Felvettem az ünnepi tornacipőmet. Neonnarancs fűzőjét újonan vettem. Mindig örülök az új dolgoknak. Bőrkabátomat rádobtam a bőröndre, ami annyi idős lehet mint nagymamám, de mégis van valami jó feelingje. Belegyűrtem néhány nadrágot és pólót majd két könyvet, egy kalsszikusz s egy modernebbet, mert hónapok óta nem jutok a végükre. Nyugodt voltam. Bár zaklatott éjszakám volt s hajnali 5 volt én indulásra készen állva húztam fel a cipőmet. Aztán le. Vissza akartam még aludni, s nem tudtam mikor illik egy kórházba érkezni. Van a nagyvilágban egy korház, melynek minden osztályán jártam már. Toxikológia, krízis, zártosztály s látogatóként a belgyógyászaton is. Az utóbbi mindig megráz, mert amikor belépek érzem, hogy ott ólálkodik a halál. Gyakran elgondolkodom milyen groteszk, hogy míg én néha azt kívánom bárcsak meghalnék, néhány ajtóval alrébb meghal valaki, aki élni szeretett volna még. Groteszk és igazságtalan. Tegnap zuhogott az eső. Aztán felülve a ropogós ágyra a cipőfűzőmet bámultam orvosra várva. Talán túlságosan vártam, vagy túl sok reményt fűztem ehhez az alkalomhoz, mert villámcsapás szerűen ért, hogy amint elmondtam a panaszomat, azt a választ kaptam, hogy már így is a legerősebb gyógyszert kapom. Az én fejemben ez valahogy úgy hangzott, hogy nincs segitség, lemondtak rólam. Valami megszakadt bennem. A nap hátralevő részében csak néztem ki a fejemből, mígnem az órára nézve eszembe jutott, hogy a belgyógyászaton várnak rám. Talán ez a legtöbb, amit ez a hely nekem adni tud. Egy ágy délután négyig, amíg átsétálok a másik szárnyba, hogy találkozzam valakivel, akit szeretek. Még mindig nehéz elfogadni, hogy ami velem van, az gyógyíthatatlan, s szembesülni ezzel soha nem volt fájóbb, mint tegnap. De talán azért kell, hogy itt legyek, hogy másoknak jobb legyen, hogy ne fájjon annyira ha eljön a vég. Ó bárcsak sosem jönne el a pillanat, amikor el kell engednünk akit szeretünk. Ó bárcsak elengedhetnénk önmagunkat minden felhajtást s figyelmet nélkülözve.(...)
Olvass tovább: https://szekelysara.webnode.hu/