Így jár a nemzetünk színházba- avagy ki is voltál Julius Cesar? (Vígszínház)

Peter Brook angol színházi és filmrendező, a kortárs színházművészet egyik legnagyobb alakja a következőket mondta : "A színház mindenekelőtt az élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között."

És ezek után, azt hiszem, kezdjük az elején. Húsz éves vagyok és életemben először egyedül mentem színházba február huszadikán. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy hol és mit szeretnék megnézni. Szeretem a hatalmas visszhangot kiváltó darabokat és rendezőket. Valahogy azt gondolom, hoyg egy igazán jó darab szélsőségesen kettéosztja a nézőket. Lesznek akik szeretni fogják úgy ahogy van az egészet, minden apró hibával és tévedéssel együtt, és vannak akik ellenszenvvel fognak rá tekinteni, mert tőlük teljesen távol állt a darab. Vegyük például a Forrest Gump című filmet, amiből, hogy félreértés ne essék még nem készítettek színdarabot. Amint kiejtem ezt a nevet van, aki elmosolyodik és ebből tudom, hogy nagyon szereti a filmet, élénken emlékszik néhány jelenetére és a szállóigékké vált mondataira, de vannak olyanok, és nem is kevesen akik túl hosszúnak és értelmetlennek tartják a filmet, vallják, hogy egyszer megnézhető, de másodszorra már a világ összes kincséért sem néznék meg. Szóval az igazán jó dolgok iránt nem lehet közömbösnek maradni. Éppen ezért vettem jegyet Alföldi Róbert Julius Cesarjára. De, hogy ne illethessenek rajongással Alföldi Róbert iránt, a továbbiakban egyetlen szó sem fog róla esni, most a két férfi közül beszéljünk inkább Julius Cesarról.

Vannak olyan személyek, akikről azt hisszük, hogy nagyon sokat tudunk, mégis a tudásunk eléggé hiányos. Na Cesar is egy ilyen személy. Ez persze még nem akkora probléma, hiszen nem tartozik az alapműveltséghez, hogy fel tudjuk sorolni a római császárokat és consulokat sorban, de „könyörgöm” ha valaki egy róla szóló színdarabot szeretne teljesen megérteni akkor illene kicsit jobban utánajárni a témának.

Sokan nem szeretnek színműveket olvasni, mert nem tudják, követni, hogy ki kicsoda. Na én nem ez a fajta vagyok. Shakespeare drámáinak fordítását különösen szeretem és élvezettel olvasom. Ha tudnék olyan szinten angolul, az eredeti drámák, még jobban magával ragadnának- olyan ismerőseim szerint, akik eredetiben olvasták ezeket a különleges darabokat.

És hogy lényegre térjek eljött az ominózus este, az előadás napja. Belépve a színház ajtaján, mintha egy másik világ tárult volna elém. Egy különös és csodálatos világ aminek egy estére én is a részese lehetek. Minden apró zuga a színháznak, minden ott dolgozó ember, és minden színházban eltöltött perc különleges. Sajnos mai felfogással sokan mondják „ez csak egy színház”, bárcsak megértenék ők is, hogy miért tévednek akkorát.

Rohanunk, mindig és mindenhová. Közönyössé váltunk minden és mindenki iránt. Ezért marad nekünk a színház „csak egy színház”. De most álljunk meg egy percre és vegyük szemügyre mindazt amit ott látunk.

Csillógó táblácskákba vésett feliratok. Eszünkbe jutott, mennyi idő és energia volt azt elkészíteni? Vörös szőnyegek melyekre, ha rátesszük a lábunkat mintha puha füvön járnánk, és ha a vörös szőnyeg elfogyott ott van a gyönyörűen csillogó csempe. Teljesen elfeledtetik milyen a város durva macskakövein vagy betonján járni. Észrevesszük e milyen kényelmesek a bársonyszékek, milyen gyönyörű a mennyezett és a közepén ragyogó csillár. Vajon hány munkaórába tellett azt elkészíteni, vajon hogyan érték fel a mennyezetet? Tegyük rá egy percre a kezünket a korlátra, sehol egy rágógumi felragasztva, saját arcunkat is felfedezhetjük benne. Vagy észrevettük e a régi előadások pillanatait idéző képeket? Megálltunk és megnéztük e múltunk egy darabját? Felfedeztük e a régi nagyokat akikről utcákat, tereket, díjakat neveztek el? Sajnos nem.
Legyünk őszinték, lenne ideje ezekre az apróságoknak annak, aki elkésik a színházból? Érdekli-e azt az embert mindez, aki egészen az előadás kezdetéig (rosszabb esetben a végéig) a telefonját bújva beszélget vagy éppen játszik? Különlegesnek érzi a színházat az, aki eljön megnézni egy előadást edző cipőben, farmer nadrágban és pólóban? Nem kell úgy felöltözni természetesen mintha az opera bálba készülnénk, de színházba ne úgy járjunk mint a hétvégi bulikra, családi összejövetelekre, vagy esetleg mit ahogy hétköznap járunk az utcán. Mennyire gondolja komolya kérdésnek ezt az, aki a kérés ellenére sem állította a telefonját olyan üzemmódba, hogy az másokat ne zavarjon? Aki a felszólítás ellenére is fényképet készít az előadásról, vagy pedig egyszerűen egy közös selfit a baráttal, hogy legyen bizonyíték, hogy kibírták ezt a „szörnyűnek „ mondott előadást élve.

És így várjuk az előadás kezdetét. Igénytelenül felöltözve, elkésve, a telefonunkat nyomogatva. Tényleg így jár a nemzet színházba? Az ilyen emberekre inkább azt mondanám, hogy betévedt az utcáról. Főként miután illetlen megjegyzést tesz, hogy mennyire nem mehet a bolt színháznak, ha már akciós jegyeket is árul. Még el sem kezdődött az előadás, de egyesek szép kis szegénységi bizonyítványt állítanak ki magukról.

Aztán jött az első felvonás. Én, mivel már rendelkeztem kellő háttér információval rendkívül élveztem az előadást. Legutóbb mikor színházba mentem egy barátommal ő is és a mellette ülő is aludtak, mondhatnánk, hogy aranyosak voltak egymásnak támaszkodva, de mindezt egy színházi előadás alatt? Na ezért járok én egyedül színházba.

Akinek volt szerencséje megnézni a Julius Cesart azt tudja, hogy mennyire tanulságos darab. Az életről szól. Egyes szereplőiben felismerhetőek napjaink embertípusai. Bár bevallom én is mosolyogtam, amikor egyes szereplők pocakosabbak és alacsonyabbak voltak, mint ahogy azt én olvasáskor elképzeltem, de ez a rendezői szabadság. Megdöbbentő volt látni avagy hallani, hogy mikor véget ért az első rész, az emberek nem voltak hajlandóak tapsolni. Mikor legördült a függöny az volt a legnagyobb izgalom, hogy a jobb széle felakadt egy kicsit. Aztán megtörve az iszonyú csendet volt valami tapsféleség.

Lehet hogy lassan jöttek az események, és hogy nem volt semmi vicces a történetbe, de azt akkor sem tudom, hogy lehet, hogy az előttem ülő két személy eltűnt a második felvonásra, és a mellettem ülő két fiú is csak azért jött vissza, mert ha már fizettek érte, akkor ne vesszen kárba a jegy ára. Végül is nekik kettejüknek sikerült megbeszélni, hogy mi lesz az esti program miután túlélik az előadást.

Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért nevetnek, amikor valaki káromkodik a színpadon. Ha ez annyira vicces, akkor az egész napot végig nevethetnénk, annyi káromkodást lehet hallani a mindennapokban. Ahogyan számomra még mindig furcsa, hogy látok embereket enni előadás előtt. Mintha csak a szomszédos pizzéria kirakatát látnám. Az idők folyamán, azt hiszem, a színház is alkalmazkodott egy kicsit a ma emberéhez. De még így is megőrizte azt a különleges varázsát, amit akkor érezhetünk ha belépünk a színház ajtaján.

Izgatottan vártam a kedvenc mondatomat a műben, mely Brutus szájából hangzik el: Inkább eb legyek. S ugassak holdat, mint ily római. Ez a mondat tette számomra annyira érthetővé a darabot. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy miért öltönyben állnak az emberek a színpadon, hogy miért hasonlítanak annyira a mai emberekre. Hiszen mi is lehettünk volna ők, és ők is lehettek volna mi. Csak a nyelvezet változott meg mostanra, így mi csak annyit mondanánk Brutus helyében, hogy „Kutya legyek…”

Aztán legördült a függöny, és néma csend lett. Senki nem mert elkezdeni tapsolni. Miért?
A színészek és mindenki, aki ezen a darabon dolgozott igenis megérdemelte a tapsot. Van néhány kedves ismerősöm a színház világában, akik igen gyakran éjszaka is egy-egy előadáson dolgoznak, de vajon miért? Könnyen mondhatnánk, hogy ez a munkájuk, ezért kapják a fizetésüket, és ez így is van. De vajon ők kapnak éjszakai pótlékot? Mennyit ér az az idő amit alvás helyett munkával töltenek, amit saját maguktól és családjuktól vesznek el, amit a színház miatt hazaérve magányosan töltenek? Mi mennyit kérnénk érte?

Ezért jár nekik a taps. Nem csak a színészeknek, nem csak a rendezőnek, nem csak a dramaturgnak, hanem mindenkinek. A kedves hölgynek, aki az ajtóban útba igazított, aki elkérte a jegyünket ellenőrzésre, a díszletet tologató fekete ruhás munkatársnak, a világosítóknak, a hangosítóknak és annak az építésznek, akinek a keze munkája az a gyönyörű épület, amely mellett oly könnyen elmegyünk.

Talán könnyebb felállni és elsétálni, mint tapssal megköszönni azt, hogy valami különleges dolog részesei lehettünk. Hazafelé tartva rájöttem, hogy mi történhetett aznap este az emberekkel mikor kijöttek a színházból, és csupa negatív dolgot tudtak mondani. Meglátták a valóságot a színdarabban. Így végül igaza lett Alfred Hitchcocknak amikor következő kijelentést tette:

Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnénk a valóságot látni, akár színházban, akár moziban. Csak valóságosnak kell látszani, mert a valóságot egyikünk sem tudja túl sokáig elviselni.