Ha ismerted volna tudnád- ahogy a rendezők látják az írókat

„Nem érdekel… épp annyira nem, mint ahogy az sem, hogy Shakespeare szocialista vagy liberális volt-e? Ezzel a kérdéssel az irodalmároknak kell foglalkozniuk, engem a darab maga érdekel, és az nagyon intenzíven, és nagyon pontosan dolgoz fel egy témát. „ Ezek a szavak egy magyar rendezővel készült interjúban hangzottak el. „Szerintem Molière lepaktált az ördöggel” ezek pedig egy közönségtalálkozón egy másik rendezőtől, akik ez esetben névtelenek maradnak, mert ahogy nagyanyáink bölcsen tanítottak minket, nem az a lényeg, hogy ki mondta, hanem az, hogy mit. Vagy mégsem így van.
Befolyásolnak e egy személy vallási, politikai, filozófiai és minden egyéb elvei abban, hogy mit gondol a világról? Hogyne, hangozna a válasz. El lehet e vonatkoztatni egy színdarabot az írójától? Aligha. A tapasztalat és a fent említett két rendező szavai alapján épp mást látunk.
Ha valaki Shakespeare darabot rendez, ahhoz, hogy igazán meglássa a mély mondanivalót ismernie kell az írót. Ugyanígy van Molière esetében és minden egyes színdarab írójának esetében is.
Az író mindig akar valamit mondani. Hogy megtaláljuk a fő mondanivalót tudnunk kell ki írta le azokat a sorokat.
Talán ezért is sikerül egykét előadás botrányosan rosszra, mert a rendezők nem ismerik eléggé az írót. De felmerül a kérdés, honnan tudjuk, hogy mi az ami közel áll egy író személyiségéhez, ha már több száz éve halott? Na itt záródik az ördögi kör.
A legtöbb színházi csalódás oka, hogy nem azt látjuk a színpadon amit vártunk. De miért is megyünk be egy darabra elvárásokkal? Mert ismeretet szereztünk az íróról, mely alapján kialakult bennünk egy kép, mintha már régi ismerősök lennénk, és tudnánk, hogy mit és hogyan szeretne nekünk mondani.
Így lesz a színházi kritika szubjektív, mindazon színdarabok esetében, amikor az író már réges-régen halott, és fogalmunk sincs, milyen lehetett a saját bőrünkön tapasztalni az akkori kor, történelemkönyvek által hol kiszínezett, hol tompított körülményeit, szokásait és filozófiáit.
Így ülünk ott várva a képeken ábrázol írókat, hogy jöjjenek a színpadra és meséljenek nekünk valamit, és így esik le az állunk, amikor jön valaki mackónadrágban vagy öltönyben, neilon táskával vagy aktatáskával, és káromkodik egy cifrát. Csak ülünk és várunk, keressük a rejtett kamerát, majd kiderül, hogy vége az előadásnak és itt a pont. Aztán hallunk egy ilyen mondatot Molierről vagy Shakespeare-ről és azt sem tudjuk, hogy nevessünk vagy sírjunk. Na ilyenkor kezdjünk el tapsolni.