Elveszett szerelmek VII.

2023.01.09 08:34

29.Fejezet Írj magadnak boldog véget!

Amikor aznap este kikapcsoltam a tévét azon gondolkodtam, hogy vajon annyira elérhetetlen számomra A, mint ahogy azt én gondolom. Hiszen ő is csak ember és ugyanott nőtt fel mint én, érveltem. Nehéz úgy lefeküdni, hogy egy hideg ágy vár és hosszú órák töprengése és vágyódás valaki után, aki annyira távol van tőlem. Aztán arra gondoltam, hogy lassan ő is hazamegy és őt is ugyanaz a hideg ágy fogadja s ráadásul neki nincs ott egy Tappancs, aki minden este a szokásos simogatás után befészkeli magát a lábamhoz. Ő teljesen egyedül van felszínes emberekkel körülvéve. De én annyira szeretném. Amikor elaludtam álmodtam, ugyanúgy mint régen, vagyis néhány hónapja, amikor azt álmodtam, hogy együtt sétálunk a Margit-szigeten. Másnap gyönyörű napsütésre ébredtem és a telefon pittyegésére. Amikor ránéztem egy olvasatlan üzenetem volt. Tőle kaptam. Nem volt túl bőbeszédű, ahogy én sem, amikor elhívtam kutyát sétáltatni, azt írja nem nagyon szokott nyilvános helyen mutatkozni, de szüksége lenne változásra, mert ahogy a dolgok mennek úgy nem bírja már. Csak annyit írt, hogy átgondolja, nem ígér semmit.

Velem madarat lehetett volna fogatni. Addig minden földi üresség az én szívemben lakott, de ő egyetlen üzenetével a világ legboldogabb emberévé tett. Átgondolja. Egész nap ezt ismételgettem és reménykedtem, hogy amikor üzenet érkezik akkor ő ír. A melóban madarat lehetett volna velem fogatni. Bár a munkámból kifolyólag hidegnek és szigorúnak ismertek, aki képtelen a mosolygásra kezdett az arcomon valamiféle görbület és nevetőránc megjelenni. Senkinek nem mondtam el, hogy miért van. A világot szép helynek láttam és újra hinni tudtam az emberekben és a szerelem erejében.

Mindaddig, amíg az üzenet meg nem érkezett az életem maga volt a pokol. Abból állt, hogy felkeltem kihajtottam a belemet a melóban majd hazaérve álomba sírtam magamat. Gyűlöltem a szabadnapokat és a hétvégéket. Ilyenkor az agyam azon járt, hogyan tudnám befejezni az életemet fájdalom mentesen. Az első próbálkozásomkor szembe röhögtek odafent. Száz darab nyugtatót hamar kialszik az ember. Azóta kutattam ciántabletta után s a legrosszabb az, hogy volt olyan barátom, aki tudott volna szeretni, ahogyan fegyvert is, de nem tették meg nekem ezt a szívességet, mondván, hogy nekem élnem kell. Érdekes az ember, a saját életét simán eldobná, de ha valaki akit szeret kér segítséget akkor megtagadja azt. Gondoltam olyan országra, ahol az eutanázia engedélyezett, de mentális betegeket nem fogadnak. Az agyam mégis állandóan azon kattogott, hogy felvágom az ereimet, beleugrom a Dunába vagy kiugrom egy vonat elé. Általában ilyenkor akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyeim, mert ez a természetes reakciója az agynak ha veszélyt érzékel, amely önmaga elpusztítására irányul. Szóval ültem egyik vasárnap a fotelben s nem azon gondolkodtam, hogyan kellene itt hagyni a földi létet hanem vártam a válaszra és elképzeltem, hogy találkozok azzal az emberrel, akit eddig csak a képernyőn keresztül láttam.

Ezerszer gondoltam arra, hogy miért van az, hogy létezik egy földi halandó és egy félisten osztály a társadalomban. Talán sosem találkozunk életünkben olyanokkal, akik a félisten kategóriába tartoznak de ezek közé sorolandók a celebek vagy ha úgy tetszik sztárok. Valahogyan nem tudjuk elképzelni, hogy milyen az, amikor nem nyolctól négyig, vagy műszakban kell dolgozni, hanem csak alkotsz és dől a lé. Amikor a terapeutámnak erről beszéltem azt javasolta, hogy olvassak görög mitológiát, mert pont ezt a kérdést boncolgatja és azt, hogy miért nincs átmenet a két osztály között. Ez volt számomra mindig a visszatartó erő, hogy A egy olyan celeb az országban, akiért minden női egyed odavan és lehet, hogy a  férfiak egy része is. Mégis volt közös gyökerünk. Nem messze attól a falutól, ahol emberré cseperedtem lakott ő, és ugyanabba a suliba járt, mint a tesóm. Úgy éreztem egy közös szál elé ahhoz, hogy egybe tartson egy életre szóló kapcsolatot. Amikor meséltem a terapeutámnak, hogy mit érzek A iránt azt mondta, hogy megérti neki is szimpatikus, de próbáljuk valahogy azt az érzést, amit én szerelemnek érzékelek egy normális szimpátiává formálni.

Szóval nem mondom, hogy nincs fogalmam arról milyen a félistenek élete. Remélem senki nem botránkozik meg, hogy ezt a jelzőt használom, de ha én földi halandó egy raktárban melóztam, ahogy azt nagyon részletesen olvashatták, akkor az ő élete, hogy él, ír és zenél, az én életmódomhoz képest egy félisten kategória. Mégis szilárdan meg vagyok győződve, hogy nem lehetnek boldogok, mert a földi halandóknak adatott meg az az egyszerűség, ami boldoggá teszi az embert. Hát ezért írtam neki anno, hogy megmutassam a földi halandók boldogságát.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hosszú hetek teltek el és az élet ment a maga medrében. Én egyre beljebb süllyedtem a szürke hétköznapokban. Már nem érdekelt ő, csak az, hogy életben maradjak. Mert néha az élet ennyi. Nem megéljük, hanem túléljük. S minden egyes ember, aki megfordult az életemben egy kapaszkodó volt, hogy túléljek. Vajon ennyi lenne az élet? Egy napon állni fogok és azon kapom magam, hogy túléltem az életemet. Nem akartam ezt érezni.

Újra elkezdtem terápiára járni. Aztán beláttam, hogy soha nem lesz közös jövőnk azzal az emberrel, akiért én megszálottságig rajongtam. Elengedtem őt. Nem tudom leírni az agyam, hogyan is csinálta, de ahogy mindig néztem mit posztol s kezdtem észrevenni mennyire üres és felszínes minden szava, akkor az agyam kezdett valamiféle lekapcsolódást. Hogy milyen most az életem?

Az ember mindig reménykedik benne, minden átkozott nap, hogy az lesz a változás napja. S minden reggel felkelek felöltözök és dolgozni megyek. Még mindig imádom figyelni az embereket, mindenkinek megvan a saját története, s engem érdekelnek ezek a történetek. Nem tudom mi módon kapcsolódunk egymáshoz, mi az ami alapján találkozunk valakivel vagy sem. De igyekszem mindenkivel kedves lenni és mosolyogni mindenkire. Minél jobban fáj belül annál szélesebb a mosolyom, ha van erőm. Van úgy, hogy nincs és goromba vagyok és türelmetlen. Látok gyakran párokat s azon gondolkodom, hogy az én párom merre van a nagyvilágban?! Vajon van-e olyan ember, aki maradéktalanul el tud fogadni s én biztonságban érzem magam mellett. Van-e olyan, hogy amikor én és ő mi leszünk, az egész világ előtt felvállalva egymást.

És akkor közbeszólt az élet jött a járvány és háború! És akkor kitört a háború. Soha nem gondoltam volna, hogy a huszonegyedik században háború lesz, vagyis innen-onnan hallottunk dolgokat távolkeleti országokról, terrorizmusról és harcokról, de nem kellett szembe néznünk azzal, hogy csupán egyetlen egy határ választ el minket egy országtól, ahol mindenki élete megváltozott. Talán már említettem, hogy az ország keleti részében nőttem fel. Mindig hazatelefonálok, hogy mi újság a harcok közelében, de csak annyit mondanak, hogy mindenki éli a saját csendes életét.

Ma gyönyörű napsütéses nap van. Ilyenkor szeretek az életről gondolkodni. Belegondolni, hogy fiatal fiúk kezébe fegyvert adnak, és egyetlen kérdésre kell válaszolniuk, vagy ők lőnek vagy őket lövik le. Maga a földi pokol. Én nem férfinak születtem, így nem fenyeget a sorkatonaság, de rosszul vagyok, ha belegondolok mit élhetnek át emberek, miközben néhány héttel ezelőtt még volt egy boldog és normálisnak mondható életük. Most ott állnak és bombák csapódnak be és lövések dördülnek mellettük s talán a következő lövedék őket találja el.

Rengeteget meséltem az életemről, de egyet soha nem fogalmaztam meg. Nem tudom, hogy lesz e saját családom, de azt tudom, hogy most van egy. Nem tökéletes főleg, hogy én vagyok az aki mindig kilógok a sorból, de azt tudom, hogy rájuk mindig számíthatok. Isten óvjon minket attól, hogy egy napon nekünk is menekülnünk kelljen, de sosem tudhatja az ember, de azt tudom, hogy sosem leszek egyedül. Miközben a pályaudvaron a segítő sátrak mellett családokat látok reményvesztetten a néhány táskába csomagolt életük mellett szomorúan ülni arra gondolok, milyen kegyetlen is tud lenni az ember, a legkegyetlenebb állat a földön.

Arra gondolok mi lesz, ha mégis elér ide a háború. Nem akarok senkit elveszíteni életem férfiai közül. Ahogyan azok a lányok sem akartak elveszíteni senkit, akik most temethetik életük szerelmét, testvérüket, apjukat, barátaikat. Az életem során hagytam elsodródni embereket az életből. Vannak akikről nem meséltem, de minden egyes nap eszembe jutnak, vannak olyanok is, akik csak nagyon ritkán. Az ember olyan, mint egy puzzle. Minden egyes darabja egy másik embertől kapott rész. Visszagondolva eddigi életemre több ezer darabból állok össze. Azt hiszem minél több embert ismerünk annál nehezebb lesz megtalálni azt, aki mellett úgy érezzük, hogy a kirakós legkülönlegesebb darabja. Én nem találtam meg ezt az embert s nincs rá garancia, hogy valaha megtalálom, de ott a puzzle kerete, a család, ahova születtünk és akik örökké velünk maradnak, amíg a földön élünk.

Annyira furcsa játék ez az élet. Fájdalom, szomorúság, öröm, bánat, szeretet. Annyi érzés és annyi ember. És minden ember egyedi és páratlan. Azt hiszem, hogy annyi elpazarolt év alatt nem vettem észre, hogy valami egész része vagyok, valami nagy egészé, melyet nevezzünk élet rendjének. Sokszor mondják, hogy a családomat nem választhatom meg de a barátaimat igen. Én mindig melléfogtam a barátokkal csak egyet nem próbáltam egy család része lenni.

Van egy édesanyám, akinek rettentően nehéz élete volt. Tanár szeretett volna lenni, de elutasították helyhiány miatt. Akkoriban nem volt túl tájékozott senki s nagymamám, mint parasztasszony nem tudta, hogy meg lehetett volna fellebbezni a döntést így került édesanyám Budapestre, mert annyira biztos volt benne, hogy felveszik, hogy találomra beírt egy iskolát Budapesten. Sokat mesélt arról, hogy a poggyásztartón aludtak míg a keleti határtól Budapestre megérkezett a vonat. Mesélni szokott arról, hogy mennyit járt színházba és, hogy mennyire utálta a szakmát amit tanult. Az élet ezen fintora miatt születhettem meg. Ha édesanyám anno megfellebbezi a döntést, most egy irodalom-történelem szakos tanár lenne valahol s én halvány gondolat se lennék.

Anya mindig mesél egy fiúról, aki feleségül akarta venni, de anya nemet mondott. Míg egy másik fiú minden nőnapkor egy-egy csokor hóvirágot vitt a lányoknak. Szeretem ezeket a történeteket hallgatni, valahogy élettel tölti meg a szívemet. Belegondolni, hogy egyszer édesanyám is kereste a nagy szerelmet s volt olyan fiatal párját kereső nő, mint én. Sajnos édesapám bár tehetséges művész volt, az iváshoz nagyobb affinitása volt, így egy rettegésben élő családba születtem meg. Érdekes, hogy édesanyámék házassága már csak a szenvedésről szólt, mégis született még két gyermekük. Nemrégiben visszaszámoltam, hogy ha én november 8.-án születtem meg, akkor a február 14.-e lehet a fogantatásom napja. Amikor a legnagyobb nővérem 12 éves volt könyörgött édesanyámnak, hogy hagyják ott apát. Végül is négy éves voltam, amikor elváltak s édesapám megfenyegetett minket, hogyha megtalál minket, akkor megöl. Néhány éve egy nyári napon besétáltam a népesség nyilvántartóba, hogy megkérdezzem él e még apám, talán égi jel volt, talán csak véletlen, de egyetlen nap voltak zárva felújítás miatt és ez az a nap volt. Kiskoromban néha néha apám eszébe jutottam, s olyankor küldött egy képeslapot. Emlékszem egyszer a névnapomra küldött egy lapot, melyet úgy írt alá, hogy Feri bácsi. Aztán egy alkalommal egy levél érkezett, melyben ez állt „Erre a csímre küldj levelet”. Igen a címre szót CS-vel írta le. De talán a legbanálisabb az volt, hogy sem a levélben sem pedig a borítékon nem volt cím. Mivel mellékelt egy kétszázast akkor a román árusoktól tudtam venni három tábla epres csokit. Azt unokatesóm látta néhány éve egy kocsmában s a legnagyobb nővérem is egy karácsonyi vásárban, de elmentek egymás mellett mint két idegen. Nem tudom mi kell, hoy történjen egy családban, hogy idáig jusson, de velünk ez történt.

Két gyerekkori emlékem van , az egyikben hallom, hogy záródik a kapu én pedig úgy teszek mintha aludnék, majd nyílik az ajtó és be is záródik. A másik az, ahogyan a Dunánál állunk és nézzünk a hajókat. Érdekes az emberi agy, mind a mai napig a vízpart tud megnyugtatni a legjobban.

Szóval édesanyámnak nem volt könnyű élete. Egy olyan családba született, ahol az anyuka nem szerette a gyerekeket. Mind a mai napig elmondja a nagymamám, hogy ha rajta múlt volna egy gyereke se lenne. Utána húszévesen anya életet adott az első gyermekének Majd csak onnan tudták a falusiak, hogy férjhez ment, hogy mindig eggyel nőtt a gyerekek száma. Aztán amikor anyáék elváltak visszaköltöztünk a keleti határ mellé s ott cseperedtem. Semmiért nem adnám oda azt a gyerekkort.  A szegénység mértékét talán nincs ami jobban elmondja, mint az, hogy édesanyám a mai napig retteg attól, hogy újra szegények leszünk, pedig tíz éve már, hogy mindenünk megvan amit szeretnénk. Amikor hagymás tésztát csinál minden egyes falatnál eszembe jut, hogy mennyire szerettem a hagymás-zsíros kenyeret, amit anya mártogatott nekem mikor a tésztát főzte. Aggódni azért, hogy nincs mit enni adni a gyermekednek. Talán így tudnám összefoglalni édesanyám élete nagy részét és azt a kilátástalanságot, melyet én gyermek fejjel nem vettem észre.

Édsanya mára kivirult. Furcsa, hogyan változik a megszólitás annak függvényéban, hogy milyen viszonyba vagyunk az anyánkkal. Anyám, édesanyám, anyum, muter. Visszagondolva arra a tizennyolc évre, melyet azzal a harccal töltött, hogy embereket neveljen belőlünk az édesanya a megszólítás, amit a lehető legteljesebb mértékben kiérdemelt. Emlékszem amikor egy ország vitatkozott azon, hogy meg lehet e élni pontosan nem emlékszem talán harmincötezer forintból. Nálunk ez negyvennyolcezer volt. Édesanyám munkanélküli segélye és a családi pótlék. Dühít, ha belegondolok, hogy egyszer közmunkásként dolgozott az iskola konyháján és én mérhetetlenül büszke voltam rá, de a falu polgármestere jött és leszidta mert egy adagot enni mert az ételből, míg a konyhások szétlopták a maradékot.

Emlékszem repetára sosem kaptunk húst. Még akkor sem, ha utoljára mentünk. A könyhások szépen hazahordták. Egyszer megbeszéltük, hogy többen odamegyünk repetáért és ha nem adnak húst csak krumplit szólni fogunk, hogy nem vagyunk vegetáriánusok. A polgármester unokája merte bevállalni, hogy szól. Nyolc évig ettem az általános iskola menzáján és akkor az egyszer kaptunk húst a repetához.

Azóta furcsa kötődésem alakult ki az ételhez. A leggyűlöltebb emberi szokásnak azt tekintem, ha valaki sajnálja az ételt a másiktól. Az étel életet jelent. Ha az ételt sajnálom, akkor az életet sajnálom. Soha nem tudták megérteni ezt a látásmódomat, csak furcsa dolgokat tapasztaltak tőlem ezzel kapcsolatban. Egyszer megettem anya kiflijét és rámszólt, hogy az az övé. Olyan ideges lettem, hogy fogtam a futócipőmet és elszaladtam a Keletitől a Nyugatiig, ott jól kisírtam magamat majd hazamentem. Senkinek nem beszéltem erről soha. Tudni azt, hogy milyen éhesnek lenni szörnyű érzés. Éhesen feküdni le és tudni, hogy másnapra sincs mit enni szörnyű érzés. Nem tudom anya éhezett e, hogy mi ehessünk, de nem sokszor láttam őt enni velünk. Belegondolva az életébe hálás lehetek, hogy élek. Hálás azért, hogy kiszorította nekem az alma árát, mert tudta, hogy nagyon-nagyon szeretem. Azt hiszem kevés olyan boldogságot okozó dolog volt, mint amikor a frissen szedett almák ládaszámra érkeztek meg a szomszédunkban és én nagy boldogan mentem át és hordtam át a ládákat, mert mi is rendeltünk ám almát. Pontosan öt ládával. Akkoriban tízezer forintot megspórolni rettentő nehéz lehetett, de minden évben ott voltak a ládák. Nem kérdeztem soha, a mai napig, hogy mennyi áldozatott hozott értünk, de biztos vagyok benne, hogy zokognék ha tudnám az igazságot.

Nem vagyok egy érzelgős fajta és nagyon nehezen kommunikálom le mit is érzek néha. Sokáig hittem azt, hogy nem érzek semmit a rokonaim iránt s ezt ki is mondtam nem törődve azzal, milyen fájdalmat okozok is nekik. Aztán rájöttem, hogy minden pillanat és emlék, mely bennem van, ami vagyok ott vannak bennük is.

Nagymamára nem tudok haragudni, vagyis tudnék, de látom, hogy anya megbocsátott neki mindent, amivel bántotta őt. Talán generációk kellenek, hogy az a rideg gyerekkor egy szerető felnőtté vállássá válljon. Ahogy édesanyámat látom az unokájával játszani, ahogy látom, hogy szalad utána mindennél hálásabb vagyok Istennek, hogy végre boldognak láthatom őt. Emlékszem néhány hónapja vettem egy kirakóst az unokaöcsémnek, de én mindig túllövöm az értelmi képességei felbecsülését, így anya látott neki kirakni. Neki sosem volt kirakója, csak egy csutkababa, ami a mai generációnak már semmit nem mond. Így alakult, hogy két elemet felcserélt a kilenc darabos kirakóban. Sosem láttam anyát annyira nevetni, hogy könnyezzen. Azt hiszem minden fájdalom és átsírt éjszaka, mert hallottam ám anyát sokszor sírni éjjel, most visszaadatik neki egy gyermek szeretetében. S bár sokszor voltam féltékeny, hogy Jojó mindent megkap, rájöttem, hogy megadja mindazt, amit én nem tudtam és tudok elmém korlátoltsága miatt.

Aztán itt a nővérem, nem a legnagyobb, mert ő nem jött velünk vidékre, hanem a második nővérem. Ő volt anya támasza. Mindig azt hiszik, hogy ikrek vagyunk s mi mindig mondjuk, hogy ige csak ő hat évvel korábban született. A családunkból ő az első, aki elvégezte az egyetemet és diplomát kapott. Sok éven keresztül éreztem azt, hogy az árnyékában élek. Amikor kicsi voltam sok előnye volt a tudásának, például, hogy a német házimat segített megcsinálni.  Amíg anya és ő a szociális szférában találták meg a helyüket addig és az állatok és gépek birodalmában. Szeretem az emberi fajt, de inkább csak tanulmányozni és mindenféle viselkedésbeli kísérletet végezni rajtuk. Próbáltam a kísérletezést úgy megfogalmazni, hogy ne jusson senkinek eszébe semmi embertelen dolog.

Ha valaki fel akar ismerni, akkor egy kutyával az oldalamon bőszen nyomogatom a laptopomat és mesélek az életemről. Szóval mivel elhatároztam, hogy a Elcseszett szerelmek lezárásaként leírom ama nagy felismerésemet, hogy a család a legnagyobb támasz az életben, így folytatom a mesélést róluk, aztán ha elfogyott a kicsi családom akkor befejezem az írást.

Szóval a legnagyobb nővérem lázadó szellemű, mint én és gondolkodó. Vallja, hogy nekem küldetésem van a földön, mert amikor megszülettem majdnem meghaltam, de erősen küzdöttem így életben maradtam. Talán igaza van, de azt hiszem minden embernek küldetése van a  földön. Embernek lenni. Ha más nem megtanulni a természetből azt az egyszerűséget, szépséget és nyugalmat átadni, ami ott van mindenhol ahová csak nézünk. Ott van egy Dunaparti kavicsban, egy tücsök ciripelésében, egy napsugár melegében. Szóval a küldetés…Nemrégiben a terapeutámra várakoztam és egy üzenet jött. A nővérem macskája küldött egy képet, amit kiskoromban rajzoltam neki.

„Anikó!

szeretlek

nagyon hiányzol

most hétéves vagyok

már nem vagyok napkőzis

feri aszt üzeni, hogy hivjjál telefonon

anya aszt üzeni hogy légyjó

anita aszt üzeni, hogy gyere hamar

sára vers

anikó anikó gyere gyere

haza várunk várunk

minden nap gyere gyere haza

sára sára vagyók

sókszór sirok

 

szeretlek téged

remélem, te is szerec

túdók írni

puszi puszi puszi

puszi puszi puszi

puszi puszi puszi

sára”

 

Mellbe vágott ennek a rajznak a látvány és mondanivalója. Csupán hétéves voltam s már akkor sokszor sírtam. Igazából tíz év telt el és megkaptam a hivatalos diagnózisokat az érzelmileg labilis személyiségzavart, amit mi csak bordinak becézünk a másik elnevezése a borderline személyiségzavar miatt. Szóval néha találkozok még a nővéremmel, de amikor azt mondom, hogy család arra a négy harcosra gondolok, akik a Nefelejcs utca 37 alatt harcoltak az életben maradásért.

Az igazat megvallva nem tudom mennyit meséltem már el magamról, de azt talán tudom, hogy lejött, hogy nem vagyok könnyű eset. És a fiúk, akikkel eddig próbálkoztam még zűrösebbek, mint én vagyok s keveredtem olyan helyzetekbe, amik a zűrösnél is zűrösebbnek mondhatók, de tudniuk kell azt, hogy van egy énem, ami csak egyszerűen egy vidéki lány a magam tökéletlenségével együtt. Szóval e könyv minden izgalma után most elmesélem, hogyan válik az élet egy hatalmas iskolává. Hogy mit jelent egy lánynak a bátyja, hogy mennyi erőt ad a család és mennyi szép nap lenne a halálra, ami szebb nap az életre. Egész életem arról szólt, hogy néhány óra feje tetejére állt a világ, most elmesélem mi az, ami bennem örök marad.

Minden embernek vannak történetei. Szomorúak, boldogok, fájdalmasak, tanulságosak. De történetek, melyeket megírunk vagy talán soha nem mesélünk el senkinek így magunkkal visszük a sírba. Az én életem arról szól, hogy mesélek. Mesélő vagyok. Szórakoztatok embereke az életem történeteivel néhol magamat téve a vicc középpontjává, néha pedig az emberi természet hibáit. Az élet az amiből merítek.

A legtöbb történetem úgy kezdődik, hogy én és a bátyám (…). Bár nem sokat meséltem a bátyámról azt tudni kell, hogy soha nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. De kiálltunk egymás mellett, ami pontosan ezt jelentette. Emlékszem egyszer vakbélgyulladás gyanúval kerültem korházba, amikor is anya a kedvenc plüssmajmom mellé hozott egy üvegben teát is, amit a bátyám főzött, hogy gyógyuljak meg. Talán nevelési hiba, hogy nehezen mutatjuk ki az érzelmeinket, mert amióta a bátyám megnősült és egy fia született azóta gyakran látom, hogyan bánik gyengéden a feleségével és a kisfiával, hogyan szeretgeti őket.

A sógórnőm sokszor meséli, hogy minden történetet úgy kezd, hogy S és én, majd elmondja milyen marhaságokat csináltunk. Emlékszem egyszer leszereltük a korcsolyámról a kerekeket és rászereltük egy deszkára, hogy nekünk is legyen gördeszkánk. Hát nem sok sikerrel jártunk. Azóta felépítette egy hegyoldalra a saját házukat a két kezével.

Amikor itt vagyok és a szántóföldeket bámulom visszaköltözik a szívembe az érzés, ami anno Szabolcs megyében töltött el. A bátyám felépítette a saját otthonát, mely az enyém legalábbis annyira, hogy visszahozza az egykor közös otthonunk egy-egy pillanatát. Akkor jövök le ide, amikor úgy érzem, hogy elmenekülnék a világtól és legszívesebben az életből is. Bár van itt egy energikus fiatal kutyus, aki kikészíti Pamacsot, ő mégis türelmesen kivárja, míg hazamegyünk. A házuk sok elemet tartalmaz, mely a múltamra emlékeztet. Itt vannak az üvegfestékkel készített figurák, melyet azért vettem, hogy a pszichiátrián ne unatkozzak. Valahol Budapesten van egy pszichiátria is, amelynek néhány ablakán mesefigurák virítanak, és erre büszke vagyok. Aztán itt vannak a gyöngyfestéssel készített képeim, melyet szintén a pszichiátrián készítettem. Hogy mondjak valamit, ami nem onnan van, egy barátom által készített festmény a Keleti-pályaudvarról, most éppen velem szemben lóg a falon, miközben ezeket a sorokat írom. A bátyámnak tudom, hogy nagyon hiányzik a főváros, de tudja mit jelent vidéken felnőni s ezt adja meg a saját gyermekének is.

A családom soha nem tudott arról mi történik velem, vagyis bennem és körülöttem. Van egy kép a fejükben s valamennyire igaz és kíváncsian várják ki lesz az aki mellett megállapodok. Amikor egy-egy fiúról beszélek nekik mindig reménykednek, de ezt általában akkor mondják el, miután elmondom, hogy az adott férfi már nincs az életemben.

Sokszor gondolkodom azon, hogy akarom, hogy emlékezzenek rám. És sokszor félek attól, hogy senki nem lenne ott a temetésemen. Aztán eszembe jutnak azok az emberek akiket én veztettem el. Egy régi táblán egyszer azt a feliratot olvastam, hogy hősök csak ott születnek, ahol emlékeznek rájuk. S talán van benne valami. Hiszem, hogy egy embert nem csak egyszer temetünk el, hanem mindannyiszor, amikor eltemetünk valakit, akit ismert és akire hatott. Az első a test temetése az összes többi pedig az eszméé, ami nevet viselt és testet öltött. Amikor én meghalok, bár igazán megmondva nem szeretnék, hiszek az örök életben, de ha ne adj Isten meghalok a temetésem nem csak a sajátom lesz, hanem mindenkié aki hatott rám, inspirált vagy éppen elrettentő példa volt az életemben.

Az emberek azt akarják, hogy valami nagy dologhoz kapcsolják őket. Amikorfiatal voltam én is erre vágytam, írni valamit a világ tantermének táblájára, ami csak az enyém s ami által fentmarad a nevem, de rájöttem, hogy sokkal több vagyok mint egy név. Történelem vagyok és jelen és jövő. Út vagyok mely sokszor keresztezi más emberek útját, ezeket hívom én elcseszett szerelmeknek, mert nem találtam meg az igazit (még), de benne van a pakliban, hogy nem is fogok, mégis minden emlék, amivel élek s minden ember, aki bennem él élni is fog, egészen az utolsó leheletemig.

Az elmúlt hetekben sok temetésen voltam. Míg a fájdalom átjárt miközben hallottam a föld kopogását egy koporsó valahogy az Éden kertjében éreztem magamat, amikor egy szóróparcellában feltörő vízsugarak mosták el szeretteim hamvait. Valahogy emberi volt és szép. Vissza kerülni oda, ahonnan vagyunk. Legyen akármennyire népszerű is, sohasem fogom azt vallani, hogy létezik evolúció. Istenben hiszek. Egy olyan Istenben, aki érezni tanítja az embert. Talán emlékeznek még M-re, akitől életem első csókját kaptam egy pszichiátrián és Sz-re, akit nagyon izgatott a tény, hogy szűz vagyok és hogy lehetne ő az első, de talán még B is az emlékezetükben van, aki  a főnököm főnöke volt és miatta rúgtak ki, mert túl sok információt osztottam meg és túl közel kerültem hozzá. Hát mindannyiuk ateista. Sosem tudtam őket megérteni és nem is fogom, mert bármennyire is elcseszett az életem egy élet és a hiánya felborítaná a világ rendjét. Mert mit is hívunk világ rendjének? Minden ember egy külön világ és akárhányszor távozik valaki egy fejezetet zár le, melyet összegyülve összeolvasnak egy temetésen.

Amikor azon gondolkodom, hogyan szeretném, hogy rám emlékezzenek egy délutáni kép villan be. A bátyám és felesége kézen fogva sétál előttem a kisfiúk édesanyám vagyis az ő nagymamája kezét fogja én pedig hátul kullogok Pamaccsal és nézem őket, mennyire boldogok miközben néha-néha egy repülőt dobálnak.

Néha-néha csilingel a telefonom és olyan fiúk keresnek, akik nekem a múltat jelentik, néha pedig én keresek olyan embereket, akiket elsodorna a múlt és a feledés homálya, csupán én tartok még egy hajszálat, mely összeköt minket. Talán az a nagy hibám, hogy soha nem tudtam elengedni senkit, de szó szerint senkit. A halál volt az egyetlen ami kényszerítő eszközként hatott rám, de mindig újra és újra zárt kapukat döngetek, néha csak azért, mert azt álmodtam, hogy valakivel beszélgettem. Egyszerűen felkelek reggel és megírom nekik, hogy velük álmodtam és ezért írok. Mondanom se kell, hogy sosem kapok választ ezekre a dolgokra, mert más embereknek iszonyatosan könnyen megy az elengedés. Talán sőt biztosan a múlt megszépíti az emlékeket s nem emlékszem azokra a melléfogásaimra, amiket elkövettem az emberek ellen, s én magamnak mindig tiszta lapot adok, míg mások ezt nem teszik meg. Mindig is mondtam, hogy én valahogy furcsán vagyok bekötve. Fordítva mint a többi ember, de így sokkal királyabb az élet. Sokkal nagyobb a lejtő is, amint ezerszer lecsúsztam már, de a magasság is sokkal nagyobb és leírhatatlanul szebb a kilátás odafentről.

Hogy mi lesz velem ezután? Világéletemben meg tudtam a jég hátán is élni. Emlékszem amikor egy kitört ablak mellett aludtam egy didergő tengerimalaccal a takaró alatt. Emlékszem, amikor Szerbiában hungarocelen aludtam egy kutyával az oldalamon s emlékszem a vasárnap estékre, amikor kifeküdve az udvarra néztem az eget. Mindig azt képzeltem, hogy az angyalok a felhő mögül lesekednek s odaképzeltem őket. Mielőtt valaki azt hinné, hogy kuplungos vagyok tisztelettel megjegyezném, hogy van róla papírom, hogy igen az vagyok. A gondolatok és emlékek között csapongva próbálok befejezni egy olyan szerelmes történetet, melynek magam sem tudom a végét. Annyit tudom, hogy vagyok én és Pamacs, annyit, hogy szeretném, hogy Pamacs lássa a gyermekemet és ismerje a férjemet. Ez vagy meglesz vagy nem, de ezen nem gondolkodom már. Megtanultam, hogy bárhol is vagyok az itt és most az ami számít. Úgy élem a napjaimat, hogyha holnap vége ennek az egésznek akkor visszatekintve rá azt mondhassam, hogy megérte.

Az ünnepnapok és hétvégék nem a kedvenceim, de lassan megtanulom, hogy van nekem egy családom, akik bármikor szeretettel várnak és most van egy munkám is, ami szintén nem a kedvencem, de ahhoz elég, hogy megéljünk a kis családommal, mely egy kutyát és két tengerimalacot jelent, akikért felleős vagyok.

Bevallom sohasem olvastam a Kisherceget de ismerem a mondást, hogy felelős vagyok azért, akit megszelíditettem. De pontosan tudom, hogy ők is felelősek értem, így minden egyes pillanatban, amikor a kutyám szemébe nézek emlékeztetem magamat, hogy van még itt maradásom, s akármennyire is akarja az agyam, hogy befejezzem a földi pályafutásomat, nekem kötelességem harcolni, akármi is történik. Az emberek azt hiszik a szerelem fog értelmet adni az életüknek. Ez a világ legnagyobb baromsága. Értelmet az életnek azok a célok adnak, amit az ember kitűz maga elé. Én jelen pillanatban ott tartok, hogy túléljek minden hétköznapot és hétvégét, lehet, hogy lesz olyan, hogy megélem majd őket, de az még odébb van, s talán ezt már egyszer kifejtettem.

Most nehéz a szívem. Akármilyen jól is érzem magam egy boldog nap után egyszerre a semmiből jön egy fejfájás s gondolatban egy szörnyeteggé változom, s félek önmagamtól. Aztán jön a következő nap és meg kell tanulni menni tovább. A harc, amit néha az életemért folytatok kegyetlenebb mint bármely más háború a földön, de én is csak azt akarom mint minden emberi lény. Békét. Békét önmagammal, más emberekkel és Istennel. Az utóbbi kettő már azt hiszem jól megy de magammal megbékélni a legnehezebb dolog. Tudom, szörnyűség ilyet mondani, de rosszabb bármely fizikai betegségnél az elme betegsége. Sokszor olvasok olyan cikkeket, hogy emberek harcolnak azért, hogy a mentális betegségeket vegyék fel azon betegségek listájára, mely ok lehet egy esetleges eutanáziára, de azt hiszem hosszú évek folyamata míg ezt engedélyezni fogják. Mindamellett a vallásos neveltetésem, miszerint az élet ajándék Istentől szemben áll mindezzel, s az erő, amit odafentről kapok egy mentális harchoz egy eutanáziát elvető Isten adja. Mert eldobni az életet, mely ajándék volt helytelen dolog, s ezen nem változtat semmilyen okfejtés sem, hiába üvöltöm zokogva, hogy nem én kértem az életet, amikor összecsuklom a lelkem fájdalmától.

30.fejezet Védőbeszéd

Minden tárgyalás végén a filmekben az ügyvéd feláll és egy szívre ható záróbeszédben próbálja összefoglalni mindazt, amit az esküdtek megtudtak az ügyfeléről és kérni egy második vagy egy sokadik esélyt. Most ez következik.

Én a melóhelyem pincéjében ülök, ami egyébként óvóhelyként is funkcionál és lógok a melóból hogy befejezhessem a könyvemet. Azt szeretném ha nem ismernének félre, de magam sem tudom, hogy milyen vagyok. Flúgos, boldogtalan, más, bizonytalan, szeretéhes (…). Fogalmam sincs mi vagy ki vagyok, csak annyit tudok, hogy el akartam mesélni a történetemet és megtettem. Őszintén kendőzetlenül és felvállalva mindent amit valaha elkövettem.

Nem mondom, hogy nem fogok több hibát elkövetni és, hogy végérvényesen megtanultam minden leckét. Vannak hibák, amiket tucatszor követtem már el és még sokszor el is fogok. Azt mondják jó pap holtig tanul és a sírjára azt írják, hogy tanulmányait befejezte.

Talán egyszer találkozunk majd, talán egyszer a te könyvedet olvasom majd pofátlanul a metrón ha melléd ülök a kutyusommal, halán beléd megyek majd, mert a telefonon nyomkodom, talán megveszem előled az utolsó almáspitét. Én leírtam a szenvedéseimet, mindig gondolj arra, bárki is áll melletted, hogy lehet, hogy én vagyok és tele vagyok érzésekkel és össze vagyok zavarodva, ami a világ és az emberi kapcsolatok dolgát illeti. De hát ki nincs!?

Akármennyire is rossz néha a bőrömben lenni szeretem az életet, és azt akarom, hogy ezt vigyék magukkal. Az életet szeretni kell. Valakinek csak pár óra adatik meg az életből, minden egyes napért, percért és másodpercét hálásnak kell lennünk. Mert élünk, lélegzünk, létezünk és érzünk, és mert emberek vagyunk. Amikor a kutyám szemébe nézek látok benne valami szép dolgot. Olyan mintha az ő szemén keresztül az élet és a világ egy szép hely lenne. Csak remélni tudom, hogy engem is szépnek lát a szó jellemre vonatkozó értelmében. Nem igazán érdekel mások mit gondolnak rólam, de, hogy a kutyám szeressen azért megharcolok minden nap, mert ő az, aki ismeri mi mindenen mentem keresztül és hány éjszakán sírom magam álomba, de a fenébe is, azért az ébresztőt felhúzom, mert remélem, hogy másnap is felkelek, és egy jobb világra ébredek.

Mindig azzal vádoltak, hogy hamar kiadom magam és az érzéseimet. Igen ez így van. Kimondom bármit is érzek legyen szó arról, hogy éhes vagyok, vagy arról, hogy szerelmes vagyok valakibe. Gyűlölöm, hogy az emberek félnek az őszinteségtől. Ott kuporognak az ajtóban egy buszon, csak mert nem merik megkérni, hogy álljanak odébb, hogy le tudjanak ülni.

Hogy ki vagyok én? Egyszerű lánynak tartom magam, aki imád írni és flúgos dolgokat csinálni. Én vagyok az a barát, aki mindenkinek van és akkor hívja, ha szeretne felvidulni. De én vagyok az a barát is, aki hajnali háromkor is fel veszi a telefont, és elindul egy szál pizsamába bárhová is kell menni. De én vagyok az is, aki ilyet másoktól nem kérhet. Emlékszem amikor a zárton voltam egyetlen telefonszámot tudtam, az anyámét, akit zokogva hívtam fel. Ő nagy nyugodtan közölte, hogy az orvosom felhívta és elmondta, hogy mit csináltam így ne csodálkozzak mert magamnak kerestem a bajt. A minap be kellett mennem gyógyszer iratni, és szembe talákoztam mindkét pszichiáterrel, aki kezelt. Azt hiszem ez a legnagyobb átok az életben, amikor szembe jön a múltad emberalakot öltve és emlékeztet arra, hogy ki voltál egyszer. Tegnap egy barátom felajánlotta, hogy tanuljam meg az ő telefonszámát, ha egyszer oda kerülök, akkor őt tudjam hívni. Talán soha nem kerülök még egyszer oda, talán igen. Mondanám, hogy ez fejben dől el, de soha nem gondoltam azt sem, hogy akár egyszer közöm lesz a zárthoz, miközben félve mentem el évekig az ablakai alatt.

Kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy életem első nagy szerelme lesz a férjem és hamar férjhez fogok menni és lesznek gyermekeim és boldog leszek. Azóta ide s tova húsz év telt el és nincsen férjem, sem gyermekem és kilátásban sincsen komoly kapcsolat. Legalábbis addig, amíg a múltban élek és szerelmes vagyok az összes férfiba akivel valaha találkoztam.

Igen az összesbe, valahol a szívem amikor lezár egy kapcsolatot egy kis dobozkába teszi azokat a férfiakat, akiket valaha szerettem és valami különleges érzés fog el, amikor rájuk gondolok. Mindegyikkel el tudtam volna képzelni az életemet mégis egyikkel sem jött össze. Pedig szentül hittem, hogy bármilyen két idegen ha összeházasodik akkor boldogok lehetnek együtt, mert összecsiszolódnak. Tudom furcsa elmélet, de még mindig tartom. Egy kicsit hasonló, mint az elrendezett házasságok, de itt senki nincs kényszerítve, ha csúnyán szeretném megfogalmazni csupán a vicc kedvéért tegyük fel, hogy hozzámegyek egy vad idegenhez. Én szentül hiszem, hogy boldog házasságunk lehetne. Tudom ez minden szabályt és összeillőségi tesztet felül ír, de szerintem a kölcsönös szeretet és tisztelet, ha megvan két ember között akkor tudnak harmóniában élni magukkal és egymással. Lehet azért tartok itt ahol tartok, mert szinte mindegyik férfi mellett el tudom képzelni magamat, mégis egyikkel se gondolom komolyan. Vagyis nem találtam még olyat, aki velem együtt belevágnak egy őrült kísérletbe.

Minden embernek vannak démonjai az enyémek, mint a legtöbb emberé a múltból eredeztethetőek. Makacsul hittem, hogy ha nem nézek velük szembe, ha nem fordulok abba az irányba vissza, ahonnan jöttem akkor élhetek úgy, mintha mi sem történt volna nem törődve a kínzó emlékekkel. Tíz éven keresztül meggyőződésem volt, hogy ha nem látom a nagymamámat, akkor nem kell szembe néznem mindazzal, ami velem történt gyerekkoromban. Ahogyan a könyv írásában előre haladok úgy ismerem meg önmagamat és értékelek át mindent, most egy korházi parkolóban ülök, ahol édesanyám és a bátyám éppen nagymamámat látogatják meg. Több mint 200 km-t utaztunk, hogy megkeressük nagyanyust, akit magamban sokszor jégkirálynőnek becéztem akárcsak édesanyámat. Amikor megláttam a kórtermi ágyon ülni és ő rám nézett valami iszonyatos erőt éreztem magamban, benne és közöttünk. Soha nem találkoztam olyan kötelékkel, mely nem szépen lassan fejlődött ki bennem hanem egyszerűen csak létezett. Nagyon sokáig tagadtam is, hogy szeretnem kellene egy idegent csak azért, mert közös őstől származunk. Amikor az unokaöcsém kimondja a dédi szót, akkor jövök rá mekkora ereje van a családnak. Visszatérve nagymama házához minden ugyanolyan mint volt csak sokkal kisebb és régibb. Tizenpár év elteltével belépni egy ajtón, aminek a tetejét már karcolod valami félelmetes dolog. Ahogy körbe néztem láttam, hogy nagymamám emlékezik rám. Arra aki voltam amikor megszülettem, amikor óvodás voltam, amikor érettségiztem és arra, aki most vagyok. Én pedig csak némán állok és könnyek szöknek a szemembe, mert fogtam nagymamámat és beletettem egy skatujába nagypapa halála után és nem engedtem, hogy kitőrjön onnan. Ma, amikor hallottam, hogy kezdi el mesélni mi történt vele ráébresztett mennyire is hasonlítok rá.

„Az a senkiházi orvos elküldött ultrahangra, hát nem vagyok én terhes(…)”

Talán sokkal jobban hasonlítok rá, mint valaha gondoltam volna. Ahogy elkezdte mesélni, hogy hazaindult gyalog az orvostól, mert azt hitte, hogy a pszichiátriára akarja a doki beutalni valahogy azt éreztem, hogy vidámság járja át a szívemet. Azt hiszem időnként vissza kell látogatnunk életünk főbb helyszíneire, hogy lássuk nem omlottak össze, s nem állt meg az élet csak azért, mert mi odébb álltunk.

Tudom talán a legnehezebb beismerni az egónknak, hogy nem áll meg a világ csak azért, mert mi odébb áltunk. Pedig valahogy így képzeljük el a világot. Amint kilépünk egy helyről, egy másik ember életéből azt hisszük, hogy megáll az idő. A tudat, hogy nem az a legfájdalmasabb. Aztán előfordul, hogy egyszer visszasodor minket az élet, de oly kevésszer kapunk második esélyt, így nem marad más csak elfogadnunk, hogy az élet mindenhol megy tovább nélkülünk, velünk, körülöttünk és értünk.

Néha az élet nagy dolgai nem a világban zajlanak, hanem egy hangulatos kis konyhában, ahol a család tagjai próbálnak egy lufit a levegőben tartani. Néha ilyen az élet, jönnek a passzok s mi beleszédülünk és ha van elég humorunk hozzá, akkor jót nevetünk magunkon. Néha a lufi sokáig a levegőben marad és örülünk, de van, hogy az első ütés félresikerül, akárcsak megannyi dolog az életben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com