Johanna a máglyán- avagy egy rendező másik arca!

Egy színdarab sikerének titka gyakran a cím. A cím mesél egy darabról, a főszereplőjéről, egy fontos momentumáról, emberi kapcsolatokról vagy néhány esetben egy egész kicsi és lényegtelen részletről a darabban. Egy jól eltalált címmel tartalom nélkül is fel lehet kelteni az emberek figyelmét egy-egy darab iránt. Talán a Johanna a máglyán cím nem tartozik azok közé a címek közé, melyek láttán egyből jegyfoglalásba kezdenének az emberek. Mégis a cím egyszerűsége, és két szóban való tartalom összefoglalása elgondolkodtatott. Tudtam, hogy van valami ebben a darabban ami mássá teszi mint a többi. Néhány darab alapján egy rendezőstílusa és személyisége kezd körvonalazódni, hittem én. A János vitéz, és Körhinta utána nagy izgalommal ültem be a Johannára, azon töprengve, hogy ez hogyan lesz Vidnyánszky Attilás előadás. Aztán rá jöttem, sehogy. Vagyis olyan fajta Vidnyánszky Attilás nem lett, mint amit eddig képzeltem. Rájöttem, hogy a jó rendező bármilyen darabot is vesz a keze közé, addig formálgatja, míg azt érzi, hogy valóban át tudja adni azt, amit szeretne.
Az elején kicsit megijedtem, hogy olyan fajta előadást fogok látni, amit évekkel ezelőtt láthattam egy másik rendezőtől ugyanebben a színházban. Kicsit bevallom megijedtem, hogy amikor végre kezdtem rádöbbenni arra, hogy a színháznak van egy emberi oldala is, most kiderült, hogy tévedek.
Aztán ahogy egyre jobban kezdtek az események magukkal ragadni felfedeztem az előadásban azokat a hihetetlenül mesterien kidolgozott technikákat, mellyel a rendező és a dramaturg egy viszonylag rettentő darabot, egy tanulságokkal teli elgondolkodtató színdarabbá tett.
Számomra emelte a darab értékét az hogy a darab a jelenben kezdődött és a folyamatosan mutatta be Johanna életének főbb szakaszait, egészen addig, amíg el nem jutottunk a kislánykoráig majd egy ugrással vissza a jelenben.
Ady Endrére emlékeztetett a bíróság tagjainak különböző maszkja. A disznófejű bíró, a szamár és-birka fejű tárgyalási résztvevők, a hölgy hatalmas fedetlen keblekkel (persze csak jelmezben), mint mind hangsúlyozták a tárgyalás nevetségességét már már groteszk mivoltát. De tompították a történelem kegyetlenségének mivoltát, hiszen tulajdonképpen egy fiatal lány kivégzéséről szólt.
Nem láttam ég olyan színészt, akinek semmi szövege nem lett volna egy színdarabban, mégis kulcsszereplő lett volna. A király személyében életem első ilyen szerepével találkoztam. Hihetetlenül jól játszott a színész, ahogyan a körötte lévő mindig fel-feltűnő karakterek akik néhol kilógtak az események láncolatából, mégis oszlopként tartották a történetet.
Bevallom mindig félek a színpadon gyújtott tűztől. Ebben az előadásban és azóta többen is találkoztam vele. Aztán persze látva azt a magabiztosságot, mellyel kezelik a tüzet a színészek, megnyugodtam.
Szóval ez a meglepetések színdarabja volt számomra. Megismerni egy rendező másik arcát, aki ugyanolyan jó a komikus vígjátékok, lírai művek, és történelmi színdarabok rendezésében, élvezetes dolog. Mindenképpen haszno egy rendezőtől több stílusban darabokat nézni. Olyan ez mintha egy arcképet ábrázoló puzzlet raknánk ki. Valódi képet csak akkor kaphatunk, ha minden darabot a helyére teszünk.