„Nyina három-négy hónapos lehetett. Akkor még nem voltam gyakorlott kutyagazda. Lementem az öltözőből és kicsit nyitva hagytam az ajtót... Jött ki a színpadról a kolléganőm és mondta, hogy nagy sikere volt a kutyámnak a színpadon. Nyina átsétált a színpadon. Ez kínos volt, mert ilyen alapvetően nem történhet egy színházban, de mégiscsak vicces egy kutya a színpadon.” Most már gyakorlott kutyagazda, nagyravágyó, álmodozó, gyereklelkű, képes szeretni, olykor felelős, képes felelősségteljesen létezni, ugyanakkor olykor felelőtlen, hirtelen haragú, figyelmetlen, önző és türelmetlen. Portréalanyom Sándor Péter volt.
„Hálás vagyok, hogy ott lehetek ahol most vagyok, azt kaptam amit, a kisfiamat és a kutyámat, és azt a sok-sok nevelő célzatú pofont, amivel irányt mutatott az élet. Tizennyolc éves voltam, amikor a kecskeméti Katona József Színházban játszottam Claude Bukowskit a Hairből. A semmiből hívtak fel. Azon az éven jelentkeztem a színműre, a következőben pedig el is kezdtem. Jó indítás volt az életben. Ahhoz képest, hogy pályakezdő vagyok szerencsésnek mondhatom magam..”
Szívesen élne a középkorban. Van benne egy alföldi-makacsságnak nevezett tulajdonság, a majd én megmutatom mindenkinek. Csibész gyerek volt. „Az igazán fontos értékek nem a mesevilágban vannak. Akkor felnőtt az ember, amikor képes átélni olyan dolgokat, megoldani olyan problémákat amilyenek megoldására a gyermekek nem képesek. Sajnos a felnőtt ember képes az érdekkel teli szeretetre. De ne tanuljunk meg érdekkel szeretni. Minden ember legyen felelős embertársai felé, amikor kilép a gyermekkorból, ahol a piros pöttyös labda volt a cél és az, hogy anya csináljon palacsintát. Bár most is szeretek jókat enni, törekszem az útra lépni (a felnőtté válás útjára- a szerk.), melynek nincs vége. Képes vagyok nemet mondani, vállalni a felelősséget a tetteimért és felvállalni magamat olyannak, amilyen vagyok. Hálásnak mondhatom magam, mert én vágyom erre az életre. Az emberi fejlődés az jellemfejlődés. Minél idősebb az ember, annál több dolgot képes megmutatni magából és meglátni másokból. Amikor tisztelni tudom magam, akkor szeretek önmagam lenni. Amikor pedig nem tudom, akkor nem szeretek. Hiszem, hogy semmit sem kell szégyellni az embernek. Semmit az égegyadta világon. Magamból semmit sem tudok elveszíteni. Azért a büszkeségből nem árt, ha elveszítek.”
Saját magát meg tudja nevettetni. „Alapvetően azt gondolom, hogy rossz a humorérzékem. Amikor viccet mesélek én jót nevetek magamon. Nem társaságba való az én humorérzékem. Vannak olyan szerepek, hogy bemegyünk egyet-kettőt viccelni, az nekem nem megy, kellemetlenül érzem magam benne. Ha már valami van mögötte, amit meg tudok magamnak magyarázni, akkor már el tudom játszani. Mindig próbálok magamból építkezni, ha van hasonlóság, akkor arra építeni, ha nincs akkor magamhoz hasonlóvá tenni a szerepet.”
Dédnagypapája volt hasonló habitusú, mint ő. Ő volt nagy éneklős. Van is egy képe, amin énekel. Becsületes, tisztességes munkásember volt.
„Az egész színház olyan dolog, mely az életből merítkezik. A Színmű a technikai részt tanítja meg, a csapatban való létezést, utakat mutat és segít mélyre ásni. A Színművészeti Egyetem egy segítő kéz, ami nem mindenkinek van meg, de van, akinek nem is kell. Nem játszom meg magam a magánéletben. Ha állandóan szerepet játszanék, akkor elcsúsznék. Önmagam ismerete fontos szempont a hiteles létezésben. A színházi szerepeket soha nem karaktereknek hívom, mert ha karakterekről beszélünk, akkor van valamiféle eltartottság. Jó, ha embereket lát a néző a színpadon. Próbálom embereknek nézni és azonosulni velük (a szerepekkel- a szerk.). Zenés szerepet nehezebb eljátszani, mint egy prózát. A zene meghatároz egy ütemet, hogy mennyi idő alatt kell felépíteni a szerepet. A prózában a színésznek annyi ideje van erre, amennyit szeretne.”
Hogyan készül fel egy szerepre? „Próbálom megérteni a céljait. Mi a célja annak, hogy megszólal? Ha ez megvan, akkor a rétegeit is le tudom hámozni, amit a néző nem feltétlenül lát. Például megmutatni egy bűnelkövető embernek azt a rétegét, amikor még nem volt bűnelkövető, mert a fájdalom, a védekezés, az elkeseredettség is lehet indítóerő. Bár a tetteink alapján mutatkozunk meg, alapvetően jónak születünk, a társadalomban való elhelyezkedésünk hat ránk. Egy színháznak, színésznek az a célja, hogy tanítson. Nem minden esetben jut el a nézőhöz ez, de ha már valamit kapott, akkor megérte. A színház az emberekről szól, és arról, hogy jónak lenni jó.
Néhány információ, ami Péter egy kicsit másik oldalát mutatja be. Bevezetne egy napot, amikor az emberek nem szólalhatnak meg, csak figyelhetik egymást és tehetnek bármit. Ha adhatna mindenkinek a világon valamit, akkor egy kedveset adna. Egy olyan erejű mondatot, ami csak a filmekben van, melytől boldogabb életet fognak élni. Ha magának kellene nevet választani a Zalánt választaná, mert piros az alma. Létra volt jele az óvodában. Ha tárgy lenne, akkor zongora, mert azon gyönyörűen lehet játszani, ha pedig állat, akkor oroszlán. Ha nem színész, akkor focista lenne. Hogy mi lenne fedőneve, ha titkos ügynök lenne azt nem tudtam meg, mert vallja, hogy a tizenkét évesek választanak maguknak fedőnevet, ugyanakkor szívesen lenne újra tizenkét éves, amikor szívta magába a tudást, reméljük fedőnév alatt. Számára egy tökéletes nap, amikor boldogan kel, boldogan létezik és boldogan alszik el. Hobbija rácsodálkozni az élet szép dolgaira és elemezni önmagát. Tanulj elődeid hibáiból!-üzeni a következő nemzedéknek.
A portré sorait azzal a mondattal zárom, mellyel Sándor Péter zárná az általa írt mesét: „Boldogan meghalt, mert boldog életet élt.”
