Levél a meg nem értett baráthoz!
Levél a meg nem értett baráthoz!
Mosolyogsz, mint mindig, mégis ez valamiféle keserű mosoly. Jól gondolom, ugye? Nyugodt lehetsz én is szoktam ilyet csinálni. Éppen akkor mosolygok a legszebben, amikor a legnagyobbat tudnám ütni. Különös egy társaság a miénk, úgy bántjuk egymást szavakkal, mintha versenyeznénk, hogy ki tudja jobban megsérteni a másikat. Na itt aztán lehet gyakorolni a megbocsátást, és a mosolygást. De látom, most különösképpen fáj valami. Valami borzalmas dolgot mondhattak neked, mert ilyen fájdalmasnak még nem láttam a mosolyod. Csak mondd meg kérlek, ki bántott meg ennyire és a többit bízd csak rám…..
Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek az emberek, már-már hobbyt űznek egymás sértegetéséből, bezzeg ha őket sértik vérig, akkor jóformán párbajt követelnek életre-halálra. Már nevetséges, ami itt folyik. Csodálom a kitartásod. Minél jobban sért meg valaki annál nagyobb mosollyal fogadod, és mégsem szólsz vissza. Példaképem lettél. Már kislány korom óta ismerlek, mégis most értettem meg milyen ember is vagy valójában. Gyávának tartottalak, amiért nem véded mag a magad becsülettét, de rájöttem, hogy az a gyáva, aki másokat aláz meg csak azért, hogy magát védje. Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Régen mesélted, hogy elmehettél volna, mégsem tetted meg. Miért? Talán féltél az új helytől vagy az új emberektől? Vagy a saját kis komfortzónádban szerettél volna maradni? Vagy csak nem voltál elég elszánt ahhoz, hogy elmenj? Bocsáss meg, hogy ilyen feltevéseim vannak. Jobban belegondolva, ezek az indokok a saját indokaim lennének az itt maradásra. Te nem ilyen ember vagy. Tudom, hogy ahhoz kellet a legtöbb erő, hogy itt maradj, holott más helyen új életet kezdhettél volna, olyan életet ahol felnéznek rád és megbecsülnek, nem pedig porig aláznak nap, mint nap. Csodállak a bátorságodért, melyet sohasem lennék képes utánozni.
Olyan vagy számomra, mint egy meg nem értett művész, aki annál gyönyörűbben fest, minél jobban támadják és becsmérlik őt. Bárcsak egyszer látnálak olyan helyen festeni, ahol himnuszokba foglalják a nevedet. Ahol végre ne megy rakás vak ember venne körül, hanem igazi műértő emberek. Ők értékelnék minden tudásod. Sőt segítenének, hogy boldog ember légy ne csak sikeres. Végre nem kellene olyan mosolyt látnom az arcodon, mely nem igazi, csak a fájdalom szülötte. Egyszer végre őszintén látnálak mosolyogni. Gyönyörűségesebb látvány leni, mint ezer napfelkeltét végignéznem a Mont Everest csúcsán. Mindenem odaadnám egyetlen őszinte mosolyodért drága barátom. Én még reménykedem, hogy lesz idő mikor a fájdalmat felváltja a boldogság a bensődben. Nem tudom, akkor is ilyen jó barátom maradsz e, hiszen talán a fájdalom és a meg nem értettség az összeköt minket. Csak így találhatjuk meg együtt az élet apró szépségeit, ha tudjuk mi a fájdalom. És egy nap, amikor elmúlik belőlünk ez a borzalmas érzés, mit gondolsz drága barátom akkor is érteni fogjuk, mik azok az apró örömök az életben? Ha már nem a fájdalom köt össze, ha már mindketten boldogok leszünk, mit gondolsz, akkor is barátok maradunk?