Hiány
Valami hiányzik. Nem tudom megmondani, hogy mi, de a hasamban repkedő pillangók már nem érik már el a szívemet. Felhőtlenül boldognak kellene lenne, mert vagy nekem, mégis megilyeszt a gondolat, hogy ez nem fog örökké tartani. Tudom, már az elejétől tudtam, hogy ez, ami köztünk van halálra van ítélve, mert két párhuzamos utat járunk be. Így bár tudjuk egymás kezét fogni, de sohasem találkoznak a lépteink. Paralel, így hívja a matematika, de a köznyelv fájdalomnak. Mindegy milyen közel, mindegy mennyire egy irányba mégsem lesz egy és ugyanaz az utunk. A cél lehet egy lesz, boldognak lenni. De valahol hiányzik az a tudat, hogy ott leszel. Pedig nem kellene semmit sem csinálnod csupán létezni mellettem. Mégsem leszel ott, s velem csak a hiányod.
De még csak a most van, s most szeretem nézni, ahogy mellettem lépdelsz. Ahogyan azt is szeretem, ahogy kezemet is úgy szorítod, hogy le ne essek, arról a bizonyos kötélről, melyen járjuk az utunkat a szakadékok felett.
Szívemben vívódva mely azt súgja hallgassak az eszemre; be kell látni, hogy nem mindig az lesz életed párja, akit neked teremtettek. S ez nem valami csalfa tréfa odafentről, hanem a hiány, valami hiánya, amit magam sem tudok leírni, csak érezni.
A hiány felkiált: hol vagyunk Mi? S mit ér a boldogság, ha tudod, hogy csak egy pillanatig tart!? Valami hiányzik. Talán a remény.
