Hullócsillagok

Egy hűvös őszi éjszaka volt a nagyvilágban valahol. Két árnyék rajzolódott ki egy régi rozoga templomhoz vezető úton. Az egyik árny, egy aprócska, bohókás kisfiú képére hasonlít, a másik, meg egy kalapot viselő hölgy, ki szorosan fogja a kisfiú kezét. Ahogy közelebb sétálnak, az egyik lámpa fényében kirajzolódik, hogy kik is ők. Anya és kisfia, kik határozott léptekkel tartanak a templom felé. Egy virrasztásra sietnek. Szokatlan éjszaka tartani az ilyet, de a megboldogult kérése volt. Hideg van, a kisfiú remeg, nem tudni, hogy fázik-e vagy a félelem kocogtatja össze térdeit. Mégis bármi az oka a félelmének, sietve szedi a lépteit az édesanyja mellett. Nem szólnak semmit. Sietnek. Egy pillanatra mégis megtorpannak. A templom hatalmas és félelmet keltő tornya mögött egy hulló csillagot látnak meg. Erősen ragyog. Gyorsan hullik le, mégis gyönyörű látványt nyújt. Talán egy simogatást odafentről, a remény csillaga.

- Ő volt az, anya?- kérdi reszkető hangon a kisfiú. Nagypapa volt az, ugye? El akart búcsúzni.

- Ne butáskodj, ez csak egy hullócsillag volt. - hangzik a válasz

-De a nagypapa azt mondta nekem….- folytatná a kisfiú a szavait, amikor az édesanyja a szavába vág.

- Tivadar, nagypapa már nem tudta mit beszél. Ő meghalt nincs többé, nem ő búcsúzott tőled hulló csillagként.- válaszolja az édesanya.

A nő hangjából egyszerre sugárzik a fájdalom és az irónia. Saját édesapját igyekszik eltemetni, és gyermekében megannyi kérdés vetődik fel. És a két alak eltűnik a templom hatalmas tornyának árnyékában. És eltelik sok-sok év.

A kisfiúból férfi lesz. Nagyapja nyomába lépve a festészetnek szentelte az életét. Soha nem felejtette el azt az éjszakát, azt a hullócsillagot, és azokat a szavakat, melyet egykoron hőn szeretett nagyapja mondott neki, azt miszerint minden embernek van egy csillaga, ami ha meghal búcsúzásképen lehullik mindazok szeme láttára, akik szerették, azt az embert. Nem sokan hisznek ebben, mégis ez a kisfiú, aki azóta felnőtt férfi lett elhitte nagypapája szavait. Talán a gyermeki naivitás, talán a szeretet az, ami azon az éjszakán lángra lobbantotta benne a szikrát, mely egész életében emlékeztette arra, hogy milyen embernek kell lennie.

Híres festő lett belőle, az emberek kész vagyonokat fizetnek ki egy-egy képért, melyet ő a nagy művész Csontvári Kosztka Tivadar fest. Voltam az évek során nehéz évei, mikor már-már azt hitte nincs tovább, de ilyenkor mintha segítséget kapott volna oda föntről, mindig jobbra fordult minden. Sokszor látta visszatérni azt a hullócsillagot, amit soha nem felejtett el.

Évek teltek így el, évtizedek, mikor egy napon újra feltűnt két árnyék ugyanazon a templom kertjében. Hasonlóak, mint az egykoriak. Az egyik ismerős arc, a kisfiú, már az ő arcán is ráncok vannak, egy pajkos kisfiú kezét fogja jobbjával. Baljában egy festményt tart. A templomban világosság van, egy temetéshez készülődnek. A férfi belépve a templomba odasiet a ravatalhoz, és így szól, ezt Neked hoztam édesanyám. Leteszi a képet a ravatalhoz. A fekete fátyol végigcsúszik a finom vásznon és láthatóvá válik a kép, ami valahonnan nagyon ismerősnek tűnhet. A képen két fekete árnyék a templom udvarában. Ők voltak azok, az édesanya, aki fiával igyekszik a templomban. Az idősödő férfi unokájával leül szembe a festménnyel és hosszasan bámulja. A temetésnek már régen vége van, mikor könny szökik a férfi szemébe. A kisfiú megsimogatja a festő arcát. Aki halkan ezt motyogja, valami hiányzik.

Aztán hazamennek. A festmény sokáig a templom falán lóg, mikor egy híres múzeum igazgatója felfigyelve rá, múzeumának legszebb és legtitokzatosabb darabjává teszi.

A festő már régen nem fest. Az unokája is felnőtt. Már senki nem emlékszik, arra a bizonyos hullócsillagra, ami egykoron festővé és emberré tette a gyermek Tivadart, aki azóta ugyanolyan korba lépett, mint nagypapája, akit eltemetett. Soha nem mondta el, mi volt az ami hiányzott a képről. De mind ahányszor egy hullócsillagot látott megállt néhány percig csendben állt, és könnyezette. Talán ekkor újra gyermekké vált. Aztán egy napon az ő ideje is elérkezett. Temetése napján mintha az ég sírt volna úgy szakadt az eső. Mégis egykoron gyermek unokája, mikor felnézett az égre a sűrű sötét felleg mögött egy hullócsillagot pillantott meg. Ekkor eszébe jutottak azok a szavak, miket nagyapja mesélt neki, akinek szintén a nagypapája mondta el a világegyetem legféltettebb titkát. Az elmúlás is tud csodálatosan szép lenni, ezt mutatják a hullócsillagok. Még ha csak egyetlen szív dobban meg, mikor látja akkor már megérte a harcot, megérte az életet.A temetés napján jött a hír, a festmény, mit a híres Csontváry Kosztka Tivadar festett eltűnt a múzeumból.

Egy hűvös őszi éjszaka volt a nagyvilágban valahol. Egy árnyék sétál a templomkertben, végig a hosszú sírsorok között , mígnem egy kriptához ír. Megkopott aranyozott betűkkel van írva a kripta bejáratához. Csontváry Kosztka. Az árnyék belépve egy festményt tesz az egyik koporsóra. Ugyanaz a festmény, ami egy régi temetésen egy kedves édesanya koporsójának lábánál feküdt. Most mégis valami más volt. A templom tornyánál ragyogó hold mellett egy erősen ragyogó hullócsillagot festett valaki.

Ami akkor hiányzott, most Neked adom.- mondja az árnyék, és visszahúzva a kripta bejáratát az örök égboltra festette fel a számára legcsodálatosabb hullócsillagot.

Egy hűvös őszi éjszaka volt a nagyvilágban valahol. Ha felénézel az égre, láthatod az a hullócsillagot.