Emlékezzünk az íróra-amikor olvasópróba lesz a darab.

Azt hiszem elég vékony a határ a magabiztosság és az elbizakodottság között. Szakmai elismerések, díjak és felépített egyéniség talán ezek azok amik a legtöbb színházi ember karrierje során szeretne elérni. Emlékezetes alakítások, rendezések és vastaps az ami az évek során egy-egy szakember maga mögött tudhat, és a jövő még kecsegtetőbb tud lenni. Egy dolog van ami ezt megölheti, amikor a magabiztosság, amit az elér sikerek adtak valamiféle taszító elbizakodottságba változik át egy szempillantás alatt. Mindez talán még egy-egy színházi darab során nem olyan vészes, mint egy olyan alkalomkor, amikor egy előadás valaki iránti tiszteletet kellene, hogy kifejezzen. Nehéz egy elismert rendezőnek egy olyan valaki darabját rendezni, akinek tisztelettel adózik egy különleges napon mindenki, aki elmegy az előadásra.
Minden személyeskedést félretéve csupán puszta tények azok, amik eszembe jutnak. A színházban az a különleges, hogy még ha minden mozzanatát ismerjük is egy történetnek, az előadás mindig tesz hozzá valami pluszt. De sajnos épp az ellenkezője történik néha. Egy-egy előadás a megírt történet paródiájának tűnik néha, ahol a szerepek felcserélődnek. Aki a főszereplő úgy teljesít mint egy statiszta, aki pedig csak egy apró részlete az előadásnak, ő fogja a legnagyobb meglepetést okozni, és az ő kicsiny része lesz a legemlékezetesebb az előadásban.
Idén télen a Művészetek Palotájában egy megemlékezésre került sor. A nap folyamán egy színdarabot is láthattak a nézők. Soha nem álltam fel még színdarab közben, és ezúttal sem, de ebben csak az tartott vissza, hogy ajándékba kaptam a jegyet, és az ajándékozó ott ült mellettem.
Az előadás története ismeretes volt előttem, de azt hittem leesek a székről, amikor a szereplők szöveggel a kezükben játszottak végig, melyben igen sűrűn belenéztek. Eléggé illúzióromboló volt, amikor egy -egy poént is papírból mondtak. Az előadás alatt a koreográfus volt az, aki kitett magáért, a zenekar tagjaival együtt akik rövidke játékukkal, néha bekapcsolódva a színdarabba szóban vagy táncban, így mosolyt csalva az arcunkra.
Mindent összegezve, az egész előadás méltatlan volt ahhoz a személyhez akire emlékeztünk. Miközben az arcképe kint függött a színpad mögött. Az előadás végeztével többen taps helyett kimentek a teremből, míg a mellettem ülő csak annyit mondott: Mit is vártunk ettől a rendezőtől?
Rendező ide vagy oda, hírnév ide vagy oda, megemlékezés ide vagy oda egy színdarab teljes embert kíván, legyen az teltházas vagy kistermes előadás, külföldi bemutató vagy hazai, sok profitot ígérő vagy szerényet...legyen az bármilyen előadás megérdemli a maximális odafigyelést és teljesítményt, hogy az előadás végén a nézők ne meneküljenek a teremből azon gondolkodva, hogy lehet,hogy túl korán jöttek és ez csak az olvasópróba volt.