Érzés, mely egy szóban nem leírható

 Nem tudom, mit érzek amikor meglátlak. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, hogy meg akarlak ismerni, hogy Veled akarok lenni és melletted. Mintha egy másik világ szélén állnál, s mintha én is a saját világom szélén állnék..s kettőnk világa egyre többször súrolná egymást. Talán az emlékek generálnak érzelmeket, de talán az érzelmek generálnak terveket... Ahogy rádnézek, bár gyorsan elkapom tekintetem, egy olyan arcot látok magam előtt, akit mintha örökké óta ismernék, pedig csak néhányszor hallottam szavaidat. 

Ha létezne tökéletes ember, talán olyan lenne, mint te. Talán...Nem tudni semmit valakiről s mégis különös módon szeretni rémisztő dolog. E rémületnél csupán a viszonzatlanság a rettenetesebb és fájdalmasabb. Aztán az idő..Hogy mennyi? Istentudja..Az idő, mely szövetről szövetre foltozza össze egy szív felszínét és mélyét, mert mélyről kellett kiszakítani Onnan valamit...de a tő, melyből kiindult, ott hagyta egy apró darbját...Egy darab, mely újra és újra életre kel, amikor meglátlak...de ez a tő, most bilincseket visel, egészen addig, míg egy nap majd megszűnnek létezni a világok, s minden szívben rejlő tő új életet hoz világra..talán gyümcstermő, gyönyörű áldás lesz belőle, de talán megmarad terméketlen szépnek. Szépnek, akár a mosolyod, amikor világaink üvegfalán keresztül, először megpillantottalak. S amikor először vágytam a magaménál másabb világba.