Közel hozzád

Közel hozzád

A cikk a tárgyi részeken túl a békéhez való ragaszkodást s a menedékbe való visszahúzódást hivatott elmesélni.

Ez nyelvtanilag egy elég egyszerű mondat, lélektanilag pedig rengeteg fájdalom van mögött. Meg akarok halni! Ha ez a mondat a hétköznapokban hangzik el, arra legyintenek a legtöbben, de ha egy krízisintervenciós osztályon, akkor riadót fújsz. Az ügyeletes orvos beszélgett veled és igyekszik megnyugtatni. Velem is ez történt. Bár a titoktartás kötelezi, én a részemről elmondhatom, hogy annyira őszintén nem beszéltem senkinek az életemről és az érzéseimről, mint a vasárnapi ügyeletes orvosnak. Ciki is volt, hogy a taknyos zsepit leejtettem s neki kellett felvennie. Beszélt arról, hogy nagyon erős vagyok, mert elmondtam, hogy olyan huszonéves lányokkal vagyok bent, akik a betegség elején járnak, s én már megjártam a hadak útját s nincs bátorságom a szemükbe mondani mi mindenen kell majd keresztül menniük. Akkor azt mondta, hogy erős vagyok s meg kell találnom a küldetésem, hogy segítsek másokon. Nem ő volt az első, aki ilyet mondott nekem. A nővérem egyszer elmesélte, hogy amikor megszülettem majdnem meghaltam, de küzdöttem az életért. S biztos, hogy célom van és küldetésem ebben a világban.

Nehéz idekint, Iszonyat nehéz. Vannak emberek, akikbe belekapaszkodunk, hogy túlélhető legyen egy nap. Én az utóbbi évben rengeteg barátomat temettem el, s ez csak fokozódni fog, ahogy egyre idősebb leszek. Sosem tudom, hogy fogok megbirkózni a hiánnyal egy haláleset kapcsán, mikor az élők hiánya miatt is mindenféle tervet eszelek ki, hogy találkozhassam velük. Azt hiszem már írtam róla, hogy az én „favortie person” -om egy orvos, akit elég csak látnom és jobban leszek. Amikor arra gondolok, hogy beveszem az összes gyógyszert két lehetőségem van. Az egyik az, hogy meghalok a másik az, hogy amikor kinyitom a szemem ott lesz és hallhatom a hangját. Ez egy olyan örvény, amiből a lehető leggyorsabban ki kell kerülni, mert ha a kedvenc embered a pszichiátrián van, akkor minden vágyad oda bekerülni.

Szerettem volna még mesélni arról, hogy milyenek a nők. Tisztelet a kivételnek elhisznek mindent, vagyis el akarják hinni, hogy megváltozott 1-2 hét alatt az a valaki aki miatt bekerült a krízisre. Akárhányszor jártam már bent mindig volt egy páciens, aki elhatározta, hogy új életet kezd, de mire eljött a kiengedés napja az a férfi jött érte, aki rengeteg fájdalmat okozott neki, néhol még az osztályra is bejött kiabálni szerencsétlen nővel.

Ahogy egyre többször járok bent a korházban úgy tapasztalom, hogy mennyi segítségre van szüksége az embereknek. Volt egy barátom, akit alkoholizmussal kezeltek, pedig a személyiségzavar egyik tünete volt. Legutóbbi bent tartózkodásom alatt egy hölgyet kezeltek alkoholizmussal, de nem keresték az okát, hogy miért iszik. A krízis és a megfigyelő részleg addig jó, míg elmúlik a rossz gondolat, aztán tovább küldenek olyan terápiákra, amik legtöbb esetben több hónaposak és ugyebár akkor nem tudsz dolgozni; vagy olyan terápiára, ahová egy héten egyszer mehetsz de a gatyád is rámegy, hogy kifizesd. S én ezért vagyok mérges.

A hazamenetel nem könnyű dolog. Kiszakadni egy magzatburok szerű helyről sírással jár, s kemény dolog megtanulni újra a való világban élni. Néha olyan jó barátságok szövődnek, hogy emberek, akiknek nincs hova hazamenniük együtt mennek lakni s egymást segítve kezdik újra.

Vissza térve erre a meg akarok halni dologra. Tudom, hogy nem a kedvenc témája senkinek sem, de ilyenkor beindul egy mentési folyamat, hogy megvédjék a beteget önmagától. Emlékszem amikor néhány hete korházban voltam jöttem rá, hogy mennyire boldog is tud lenni az aki éppen meg akar halni. Egyik nővérke azt mondta, hogy ha kedden is itt lesz ez a borderlineos csoport (mármint mi) akkor felmond. De sajnos nővérhiány van s hiába a panasz a magaviseletére és a betegekkel való bánásmódjára, kell a munkaerő akármilyen is. De legszívesebben napi 8 órában ott lennék és segítenék az embereknek, de hát az ápoló, aki pszichiátrián kezelik nem lehet ápolónő azon az osztályon. Így el sem kezdtem azon gondolkodni mi lenne, ha én lennék a cuki kedves nővér. Talán mi akiket nem ért meg a társadalom nem értjük néha a társadalmat s nekünk is ugyanannyira empatikusnak kellene lenni az is, ápoló személyzettel…De könyörgöm, mégis csak mi vagyunk a betegek. Vagy játszhatnánk azt is ami a viccben van, hogy az lesz az orvos aki először veszi fel a köpenyt. Na jó ez kicsit morbid de remélem látják benne az iróniát.

S ezzel el is fogyott mára az ihlet(...)