. Volt kétlábú macska, tavaszi hóember, fogak nélküli idős néni, lebegő autók és körbe-körbe bicikliző kigyerekek, akik nekünk jöttek, majd mentek tovább. Hihetetlen munka volt mire tökéletes lett az utca.

A professzor meggyőzött arról, hogy a Mesélőnek jobb, ha nem találkozik személyesen az alanyokkal, mert fogalmazzunk úgy erősen előítélettel voltam a gazdagok iránt. S ezt nem nagyon tudtam leplezni. A professzor pedig úriember volt s el tudott kellemesen csevegni bárkivel bármiről. Így ő volt, aki találkozott az ügyfelekkel én csak információkkal, amikel létrehozhattam a tökéletes világot.

Ez az utca volt annak a városnak az egyik utcája, melyben a későbbi életét élhette az alany. Ide kellett visszatérnie, amint lejárt az előfizetése. Itt volt lehetősége szerződést hosszabbítani. Volt ügyfél, aki csupán néhány percre jött ki a világból, amíg aláírta, hogy további dollármilliókkal támogatja az alapítványunkat, ha kap még időt odabent. Persze arra is lehetőség volt, hogy ha az ideje lejártakor nem jön az utcába, akkor egy előzetesen aláírt szerződés lépett életbe, amely automatikusan meghosszabbította a rendszerben létét.

„Sétáljon velem egyet az utcán! A szegénynegyedben vagyunk. (…)  Nézze csak egy kiskutya, milyen aranyosan játszik. (…) Hallja ott egy férfi kiabál a feleségével, de nézze csak itt egy hintázó kislány milyen boldognak tűnik. Hogy érzi magát? (…) Nézze csak milyen rikító sárga az a ház, de milyen finom almáspite illat árad! (…) Mennyi kis tudóspalánta a csillagokat vizsgálják. (…) Éppen érkezik egy kocsi, szalagavatós bál lehet. (…) Nézze csak itt kosaraznak a fiuk az apukájukkal. (…) De szépek az őszi fák levelei. (…)  Nézze csak egy fiatal férj most viszi át a feleségét a küszöbön. (…) Itt pedig kisbaba sírás.

Itt ér véget a történet. Elfogytam. Azt mondják a régi nagy írók levonultak olyan helyekre, ahol nem volt más csak a csend és órákat gubbasztottak a papír fölött még akkor is ha nem volt mondanivalójuk. Én nem ilyen író vagyok. Ha van mondani valóm akkor írok, ha pedig nincs akkor nem, akkor élek. Néha olykor kivételt képez, amikor próbálok a saját történetemnek boldog véget írni. Emlékeznek, hogy írtam egy férfiról, akit csak a tévében láthatok, s a közöttünk lévő világ annyira távoli, pedig a gyökereink ugyanoda kötnek. Na hát elkezdtem írni róla egy történetet. Eredetileg az a könyv kapta volna az Elcseszett szerelem címet.

Elcseszett szerelem

Már éjfél is elmúlt, amikor a lány lassan odasétált a tévéhez és kikapcsolta. Még utoljára megnézte a férfit a képernyőn. Majd egy horkoló, szuszogó kutyához lépett finom simogatással felkeltette. Ideje volt aludni menni. A belvárosi panelek között már csak egy lakásban égett a villany. Ebben a  lakásban ez a lány végtelen szomorúsággal nyomott csókot a kezére majd lassan a tévé képernyőjéhez érintette mielőtt kikapcsolta volna. A kutya kinyújtózott és ásított egy nagyot, majd mit sok éve már követte gazdáját. Felugrott az ágy szélére majd kényelembe helyezte magát a lány lábánál. Az volt a kedvenc helye, amióta új gazdájához került minden éjszaka ott aludt. Valahol tudta, hogy a gazdája nagyon szomorú azon az esete.

A lány a telefonjáért nyúlt. Egy olvasatlan üzenet. Későn megyek ne várj rám, szeretlek. A lány elolvasta majd eldobta a telefont, amivel eltalálta a már szendergő kutyát. Bocsánatkérésként megpuszilta az orrát majd rányomott a telefonon a válasz gombra. Különös, hogy a sablonok között keresgélt. Vagyis inkább szomorú. Fiatal volt, élettel teli és mindennél jobban szerette egykoron azt az embert, akivel összekötötte az életét. Mégis egy sablont választott ki. Én is szeretlek! Siess haza! Halkan gyere Cetli alszik!

Hosszan tűnődve nézte a mobilját. Majd törölni kezdett. A sablon rövid lett. Halkan gyere! Ennyi maradt egy mindent elsöprő szerelemből el elcseszett szerelem. Ami annyi éve összehozta az most elválasztja őket. A lány néhány perce még szerelmesen nézte a tévé képernyőjén a férjét, aki a műsor miatt levette a jegygyűrűjét. De most mégis csak Cetli enyhítette a szomorúságát. Hajnali kettő-három lehetett, amikor- mint minden éjjel a lány felébredt - nyílott az ajtó. A férfi nem vette észre, hogy a lány dolgozószobájában még ég a villany így elment aludni.  Két teljesen más világ voltak ők ketten. Valamikor egy helyről indultak, de a lány megmaradt annak a szelíd, bolondos vidéki lánynak, aki mélyszegénységben felnőve rengeteget tudott az életről, míg a fiú sikeres lett, ami nem lenne önmagában baj, ha ezzel egyidőben nem változott volna meg lassan teljesen, elfelejtve mit is jelent az, hogy embernek lenni. Celeb lett. Feleségének rengeteg ismert barátja volt, ez az ami összehozta őket, mégis a lány elhagyta azt a társaságot, amit mondjuk úgy celebvilágnak neveztek, mert nem az volt amit keresett az életben, amire vágyott. Már a férje sem volt az akire vágyott, s még ha az is volt már nem mondta neki.

Boldogtalanok voltak mindketten, de egyikőjük sem akarta kimondani. Nem volt már energiájuk veszekedni s az összes porcelán eltörött, ami volt. A lány valamikor mindennél és mindenkinél jobban szeretett egy egyszerű srácot, aki egy gitárral a kezében bármilyen szomorú is volt meg tudta vigasztalni. Mára csak a hangulatingadozások maradtak, a terapeuták és a párterápia. A lány gyűlölte mindet, csupán Cetli volt az, aki miatt kitartott a férje mellett. Hogy voltak e szeretői arról csak kósza pletykák keringtek, de a lányt már nem érdekelte. A hideg téli estéken, mint amilyen ez az este is volt szeretett egy pokróccal és egy bögre fahéjas teával olvasni egy jó könyvet. Ma úgy döntött mégis inkább a férjét nézi meg a tévében. Már nem az volt, akit ő megismert, de szerette hallani a hangját. Bármennyi férfibe szeretett is bele valaha, mindig a hangjukért volt oda.

Azon gondolkodott a lány mennyi nő veszi körbe a férjét, akire rámosolyog, akikkel viccelődik, udvarol, flörtöl s aki sütkérezik annak a férfinak a mosolyában, aki neki fogadott örök hűséget.

Így ébredtek egy szép napon egymás mellet, egymás szemébe nézve egy férfi és egy nő, akik már rég elhidegültek egymástól, de még ott égett a szívük mélyén a valamikori tűz. Megmenthető még el elcseszett házasság? Lehet e újra úgy érezni egy másik ember iránt a jövőben, mint ahogy a múltban? Erről szól ez a történet, s arról, hogy mit is írtam annyi éjszakán keresztül, amíg őt vártam haza!

Itt a vége. Ezzel sem jutottam túl sokáig, de legalább próbálkoztam. Azt hiszem erről szól az élet, hogy az ember próbálkozzon, egészen addig amíg nem sikerül, amíg azt nem érzi, hogy jól van a saját bőrében. Tudni kell azt, hogy egy író jósága abban áll, hogy (…). Igen, fogalmam sincs kire mondom azt, hogy jó író. Ez szerintem pontosan olyan mint az étel. Lehetek én mesterszakács, ha egy óvodás dínó alakú mirelithúson és krumplipürén kívül nem szeret mást. Szóval általában ez úgy megy, hogy elkezdem nyomkodni a betűket a billentyűzeten. Persze nem össze vissza, hanem igyekszem értelmes szavakat leírni. Általában egy A betűvel kezdek, mert az nem lehet rossz. Vagy az Egy szóval. Így kezdődik az írás, aztán ég jön utána sok százezer karakter, de eddig még nem sikerült olyan témát találnom, ami pár tucat oldalnál tovább kellett volna fejtegetnem. Nem hiszek a hosszú körmondatokban. Bár a fővárosban sétálva a régi feliratok sok-sok soron keresztül vezetnek minket az értelmét néhány szóban össze lehetne foglalni. Azt hiszem ma legtöbb klasszikusra ez igaz. Nem tudnék újra megírni egy Háború és békét, Bűn és Bűnhődést de még egy Jane Austin regényt sem, mert nem vagyok a leírások nagymestere, nem tudnék a Vaskapuról több tucat oldalt leírni én az emberekről és érzésekről szeretek írni, s mivel rajongok a krimikért egyszer megpróbálkoztam azzal is.

A vádalku

vádalku (egyezség a bűnösség beismeréséről): A vádalku a büntetőjeljárás során az ügyész és a vádlott közti megállapodás az eset kezelésére. A megállapodás a vádlott részéről általában a bűnösség beismerésére, de legalábbis a tagadással való felhagyásra vonatkozik. Része lehet az is, hogy hajlandó tanúskodni másvalaki ellen. Az ügyész ezért könnyít a vádlott helyzetén. Ennek módja legtöbbször az, hogy a vádat enyhébb bűncselekményekre csökkenti, vagy egyes vádpontokat elhagy. A vádalku gyakorlati alkalmazása során a leggyakrabban végrehajtandó börtönbüntetés elkerülésére, annak felfüggesztésére vagy pénzbüntetésre változtatására alkalmazzák. A vádalku következtében – különösen az Amerikai Egyesült Államokban – az összes büntetőügy jóval kisebb hányada kerül bíróság elé, mint a kontinentális jogrendszerekben. Ha ugyanis az eljárás előkészítő szakaszának végéig beszerzik a vádlott beismerő vallomását, úgy a bírósági tárgyalást nem tűzik ki. 

 

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com