Levél a régi fényképekről!

Ide írhatsz...Levél a régi fényképekről!

Annyi év után, a fényképeket nézve elhisszük, hogy szép voltak azok a dolgok, melyek velünk történtek. Mikor kezünkbe tartjuk azokat a megfakult képeket, melyek egykori önmagunkat idézik fel, és azokat az embereket, akiket valamikor szerettünk, valahogy megváltoznak az emlékeink. Azt mondják, az idő megszépíti őket, de valahogy mégis mi magunk is szeretnénk megszépíteni őket. Egyáltalán miért csinálunk fényképeket? Az emberek legnagyobb vágya boldognak lenni. A boldog pillanatainkat szeretnénk örökké tartóvá tenni, talán ezért olyan értékesek számunkra azok a régi ütött-kopott képek. Talán titkon abban reménykedünk, hogy egy napon újra ott leszünk, újra azokkal az emberekkel, talán a fényképek, csak segítenek emlékezni, hogy egyszer majd ott folytassuk, ahol abbahagytuk. De rá kell ébrednünk, hogy minden pillanat, ami a képekbe van zárva, már soha nem tér vissza. Az élet nem engedi visszatérni. Talán ezzel akar minket megóvni, attól, hogy minden édes gondolatunk és reményünk összetörjön, amikor rájövünk, hogy az életben történt dolgok, korántsem voltak olyan tökéletesek, mint amilyenek mi azokat hittük legalábbis hinni akartuk. Más emberek lettünk, a világ is megváltozott. Talán már magunkra se ismernénk, ha a régi képeken találkozunk a fiatalkori önmagunkkal. Talán már a régi nagy barátságok is megszakadtak, talán a halál elragadta tőlünk a szeretett személyt. Az élet ment tovább, talán a régi kedves helyeink, melyek nekünk akkor magát a világot jelentették, ma már csak egy romos és elhagyott épület, csak a régi képek őrzik azt a csodálatos hangulatot, melyet mi akkor és ott éreztünk. A fényképek a világ legcsalárdabb dolgai. Nem szeretem a fényképeket. Mindig rossz érzést keltenek bennem. Csak arra emlékeztetnek, hogy repül az idő, és hogy egyre inkább öregszem. Olyanok, mint egy tükör, ami egy réges-régi képet mutat, így soha nem ad lehetőséget, hogy végre a magad valóságában lásd azt az embert, aki lettél. Mindig kísérteni fog a múlt, mert ott rejtegeted egy aprócska dobozban az íróasztal legalsó fiókjában, a fényképeid között. Bármi is történik a múlt ott lesz, és nem hagy majd továbblépni. A fényképeke elhitetik veled, hogy a jövőd soha nem lesz majd olyan boldog, mint a jelened. A jövőből nem láthatsz képeket csak a múltadról, persze azokon is mindig mosolyogsz, mindenki mosolyog. Valahogy senki sem szeret szomorú arcot vágni egy fényképen. Ezért is mondanak vicces szavakat a kép készítői, hogy mindenki mosolyogjon. Minden képnek megvan a maga története. Talán néha jó is felidézni a régi szép időket, talán pont a fényképek adnak erőt a kitartáshoz. Mégis jól vigyázz, ne a fényképek által alkotott világban élj. Mindig láss túl a képeken, lásd meg azt az embert, aki akkor voltál, lásd meg, mit kellet akkor még megtanulnod és lásd, mit tanultál meg mára. A fénykép legyen az ösztönző erő és a jelkép, hogy mindig van mit tanulnod az életről.

Egy régi kép a kopott falon,
Hogy lásd milyen múlandó az élet,
Hogy néha gondolkodj, tovatűnt múltadon,
Hisz csak rajtad múlt, hogyan is élted.

Megállsz, elmerengsz a régi szépeken
boldog voltál, mosolyogtál
álltál büszkén, s délcegen
de jaj! nézz tükörbe-mivé is váltál.
 

Mint vadász a vadat, boldogságod űzted,
életednek célt keresve, de mindig elbuktál,
dicsőnek vélt szánalmadat mellkasodra tűzve
de egyszer, utószor felállni nem tudtál.

Szánalmas kis életed filmje,
gyorsan lepergett szemed előtt,
Nézed-e még a régi képed,
mi is voltál, emberi roncs előtt.

Már csak a napfényt keresed,
békés madárfüttyöt az üres világban,
De te ó ember ki későn kesereg,
Már nem leled helyed, e festői tájban.

Nézd meg most, a régi képedet,
szobádban ülve régi, komor falak között
Mert nem vagy már ember, akárhogy képzeled,
csak egy csontváz, ki emlékekbe öltözött.