Elveszett szerelmek VI.

2023.01.09 08:32

Epilógus

„Nehéz igazságot tenni bűnös és ártatlan között. Vallom, hogy senki nem ártatlan, csak nem fedték még fel mi az, amiben hibázott. Én bűnös vagyok. Bűnös, mert egy olyan családban születtem, ahol nincs más választásod, mint bűnössé válni. Bűnös, mert tovább vittem azt, amit édesapám, nagyapám és dédapám űzött. Bűnös, mert nem hiszek a mai igazságszolgáltatásban és bűnös, mert jobban tisztelem mindennél és mindenkinél a szemet szemért törvényt. Ha kijártam volna az iskolát, akkor rendőr és bíró lennék, de nem volt túl hamar kellett először eldöntenem, hogy valaki bűnös vagy ártatlan. Így azt mondják rólam, hogy egy maffiahálózat feje vagyok, de ez nem igaz. Mi nem futtatunk prostikat, nem árulunk drogot egyszerűen csak igazságot szolgáltatunk olyanoknak, akiket cserben hagyott az a rendszer, melyet igazságszolgáltatásnak neveznek.

Most az én történetemet olvashatjátok. Mindenkinek meg van a maga története, ezt észbe tartva néha órákat utazok a metrón és bámulom az embereket, figyelem őket s elképzelem milyen is lehet az életük. Gyakran gondolok arra milyen volt a gyerekkoruk és milyen lesz a jövőjük, már ha egyáltalán lesz, mert mind követünk el hibákat s vannak hibák, melyek nem nyernek bocsánatot. Senki nincs felhatalmazva arra, hogy elvegye egy másik ember életét, meglopja, megkárosítsa vagy meggyalázza emberi mivoltában. Egy tökéletes világban így működik, de az én világom a lehető legtávolabb áll a tökéletestől. Az én világomban bűnösök, bűnök és igazságosztók élnek. Én vagyok a kapocs.

Amikor kisgyermek voltam szentül hittem, hogy mindenki egyenlő és mindenkinek van választása, hogy milyen ember akar lenni, de az én esetemben nem volt. Családunkat nagy tisztelet övezte, persze gyermekként nem értettem miért vannak mindig annyian apa és nagyapa közelében. Aztán amikor apa meghalt s nagyapa már túl öreg és szenilis lett ahhoz, hogy tovább vigye a családi üzletet nekem döntenem kellett. Emlékszem az előszobából egy kislány sírása hallatszott. Nem volt meglepő, mert apa a koporsóban a barátai körében ott feküdt. Mindenki tudta, hogy a bátyám gyenge jellem így senki nem tudta mi lesz így a Klein névvel és mindazzal, ami vele jár. George a komornyik tanácstalanul állt az ajtóban, nem tudta ki az akihez ezentúl fordulnia kell. Akkor felvillant egy emlék. Olyan hétéves lehettem, amikor hallottam a tévében, hogy egy férfi felgyújtotta a családi házukat. Két gyermeke és a felesége hallt meg. A bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. Akkor nem értettem miért, de most már tudom. Volt elég pénze az esküdtek és a bíró megvesztegetésére. Apa benyitott a szobámba, s látta, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Arra kértem Istent, hogy szolgáltasson igazságot. Másnap a férfi öngyilkos lett.  Akkor úgy hittem, hogy meghallgatta az imámat.

Fogalmam sem volt arról, hogy az ami rám vár egy olyan feladat, mely nem embereknek lett kiosztva, mi mégis magunkhoz ragadtuk. Lassan odasétáltam Georghoz. Édesanyám szorította a kezemet, mert tudta, hogy ha akkor odamegyek, akkor az életem megpecsételődik. Akkor ránéztem édesanyámra. Fölé hajoltam, s annyit mondtam, hogy sajnálom. Akkor és ott mindössze 16 éves voltam. George kivezetett az előszobába, ahol egy zokogó kislány és egy véresre vert nő volt.

Az istenit George, apa szobájába gyorsan. -mondtam

Apám szobája mindig tiltott terület volt. Elfogadtam, s úgy kezdtem tekinteni rá, mint az ő búvóhelyére. Nekem is volt, neki is, és anyának is. Neki a gardrób szekrénye. Amikor apához újabb és újabb segítségkérők jöttek anyát zokogva találtam meg. Nagyon sebezhető és érzéken volt. Minden egyes történet, amibe apa segítségét kérték korrupcióról, kegyetlenségről és rettegésről szólt. Nem értem miért tartott ki ennek ellenére apám mellett. Talán tudta, hogy a család az ami szent és sérthetetlen, de talán csak minket nem akart elveszíteni. A bátyámnak megadatott az élet, amelyet anyám szánt neki. Apa halála után ők és nagyapa elköltöztek egy másik államba, hogy ott új életet kezdjenek. Csupán nagyapa volt az, aki minden nap pontosan 20:00-kor felhívott s nevetve kérdezte, hogy megy a bolt. Tudja milyen érzés 16 évesen egyedül maradni s olyan döntéseket hozni, melyek mások életét vagy halálát jelentik?”

 

Ha kérhetem a lényeget. Tudja mit mondott a bíró. Ön elismeri a gyilkosságra való felbújtás, önbíráskodás, emberrablás vádját és akkor megúszhatja felfüggesztettel a büntetlen előélete és példamutató állampolgári tevékenységére való tekintettel. – szólt szigorúan az ügyész.

Franceska az ügyészre nézett. Hosszan bele a szemébe. Ismerős szemek voltak, sok éve minden reggel ez a szempár nézett miközben elaludni készült és amikor felébredt. Talán nincs nehezebb tárgyalás, mint amikor a szeretteid azok, akik előtt beismerő vallomást kell tenned. Idegenek előtt az ember mer őszinte lenni, mert talán sohasem találkoztok újra, de ha olyan ül ott, akit szeretsz az más. Az érzés, hogy csalódást okozol, még akkor is ha minden szentmeggyőződésed ellen való, akkor is feldúl.

Kezdhetném akkor újra? -kérdezte Franceska az ügyvédjére nézve.

Kíváncsian hallgatunk!- vágott vissza idegesen Mark.

Mark harmincas éveiben járó, sármos fiatalember volt. A legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy egyszer a felesége ül vele szembe s felettesi parancsra vádalkut kell vele kötnie. Amikor felmerül az elfogultság kérdése az államügyész tudta, hogy Mark tíz éve keresett valakit, akiről megrögzötten hitte, hogy az igazságosztó szerepében játszik. S annyira el akarta kapni, hogy nem érdekelte, hogy a saját felesége az. Abban a pillanatban, amikor meglátta a feleségét besétálni a bírói szoba ajtaján egy pillanatra megfagyott benne a vér, de hihetetlen profizmussal vitte végig az ügyet. Bár ő egy Fauna nevű, megáltalkodott, véres kezű férfit keresett, mást talált. Én Franceska Una Klein, közismertebb nevén Fauna büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az ellenem felhozott vádakban bűnös vagyok.”

Hát azt hiszem ennyi. Nem tudom, hogy valaha lesz e folytatása bármelyiknek is de mindent leírtam bennük, amit egykor akartam. Az, hogy én jó író vagyok-e. Anyukám szerint igen. Most a lejátszási listám a Bunkócska de drágához ért. Talán emlékeznek még a legjobb barátomra, aki ezt énekelte nekem. Vannak emberek, akik megihletnek és vannak, aki mellett élek. Most egyedül vagyok. Nincsen ember, aki inspiráljon, s olyan sem, aki mellett azt érzem, hogy élek. Azt hiszem az állapot, amiben vagyok úgy hívják, holtpont. Talán ebből is lesz egy regény.

 

24. fejezet Hogyan képzeljék Őket?!

K.M (Zártosztály, életem első csókja)
Képzeljenek el egy kapucnis, fültágítós srácot, akinek állandóan fülhallgató van a fülében és hallgatja a rapzenét. Édesapja sem veti meg az alkoholt, így nehéz neki megállnia, hogy ne igyon. Már 12 évesen függő volt. A krónikus ürességérzet, ami a bordinak egyik tünete belőle azt hozta ki, hogy tudat módosító szerekhez nyúlt. Mindig azt mondja, hogy nem volt olyan szer, amit az orvosok is ismernek s ő ne függött volna rá. Sőt olyan szereket is kipróbált, amivel még nem találkoztak. Szeret graffitizni. Sokat mesél a tag-ekről és jelentésükről. Talán benne látom meg a legjobban önmagamat. Látom hogyan tesz tönkre egy családot egy mentális betegség. Hiába próbálják, a családok mindig ugyanoda jutnak, hogy minden fejben dől el. Ezt a legnehezebb hallania egy mentálisan beteg embernek, mert a világ legnagyobb baromsága ez. Emlékszem amikor először találkoztam M-mel és józan volt. A zártól került át a krízisre, csak néhány napot töltöttünk együtt, de ő folyamatosan egy lányért aggódott, akivel a zárton találkozott és nagyon fiatal volt még, de megpróbált véget vetni az életének. M odaadta neki a pulcsiját. Végig arról a lányról beszélt. Akkoriban egy kutyamenhelyen dolgozott. Imádja a kutyákat, van is neki egy. Rengeteget járja a szántőföldeket vele. Sajnos sokszor ott van a kétliteres bor a táskájában s mire hazaér elfogy. Egyszer voltam náluk, miután kikerültem a korház zártosztályáról. Emlékszem amikor leszálltam a buszról ott várt a kutyájával. Amíg hozzájuk sétáltunk láttam, hogy már nem szomjas. Rettenetes mérges voltam rá, mert ha tudom, hogy megint iszik, akkor nem mentem volna ki hozzá vidékre. A rendezett családi házban egy rendzett családot láttam és M-met. Amikor beléptem a szobájába az az érzésem volt, hogy a lelkébe léptem be. Minden feketére festve. Ilyesztő volt. Néhány nappal azelőtt csinálta, hogy odaértem. Amikor iszik sajnos sok ökörséget csinál, sajnos volt már rá példa, hogy rendőrt kellett hívnia a családnak, mert tört-zúzott a lakásban. A testvére kocsiját is összetörte, aki azzal a kikötéssel nem jelentette fel, hogy elmegy egy elvonóra. Én megjártam a SOTE egy hónapos terápiáját így elvittem oda, sajnos fél évig tisztának kell lenni, hogy valaki bekerülhessen oda. EZ valamiféle ördögi kör, iszik, mert a borderline dolgozik benne, de ahhoz, hogy kezeljék a borderlinet nem szabad innia. Azt hiszem megtört, mert nem ment el egy következő beszélgetésre egy olyan helyre, ahova szerinte csak bűnözök mennek, akik, hogy elkerüljék a börtönt bolondnak tetteik magukat. Akkoriban két barátja is küldött fenyegető üzenetet Márk pedig eltiltott a családjától, mert azt mondta, hogy minden az én hibám. Nem volt könnyű, mert akkoriban én is padlón voltam, de elfogadtam a döntését. Aztán néhány hónapja jött egy üzenet tőle. Még mindig iszik, de talált munkát, ami segít neki túlélni a napokat. Amit tőle tanultam talán az, hogy azok az emberek, akikről azt hisszük tőlünk távol vannak pl. drogdílerek igazából ott vannak néha mellettünk. Félreértés ne essék M nem díler, csak fogyasztó, de egyszer egy fiatal srácnak mutatott be a krízisen, aki viszont az volt. S M-nek csak egy hívásába kerül, hogy anyagot szerezzen. Valahol a szívem mélyén látom benne az áldozatot, de amikor előttem ivott és füves cigit szívott nem tudtam elfogadni mennyire lealacsonyodott a viselkedése. Talán a legdurvább az egészben, hogy az egyik orvosa mondta, hogy annak érdekében, hogy jobban tudjon aludni ő is szokott füves cigit szívni. S az ember ott áll és nem tud érvelni, mert az orvos is azt mondta, hogy (…) Azon a napon, amikor megmutatta a szobáját mire visszaértünk a sétából megitta mind a 2 liter bort, így mire visszaértünk nagyon nem tudta merre van arccal. Hazaérve ült ott még mellettem, de mondtam neki, hogy inkább menjen aludjon egyet. Betakargattam és körbe néztem. Nem tudtam megszámolni az üres tablettásboros üvegeket. Akkor elgondolkodtam, hogy tényleg milyen hülyék a nők. Én kész lettem volna mindent vállalni érte. Én falcoltam magam miatta, s zártra kerültem mindezt a semmiért, mert mindig történt valami, ami miatt inni kellett. Azt hiszem így van ez mindig inni kell, ha szomorú az ember és inni akkor is, ha valamit ünnepel. Mégis az ember valahol felelősséget érez a barátai iránt, s bár nekem M nem kifejezetten a barátom egyszer posztolta, hogy véget vet az életének. Azt hiszem életemben akkor éreztem a legnagyobb tehetetlenséget, amikor nem tudtam hol kezdjem el keresni és a telefonja sem működött. A tehetetlenség érzése, amit éreznek, amikor én is meg akarok halni és nem tudnak segíteni. Ezt adta nekem vissza M. Szerencsére csak leitta magát s hazamentés aludt egy nagyot, de nagyon mérges voltam rá. De nem lehet rá sokáig haragudni. A gyönyörű barna szemei és a kisfiús mosolya mindenkit egyből levesz a lábáról. Tudni kell, hogy tőle kaptam életem első csókját a krízisen, viszont néhány hónappal azelőtt a lány, akinek odaadta a pulóverét ugyanúgy tőle kapta.

SZ.D(posta)
Róla tudnék a legtöbbet mesélni, de igyekszem csak nagyon röviden azt leírni, ami jellemezte a kapcsolatunkat. Amikor megismertem huszonhét körüli lehetett, elvált volt és volt egy kislánya, akiért mindent megtett volna. Ha a megjelenését nézem akkor ő is kapucnis pulcsit hordott és mackónadrágot. Külsőleg olyan volt, mint édesapám, vékony és szépszemű. Tetszett, hogy hallgatag. Azt hiszem a nők szeretik a furcsa pasikat, mert a tudat, hogy nekik sikerült megváltoztatni és hogy vele máshogy bánik az felemelő és valamiféle elismerést jelent. Nem tudtam mennyi időt tudunk együtt tölteni, de a munkáját kitűnően végezte. Postaforgalmit végzett. Arra a postára, ahol engem tanított egy barátja hozta, akivel egy másik postán együtt dolgozott. Az első napomon azt hittem egy pár. Ezen később rengeteget nevettünk. Pontosan az az ember, aki megtanulja a szabályokat azért, hogy aztán ki tudja játszani őket. Emlékszem próbáltam jobban megismerni őt. Akkoriban rengeteget hajóztam így elhívtam, hogy jöjjön velem. Azt mondta csak akkor jön, ha smárolok vele. Nem értettem miért ilyen választ adott s nemet mondtam neki. Aztán még próbáltunk valahogy kihozni valamit belőlünk. Megbeszéltük, hogy a kislánya ő és én elmegyünk a főváros egyik régi épületének tükörtermébe, ahova nem engednek be látogatókat, de mivel ő volt ott a postás évekig őt beengedték. D az a fajta férfi, aki csak az igent fogadja el, ha bármikor is haboztam vagy látta, hogy valamire nemet mondok akkor automatikusan támadott. Nem nézte, hogy az fáj e. Emlékszem amikor kérdeztem mikor lesz ebédszünet, mondta, hogy most. És leültünk egy padra. Szép tavasz volt az akkori. Látta, hogy előveszem a telefonomat és rákérdezett, hogy bejelölhet e. Akkor kezdődött el minden. Sokszor hívtam fel a barátját, akivel együtt jöttek át a postára mert sokszor nyomdafestéket nem tűrő dolgokat mondott mert valamin felhízta magát indokolatlanul. Ennek ellenére én mégis odáig voltam érte. Mint minden helyen a postán is erős a pletykahálózat s két pletyka keringett rólunk az egyik szerint lefeküdtem vele és dobott, a másik szerint ő nem akar tőlem semmit. Nem tudom ki indította a pletykát, de nem is érdekes. Én lelkileg nem bírtam, hogy minden egyes nap, amikor haza mentem láttam, hogy ül a kocsmában és iszik s órák múlva részegen esik haza. Szerbia előtt otthagytam a postát utána pedig visszamentem. Addig ő már ellenőr volt. Látni minden nap valakit, akit szeretsz, s nem beszélni vele, nem megölelni és boldognak lenni vele a legfájdalmasabb dolog, amit valaha átéltem. De valahol megértettem, hogy a nők tényleg hülyék. Egyszerűen bármit mondott és rúgott belém én kapaszkodtam abba a lábba, mely belém rúgott. Rengeteget sírtam miatta, de amikor szép volt rengeteget nevettem. Most már meg tudom érteni miért mennek vissza a nők valakihez, aki bántja őket. Mert azokra a jó pillanatokra koncentrálnak, amik lehetnek akár elképzeltek akár valósak, de voltak s az agyunk egyszerűen újra és újra játsza. Sokat gondolkodtam azon, hogy egyszer bemegyek abba a kocsmába, ahol mindig iszik sajnos már nem egyedül, hanem a postán dolgozó fiatal srácokkal. (…) Miután a raktárból kirúgtak, egy szerdai napon három interjúm volt. Besétáltam a postára s ott azonnal felvettek. Majd egy szép napon, aki felvett, s aki D legjobb barátja volt odakísért a hátsó sorba és én bemutatkoztam. Akkor kezdődött életem két legboldogabb hete. Nem tudom, hogy alakul az életem, ha elmegyek aznap a másik két interjúra, de azt hiszem a fájdalom, ami bennem van és a mi lett volna, ha most nem lenne, s talán könnyebb lenne, de akkor nem az lennék, aki most vagyok. D lassan két éve boldog párkapcsolatban él és letiltott facebookról.

 

I.SZ (posta)

Képzeljenek el egy feketére festett hajú, magas, vékony srácot, aki tele van tetoválásokkal mindenféle horrorfilmből, s a hasa jobb oldalán pedig az Árvácska. Számomra Sz az ellentmondások embere. Ő az az ember, aki a legtávolabb áll hozzám világfelfogásban. Ahogy mesélt nekem az életéről nagyon mérges voltam a szüleire. Ők maguk vették ki neki sorra a horrorfilmeket és bántak vele úgy, mint Árvácskával. Van egy könyv, amit tőlem kapott ajándékból Móricz Zsigmond: A boldog ember. SZ főpénztáros volt a postán, ami azt jelenti, hogy nem sokat találkoztunk csak, amikor a pénz vitte el a leszámolóktól. Emlékszem egyik délután amikor mesélt néhány viccet, ami nagyon morbid volt, utána hazaérve láttam, hogy még egyet elküldött üzenetben. Akkor kezdtünk el beszélgetni és rájönni mennyire mások vagyunk. Amikor elmeséltem neki, hogy még szűz vagyok a kihívást látta bennem. Volt egy pont, amikor a beszélgetéseink átmente abba, hogy arról győzködött, hadd legyen ő az első nekem. Még ki is dolgozott valamiféle tervet, mit hogyan szeretne csinálni. Neki és nekem volt egy közös titkunk. Azt hiszem ez az, ami annyira vonzott benne és ami minden nő vonz, egy közös titok. Minden reggel, amikor ő hozta a pénzt szivecskét rajzoltam neki az ellenőrző lapra, amiket ő nézett át. Meséltem neki a D iránti érzéseimről s szerinte túl naiv vagyok, mert minden fiú arra játszik, hogy megfektesse a nőket és annyi. Egyszer megkérdeztem tőle hány lánnyal volt már együtt. Több százat mondott és egy gyors matematikai okfejtést, hogy miért ne lepődjek meg ezen. Hiába ostromoltam soha nem jött el velem a Margit szigetre és nem ismerte meg Tappancsot. Viszont tudom, hogy akármilyen is rengeteg traumát élt állt. Egyszer vittem neki a postás magazint, ami minden dolgozónak jár és láttam, hogy van egy második keresztneve. Kérdeztem, hogy hívhatom e így azt mondta nem, mert az apját és a mostohaapját is így hívják, akik ütötték verték amíg tehették. Sz-nek van családja, de nem olyan békés, kiegyensúlyozott, azt hiszem ettől akartam megmenteni. Egyszer elmondtam, hogy azt álmodtam, hogy a férjem és van egy gyerekünk. Azt mondta, hogy az rémálom. Hiába mondta nekem élénken él a mosolya bennem, amit annyira szeretek. Egyik nap csúnyán összevesztünk. Ő állítja magáról, hogy egy érzéketlen pszichopata én meg állítom, hogy nekem nem az. Emlékszem egyszer az öt forintosokat adta ki nekem és megsérült az ujja. Olyan volt, mint egy védtelen kisfiú, amikor mutatta az ujját, ami miattam sérült meg.  Tőle azt tanultam meg, hogy vannak döntések, melyek elsőre jónak tűnnek, de aztán fájdalmat okoznak. Amikor a korházban magamhoz tértem az öngyilkossági kísérletem után akkor néhány napra rá bekerültem a krízisre, ahol volt egy lány és olyan volt, mint ő. Hát összeismertettem őket. Az elején jó ötletnek tűnt, mert végre volt valaki, aki értette a tetoválásait, de aztán ahogy a pszichológussal beszélgettem a zokogás kapott el, hogy elveszítem őt. Aztán ezt elmondtam neki. Nem volt könnyű, de ő csak nevetett. Azt hiszem sosem fogom az ő világát megérteni, csak annyit tudni, hogy annyi fájdalmat élt át, ami egy áttörhetetlen falat húzott közé és a világ közé. Nem tudom mi volt bennem az, ami megfogta talán az a naivitás, amit mindig is mond, de őszintén szólva nem érdekel. Az utóbbi hónapokban, amikor munkát kerestem gondoltam rá, hogy miatta visszamegyek a postára, de ő is otthagyta, mert sajnos a mocskos helyek egyike, ahol azzal, hogy a főnöknek viszonya van az egyik fiatal beosztottjával s egy besúgórendszert alakított ki Sz szerint csak a jéghegy csúcsa. Sz egy ruhaüzlet raktárában dolgozik és néha még vannak hit és világnézet vitáink.

P. Lajos (óvoda)

Milyen őrült dolog egy óvodástól megkérdezni, hogy van e óvodás szerelme. Azt se tudjuk hogyan kell megkötni a cipőnket, de már a szerelem gondolatával traktálnak, miközben az idős nénik csipkedik az arcunkat. Nem sok emlékem van Lajoskáról még az Iwiw korszakban egyszer megtaláltam, de nem az esetem. Azt hiszem akkor követjük el a legnagyobb hibát amikor ilyeneket kérdezünk valakitől, mert ahogy nő mindig ez lesz a kérdés, a lányok a fiúkról a fiúk a lányokról beszélnek az osztálykirándulásokon és a legtöbb alaklommal. Bár a tudomány bizonyította, hogy az ember társas lény, azt nem bizonyították, hogy az ember, ha egyedül van és azt sújkolják belé, hogy nem teljes egész akkor csúnya dolgok történhetnek. Ezért is gyűlölöm az ünnepeket, mert folyamatosan azt az üzenetet kapja az ember, hogy ha egyedül van, az nem olyan mintha lenne egy társa. A hülye is tudja, hogy nem olyan, de ez nem azt jelenti, hogy maga az egyén kevesebbet ér. Az ember egyedi és megismételhetetlen, de nem pótolhatatlan. Sajnos a legtöbben úgy élnek, hogy azt képzelik pótolhatatlanok, de aztán rájönnek, hogy nem és ha szerencséjük van akkor lesz elég erejük felállni a felismerés után, hogy más is meg tudja csinálni azt, amit ők, sőt lehet jobban. Megnyerheted az össze olimpiát életedben, de lehet csak pár év és valaki az összes olimpiát fogja megnyerni két számban is.

Van valami szó erre. Igen, megvan polihisztor. Kiskoromban mindig polihisztor akartam lenni. Azt gondoltam, hogy minél több munkát kipróbálok annál többet fogok tudni a világról és ez így is lett, mégsem vagyok polihisztor, hanem egyre inkább rájövök arra, hogy ha egyetlen szakmának áldozza az ember az életét akkor sem lesz tökéletes a tudása s az élet pedig elment mellette, így már elfogadtam, hogy nem tudok polihisztorrá válni, de ember lehetek. S minden embernek van egy óvodás szerelme. Lajoskával soha többé nem találkoztam.

P.B (legutolsó főnököm)

 Róla a legnehezebb írnom, mert ő a legfrissebb élményem a női férfi kapcsolat témában. Ő szerzett nekem egy menő állást, mert szeretné, hogy visszatérjek majd idővel a céghez, ahonnan azért rúgtak ki, mert vele összejöttem. Ő olyan laikus-politikus féle. Ha az épp eszemre hallgatok, akkor soha nem álltam volna szóba vele, mert én messziről kerülöm a politikát, de volt egy aranyos kutyája és jó humora.

Ő tipikus példája annak, milyen az, amikor egy férfinak nincsen önértékelése. Amit én határozottan nem bírok egy férfiben. Mégis ő volt az egyetlen, akinek megmutattam azt a könyvet, amit álnéven írtam a betegségemről, s a kéziratot is neki adtam. Ő adott nekem cserébe érte egy plüsskutyát, ami itt ül a számítógépem mellett. Kinézetre alacsony és kövér, nagyon hülyén mutatunk együtt, mert én 174 cm és 60 kg vagyok. Bár nem is sok helyen jelentünk meg közösen. Ő a harmincas évei elején jár és a házasságot még nagyon távolinak látja. Én mondjuk úgy konzervatívabb felfogású vagyok és szeretnék férjhez menni, nem csak úgy összeállni valakivel, mint a lovak, ahogy nagymamám szokta mondani. A furcsa része a történetnek, hogy B még mindig a szüleivel lakik, ahogy az öccse is egy külkerületi családi házban. Egyszer jártam náluk, amikor B vett egy új kutyás társasjátékot és kipróbáltuk. 2-1-re levertem, mint vak a poharat, ahogy mondtam neki is, viccesen. Megmutatta a szobáját. A szobája alapján letagadhatott volna vagy 20 évet, mert egy kupis tini szobája volt az, amit láttam. Másnap írtam is neki, hogy átmegyek és takarítsunk ki együtt. Napokig nem válaszolt, mire írt, hogy kiporszívózott. Tudtam, hogy nem akarja, hogy nála takarítsak. Ő az a férfi az életemben, akivel nem tudom hányadán állunk, de talán mindegy is.

Rengeteget jártunk a hegyekbe csillaglesre a kutyákkal. Szóval egy nap beszélgettünk és mondtam, hogy szeretem. Erre könnyezni kezdett és azt mondta nagyon régen nem mondta neki senki. Ekkor jöttem rá, hogy az embere menyire szeretetéhesen és önzők, mert senki nem mondja ki, túl büszke a legtöbb ember kimondani, hogy szeret valakit, arra gondolva, hogy kiszolgáltatja magát annak a másik embernek.

H.Z. (celeb főnököm)

A legfurcsább ember, akit valaha ismertem, s a falba verem a fejemet, hogy szerethettem valaha én egy ilyen embert. Ő valahol a celebvilág és a politika között van félúton, megjegyezném egyiket sem kedvelem. Mégis Z eredetileg egy kisvárosból származik és a család, amibe született mind a mai napig megmaradt szerénynek és kedvesnek. Amikor együtt dolgoztunk ő volt a rossz zsaru én meg a jó. Ő kiabált én bocsánatot kértem. Azt hiszem, ő volt az, aki beláttatta velem, hogy mennyire csúnya dolog másokat hibáztatni valamiért, amiről mi magunk tehetünk. Néhány hete átmentem hozzájuk, hogy megtanítsam neki a webshopot kezelni. Láttam, hogy semmit sem változott de ott volt M, aki úgy körül rajongta a szeretetével, mint egy kisgyereke. És annyi türelme is volt hozzá. Amikor én már régen kiakadtam volna rá, M nyugodtan és érthetően érvelt neki mire Z belátta, hogy M-nek igaza van.

Bár M nem az a fajta nő, akit elképzeltem Z mellé. Nem nevezném műveltnek, s érdeklődése és a munkája a szépségiparhoz köti s túl van már egy-két botox kezelésen, de Z valami furcsa módon lehorgonyzott mellette. Ha jobban belegondolok éveket várt Z-re és nem adta fel. S bár az én flúgos világommal teljesen ellentétes az, amiben ők nagyvilágian élnek, megtanultam, hogy nem nevezhetem az ő világukat rosszabbnak vagy jobbnak csak egyszerűen másnak.

V. S (középiskolai tornatanárom)

Képzeljenek el három fiatal, kigyúrt, jóképű tornatanárt, amint a folyosón egymás mellett kb. lassítottfelvételben jönnek. A középiskolás éveimet ez a kép határozta meg, ugyanis a folyosó egyik végén a tornatanárok irodája a másikon a könyvtár volt. Én, ha tehettem, akkor lementem s ügyködtem valamit. Még könyvtárosversenyen is voltam. Szeretem az új könyvek illatát. De vissza a témához. Nehéz nem kötődni úgy valakihez, hogy minden nap többször találkozol vele és majd egy órát biztosan vele töltesz, s ezt pontosan tudta ő is. Ő is egy kisvárosból származott, ahol voltak ismerőseim így mindig volt miről beszélni. Akkor kezdtem el magamat nőnek tekinteni amikor középiskolába kerültem, addig csak egy okos ember voltam a saját szememben. Emlékszem, hogy tornasorba gyógytornán mindig a tükörrel szemben álltunk s soha nem tetszett, amit láttam, és S se rejtette véka alá a véleményét, mert, hogy meg kell erősödnem és híznom. Az egész akkor vált a legkellemetlenebbé, amikor az osztályunkból az általam legszebbnek ítélt lány is elkezdett gyógytornára járni. Azt nem értettem nekem miért kell rendes tesi órára is bejárni E-nek pedig, aki S szomszédjában lakott elég volt csak a gyógytorna, de nem is érdekelt, mert szerettem, na persze nem a tesiórát hanem a tanárt. Sokszor gondolkodtam azon mi lenne, ha nem egy isten háta mögötti falu végén laknék, hanem én is a nagyvárosban az iskola mellett akkor mindig összefuthatnék vele, de hát az élet kegyetlen. Emlékszem egyszer az igazgató, aki S nagybátyja volt nem engedett el egy szavalóversenyre, egész nap sírtam még tesi órán is. Óra végén megkérdezte mi a baj, mire csak annyit mondtam, hogy majd egy másik iskolában biztosan elengednek. Akkor az egyszer éreztem, hogy érdekli mi van velem, mert akárhogy is kedveltem S is olyan volt, mint a legtöbb tanár az iskolánkba. A gazdagokkal, híresekkel mindig kivételezett. Furcsa fintora az életnek, hogy volt egy lány az iskolánkban, akinek az édesanyja politikai pályán dolgozott s mindig kivételezett vele S, aztán amikor felköltöztünk az egyik pályaudvarnál egy hangszóróból ennek a lánynak a hangját hallottam vissza, amikor is arról beszél, miért szavazzanak az édesanyjára. Csúfos vereséget szenvedtek mindketten. Akkor éreztem, hogy valamiféle kárpótlás mindenért. De miért is? Az irigységért, mert ahogy S bánt a kivételezettekkel nem az iránta való dühömet, hanem a lányokiránti irigységet erősítette. Szerencsémre az egyik tesitanár volt a büfé tulaja, ahol egy cuki barátnőm dolgozott, így rengeteget lógtam ott, így jóba lettem mindenkivel, aki nekem valamit számított a középiskolában. A portás, a karbantartó és minden tanár, aki pedagógus volt, nem olyan, mint S. Emlékszem egy történetre, éppen támadóállásokat csináltunk, amikor is egy gödörbe léptem és elborultam. S annyival reagálta le, hogy nem kellett volna annyit innom. Én erre azt válaszoltam, hogy valahogy ki kell bírnom. Erre ő, hogy „ja, tényleg Anti fitnesz klub”. Mire mondtam, hogy nekem nincs bajom a tornaórával. Ez annyit jelentett, hogy vele van. Ránéztem és mosolyogtam ahogy csak tudtam. Aztán az igazgatónak melegen ajánlották, hogy mondjon le vagy börtönbe kerül s így a kedvenc tanárnőnk is, aki könyvtárosból lett igazgatóhelyettes és mellesleg az igazgató barátnője volt visszavett. Így nyugisan teltek a hátramaradt évek.

Zárójelben azt hozzátenném, hogy első év végén vakbélműtétem volt, de a felépülésemet megszakítottam, hogy bemehessek tesiórára. S amikor utolsó év közepén elhagytam a sulit, akkor is a szívem szakadt meg, hogy S, életem nagy szerelme ott marad. Aztán ő is iskolát váltott és ma már boldog férj és apuka.

D.M (második hivatalos barátom)

Ő volt az a srác, aki mellet először azt éreztem, hogy nem vagyok undorító, amikor is fogott egy fecskendőt és kilőtte a kifúrt fogamból a kajamaradékot a tükörre. Azt hiszem nem sok fiú tesz ilyet a barátnőéért.  Emlékszem, amikor először meséltem neki a betegségemről megkérdezte, hogy megölelhet e. Én megengedtem, ami tőlem nagy szám, mert olyan ember hírében állok, aki nem szereti, ha hozzáérnek, pedig ez nem igaz. Amellett, hogy nem szeretem a gyerekeket ez is egy olyan dolog, amit a családom úgy gondolja, hogy igaz. Szóval visszatérve nem tudtam róla, hogy mekkora hatással vagyok az emberekre egészen addig, amig nem találkoztam vele. Rá sajnos rossz hatással voltam, mert minden nap sírva aludt el a kapcsolatunk vége felé. Az anyósjelöltjeimmel soha nem jöttem ki, de az ő esetében volt, hogy ezt szóvá is tettem. Olyan családban nőtt fel, de erről már meséltem, ahol a lányok és fiúk csak a nemükre jellemző munkát csinálták. Ezt nálunk is próbálta édesanyám bevezetni, de nem tudott megakadályozni abban, hogy mosogatás után kimenjek füvet vágni a bátyámmal. S amióta a bátyám megházasodott egy áldás vagyok nekik, mert mindent megcsinálok, amit egy fiú szokott a háznál. Na szóval M-re vissza térve magas, marna szemű, vékony és elegáns úriember volt. Az ő világa nyugodt és csendes volt míg az enyém zajos és hullámzó. Az elején úgy tűnt, hogy tudja kezelni a problémámat, de sajnos annyi erőt vett ki, hogy belefáradt. Emlékszem az anyja nézésére, amikor kezembe adott egy táskát a dolgaimmal. S hallom még ma is az öccse kacagását, amikor meglátott rövid, fiús hajjal. S nekem tudomásul kell vennem, hogy a bátyám keresztüli sógornőm családjának a legjobb barátai.

M nem igazán hozott soha önálló döntést. Ők családként döntöttek és mindig az édesanyja szava volt a szent. Emlékszem, amikor szakított velem elmondta, hogy mindenkit végigkérdezett, hogy szerinte mi lenne a helyes döntés. Akkor jöttem rá, hogy mennyire befolyásolhatóak a férfiak. Néhány hónappal a szakításunk után ismerkedett meg a mostani feleségével, akivel közös lányuk született.

M.R (első hivatalos barátom)

Ő a legjobb barátom volt mielőtt a párom lett. Szinte mindent tudtunk egymásról. Tudta azt is, hogy önértékelési gondokkal küzdök és ezért egyszer, amikor a lépcsőn álltam megölelt és nem engedett el huszonegy másodpercig, sőt sokkal tovább, hogy lássam nem vagyon undorító. A mai napig emlékszem milyen volt az a pillanat. Egy tüdőszínű kötött felsőt viseltem.

Terveztük, hogy eljön abba a kis faluba, ahol élek, de soha nem jutott el. De azt hiszem nem is akart, nagyon szegények voltunk ők pedig újgazdagok. Pont, mint a filmeken szokott lenni. Mindig jót mosolygok az ilyeneken, amikor happy end a vége. Az egyetlen, amit megtanultam az, hogy két teljesen külön világban élő ember soha nem lehet maradéktalanul boldog, mert azt egyiküknek meg kell változnia, s akkor már nem ugyanaz lesz, mint akibe a másik beleszeretett.

Egyszer sok évvel a szakításunk után megkérdeztem mi is történt közöttünk s erre csak annyit tudott válaszolni, hogy nem szeretett. Emlékszem a szakításunk utáni első találkozásra. A háromórás vonatúton sírva írtam neki egy levelet, hogy mit rontott el. Kezemben egy kulcstartó melybe az én és az ő neve volt faragva. Volt egy üveghattyú, amit tőle kaptam és ami az érettségi minden napján ott volt velem. Azt is visszaadtam neki, de a levelet és a kulcstartót egyből kidobtam amikor megláttam őt. A vele való szakításom kétfelé szakította a baráti körünket, s mivel én voltam távolabb nem bántam, hogy a barátaink legtöbbje őt választotta. Ahogy aztán teltek az évek, mi is megbékéltünk egymással s a barátok is visszatértek. Azt hiszem nem meséltem el, hogyan is kezdődött a mi történetünk. A nővéremnél voltam először a fővárosban, amikor is belefutottunk egy csapat fiúba. Én tizenhat voltam akkor és akkor tört rám az első kényszergondolat, hogy ugorjak ki a tesóm kolijának ablakából, ami a nyolcadik emeleten volt. Amikor hazatértem egész nyáron sírtam. Mindeközben létrehoztam egy levelezési csoportot Legenda néven. Ez volt arra a hajóra festve, mely ma is ott áll a Dunán, s amelyet egy szép nyári napon megláttunk s azt mondtuk: Legendák vagyunk. Aztán ebbe a csevegésba mindig csak ketten írtunk. Én és az a barátom, akit az első szavaimban idéztem s akinek az édesapja azt mondogatta mindig, hogy a nők hülyék. Aztán egész éjjeleket beszélgettünk át. Nem tudtam aludni, de szörnyű gondolataim voltam. Amiket leírtan A-nak, aki egy különc forma volt, mert vagy csak feketében vagy csak fehérben jelent meg mindig. Szóval egyszer, amikor már sok hónapja beszélgettünk és meglógtam a középiskolai diáknakpról, bár szívesen néztem volna S-t egész nap a tornateremben, de mégis azt választottam, hogy találkozzunk ezzel a fiúcsapattal. Aztán éppen az ikeában ettünk majd elkezdtünk malmozni A-val s közben elmondtam, hogy lehet többet érzek mint barátság. Ő ezt árulásnak vette s másnapra a társaság nagy részének elmondott egy félig valós, félig feltételezett történetet, mely miatt a barátaim nagy részét akkor elvesztettem. Az egyetlen aki mellettem maradt az A legjobb barátja S volt. Azon túl vele váltottunk naponta e-mailt. Érdekes tény, hogy amíg én Szerbiában voltam néha hazalátogattam, s S-sel az ikeába mentünk az egyik ilyen alkalommal, amely után megkérdeztem mit gondolna a mi párosunkról. Azt mondta nem tudna megfelelően kezelni. Tiszteltem ezért S-t. Ez csak egy kitérő volt, remélem a fonalat nem vesztették még el. Szóval miután A ellenem fordította a baráti társaság nagy részét egyedül éreztem magam és bár kiderült, hogy addigra már javában beszélgetett a későbbi feleségével, én voltam az, aki a szemükben elárultam egy barátságot. R volt a másik, aki mellettem állt, s aki azt mondta, hogy tegyünk egy próbát.

Tudom, most azt írtam le, hogy egy baráti társaságból három fiú is szimpatikus volt, de ez nagyon jól mutatja, hogy mennyi különböző oldala van egy embernek s mindig az jön elő, aki a legjobban hasonlít arra, akivel van.

N.I alias P (Életem első nagy szerelme)

Van az a szerelem, ami mindenek fölött áll. Valahogy úgy tudnám elmagyarázni, hogy az ember rengetegszer szeret, de van egyolyan fajta szeretet, ami olyan, mintha bele vésték volna a szívébe. Magas volt, mosolygós és idősebb mint én. Én még csak alig múltam 12, amikor ő már kocsival furikázot minket. Tudtam, hogy szeretne egyszer a fővárosba költözni, én pedig akkor még a magam kis világában éltem egy kicsiny faluban, nem akartam bekavarni a terveibe. Ha tudtam volna, hogy ő marad ott és én költözöm a fővárosba, akkor egy percet sem haboztam volna, hogy elmondjam neki amit érzek. Akárhányszor találkoztunk én talpig elvörösödtem. Egy társas összejövetelen leültem mellé és kétszer is sikerült eldobnom a kezemben levő tollat, ő pedig kétszer is visszaadta.

Emlékszem egyszer az egyik barátjával találkoztunk s amikor kijött a lakásukból a barátja megkérdeztem ismerem-e, mire ezer gondolat szalad át rajtam. Mi az, hogy ismerem? Volt annak a srácnak a mosolyában valami, ami úgy vonzott, mint mágnes a vasat. Akkoriban nagyon félénk voltam s bár az ismerősöm volt nem mertem neki üzenetet írni. Akkor tanultam meg, hogy jobb kosarat kapni, mint hallgatni addig, amíg túl késő lesz. Rengeteg film szól arról, hogy az emberek elnyomják az érzéseiket és a vége előtt néhány fél órával elmondják, majd néhány perccel a vég előtt kiderül, hogy a szerelmüket viszonozzák. Hát az élet nem ilyen. Ha az ember nem mondja ki, hogy szeret valakit, akkor megteszi más, főleg, ha a környék legkelendőbb pasijáról van szó. Ha akkor kimondom, amit érzek talán semmi nem történik meg abból, amit én most ide leírtam, de van egy félelem, ami néha lebénít s megakadályozza, hogy őszinte legyek, s szerintem nem csak én vagyok így ezzel. Rettegek attól, hogy ha kimondom valakinek, hogy szeretem a következő érzés az lesz, hogy mint palackból a szellem a szívemből kiszalad az érzés, amit bevallottam.

 

M.ZS (raktári kollega)

Édesapja igazságügyi orvosszakértő. Amikor a blog miatt kirúgtak az volt a terv, hogy az ő szakvéleménye alapján a bordira fogjuk az egészet és visszavetetem maga a raktárba. Nem sikerült. Igazából Zs elvesztése volt a legnagyobb ár, amivel fizettem a hibámért. Sokszor az ember nem gondolkodik azon, hogy mi az, amit elveszíthet, ha meglép egy lépést. Az írói szabadság, mellyel rendelkezem elvette a barátaimat és már nem tudtam jóvá tenni. Zs annyi idős volt, mint én és egy olyan lánnyal lakott, akit egy társkeresőn ismert meg. Az édesapja szerint érdekes, hogy J a párja alacsony, duci és kinézetre az én teljes ellentétem. Furcsa volt látni, hogy Zs mennyire félt tőle s nem értettem miért is ragaszkodik hozzá annyira, aztán elmesélte, hogy J terhes volt, de egy vonatút során elvetélt. Egyszer láttam Zs-t sírni, akkor amikor ezt elmesélte nekem. A legnehezebb az volt, hogy miközben az édesapjához jártam terápiára ezt nem mesélhettem el. Nem tudom Zs miért nem mesélt erről a szüleinek, de még nagyon sokat nem értettem belőle. Amikor kirúgtak a raktárból minden nap elmentem érte, hogy tudjunk beszélgetni. Imádtam a mosolyát. Ő volt az, aki úgy csente be magát a szívembe, hogy észre sem vettem. A raktár után a postára kerültem s ott csak zűrös pasikkal találkoztam. Zs volt az utolsó normális pasi, akivel el tudtam képzelni az életemet. Emlékszem, hogy megmutatott minden titkos helyet a raktárban és mindenféle történeteket mesélt. Délután már a legtöbb raktárban sötét volt. Emlékszem amikor álltam a lépcső tetején és szedésre vártam. Odaosont mögém és megölelt. Amikor elmentem Szerbiába akkor megszakadt a kapcsolat s mire visszatértem és újra fel akartam keresni őt már házas ember volt és két gyönyörű kisfia volt. Az édesapja megjárta az elvonót, de büszke nagypapa lett. Azt hiszem ez egy olyan helyzet, amikor már nincs egy harmadik embernek joga ahhoz, hogy az érzéseit elmondja, mert már a döntés meglett hozva. Amit megtanultam az évek során az, hogy amíg valaki nem hoz egy döntést, mely talán egy életre szól, addig mindenkinek szabad véleménynyilvánítási joga van. De amint valaki hozott egy döntést a tiszteletben tartásához tartozik az, hogy már nem ostromoljuk az érzéseinkkel. Nem tudom mi történt velem, s hogyan repült el két év anélkül, hogy gondoltam volna rá, de azt tudom, hogy amikor eszembe jutott olyan iszonyatos hiányt éreztem, amit még soha. Hogy jobban megértsék ezt a folyamatot elmesélek egy történetet. Anyukám osztálytársa kettest kapott valamikor félévkor és annyira megijedt, hogy mit fognak szólni, hogy fogott egy biciklit és elhajtott vele. Aztán egyszer csak jött egy gondolat, hogy ő nem is tud biciklizni, mert tényleg nem tudott. Talán az adrenalin öntötte el az agyát, de egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy nem tud biciklizni, addig simán hajtott. Na azt hiszem ilyen volt az, amit Zs iránt éreztem.

F.M (gyerekkori barát, középiskolában iskolatárs)

Bennem és M-ben az a közös, hogy mindketten mindennél jobban szeretjük a mákos dolgokat. Akkor éreztem először, hogy szeret, mint barátot, amikor rettenetesen éhes voltam és hazafelé nekem adta a máskoskalácsát. Nagy utat járt be emberileg, egy beképzelt sztárkosarasból egy kedves buszsofőr lett, aki mer sírni. Mindig olyan erősnek láttam, de ahogy néha-néha felhívom és órák hosszat beszélgetünk a múltról és a lélek dolgairól, meglátom benne azt, aki mindig is ott volt, de sosem láttam, az érzékeny és törékeny világú embert. Az édesanyja hasonló betegséggel küzd, mint én s M is hajlamos bedepizni. Azt hiszem tinikoromban annyira el voltam foglalva a saját harcommal, hogy nem vettem észre, hogy ő is küzd, de ő sokkal jobb színész volt, mint én. Így évek távlatában néha megemlíti, hogy akkoriban nagyon nehéz volt neki és hogy volt, hogy sírt. Ő az az ember, akit nem tudok elképzelni, hogy sírjon, ahhoz túlságosan erős, de be kell látnom, hogy a legerősebb emberek is sírnak. Megküzdött a rákkal is, de erős egy legény s nagyon büszke vagyok rá. Feladta a kosaras karriert, de még mindig a lányok kedvence, talpig úriember. Nem hittem el, amikor hallottam, hogy buszsofőr lett abban a városban, ahová suliba jártunk és azokat a járatokat viszi, amiken anno mi is utaztunk. Emlékszem egyszer nem néztem meg melyik buszra szállok, csak mentem utána, s az egyik kanyarnál elkezdtem pánikolni, hogy nem jó irányba megy a busz. A busz jó irányba ment, csak én nem figyeltem. Még ma is hallgatom tőle, hogy emlékszem-e arra, amikor utána szálltam a buszra. Azt hiszem valaki, akivel felnőttem rengeteg erőt tud adni, hogy tovább küzdjek bármi is történik. Bár sokat sírok miután leteszem a telefont, mert már elmúltak azok a boldog idők, de az, hogy ő van és emlékeztet arra, hogy egykor boldog voltam, magában hordozza a reményt, hogy egyszer még lehetek ugyanolyan boldog. Több sebbel, de őszintén boldog.

 

P. B (iskolapszichológus, baseball edző)

Hát már nem járok hozzá és nem is találkozom vele. E azt hiszem eltiltotta tőlem. Talán meséltem azt a filmbe illő jelenetet, amikor is egy repülő labdától mentett meg és azt mondta, hogy az életemet mentette meg. Akkor ő lett a hősöm. Mielőtt előszőr írtam neki sokszor láttam a suliban s szimpi volt. Életemben először hasznát vettem a bordinak. Nagyon keskeny a határ, amin egy orvos beteg kapcsolatban. Emlékszem a technikusi vizsgámra. Aznap B is bent volt a suliba s nekünk azt mondták, hogy sok idő még a bizonyítványosztás így kimentünk enni egy sütit a suli melletti cukrászdába. Mire visszaértünk már vége volt a bizonyítvány osztási ünnepségnek és kerestek is, de nem tudták hol vagyok. Pedig a vizsgabiztos megkedvelt, legalább is, amikor a mezőgazdaság tanárunk elé ültem le tételt húzni, akkor ő jelezte, hogy én mindig veszekedtem vele az órán. Nekem sem kellett több, el kezdtem veszekedni, hogy ez nem igaz. De igaza volt. Viszont nem mindegy, hogy miért veszekedtem. Egyszer a körgátakról tanultunk én pedig felhoztam Szegedet példának, mire a tanár azt mondta, hogy az nem körgát, mert ha kocsival megy csak egyik oldalról látja a gátat. Tekintve, hogy Szegeden az első emeletre érkeznek a vonatok így megkerült a gát másik fele is, de amikor életemben egyszer jártam Szegeden elmondták, hogy a várost egy körgát veszi körül és az utcákat azokról a városokról nevezték el, akik egy árvíz idején jöttek segíteni a védekezésben és újjáépítésben. Szóval nem veszekedtem, csak nem szerettem, ha sületlenségeket beszéltek.

Visszatérbe B.re, nem tudtam rá haragudni, bár szerettem volna, ha a kitűnő bizonyítványomat ünnepélyes keretek között adják át. Amikor a postán kezdtem dolgozni minden nap a volt sulim előtt szálltam fel a buszra. Sokszor eszembe jutott a néhány hónap, amit a fővárosban jártam iskolába. Néha-néha bejártam B-t keresve, de megkapott egyszerre több sulit így sosem találtam bent. Aztán eltűnt.

D.G (Szerbiai úriember)

Szeretem az olyan férfiakat, akik szeretik a természetet. Na ő pont ilyen. Méhecskéket és naplementét fotóz. Még mindig agglegény, de mindenkivel úriemberként bánik. Szerbiában, egyszer a barátaim elhívták ebédelni, a szívem szakadt bele, hogy addigra mi már nem beszéltünk így a barátom azt mondta, hogy én nem jöhetek az ebédre. Vannak olyan emberek, aki szeretnek egyedül lenni. Annyi barátjuk van, hogy szinte nincs idejük arra gondolni, hogy amikor hazaérnek nem várja otthon senki őket. Tapasztalataim szerint a nők kilencvenkilenc százaléka az ilyen pasikra bukik, míg a pasik a maradék egy százalékból választanak párt maguknak. G az érezhetjük jól magunkat egyedül is élő példája. Szeretnék olyan lenni, mint ő de nem vagyok. S bár az élet folyamatosan rákényszerít, hogy egyedül legyek szinte haldoklom ha nem beszélhetek valakivel, ha nem mesélhetem el, hogy mi történt velem. Tudom önző egy dolog, de emberi. Amennyire tudom G még mindig egyedülálló és nem is szándékozik házasságra adni a fejét.

T.G (főnök a raktárban)

Talán életem erről a szakaszáról írtam a legtöbbet, nem tudom miért, de a napok csak úgy száguldoznak és a legtöbb emlékem törlődik, mióta gyógyszereket szedek a bordira. A G-vel való utolsó találkozások egy kocsmaszerűségben volt. A raktártól indultunk el keresni egy nyugodta helyet, de a nyolcadik kerületben nem nagyon volt olyan hely, ahova ő beülne. Találtunk egy viszonylag kulturáltabb kocsmaféleséget. Emlékszem almalevet ittam, mint jó szabolcsi lányhoz illik. S próbáltam elmagyarázni, hogy én hogyan látom a történteket. Végül is megegyeztünk egy negyven-hatvan százalékban, hogy ki miatt nem kaphatom vissza az állásomat. Mindkettőnk szerint a másiké a hatvan százalék.

Eltelt pár hónap s egy volt kollegámmal találkozva megtudtam, hogy már nincs a raktárban. Összejött egy lánnyal az irodisták közül és valamelyikőjüknek mennie kellett. Érdekes tény, hogy T.G-nek ekkor élettársa volt s nekem bármennyire is volt szimpatikus ezt mindig tiszteletben tartottam. Ő nem.

25. fejezet Akikről nem meséltem még

Vannak az ember életében pillanatok, pillanatok, amikre emlékezni fogunk, nem az ember miatt, hanem az érzés miatt. Azt hiszem a tél az emlékezés ideje. Tavasszal tombolnak a hormonok s a nyarak hozzák a szerelmek, az ősz az elmúlást és télen emlékezünk. Vannak összemosolygások, egy megállónyi beszélgetések, és véletlen találkozások. Tappancs kész fiúmágnes. Ő ösztönösen, amikor felszállunk valamelyik tömegközlekedési eszközre oda ül valaki mellé, szorosan nekitapad és böködni kezdi a kezét, hogy simogassa. S ezt annyiszor megteszi, ahány szimpatikus embert lát. Bevallom, ha végig sétálok a villamoson mindig keresem azt a különös fiút, akihez bátran odaengedem Tappancsot és várok. Ezek a percek olyan töltő erejű pillanatok, amit semmi más nem pótolhat.

Ahol Tappanccsal élünk egy erdő melletti lakótelep. Van egy srác, aki mindig más kutyás lánnyal jár le. Onnan tudni, hogy az éppen aktuális lánnyal vége a történetnek, hogy egyedül jön és produkálja magát. Nagyon vicces látvány, de próbálkozik. Emlékszem, amikor hazajöttünk Szerbiából lementünk a mellettünk lévő futtatóba és ott megismertem egy srácot. Nem tudom, hogy hívják, csak a kutyája nevét mondta, mégis olyan jókat beszélgettünk, hogy én felvettem ugyanazt az amagatartást mint minden normális ember, akkor kezdtem lejárni, amikor ők. Aztán egy alkalommal, amikor meg tudott volna védeni egy őrjöngő gazdival szemben nem tette, hanem hazament, nem mondom, hogy nagyon megtört, de minden klappolt, és egyszer csak vége lett. Az elején még nézegettem, hogy itt van e még a lakótelepen, de soha többé nem találkoztam vele.

Amikor a postán dolgoztam volt egy fiatal kollegám, akinek a karján rovásírással volt tetoválva a keze s egyik alkalommal busszal jött be a postára s boldogan mesélte, hogy egy lány el tudta olvasni, ami a karjára van írva. Mondtam neki, hogy van egy csoport, ahol az emberek megkereshetik, azokat az embereket, akiknek elfelejtették megkérdezni a nevét, próbáljon ott szerencsét. Ő megfogadta a tanácsot, de szegény szétoltották a felirat miatt a karján s gyorsan levette a posztot. Nagyon sajnáltam, hogy elvesztett valakit, akire éppen, hogy rátalált. De azt hiszem mindenki életében vannak ilyen emberek, akikkel az univerzum összehoz majd eltávolít s csak a szerencsén és az akaraton múlik, hogy utána eredünk e a szerelemnek.

26.fejezet Vágyakozás

Álmodozás az élet megrontója. Egy ősrégi mondás, mely a Bibliában található. Talán életem során ennek az igazságát tanultam meg legjobban. Életem során, amint már tudtam, hogy mennyire fontos a szeretni és szeretve lenni elv az életben mindig arra vágyakoztam, hogy szeressenek. Talán az érti meg legjobban, hogy milyen érzés ez, aki vágyott valaha valamire, ami nem lehet az övé. A vágyakozás egy délibáb, melyet gyakran hiszünk célnak s minden nap a szürke életünkben azért kelünk fel, hogy a robotolás mellett vágyakozzunk és arról álmodozzunk milyen lenne az életünk, ha vágyaink tárgya mellettünk lenne. Tegnap, amikor kikapcsoltam a tévét és láttam benne M.A-t arra vágytam, hogy csak legyen vele öt percem, mert biztosan akkor megkedvelne. Az emberi agy hihetetlenól irracionális tud lenni, ha a szív parancsot ad neki. A vágyakozás általában elmúlik, ha megismered az illetőt, de addig is idealizálsz. Sokáig nem értettem ennek a kifejezésnek a lényegét, de azt hiszem én is ezt teszem M.A-val. Ma, amikor rákerestem a közösségi oldalon láttam, hogy új barátnője van, egy modell. Világ életemben furcsán álltam a modellekhez. Persze furcsa volt megismerni egy-egy lányt, amikor a divatiparban dolgoztam, de nem győztek meg az elméletem hibásságáról. Olyan lányokkal találkoztam, akik a szépségükkel értek el mindent nem az eszükkel. Persze örültem, amikor az egyik lány ruhatervező iskolába kezdett járni, de amikor megtudtam, hogy a vizsgamunkáját a mi varrónőnk készítette nagyot csalódtam. Emlékszem akkoriban egy modell sráccal járt, aki idő közben megtalálta élete párját egy íróban. Visszatérve M.A-ra. Idealizálom őt. Egy vidéki srácot látok benne, aki ugyanott nőtt fel, mint én, de már régen nem az. Csak egy bulizós, rehabos, carpe diemes celeb. Mégis fáj. Őrület ez az egész. Hogyan fájhat néhány kép két idegenről, akikkel soha nem találkoztam. Talán egyszer megfejtem majd, hogy az idealizálásnak mi az ellenszere.

Emlékszem egyszer vele álmodtam, így írtam neki egy üzenetet, hogy eljönne e velem és Tappanccsal sétálni a Margit szigetre. Ez majd egy éve volt. Azóta sem érkezett válasz. Az M.A féle srácoknak nem egy magamfajta lány kell. Elfogadni ezt, hát bele is lehetne pusztulni, de talán óriásit csalódnék, ha megismerném. Kiskoromban volt egy kedvenc mondásom. Ha valaki azt mondja, hogy az idő minden sebet begyógyít vágd pofán és mondd neki, hogy ne féljen mindjárt jobb lesz. S mind a mai napig így gondolom. Nem hiszek az idő gyógyító erejében. Az idő nem orvos, hogy azokat a dolgokat, melyeket évtizedek alatt sebekként megszereztünk begyógyítsa. Az agyunk és a szívünk gyógyít a túlélésünk érdekében. S talán a remény. A remény, hogy dobja a modell barátnőjét és eljön velem sétálni a Margit-szigetre. Bár ennek a valószínűsége egy a tízmillióhoz, de fontos az optimizmus.

S ha már idealizálás hadd meséljek el egy történetet. Talán emlékeznek még rá, a zárosztályon eltöltött időre. Akkor s az előtt is egy fiatal orvos volt az ügyeletes. Ismertem, mert ő volt M kezelő orvosa, akivel nagyon összevesztem. Mégis valahogy el kezdett vonzani. Érdekes váltás volt a ki tudnám kaparni a szemét és a, de szép szemei vannak között. Szóval néha hibázunk és rosszul ítélünk meg embereket. Mire erre rájöttem már túl késő volt. Ő látott valamilyennek engem, én pedig már másnak láttam s mire ezt meg tudtam fogalmazni, addigra tudta, hogy jobb engem elkerülni.

Igazából sosem értettem miért kell a közösségi oldalakra tiltás gomb, hiszen az életben sem tudsz valakit csak úgy letiltani s mindenkinek joga van ahhoz, hogy egy másik emberrel kapcsolatot létesítsen. Az agyam tudja, hogy a tiltás gomb annak szól, hogy ha a másik ember már kifejezésre juttatta, hogy nem kívánja ezt a kapcsolatot s az ember nem ért a szép szóból, akkor egy drasztikus és egyértelmű jelzés a letiltás, de a szívem még mindig tiltakozik ellene.

27 fejezet Kivel mi történt?

A történetek végén mindig leírják, hogy kivel mi történik. Nem tudom, talán erre az a helyes válasz, hogy mindenkivel az történt, amit hagyott megtörténi. Végig kísérhették az utamat, életemet olyan férfiakon keresztül, akik hozzám tettem valamit. Azt mondják mindenki jó valamire, ha más nem elrettentő példának. A legtöbb férfi/fiú, akiről meséltem megállapodott egy kevésbé zűrös nő mellett és gyermekeik lettek, nem biztos, hogy boldogabbak, de nem kell attól rettegniük, hogy mikor jön rám a hoppáré. Soha nem hibáztattam ezért senkit. Rengeteg hibát követtem el az életem során, és még fogok is hibázni ezt megígérhetem.

Hogy engem milyennek látnak most az a maguk dolga! Tudom, hogy nem egy olyan lány vagyok, akinek az élet könnyen sikerülne, de vannak jó pillanataim. Az elengedést még gyakorlom. Szívem szerint mindenki, akivel keresztezik egymást az útjaink mellettem maradna a végéig, de az igazság az, hogy a legtöbb fiú/férfi akiről meséltem soha nem ismerte a többieket csak fél szavakból tudtak következtetni egymásra, de talán nem is baj.

S hogy mit hagyhatnék hátra? Vannak levelek, melyeket még az az ember írt, aki már nem vagyok, aki el akart köszönni attól az élettől, mely már nem az enyém. A hivatalos diagnózisom előtt, amikor már nem volt kinek elmondani mindazt a borzamat, amin keresztül megyek elkezdtem leveleket írni, mert ez egy olyan romantikus szokás, melyet egyikünknek sem lenne szabad elfeledni.

 

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com