Korházspirál (folyt.köv.)

S egyszerre beszippan a rendszer. Addig, ameddig el nem jön egy pont, addig az ember kezeli saját magát s kiépít egy túlélési taktikát. Aztán a taktikája épületté vállik, egy pszichiátriává, ahova ki és be járhat ha rosszul van. Emlékszem, hogyan erősödtem meg, amikor jöttek a kényszergondolatok s nekem a mindennapokban helyt kellett álnom. Aztán most itt vagyok, a kórházban. Egyetlen gondolatom van, ami megnehezíti az életemet, de az is kényszergondolat. Reméljük elmúlik a gyógyszerezés hatására.

Azt hiszem, ha én anno a covid osztályról nem a krízisre hanem haza mentem volna, akkor most nem itt ülnék. Lehet, hogy már halott lennék, de az is, hogy nem kellene egy maréknyi gyógyszer ahhoz, hogy funkcionáló ember tudjak lenni. 

Itt a pszichiátrián mindig sorban kapják a beteget az orvosok. Nem hittem el, amikor láttam a füzetet, melyben fel volt írva az orvos neve s mellette vagy még semmi vagy beírják a beteg nevét. Ennek a legnagyobb hátránya, hogy minden orvosa saját magának jól kidolgozott rendszerben gyógyít. 

Miért engedünk ennek a spirálnak? A krízis osztály egy nyugodt, külső tényezőktől mentes hely, ahol az ember eszik, alszik, játszik s beszélget, igaz, hogy szakemberekkel de beszélget. Meg aztán ott van a dohányzó, a központi helyisége a korháznak, ahol a szeelmek, brátságok, ismetségek köttetnek. Itt beszélik meg a problémáikat a betegek egymással, s itt beszélik ki a pszichológusokat és pszichiátereket. 

Van ez a hely, ahol biztonságban érzed magad, s nem akarsz először bejönni mert félsz, majd hazamenni mert attól is félsz. Aztán mivel a spirál elragadott újra és újra visszafutsz, hogy segítsenek, pedig amikor már itt jobban van az ember, addig otthon egy még erősebb stressznek van kitéve. Talán ezért is szokták hazaküldeni hétvégére, aki már elég erő, hogy lássák megállja a helyét a kinti világban. Akármilyen lepukkant is legyen egy épület, amit korháznak hívnak, akkor is a nyugalom szigete. 

Az ember szeretne tartozni valahova s gyakran a korházi közegben alakulnak ki barátságok. S az ember azt érzi a pszichiátrián megtalálta azt, akikhez tartozhat. Főként, hogy itt békességben van az ember. Aztán rá kell döbbenie, hogy itt csak a személyzet alkot egy csapatot, a többiek(betegek) csak jönnek és mennek az osztályon, s a barátok szépen lassan eltűnnek az életünkből, rosszabb esetben meghalnak. Az egyik ápoló találóan mondta, hogy igazam van abban, hogy ha itt szerzek barátokat, akkor benne van a pakliban, hogy sokukat fogom elveszíteni. S még egy sebet kapok, ami évekig fájhat. S minden egyes alklalommal, amikor visszatérünk a biztonságot nyújtó helyre mindig emlékezni fogunk s mindenhol emlékek törnek elő. De már az ember tudja, hogy a legnagyobb csatákat egyedül kell vívnunk. 

A korház falai szürkék, amit egy dohányzóban kialakított betegek által színezett papírok vannak feltéve, így szinesítik. Tulajdon képpen jobban hasonlit az egész egy óvodára, mert adnak enni és inni, megóvnak a stessztől, s tud az ember eleget aludni. Érdekes, hogy látszik, hogy az ember nem arra az életre van tervezve, hogy robotoljon 40 éven keresztül egy szürke világban. Ez a hely egy buborék, ahol mindentől védve vagyunk. Egymást kivéve. Mindenkinek van valami baja, de nem mindenki mondja el. Így akár egyetlen szó is komoly kinfliktust generálhat. Szóval ha a világ olyan lenne, mint egy krízisosztály ahol rendbe hoznak, akkor talán a világ rendben lenne. 

Én a 8.alkalommal vagyok itt, mert biztonságban érzem magam, bár így is nehéz a mindennapokban a kényszergondolataimmal. Talán ez a spirál legkimagaslóbb jó dolga, hogy megmagyarázza mit miért érzünk s gondolunk. Amikor az embert hazaengedik fél. Fél attól, hogy milyen lesz az a külvilág, ami semmit sem változott mióta bemenekült előle. Vannak, akik örülnek, hogy hazamennek, ők azok a szerencsések, akik nél sikerült rendbehozni a dolgokat. Ha arányt kellene mondano akkor 70-30 azok javára, akik félnek. Nehéz elképzelni, hogy nomál emberként funkcionáljanak. A korházban lévő idő egy törés az életben. Én az elmúlt hónapokat itt töltöttem s míg próbáltam jól lenni eltelt 2 hónap s nekem fogalmam sincs, hogy melyik hónapot írjuk s milyen napot. 

Most engem is hazaengednek hétvége, hogy lássák, hogy funkcionálok, s ha minden rendben lesz hétfőn elengednek. Hogy jobban vagyok-e? Nem, csak már vonz a kullvilág. A normális élet, ahol nem érzem magam kiszolgáltatottnak és magatehetetlennek. Érdekes dolog ez a krízisintervenciós osztály. Az ember fél bejönni a rossz gondolataival, mert attól tart, hogy zárt osztályra teszik, aztán eltelik pár nap s a kintléttől fél, hogy életképtelen és alkalatlan az életre. 

A zártosztály elnevezést itt nem szeretik, de mivel az olvasóim nem orvosok így nem a megfigyelő részleg elnevezést használom, mert ami ott van az egy zárt, külvilágtól részlegesen elzárt kórtermek sora, ahol az embereket próbálják élhető állpotba hozni. Én magam is jártam már a zárton s engem traumatizált. Ahogy egyre több időt töltöttem lent a zárosztályon, annál jobabn félek, hogy visszakerülök oda és soha nem engednek ki. Ami egy irreális félelem, de az én agyamban folyamatosan megjelenik a pillanat, amikor először vittek zártra. Addig azt hittem, hogy veszélyes emberek vannak ott, de igazából óriási segítségre van szükségük. 

Vannak gyógyszerpártiak s vannak gyógyszermegtagadók. Én az előbbihez tartozom, bár minden héten rendszeresen eljárok terápiára is, nem tudom a gyógyszerek nélkül milyen lenne. Ma egy ismerősön odajött s elmondta, hogy az agy tele van baktériomokkal és vírusokkal, amit meg kell ölni s minden rendben lesz. Legszívesebben ott helyben ordítottam volna le a fejét, hogy merészel így beszélni arról, amitől minden nap szenvedek. 
Ja igen a hétvégéra kiengedtek. Az út ugyan olyan volt, mint előző héten. Bepánikoltam, hogy metró elé ugrom, így egy oszlop mögött vártam meg, míg jön a metró. Ha bementem a plázába azon gondolkodtam meghelnék-e ha leugranék valamelyik emeletről, majd pedig félig jutottam el egy zebre s előttem és utánam is a kocsik suhantak én meg rettenetesen bepánikoltam nehogy kisétáljak valamelyik elé, s rájöttem, hogy a felüljáró alatt olyan sebességgel hajtanak át az autók, ami nagyon félelmetes. Hát röviden összefoglalva ennyi történt hétvégén. Nem is tudom igazán miért hiszem azt, hogy csak a korház tud megvédeni ezektől a gondolatoktól, mikor (tisztelet a kivételnek) az orvosok napi 10 percet foglalkoznak az általuk kezelt betegekkel. (még egyszer tisztelet a kivételnek !!!) Szóval csak kell keresnem egy megnyugtató helyet, s itt jön szóba a terápia, ahol megtalálom a relayáció során egy biztonségos hely képét. Bár azt mondják, hogy ebben a 0-kal és 1-el kezdődő világban élek az írás nekem a leghatásosabb bunkerem, ahol el lehet bújni a világ elől. 

Sokat agyalok azon, hogy a korházakban mi olyan megnyugtató. S arra jutottam az odafigyelés, még éljük a szürke hétköznapokat. Olyan mint a magzatburok a magzatnak. S hogy melyik állapot jobb, egy meleg, csendes békés helyen lenni vagy megszületni erre a világra.(...) A krízisen köttetett barátságok csak ideig-óráig léteznek, miután kimegünk a nagyvilágból, akár fogadttuk is meg egymásnak, hogy tartani fogjuk egymásban a lelket, nagy eséllyel temeted el hamarabb, azt akinek ezt megígérted, semmint, hogy betarts ezt az ígéretet, már ha eszedbe jut. 

Egyedül maradni

A korházban az a legnehezebb, amikor megkapod a záródat és a kis pakkoddal elindulsz a külvilág felé s minden olyan idegen. Olyan ez, mint amikor az emberek járni tanulnak az után, hogy balesetben megsérült a lábuk. Minden idegen és új és rettentően félelmetes. Én nem gondoltam, hogy ennyire nehéz a korházat elhagyni. Ezen blokkot napokon keresztül írtam, s most lassan a vége felé közeledunk. Az ember azon gondolkodik vajon lesz-e ereje, hogy ne kelljen ide visszajönnie, hanem egyedül is elboldogul a továbbiakban. Mind ezt reméljük, minden egyes alkalommal, amikor elmegyünk innen, de nem tudjuk mikor leszünk megint rászorulva a segítséget. Mivel a korházspirálba már benne vagyunk így fel sem merüla lehetőség (na jó lehet, hogy kósza pillanatig felmerül), hogy megpróbáljunk magunktól kihúzni magunkat a hajunknál fogva a gödörből. Úgy gondolunk a korházra mint egy menedék, ahova rohanunk be ha rosszul érzem magam. 

A zárójelentés után magadra vagy utalva. Minden ami a korházban nem ért el, egy csapásra az arcodba csap vagy ha úgy tetszik pofon vág. Van akinek nincs hova hazamenni, van aki a családja elől menekült ide s vannak a pozitív emberek, akik azt érzik, hogy erősek ésminden rendben lesz kint. Én nem tudom hov tartozom. Talán tartózkodom, mert tudom, hogy a külvilág milyen. 

Sokan nem értitek mi történt velem, megváltoztam, s ez így van. Nem azt mondom, hogy így van rendjén mert nincs rendben ami velem történi, nagyon nincsen rendben. De ezt dobta a gép, ahogy szokás mondani felénk. Tizenéves koromig eg életvidám, életidenő tervezgetó leány voltam, aztán minden megváltozott. Nem a diagnózissal, hanem bellem valami. Az ihlet, amit a mindennapi fájdalomból merítettem velem maradt. Nem tudom, hogy én akartam-e, hogy velem maradjon, de az biztos hogy maradt s hozta magával az összes rossz érzést, amit valaha ember érezhetett. Ahogy itt ülök a krízis osztály egik foteljában s várom a gyógyszerosztást csak arra tudtam gondolni, hogy ki is vagyok én. Mindenki akit ismerek máshogy lát s néha én magamat is.

Elengedjük! Ez az aszó amitől mindenki retteg. El kell hagyni azt a burkot, ami megvédett a való világtól s egyedül el kell indulni egy úton, amit nem bírtunk ezért jöttünk be a Krízisra, vagy ezért hoztak be. A koház jelenti a menedéket a külvilág ellen, de van, hogy a külvilág véd meg attól, hogy korházba kerülj. Ez egy viccesen érdekes játék.