Ingyenélők

Ingyen-élő: ösz. fn. Dologkerülő, hivatal, szolgálat, foglalatosság nélküli haszontalan ember; továbbá, ki más kenyerét meg nem érdemelve eszi, tányérnyaló. A cím rövid elemzése után azt hiszem a tárgyra is térhetünk. Ha rendező lennék az lenne az első dolgom, hogy minden szemüvegessel levetetném a pápaszemét, ahogy egykoron mondták. Iszonyat illúzióromboló tud lenni egy régi történetben egy Ofotért-reklámból előbukkant szemüveges modern szabású zakót viselő fiatalember, ahogyan most az történt is amikor Fehér Tibor megjelent a színen Darvas Károly szerepében. Valahogy nem passzol össze a divatmagazinból kilépő férfi alakja aki sálat visel a két réges-régi táskával amivel költözni indult, és a két aktákkal teli tartón amivel visszatért. A szemüveg hibája lépett fel a Tulipánnét alakító nagy Marinál is. Mégis ez azt hiszem jobban tolerálható, mint a nyakláncos férfialak piros bőrdzsekiben, amit később kék zakóra vált, kezében egy nemrég vásárolt ajándéktáskával, feltűnő karórával a bal kezén. Ugyanis így lépett a színre Tóth László Zátonyi Bence szerepében. Aki számomra úgy alakította a szégyentelenül kihasználó felnőttet (hogy a műsorleírásból idézzek), hogy a végén megsajnáltam szegényt, mert egyedül maradt. Ami nem feltétlenül baj, mert Zseniális alakítás volt, kivéve az asztalon fetrengős részt, amit személy szerint egy sétálgatós jelenetre cserélnék, hogy ne tompítsa a mondanivaló komolyságát. Bár végül is vígjáték kategóriába sorolták az alkotók ezt a színdarabot.

A jókedvet Tulipánné meg is hozta, amikor közölte, hogy csak úgy adja kölcsön dolgait ha őt is meghívják a fogadásra, majd be is hozatta egy kicsit flúgosnak tűnő legénnyel, aki minden álcázás ellenére jellegzetes Olt Tamás alakot mutatott. Itt egy percre megállnék, és feltenném a kérdést, vajón jó ötlet-e egy színdarabban egy színészt két szerepben játszani? Hacsak a színház nem küzd színészhiánnyal, számomra zavaróvá teszi ez a darabot, ugyanis azon gondolkodtam, hogy a flúgost alakító Olt Tamás, hogy kerül később fehér frakkban nyakláncokkal a nyakában és napszemüveggel a fején, Mákony Zelma ( Gerő Anna) mellett, aki a második részben kapott egy mellékszerepet. De ne szaladjunk előre annyira, ugyanis az első szín is sok kérdés hagyott maga mögött. Miután kiderítettem, hogy a virágok műek ( megköszönve ezt a rendezőknek, hogy gondoltak a virágporallergiában szenvedő nézőikre is) azon gondolkodtam, hogy kerültek a csillogó poharak egy koszos házba, és hogy Darvas Károly egy percen belül először miért a bal kezével érinti meg az Irént alakító Tarpai Viktória kezét, majd ezt követően miért a jobb kezével érintette meg az arcát. Vagy például, hogy miért nézett ki kétszer is a közönségre, ami kicsit zavaró volt, hiszen az előadásba nem volt a közönség bevonva, mint néhány előadásban.

De ha már a furcsaságokról beszélünk, felmerült néhány kérdés bennem: Tényleg az van a szövegkönyvben, hogy aki korán ebédel, az megspórolja a vacsorát? Hogyan valósítható meg a Senkinek sem szabad elsőnek érkezni elv, melyet Tulipánné pedzeget? Mi volt az a zöld folyadék, melyet mindenki ivott, és a fagyálló és kiwiszörp keverékére hasonlított? A Bankvári Bankó Béni az alliteráció kedvéért kapta ezt a nevet? Amikor Zátonyi kék zakóban fehér virággal díszítve állt a színen feltétlenül fontos volt az a mondat, hogy Ki látott már ilyen elhanyagolt vőlegényt? Nem kellat volna kiabálnia Borcsának a szakácsnőnek, mielőtt a Mosolygó urat alakító Bodrogi Gyula azt mondta neki, hogy „Ne kiabáljon mert felébreszti...”. Vagy nem kellett volna Elzának stílust váltania amikor őszintén kiteregetett mindent Timót Pálnak nagyfokú szégyent érezve? Miért nem váltott ruhát Irén, amikor azt mondta, hogy elmegy öltözni és visszatért? Hogyan lehetett a díszletbe olyan ajtót alkalmazni, melynek mindkét szárnyán be lehet jönni, de mindig csak egyet használtak belőle felváltva? Muszáj volt rózsaszín neoncsövet használni díszítőelemként? A házmesteren és rajtam kívül használja még valaki a világon az „Ajánlom magamat!” elköszönést? És mi a csudáért visel egy életét a birkák között töltő Timót Pál nevű alak kesztyűt a kezén, mint a finom társaságok tagjai, amikor bevallása szerint nem tartozik a felsőbb körökbe? És miért lesz olyan fenemód alázatoskodó, hogy már nevetségessé teszi a karakterét?

No de komolyra fordítva a szót, nem mintha ezek nem lettek volna komoly dolgok Számomra zavaró volt, hogy a második szín elején túl sok minimum három új szereplő volt, bár lényegtelen volt a kilétük a történet zavartalanságába belezavart egy kicsit. Hirtelen ott áll járom szereplő, azt sem tudtam ki kicsoda, csak a prospektustól próbáltam kisakkozni, ráadásul teljesen más ruhákban mint az első színben. Ahogyan a második szín közepén kicsit hosszúra nyíló színpad átalakítás is megtörte az események menetének sodrását.

A történetnek mégis mindezek ellenére komoly tanulságai voltak. Egyik kedvenc mondatom, hogy „a Közmondások nem hazudnak.”, talán egy örök érvényű igazság, melyet mindenki tapasztalhat. Bence összefoglalta sok ezerember életének értelmét, amikor Elza azt mondta, a Söptei Andrea alakította Kamilláról, hogy „jól érzi magát a fényben és a kényelemben”, egész egyszerűen csak annyit válaszolt, hogy „arra született”. Nem tudok elmenni Zátonyi Bence alakja mellett aki a történetben három nő kereszttüzébe kerül. Egyik oldalról a hozzá hasonlóan aljas Kamilla, akit zsarolással rávesz, hogy az ártatlanság jelképeként szolgáló Irént feleségül hagyja hozzá. Irén képviseli a másik oldalt. Talán egy másik vég szólhatott volna arról, hogy Irén jósága legyőzi Bence csaló voltát és boldogan együtt amíg meg nem…. No de ennek máshogy lett vége. Bencének a kegyelemdöfést a Kamilla és Irén keverékéből létrejövő Elza, aki annyira ártatlan volt mint Irén, ám Bence olyan számítóvá tett, mint Kamilla. Egy pillanatra Bence elgondolkodott, hogy Irén micsoda asszony, de végül is jelleme csaló volta most is győzedelmeskedik. Melyet jól mutat, hogy lelkiismeret furdalás nélkül az üzlet lebonyolítása után hazamenne Erdélybe visszavásárolni a családja földjeit, és békességben élni, ugyanazon a helyen ahová Irént is szándékozik vinni, és ahová Elzát is elvitte számító kis tervének részeként.

A színdarab másik nagy alakja Kamilla, aki bár a lába alatt tört össze a szék, mégis képmutató kedvességből mondja azt Timót Pálnak, hogy „remélem nem törik össze a szék”. Kamilla az elején látszólag ütős párost alkot Mosolygó úrral, akit Bodrogi Gyula alakít, mégis a színész a karakterébe már az elején belevitte azt a jóságot, mely a végére teljesen kibontakozik.

Bár úgy tűnik a darab teljes harmóniában van Önmagával a karakterek két csoportba voltak számomra oszthatók. A modern és régies karakterek, akik szép számmal képviseltették magukat ezzel kiélesítve az ellentétet.

Modern karakter Darvas Károly Bence az élő Ofotért reklám; Elza, aki olyan mintha a csinibabából lépett volna ki; Bence a bőrkabátjával, nyakláncával és karórájával. Irén az első színben amikor teniszezőnő kinézete volt, és Kamilla a második színben, amikor is egy titkárnőre hasonlított. Régies karaktereket vélhettünk felfedezni Mosolygó úr, Borzsa, Timót Pál, Bankó Béni, Jankó, és Senki Gáspár szerepében. Az utóbbi két fiatal színészcsemete nagyot alakított. Irén a második felvonásban, mintha időutazáson vett volna részt, és visszament volna kb. 100 évet, oda ahonnan láthatóan Kamilla az első színbe érkezett.

Aztán voltak az aranyközépút karakterei: Tulipán a szabó, és kedves felesége, a lányuk Zelma és a kedvese Klimóczi Endre. Pontosan ugyan úgy ahogy a díszlet és az eszközök is mindig megosztották valahogy az időt, amiben játszódott a történet.

Az ellentétek csúcspontja talán az volt, amikor Zátonyi Bence maga a megtestesült modern vagányság, és a felesége Irén, aki mintha egy régi bálból csöppent volna oda, szorosan átölelve egymást a boldog pár látszatát keltve egymás mellett álltak. Persze voltak momentumok, melyek próbálták közös dimenzióba hozni a szereplőket például Tulipánék összeillő zöld ruhája, de ezek eltörpültek a megosztó elemek mellett.

Summa-summárum, élveztem a darabot minden apró részletével együtt. Csak ne a legfelső sor legbelső székére ültem volna, ahol hallottam a díszlet mögötti eszmecseréket.

Már éppen felírtam magamnak a nagy kérdést, mely Tóth László Játékával kapcsolatban merült fel bennem, mikor leejtettem a tollamat. Így nem marad más, mint ezzel a kérdéssel zárni a soraimat: Ha egy színésznek a színpadon azt kell játszani, hogy a karaktere színészkedik, akkor tulajdonképpen önmagát adja?

Ajánlomom magmat: Sára