Levél a jövőhöz!

2020.12.19 08:12

Levél a jövőhöz!

 

Furcsa egy szerzet vagy te. Talán nem is tudnánk szavakkal meghatározni téged. Talán nem is lehet. Olyan titokzatos az, amit magadba rejtesz, hogy nem tudnánk megfogni a lényegedet. Az emberek szívébe reményt hozol, mégis senki sem tudja, hogy mit várhatnak tőled. Mindig beszélnek rólad, de még senki sem találkozott veled. Mindig, amikor már azt hinnénk, holnap végre megláthatunk, rájövünk, hogy már megint csak a jelennel nézünk szembe. A világegyetem legkülönösebb lénye vagy te, Jövő. A legnagyobb átváltozó művész vagy, az Idő múlásával először jelenné majd múlttá változol. A nevedet is innen kaphattad, jövő. Valaki, aki jön, mégsem érkezik meg soha, ha pedig megérkezel, akkor már jelen vagy, ezért Jelennek fognak hívni, majd ha távozol Múltnak. Sohasem fogunk téged megismerni. Talán ezért tudsz annyi reményt adni az embereknek, mert olyan ismeretlen vagy. Mihez is hasonlíthatnánk téged? Talán olyan vagy, mint fotocellás ajtók sorozata. Amikor elkeseredetten a jelen és a múlt terheitől a földre rogyunk és a fejünket a falba verjük. Mégis elég közel vagyunk a fotocellákhoz, ahhoz, hogy ki-be nyílnak, és ezzel a külvilág frissítő illatát éreztessék velünk. Beengedjenek egy kis meleget az utcáról, halhassuk általuk a madarak csicsergését és az élet szépségének. Ez vagy te jövő, fotocellás ajtók, melyek néhány centiméterre tőlünk kinyílnak majd bezáródnak megállás nélkül. Aztán amikor az ember erőt vesz magán és felegyenesedik, amint látja, hogy az emberek egyre csak sétálnak át ezen az ajtón, megteszik ők is az első bátortalan lépést. Az első fotocellás ajtó bezáródik mögöttük, már érzik, hogy nincsen visszaút, mégis félelem helyett most valami különös érzés van bennük. Vágyat éreznek, hogy átlépjenek az előttük álló ajtókon, hogy elérjék a kinti világot. Miközben kifelé tartunk, azon gondolkodunk mi is várhat reánk odakint. Tényleg olyan szépen csicseregnek a madarak, és olyan verőfényesen süt a nap, mint ahogy azt bent éreztük. Amikor kiérnek vagy úgy is mondhatnánk kiérünk mi emberek, rájövünk, hogy megvan a madárcsicsergés, de kaptunk hozzá autóduda szót, bömbölő zenét és munkagépek zaját. A napsütéshez kaptunk erősen fújó szelet és a távolban látszódó felhőket. Így lett a jövőből jelen. Akkor mondhatjuk igazán, hogy a jövőből jelen lett, amikor a reményeinkhez realizmus is társul, mely segít megőrizni a hitünket, amikor látjuk milyenek is az általunk elképzelt dolgok, ha megvalósulnak. Abban a pillanatban, hogy kilépünk az utcára a jelenből múlt lesz, majd a jövőből pedig jelen. Aztán ahogy sétálunk tovább az utcákon, újra meglátunk egy fotocellás ajtókkal rendelkező épületet, és az egész kezdődik elölről, csak éppen most befelé szeretnénk menni. Ott is leszünk egészen addig, míg egy hatalmas csalódás ér minket és újra sírva a földre rogyunk és a fejünket a falba verve újra meglátjuk az előttünk kitáruló és kecsegtető fotocellás ajtókat. Így megy ez a folyamat egészen addig, míg számunkra már nem nyílnak ki az ajtók. Akkor elfogadjuk és beletörődünk abba az egyszerű tényben, hogy nekünk már csak a jelen az, ami megmaradt. Így van tehát, hogy még senki sem találkozott a jövővel. Talán így is van rendjén. Ha mi emberek tudnánk, hogy melyik pillanatban omlik össze minden körülöttünk, akkor megállnánk, annyira ragaszkodnánk a jelenhez, hogy esélyt sem adnánk neked drága barátom, hogy valami újat építs a romokból. Talán éppen ezért nem látjuk előre, hogy mit hoz az élet, hogy te a jövő esélyt kapj bizonyítani. Ne szúrd el ezt az esélyt.

 

Elérhetőség

Székely Sára Honlapja szekelysara94@gmail.com