Hűség

Angyal! Számít is neked, hogy a pokol angyala vagy a mennyeké. Önző vagy! Erőt adok, tudom mit érzel, még nálad is jobban. S neked csak ez számít. Elkaplak, ha kihúzzák alólad a talajt. S ez a lényeg, csak ez a lényeg. (…) 

Sebek mentén nőttek szárnyaim. De azt mondod, szépek. Szemeim végig nézték, hogyan huny ki az élet egy testben, de szerinted szép szemeim vannak. Angyali szemek. Valójában nem megérteni akarsz, hanem használni. Azt látod lábaim szilárdak, de nem tudod, hogy az angyalok is térdelnek kukoricán, csak közben nézniük kell mennyi szörnyűség megy végben a világon. Remegek. De nem látod, mert csak repülni látsz s olyankor kevésbé látszik, hogy mennyi fájdalom lakozik bennem, mely elő-előtör, mint remegés. 

Tudd csak meg, hogy mennyire mélyről jövök. El sem tudod képzelni, hogy milyen mélyről. Onnan a csillagok is homályosan látszanak csak s a szél is csupán fojtogató levegő. S csak ások. Ha van erőm, akkor kifelé próbálok ásni, de olykor eltemetni vágyom magamat, attól függ a lelkem melyik mélyen lévő bugyrát járom be gondolatban. Te nem látod a körmeim alatt a koszt, a repedéseket a bőrömön, mert nem akarod látni. Az én világom egy hatalmas gödör. Látsz belőle részleteket, de nem látod, hogy csak homok. S néha egy apró rengés is maga alá temet. Lehet, hogy tetszik a világom, de nem tudod milyen egyedül élni benne, mennyire fojtogató, nyomasztó, és idegen. 

Mert ki vagyok én? Azt tudod, hogy ott vagyok, ha kell, de nem nézed honnan jövök. Menny vagy pokol? Ugyan, mindegy neked, csak ott legyek. Azt hiszem ugyanakkora a távolság felfelé és lefelé is, csak nem mindegy milyen irányban. De már nem nézed, nem nézel hosszan utánam, nem integetsz hevesen és mosolyogsz boldogan, ha elköszönsz, csupán biccentesz jelezve, hogy már nincs több teher, amit rám pakolnál s eredjek utamra. Nem kérdezed honnan van az erőm, a jótól vagy a gonosztól, mert el akarod venni amennyit csak tudsz. 

Ne aggódj, néha én is elfelejtem, hogy nem mindegy honnan jön az erőm, mert egyszer visszakövetelik. S akkor nem marad más csak az üresség. Megkeresnéll-e, ha elvesznék? Ha elnyelnének a gondolataim s elfogyna erőm félnél-e bepiszkolni a kezed, hogy kiáss a föld alól is? (…)  Ugyan, ne nevettess. Édes, hogy elgondolkodtál s próbáltál valami kevésbé bántót hazudni. Ha rajtad múlna ott fulladnék meg egy gödör alján, ahonnan téged menteni indultam annyiszor. Az ember önző. Ha néma csendben folynak le könnyeim s sebeimet eltakarják szárnyaim fogalmad sincs, hogy szenvedek. Ordítsak? Az kell, hogy meghalld, hogy észre vedd, hogy szenvedek? Már nincs erőm ordítani csak utazok egyre lentebb és lentebb a lelkemben. Olyan helyeket járok be, melyet soha nem láttál, talán csak a fájdalom járt oda tombolni. Hallgatok, s nem várom, hogy megkeress, csak hallgatólagosan egyezz bele, hogy pihenhessek. Most nem veszek át tőled terhet, s leteszem azt is, ami rajtam van. Szárnyaim zsibbadtak és fájnak, végtagjaim erőtlenek, szívem sajog a fájdalomtól, zsigereim az ürességtől. Gúnyolnak, mert jó voltam s a jók között harcoltam, de elvesztem. S most meg kellene találnom magam. Akárhol is legyek, akárhol is. (…) Fel nem támaszthatsz, csak gondolhatsz néha rám. Sebeim gyógyulnak majd, reménykedem. Vagy végleg elveszek… s akkor már se menny se pokol nem adhat vissza neked.