Elnézem az embereket akik könnyedén élik az életet s közben rettegek, mert nekem nem megy. Rettegek, hogy nem tudom majd megszokni azt, amit szürke hétköznapoknak neveznek s az elmém mindig ellenem fordul majd. Remegve ülök egy széken s legszívesebben kirohannék az általam ismert világból. Talán nem értitek, hogyan jutottam idáig. Pedig szépen lassan lépésenként csendesültem el. Kevesebb mosoly, kevesebb beszélgetés s annál több félelem. Most egy olyan helyen vagyok, ahol figyelnek rám, de rettegek, hogy ha majd haza kell mennem az elmém ugyanúgy gyötörni fog s én engedek majd neki...s ez a félelem elveszi az összes erőmet.
.Az emberek azt hiszik csak az van összetörve aki lehajtott fejjel jár. A könnyek a fájdalom hírnökei, de van amikor már elfogynak. Néhol nincs könny s nincs lehajtott fej csak egy megszokott szerep, hogy mindig erősnek kell lenni. Én is ilyen vagyok, egy mindig erősnek tűnő ember. Nem vagyok olyan, mint köröttem a korházban a többiek. Nem sírok, nrm járok lehajtott fejjel de harcolok, önmagammal s a gondolataimmal.
