Különös történet

2020.12.19 08:26

 

Este van. Miként a mesterművét rejtegeti a művész egy ponyvával letakarva, úgy takarja be az éjszaka puha ködfátyollal Budapest utcáit. Az éjszaka, miként egy testet öltött bájos kisasszony végigszalad az utcákon, és jó éjszakát kíván minden embernek és állatnak. A város megnyugodott. Az emberek hazatértek. A jól öltözött üzletemberek beülve a luxuskocsijukba hazafelé indultak. Az utcazenészek még elbúcsúztak a Nap sugaraitól egy nótával. A színészek átöltöztek emberibb ruhába, és a csellengők is fedelet keresnek a fejük fölé éjszakára. A boltok bezártak, a bevásárló központok kiürültek. Csupán a postás üríti a levélszekrényeket, hogy másnap kora reggelre, a felkelő nap első sugaraival a levelek is a helyükre kerüljenek. Még néhány ember a nyomdában tartja a frontot, hogy reggelre az emberek frissen szívhassák magukba a nagyvilág híreit, és legyen miről beszélgetni a metrón, a pékségben, a munkahelyen és bárhol, ahol emberekkel találkoznak. Megállt az élet.

Szeretem az estéket, sokkal jobban, mint bármelyik napszakot. Az éjjeli Budapest a legszebb a világon számomra, bár még nem jártam más nagyvárosban külföldön éjszaka, mégis tudom, hogy ez a látvány, ami éjjelente fogad, mikor ablakomból kinézek a városra, ez a legfelemelőbb és legőszintébb dolog a világon.

A mai különösen hideg éjszaka lesz. Én pedig, mint mindig Pest utcáit járom a fényképezőgépemmel kettesben. Ma tettem egy sétát a Margit szigeten, pont miikor a szökőkút turista csalogatóként ezer fényben pompázik, és a vízsugarai pedig próbálják visszaadni Vivaldi Tavaszának elbűvölő ritmusát. Nemsokára útnak indulok. Ilyenkor általában csak gyalogolok a szűk és kietlen utcákon. Én és a fényképezőm, senki más nincs körülöttem. A legnagyobb szenvedélyem a fényképezés. Vallom és hiszem, hogy az ember azért készít fényképeket, hogy megőrizze az élet legszebb pillanatait és legapróbb örömeit. Mégis sokszor vitatkozom magammal ezzel kapcsolatban, hiszen az ember éppen amiatt nem élvezheti teljesen ezeket, a pillanatokat, mert azzal van elfoglalva, hogy megörökítse őket. Én éjjelente járom a várost. Ilyenkor csak az számít, hogy úgy adjam vissza a pillanatot, hogy tanítsak vele valamit. Minden fénykép egy testet öltött emlék, mely egy reménytelennek tűnő pillanatban az ember vállára teszi a kezét, és letörli az arcáról a könnyeket.

Nem készülődöm különösebben sokat az én kis sétáimra, amikor elindulok, a család már tudja, hogy az ilyen éjszakákon vagyok teljesen önmagam. A hétköznapok szürkeségét hátrahagyva elindulok Pest utcáin és kattintgatok a fényképezőmmel. Kiskorom óta ez volt a vágyam, mégis életemnek ezen különös pontjának egyetlen esemény vetett végleges és megingathatatlan alapot. Hadd meséljem el az én történetem.

 

Jól emlékszem egy éjszakára, azon a napon költöztünk fel Budapestre, mert eredetileg falusi lány vagyok. Egész napi pakolás után kezembe vettem a fényképezőmet, ami akkor még egy rossz márkájú gyenge minőségben dolgozó gépecske volt, de én úgy éreztem, hogy kezemben van a világ legtökéletesebb eszköze ahhoz, hogy visszaadjam azt az izgalmat és örömet amit akkor este éreztem.

Felszálltam a 20as buszra, amin esténként többen vannak, mint reggelente. Miután úgy éreztem, hogy elértem a célállomásomat, a kisföldalatti megállóban készítettem néhány képet az éppen hazatérő fáradt munkásokról. Azután olyan helyre mentem, ahol a történelem öltött testet, a Hősök terére, ahol jól vagy akár kevésbé ismert királyaink szobrai találhatóak. Már éppen hazafelé készültem, miután úgy éreztem, hogy teljesítettem azt, amiért jöttem, mikor hirtelen egy kivilágított monumentális épület ragadta meg a figyelmemet. Elképesztő, hogy órákig voltam ott és még csak észre se vettem.

Szépművészeti Múzeum, olvastam félhangosan a kiírást. Aztán elgondolkodtam. Mindig is szerettem a múzeumokat. Úgy gondolom ezek azok a helyek, ahol a múlt testet ölt és végre találkozik a jelennel. A múzeumok falai között olyan furcsa érzés fogott el mindig, úgy éreztem egy festményt nézve, hogy a festő mellém áll és elmeséli nekem azt a meghatározó élményt, ami megihlette őt. Szinte éreztem, ahogy a Művész, a vállamra teszi a jobb kezét, bal kezével pedig erősen gesztikulál, miközben mesél nekem álmokról, csalódásokról, bukásokról, életről, halálról, szerelemről és önmagáról.

Visszatérve a múzeumra… Számomra minden ott dolgozó ember olyan, mint egy mestermunkás a művész mellett. Tanulnak a Művészektől, mégis minket oktatnak a Művészekről.

Azon a bizonyos éjszakán, apró lépésekkel kezdtem haladni a múzeum felé, ahogy közeledtem úgy szaporáztam a lépteimet és egyszer csak azon kaptam magam, hogy szaladok amíg egy kerítés meg nem állít. Percekig bámultam a hatalmas oszlopokat és a hatalmas épületeket, mikor egy bájos, csilingelő hang szólított meg.

  • Gyönyörű ugye, én is minden este, amikor látom, elgondolkodom, milyen parányiak vagyunk, mi emberek.

Nem tudtam, honnan jön a hang, amikor a sötétségből cipőkopogást hallottam, és egyszer csak meg is láttam a cipő tulajdonosát. Egy gyönyörű fiatal lány volt az, haját nem láthattam, mert egy lila kendővel rejtette el a világ elől.

Öltözete különleges volt számomra, finom anyagból készült ruhát viselt, ami egy régmúltban élt hölgy ruhájára emlékeztetett. De mégis egyvalami ragadott meg, egy különös és gyönyörű gyöngy fülbevaló díszítette a füleit. Néhány másodpercig csak bámultam, majd beszédbe elegyedtem vele. Mennyire lehet egy ember őszinte egy másikkal, akit csak néhány perce ismer? Nem tudom, de valahogy ez a lány annyira megnyerő volt a számomra, hogy mintha ezer éve ismertem volna, úgy beszélgettünk. Mesélt magáról. Feszülten figyeltem a szavaira. Nagy álmai voltak, akárcsak nekem., de szegény családból származott, és ezért szolgasorba került. Fiatal akárcsak én, de az élet megtörte. Még csak kisgyermek volt, mikor elszakítottál a családjától, hogy dolgozni tudjon, hogy ne halljanak éhen. Szeretett egy férfit, de ez nem számított. Gyönyörű volt, mégis naponta megalázták őt. Olyan férfihoz adták, aki az ő köreibe való volt. Ahogy mesélt, és ahogy néztem őt a finom úri hölgy képe egy rossz sorsú szolgálóleány képévé finomult. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a 21. században. Én amióta az eszemet tudom, szabadon szerethettem bárkit, nem kellet elszakadnom a családomtól azért, hogy egy olyan háznál szolgáljak ahol kutyaként bánnak velem, és érzékeltetik, hogy hol a helyem. De nem maradt már időm gondolkodni, mikor újabb cipőkopogást hallottam a lépcső felől, és egyre több és több kopogásra lettem figyelmes. Nem is nagyon értettem, hogy honnan jön ez a sok ember. De gondoltam, hogy biztos egy újabb kiállítást készítenek elő, és ezek az emberek a múzeum munkatársai. Amikor megláttam a felénk közeledő embereket egy valami szembetűnő volt nekem. Akárhányan jöttek mindenki más ruhában, más kinézettel volt. Mintha csak a különböző történelmi korok öltöttek volna testet és jöttek volna vissza hogy megnézzék, milyen lett az a jövő, amit ők el sem tudtak képzelni.

Először egy szakadtinges fiatal fiút pillantottam meg, haja sötét színű volt, amit még az arcán lévő kosz is sötétített egy kicsit. Álmosnak tűnt, ami abból látszott, hogy folyamatosan ásítozott. Mégis egy-egy gondolat erejéig odaszólt nekünk.

Én a kerítésen átugorva már a múzeum lépcsőjén ültem az újonnan szerzett ismerős hölggyel együtt. A fiatal álmos úr lekuporodott mellénk, ő is mesélt az életéről. Neki az volt az álma, hogy kitanulja azt a szakmát, amit a családjában minden férfi ember tanult. El is szegődött inasnak. Elmesélte nekünk, hogy hajnalban kelt és mindig késő estékig dolgoznia kellett, azért ásítozott ilyen sokat, örökké fáradt volt. Erről szólt az élete. Mesélte, hogy sokszor álmodott a gyermekkoráról, ilyenkor könnyebb volt reggel felkelnie, mert úgy érezte erő áramlik keresztül a testén. Zord, fagyos téli éjszakákon ez melegítette, mikor nem tellett neki tüzelőre.

Különös embernek tartottam. Életvidám volt valaha ez jól látszott rajta, de valami megtörte. Mégis kapaszkodott a reménybe, mely átsegítette a szörnyűségeken, mely keresztül ment. Még ma is élénken emlékszem azokra a különleges fülformákra.

Aztán valami furcsa meleget éreztem a lábamnál, olyan puha érzés volt. Egy aprócska pici négylábú élőlény volt az. Emlékeztetett az első barátom menyétjére, akit Szofinak hívtak, de mégsem menyét volt. Felvettem az ölembe, mire észrevette a gazdáját és oda is szaladt hozzá. Egy hölgy volt az. Hasonló ahhoz a lányhoz, akivel először beszélgettem, de mégis másfajta stílust képviselt.

  • Ne félj nem bánt, ő egy hermelin, és nagyon barátságos, úgy látom, kedvel téged.

Nyugtatott meg a hölgy. Mire közelebb ért láttam, hogy egy fiatal lány, alig lehet 16 éves. Ahogy ott ültünk sorban én, a gyöngyfülbevalós lány és az inas, egy a lány semmint hogy leült volna az inas mellé, inkább mellettem foglalt helyett, de csak miután egy kendővel letörölte a múzeum lépcsőjét. Ebből tudtam, hogy egy előkelő hölgyről van szó. Az akcentusából arra következtettem, hogy külföldi származású.

Másfajta életről kezdett beszélni. Mesélte, hogy egy herceg szeretője volt, és egy fiúgyermeket szült, és ennek köszönhetően nagy vagyonra tett szert. A hangjából valamiféle felsőbbrendűség sugárzott ki. Aztán mesélte, hogy négy gyermeket szült még a hercegi vérű fiú után, de valahogy ezekről az időkről, már nem olyan nagy tartással beszélt, mint ahogy mesélt a fényűző palotákról és a hatalmas vagyonáról.

- Már megint csak panaszkodtok, mint mindig- szólt egy hang, mire odanéztem egy fess fiatalember, aki mellesleg nagyon jóképű is volt, éppen folytatni akarta a mondanivalóját.

- Hadd mutatkozzam be hölgyem, mint ahogy az úriemberhez illik, koromnak leghíresebb festője vagyok, de szólítson csak Ádámnak. Én nem panaszkodom a világra. Szeretem a művészeteket, és nagyon szeretek festeni. Életem legnagyobb szerencséje, hogy azzal foglalatoskodhatok, amit igazán az életcélomnak tekinthettem. Felajánlotta, hogy szívesen fest nekem valamit, amit csak szeretnék, sőt még engem is lefestene. Megígértem, hogy gondolkodom az ajánlatán.

Mire körbenéztem egyre többen ültünk ott a lépcsőn. Egy fiatal pár jelent meg kézen fogva, mintha csak egy kellemes piknikről jöttek volna el. Mindkettejük fején kalap volt, ami kicsit mosolyt csalt az arcomra. A kisasszony egy piros pokrócot terítet le a lépcsőre, és arra ültek le, a fiú a lány ölébe hajtotta a fejét. Emlékeztetett arra az időre, amikor az én barátom tette ugyanezt, de az már régen volt.

Egy kislány szaladt le a lépcsőn néhány perccel később, ekkor már hajnali 2 is elmúlt. Édesanyja követte a kislányt, de neki már nem volt olyan sok ereje szaladni. A keze elhasználtnak tűnt.

Kemény fizikai munkát végezhetett. A kislány jól nevelt és tisztelettudó volt. Hangos köszönéssel jelezte, hogy megérkezett. A gyöngyfülbevalós lány egyből az ölébe vette, megsimogatta a fejét, és összefogta a kócos haját.

A fiatal pár csak sugdolózott, biztosan ők is szerettek volna majd egy gyermeket. A festő úr pedig méregette, hogy melyik szögből lenne a legalkalmasabb lefesteni.

  • Engem már lefestett, anyukám éppen a vajat köpülte, és pedig álltam és néztem őt, majd megmutatom neked a képet. - mondta halkan a kislány, miközben a festőre mutatott. Megkedvelt engem.

Az idő telt múlt, és beszélgettünk. Annyi közös témánk volt, de olyan kevés időnk. Időközben egy jó hangulatú parasztember csatlakozott a körünkbe. Mindenről egy nóta jutott eszébe, és égető vágyat érzett arra, hogy hangosan énekelje el nekünk ezeket. A többiek hamar lecsitították. Neki a zene volt a mindene. A tánc az éneklés és a föld. Nem panaszkodott, de éreztem, hogy többet szeretett volna tenni az életben.

Mikor a nap sugarai végigsuhantak a múzeum lépcsőin, mintha csak zavartak volna minket mindenki felállt, én leszaladtam a lépcsőn, és készítettem egy fényképet. Majd visszasétáltam és elköszöntem mindenkitől. Amilyen sorba jöttek, úgy tűntek el szépen sorban mellőlem a különböző emberek. Először a táncoló paraszt, majd a kislány és az édesanyja, utánuk a fiatal pár, őket követte a fiatal festő úr, a fiatal lány a hermelinjével. Miután a mindig fáradt inasfiú is felért a lépcsőre a leány gyöngyfülbevalóval, aki a szívemet is megérintette őszinteségével és kedvességével elém állva, ezt mondta:

  • Ígérd meg, hogy visszajössz.

- Megígérem!- válaszoltam halkan, hiszen még fel sem tudtam fogni, hogy kik ezek az emberek, és hogy tulajdonképpen honnan jöttek. Majd figyeltem, ahogyan szépen lassan mindenki bemegy azon a hatalmas ajtón, majd ahogyan az bezáródik.

Majd leszaladtam a lépcsőn és szaladtam egészen hazáig az én kis titkos szobámban, hogy a képeket, amiket készítettem előhívhassam és, hogy azt a bizonyos képet, amiket azokról az emberekről készítettem, akikkel életem legjobb és legmélyebb beszélgetését folytattam, ott legyen Nekem, mint egy emlék. Aztán aludni tértem, mert fárasztó volt a nap. 11 óra volt már, mikor felébredve egyből a fényképekhez rohantam. Ekkor valami nagyon furcsa történt. Pontosan tudom, hogy ilyen még soha nem fordult elő velem. Tudom, hogy ott voltak azok az emberek, nagyon is élők voltak és pontosan ugyanolyan hús-vér testük volt, mint nekem. Bárhogyan is volt a fényképen csupán a múzeum, lámpák által megvilágított üres lépcsője látszódott. Sehol egy ember. Nem tudtam felfogni, hogyan történhetett ez meg. A családomnak egy szót sem szóltam. Kerestem egy nagyítót, hogy jól megvizsgáljam a képet. Ez volt az a pillanat, amikor megnyugodtam, hogy nem arról van szó, hogy elment volna az eszem. Egy aprócska fehér pont volt a lépcsőn, pontosan tudtam mi volt az. A gyöngyfülbevaló volt a jel, hogy mi történt ott akkor este.

Nappal visszamentem a múzeumba. Éppen egy tárlatvezetésre érkeztem. Belépve az új kiállítás helyére azt hittem földbe gyökerezik a lábam. Mindenki ott volt. Ott a falakon. A festményeken, és egy szobron. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mint előző éjszaka. El sem hittem, hogy ez a valóság.

A fiatal párt, Szinyei Merse Pál Szerelmesek című képén pillantottam meg, és ott volt a piros lepedő is. Aztán itt volt Mányoki Ádám Önarcképe, valóban tehetséges festő, ezt megállapítottam. A híres Leonardo festmény, a Leány hermelinnel, külön jelzéssel, hogy kölcsönben van az országunkban. A táncoló parasztot is megismertem a tegnap estéről, egy szobrot készítettek róla . A kislányt és az édesanyját egy Munkácsi képen, a Köpülő asszonyon fedeztem fel, akárcsak az ásító inast. Aztán szépen sorba megnéztem minden festményt. El sem hittem, hogy mindez velem történik. Aztán a terem közepén, gyönyörű fényárban egy ismerős arcot pillantottam meg. Ő volt az a leány a gyöngy fülbevalóval. Percekig álltam és néztem őket. Rájöttem, hogy olyan élményben lehetett részem, mint soha senkinek. A múlt, akárcsak egy jó barát testet öltve bemutatkozott nekem. Hiszen a festményeken lévő arcok, érzések és jellemek testet öltve bemutatkoztak nekem. Egész nap csak sétáltam körbe és körbe. Gondolkodtam az életről, a sorsokról és az érzésekről. Ezek sokak számára csupán művészeti alkotások, de ezek mögött ott vannak az emberi sorsok, néhol tragédiák, valahol komédiák és valahol egy sikertörténet. Ezeket én is csak akkor értettem meg, amikor a testet öltött sorsokkal találkoztam.

Ahogy kifelé tartottam a múzeumból szembe jött egy ősz öregúr sétapálcával a kezében, ahogy elment mellettem ezt súgta fülembe.

  • Kedveském, megmondom neki, hogy visszajöttél.

Mire felfoghattam volna bármit is, már zárult az ajtó mögöttem, visszapillantottam, és az öregúr kedvesen rám mosolygott. Mintha ő is tudna a tegnap este történtekről, és arról, hogy a festmények életre keltek. Aztán a múzeum bezárult ajtaja pontot tett ennek a történetnek a végére. Röviden ennyi az én kis történetem.

Ma is hideg esténk van. Lassan készülődöm az éjszakai sétámra. Soha többé nem találkoztam azokkal az emberekkel, de még reménykedem. Ha egyszer testet öltött a múlt, ugye megteszi még egyszer?!

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com