JÁNOS VITÉZ A hely, ahol nem csak kukorica Jancsi nő fel!

2015.06.03 21:20

Bevallom férfiasan nem szeretem Petőfi Sándor írói stílusát. Számomra a szabályossága az érzelmek rovására megy. Talán csak én gondolom úgy, hogy ami őszinte az nem szabályos, és ami szabályos az művi, de Petőfi esetében mindahányszor azt érzem. Becsületemre váljék, hogy szeretem a szókészletet amivel dolgozott, hogy hihetetlenül találó hasonlatai voltak, és hogy mindezt ilyen fiatal kora ellenére megvalósította, valahogy az összhatás, az írói stílusa nem a kedvencem. Ezért is van, hogy félve mentem el a János vitézre, na jó és talán ezért is, mert már régen volt az az általános iskola, és a fejemben néha Toldi Miklós és Kukorica Jancsi személyisége és tettei, úgy az egész cselekmény néha összekuszálódik.
Kicsit meglepődtem, amikor egy gyerekekkel megtelt színházba érkeztem, akik mind kíváncsian várták az előadást. Én is kíváncsi voltam de egy másik dolog miatt. A programfüzetben olvasva, hogy színésztanoncok lesznek a szereplők kicsit kétségbe estem, hogy ügyetlenkedni fognak.
De vannak még kellemes meglepetések… Az egész színdarab olyan volt, mintha régi felvételeket látnánk őseinkről, szüleinkről, nagyszüleinkről és dédszüleinkről, amikor még kicsit voltak.
Ismerős volt a helyzet, mely jól bemutatta, hogy a mese egy egy szereplője, néha kísértetiesen hasonlít egy egy ismerősünkre, ahogy ebben a darabban is történt.
Kicsit félek mindig, amikor kisgyermekek jelennek meg a színpadon, végtére is ők még csak gyerekek. De ebben a darabban nem volt semmi félnivalóm attól, hogy milyen hatással lesz az előadásban való szereplés a további életükre. Ebben az esetben gyerekek játszottak gyerekeknek, és talán ez is volt ennek a darabnak a kulcsa. Amikor olyan fiatalok játszanak a színpadon akiknek még semmiféle kitüntetésük nincs, csupán osztályzataik, és olyan tanáraik akiknek vannak kitüntetéseik, és akik még annyira ragaszkodnak ahhoz, amit megtanultak az iskolában akkor valami furcsa dolog történik. A nézőnek kedve támad beállni a színészek közé, velük együtt táncolni és énekelni, minta csak egy vidám társas összejövetelről lenne szó.
Most lássuk a másik oldalt, azt a néhány színészt aki a Nemzeti Színház társulatának tagja, mondhatni öreg motoros már. Ritkán látni olyan alázatot, ahogyan ők végigjátszották a János vitézt. Szó sem volt semmiféle erő-és tapasztalat fitogtatásról, arról, hogy túljátszották volna a fiatalokat ezzel bizonyítva, hoyg mennyivel jobb színészek. Olyan volt ez a darab, mint amikor a hattyúszülők a fiatal fiókáik minden lépését figyelik. Elkísérik amikor felfedezi az otthonukat, és bármikor megvédelmezik ha arra van szükség. A nemzeti színészei gondos szülőként kísérték végig a fiatalok játékát, a huszonévesektől egészen a legapróbbakig.
Hát így szerettem én meg a János Vitézt. Bár Petőfi Sándorral még mindig nem vagyok kibékülve, erre a darabra bárkit szívesen elküldök, aki szeretne egy felhőtlen családi kikapcsolódást. Hiszen a Nemzeti Színház az a hely, ahol nem csak Kukorica Jancsit, de a nemzet leendő színészeit is láthatjuk felnőni.